Gyarmati György: A diktatúra intézményrendszerének kiépítése Magyarországon (1948–1950)

A Karoling-vonal, az egy évezreddel korábban létrejött kultúrantropológiai határ a huszadik század közepén tankokból és aknazárakból kovácsolt vasfüggönyként reinkarnálódott. A történelmi Közép-Európa háború utáni haláltusáját követően egy merev politikai bipolaritás vált a kontinens általános jellemzőjévé. A Lübeck-Trieszt meridiánja és a Curzon-vonal közötti térség neokonstituálódott kis államainak második világháborút követő politikai metamorfózisát figyelve, 1948-at Magyarországon is az úgynevezett „fordulat évének” tekintik. E felfogás nem teljesen jogosulatlan. 1948 nyarán, a Magyar Dolgozók Pártjának létrejöttével – azaz, a Szociáldemokrata Párt kontraszelektív bekebelezésével, illetve a többi pártnak a politikai közéletből való kiűzetésével – a kommunisták átlépték azt a Rubicont, mely a (szovjetekre támaszkodó) minoritás hegemóniáját a totális pártállam hatalmi omnipotenciájától elválasztotta.

A politikai színpad előterében zajló események alapján valóban látványos volt az 1948. évi „fordulat”. A kulisszák mögött végbement változásokról mind több ismerettel rendelkezve azonban azt lehet mondani, hogy a KOMINFORM 1947 szeptemberi megalakulását követően csupán időzítés kérdése volt, hogy mikor hajtható végre az alighogy megszületett – s már 1945 végétől formálisan működő – parlamentáris demokrácia gleichschaltolása. Ennek előfeltételei Magyarországon 1947 őszére már éppúgy biztosítva voltak, mint 1948 folyamán, avagy később. Ezen állítás alátámasztására – tekintettel a rendelkezésre álló terjedelemre – éppúgy csupán tézisszerű tömörséggel vállalkozhatok, amiképpen a hatalom megragadását követő intézményi „berendezkedés” főbb jellemzőit is csupán vázlatosan ismertethetem.

I.

1. Közismert, hogy az 1945 novemberében tartott parlamenti választásokon a Független Kisgazdapárt (FKgP) 57 százalékos abszolút győzelmet aratott. Kevésbé közismert, s a magyar történetírás is csupán az utóbbi évtizedben figyelt fel annak egyik sajátos következményére. A parlamenti választásokat megelőző úgynevezett „ideiglenesség” időszakában (1944. december–1945. október) a helyi önkormányzatok kulcspozícióiba, illetve a végrehajtó hatalmi, szakigazgatási intézmények fontosabb posztjaira vagy már eredendően a koalíció „baloldalához” tartozó pártok tagjai kerültek, vagy az 1945-ös úgynevezett igazoló eljárásokat követően delegáltattak oda „baloldali” személyiségek. Azaz, az ideiglenes törvényhozásban éppúgy, mint a végrehajtó hatalomban, a koalíció baloldalához számított pártok – a Kommunista Párt (MKP), a Szociáldemokrata Párt (SZDP), illetve a Nemzeti Parasztpárt (NPP) – többséggel rendelkeztek. Az executivának és a legislativának ezt a politikai „homogenitását” borította fel a kisgazdák 1945-ös választási győzelme. Az intézményrendszerben ennek következtében politikai „dualizmus” jött létre; a legislativában többséggel rendelkező kisgazdák a továbbiakban egy, szinte azonnal (1946. március) politikai blokkba tömörülő baloldali executivával kerültek szembe. A továbbiakban, a fentebbi módon megoszló koalíció mindkét irányzata arra törekedett, hogy a maga számára kedvező módon „egyneműsítse” a létrejött hatalmi dualizmust. Ezen törekvését a Kisgazdapárt az önkormányzati választások megrendezésével, a Kommunista Párt pedig a parlament szerepének háttérbe szorításával igyekezett valóra váltani. Ezek a diametrálisan eltérő politikai törekvések meghatározó módon járultak hozzá az 1946. évi koalíciós válság kirobbanásához és elhúzódásához. Az 1946 kora nyarán kompromisszummal záruló első válságperiódus végén, a kommunisták effektív eredményt, a kisgazdák bizonytalan ígéretet mondhattak magukénak. A megelőző évben zajló igazoló eljárások eredményét elégtelennek minősítve, a kommunisták a közalkalmazottak újabb politikai szempontú felülvizsgálatát erőszakolták ki. Az úgynevezett B-lista (fekete lista) alkalmazása, „reakciósnak” minősített újabb közalkalmazotti csoportoknak a közigazgatásból való eltávolítása tovább növelte azt a politikai „asszimetriát”, ami a választásokat követően a törvényhozó és a végrehajtó hatalom között létrejött. E tisztogatások megkezdésekor Rajk László kommunista belügyminiszter egy olyan rendeletet léptetett életbe, mely szerint a közigazgatás minden szintjén csak előzetes miniszteri engedéllyel lehet bárkit is alkalmazni, egészen a községi bábaasszonyokig, hivatalszolgákig bezárólag. Ennek végrehajtását a helyi szinten is közvetlen miniszteri alárendeltségbe tartozó „személyügyi biztosok” voltak hivatva biztosítani. Ez az intézkedés „személyi vonalon” garantálta a hatalmi intézményrendszer jelentős részének kommunista ellenőrzését és irányítását, miközben a kisgazdáknak azzal a bizonytalan ígérettel kellett beérniük, hogy 1946 őszén esetleg sor kerülhet az önkormányzati választások megtartására.
2. A kisgazda többségű parlament szerepének háttérbe szorítása az úgynevezett pártközi értekezletek formájában intézményesült. Ennek tevékenysége napjainkban is csupán töredékesen ismert. Működésének lényege – némileg leegyszerűsítve – abban összegezhető, hogy a kommunisták saját törekvéseiket előzetesen egyeztették a szociáldemokratákkal, s azt már mint közös platformot közölték a Nemzeti Parasztpárt vezetőivel. Ezt követően hívták össze a pártközi értekezletet, s véleményeltérés esetén a „Baloldali Blokk” fentebb említett pártjai rendre leszavazták a kormányzati koalíció negyedik tagját, a kisgazdákat, mivel ezeken a tárgyalásokon nem a parlamenti arányoknak megfelelően, hanem „numerikusan” érvényesült az döntéshozatal. Az ily módon megszületett „koalíciós” határozatokat azután – időről-időre megújított parlamenti felhatalmazás birtokában – kormányrendeletek formájában léptették életbe.

A Kisgazdapárt „demokratikus játékszabályok” keretében vált képtelenné parlamenti többségének érvényesítésére. Jó példa erre a fentebb említett második politikai tisztogatás, az úgynevezett közalkalmazotti B-lista megszületésének előtörténete. Ezt a kommunisták kezdetben törvényi úton kívánták rendezni. Szándékuk nyilvános megfogalmazása nyomán viszont oly mértékben felbolydult a közvélemény, hogy attól tartottak: nem csupán a kisgazdák voksolnak majd ellene a parlamentben. Ezt követően törekvésüket a fentebb leírt módon pártközi értekezleten vitték keresztül, s kormányrendeletként jelent meg. Ezt végül annak fejében sikerült keresztülvinniük, hogy az év második felében jelölték meg az önkormányzati választások megtarthatóságát.

3. A közigazgatás feletti „személyi” ellenőrzést 1946 második felében a Kommunista Pártnak sikerült gazdasági felügyelettel kiegészítenie. Augusztusban, az új valuta (a forint) bevezetése nyomán az önkormányzatok addigi viszonylagos pénzügyi autonómiáját is sikerült felszámolniuk. A továbbiakban központilag vonták el az adóbevételek azon hányadát is, mellyel korábban a helyi önkormányzatok rendelkeztek. Ezt azzal indokolták, hogy a forint „stabilitásának” megőrzése, valamint a jóvátételi kötelezettségek teljesítésének fedezésére sincs más garancia. Ettől kezdődően az a Gazdasági Főtanács döntött a helyi „igények” fedezéséről, amely Vas Zoltán vezetésével kizárólagos kommunista befolyás alatt álló gazdasági „csúcsminisztériumként” működött. A fentebb leírt intézkedések együttesen azt jelentették, hogy 1946 folyamán a társadalmi autonómia lényeges szféráját sikerült a kommunista pártnak mind személyi feltételeit, mind financiális hinterlandját felszámolni, illetve saját ellenőrzés alá vonni.
4. Annál is inkább, mivel az önkormányzati választások megtartására végül is nem került sor. A fentiekhez szorosan kapcsolódó történet összefügg a közigazgatás szervezeti reformjának kérdésével is. 1945-től kezdődően a koalíciós időszak egymást követő kormányainak mindegyike kitüntetett helyen szerepeltette programjában a közigazgatás demokratikus alapokon nyugvó szervezeti megújítását. Előkészítésében a Nemzeti Parasztpárt járt az élen. Megszületésében meghatározó szerepe volt Bibó Istvánnak – a kiemelkedő felkészültségű jogász-politológusnak –, aki a Belügyminisztérium közigazgatási főosztályát vezette. Ő olyan közigazgatási reformkoncepciót dolgozott ki, mely széles körű helyi autonómiát tételezett. Elaborátumát 1946 első felében részleteiben is megtárgyalta a Minisztertanács mellett tanácsadó szervként működő úgynevezett Jogi Reformbizottság. A Nemzeti Parasztpárt – melyhez Bibó is tartozott – azt követően hozta nyilvánosságra ezt a közigazgatási reformkoncepciót, hogy a pártközi értekezlet 1946 őszére időzítette az önkormányzati választásokat. A Parasztpárt ugyanis azt az álláspontot képviselte, hogy az önkormányzati választásoknak már egy szervezetében is új közigazgatás élére kell új vezetőket állítaniuk. Miközben a kisgazdák és a szociáldemokraták egyaránt elutasították a parasztpárti koncepciót, a Kommunista Párt azzal a javaslattal élt, hogy a közigazgatás szervezeti reformjának előkészítését bízzák a közigazgatásért felelős reszortminisztériumra, a kommunista vezetés alatt álló belügyi tárcára. Ezt sikerült is a koalíciós partnerekkel elfogadtatni, ami annál is furcsább helyzetet teremtett, mivel addig is a Belügyminisztérium, illetve annak Bibó István vezette közigazgatási főosztálya végezte az előmunkálatokat. A kommunista ajánlat mögött húzódó valós szándék akkor kezdett nyilvánvalóvá válni, amikor Rajk belügyminiszter első lépésként Bibót távolította el a közigazgatási főosztály éléről, illetve a minisztériumból. Ezt követően semmilyen érdemleges lépés nem történt a munkálatok újrakezdésére, avagy folytatására. E kérdés a következő év, 1947 első felében vett újabb fordulatot. Az év elejére az FKgP és az SZDP is elkészítette saját közigazgatási reformtervét, s ezt követően visszatérően szorgalmazták a parlamentben a reform mielőbbi megvalósítását. Rajk belügyminiszternek pedig a szemére vetették, hogy a minisztérium elszabotálta a megelőző évben kapott koalíciós megbízatás teljesítését. E parlamenti pressziónak annyi hatása mindenesetre volt, hogy Rajk László a továbbiakban nem térhetett ki a közigazgatási reform kérdését megtárgyaló pártközi szakértői értekezlet összehívása elől. A Baloldali Blokk pártjai egységesen elvetették a kisgazdapárti tervezetet, a Nemzeti Parasztpárt pedig időközben ad acta tette saját korábbi javaslatát, s – amint azt egy intern beszámolóból tudhatjuk – „jóindulatú passzivitással” a kommunistákat támogatta. A vita ezt követően az SZDP és az MKP delegátusai között vált ülésről ülésre élesebbé, s a szociáldemokraták saját pártlapjukban is szellőztették a kommunisták destruktív magatartását. Ebben a helyzetben fordultak a kommunista delegátusok saját pártjuk vezetéséhez, további instrukcióként. E dokumentum egy részletének szó szerinti idézése talán nem tanulság nélküli: „A tárgyalások ilyen módon való folytatása azt a veszélyt rejti magában, hogy előrejutás helyett elmérgesítjük a kérdéseket. Ugyanakkor, a Rajk elvtárs által megjelölt taktikát – feltűnés nélkül, apródonként keresztülvinni célkitűzéseinket – meghiúsítjuk. Fentiek alapján a közigazgatási reform pártközi tárgyalásainak továbbfolytatása terén gyökeres változtatást kell eszközölni. Megítélésünk szerint három megoldás lehetséges:

A jelentés 1947. június elején, azt követően született, hogy a kisgazdapárti miniszterelnök svájci tartózkodása idején lemondott és emigrációba vonult. Ezzel szorosan összefüggött Rajk belügyminiszter és Farkas Mihály helyettes pártfőtitkár utasítás: a tárgyalásokat fel kell függeszteni a hamarosan megrendezendő újabb parlamenti választásokig.

1. Ez némi magyarázatra szorul. 1946 őszén a Kommunista Párt ismételten az önkormányzati választások elnapolását szorgalmazta. A nagyon ingatag kifogás Farkas Mihály megfogalmazásában úgy szólt, hogy a forintra való gazdasági átállás gördülékeny lebonyolítását nem szabad egy ilyen belpolitikai akcióval „megzavarni”. A tényleges indok – ez visszatérően megtalálható a pártvezetés irataiban – az volt, hogy egy adminisztratív manipulációtól mentes önkormányzati választás újra kisgazdapárti győzelmet eredményezett volna. Ezt a kommunisták mindenképpen meg akarták akadályozni, hiszen kárba veszett volna másfél éves fáradozásuk, amelynek eredményeként – a fentebb már érintett eszközökkel – sikerült biztosítaniuk a közigazgatás kézbentartását. Mindezek jórészt szerepet játszottak a koalíción belüli válság ismételt kirobbanásában. 1946 őszén. S miután már a pártközi tárgyalások sem látszottak elég hatékonynak a kisgazdapárt „semlegesítésére”, illetve az év eleje óta húzódó hatalmi patthelyzet feloldására, a kommunista párt más eszközökhöz folyamodott. Az MKP Politikai Bizottsága 1946. október végi, november eleji ülésein „döntött” az úgynevezett „köztársaságellenes összeesküvés” megkonstruálásáról. Az év még hátralévő hónapjaiban intenzíven dolgozott a politikai rendőrség, aminek eredményeként Rajk belügyminiszter 1947. január elején már sajtóértekezleten tájékoztatta a hazai és a külföldi közvéleményt az „összeesküvés leleplezéséről”.

A következő hónapokban, az úgynevezett „összeesküvés” további ágainak leleplezését tanúsítandó, a kommunisták nyílt támadást indítottak a Független Kisgazdapárt szétverésére. Előbb néhány parlamenti képviselőjüket vették őrizetbe. A következő menet leglátványosabb akciója a Kovács Béla ügy volt, melynek záróakkordjaként szovjet katonai szervek hurcolták el az FKgP főtitkárát. Az MKP vezetése – melynek sikerült rávennie a szovjet hatóságokat a letartóztatásra – ezzel a lépéssel hathatósan demonstrálta cselekvőképességét azzal a kisgazda többségű parlamenttel szemben, mely elutasította Kovács Béla mentelmi jogának felfüggesztését, illetve kiadatását a kommunista politikai rendőrségnek. Ez az esemény jelezte, hogy a Kommunista Párt, amennyiben parlamentális keretek között nem képes akaratát érvényesíteni, kész bármely eszköz igénybevételére. A Kovács-affér egyben nyitánya volt az intézményesített jusztizmordok azon sorozatának, mely a következő másfél évben mind nyíltabban a hatalom kizárólagos birtokbavételét célozta, s amely a hatalom megszerzését követően – a mindennapi élet részévé szervesülve – teljesedett ki. Egyelőre azonban – a bolsevik frazeológia „következő láncszemeként” – Nagy Ferencen volt a sor. A kisgazdapárti miniszterelnök, akit Rákosi szintén megpróbált belekompromittálni az „összeesküvésbe”, Kovács Béla sorsát elkerülendő emigrációba menekült.

A kommunisták ezzel egyik köztes célkitűzésüket elérték. A Kisgazdapárt Kovács Béla letartóztatása nyomán kezdődő felbomlása Nagy Ferenc – valamint az őt hamarosan követő, a Parlament elnöki tisztét betöltő, ugyancsak kisgazda Varga Béla – emigrációját követően teljesedett ki. 1947 első felében – a fentebbi eseményekkel párhuzamosan – kevésbé látványos, de belpolitikai szempontból nem jelentéktelen pártszakadás ment végbe a Nemzeti Parasztpártban és a Szociáldemokrata Pártban is. A pártok közötti erőviszonyok ily módon való megváltozását igyekeztek a kommunisták egy új parlamenti választás sürgetésével legitimálni. (Bár a referátum témakörén kívül esik, a konferencia egészének vizsgálati spektrumát tekintve nem érdektelen utalni arra a jelenségre, hogy 1947 nyarának hónapjaiban a Szovjetunióval határos európai kis államokban láncreakciószerűen tűntek el a politikai közéletből a polgári parlamentarizmus legreprezentánsabb képviselői: május végén Magyarországról Nagy Ferenc miniszterelnök; június közepén Bulgáriában hazaárulás vádjával letartóztatják, augusztusban pedig kivégzik Nikola Petkovot, a Földműves Szövetség vezetőjét; július közepén Romániában összeesküvés vádjával veszik őrizetbe – és ítélik később életfogytiglani kényszermunkára – Juliu Maniut, a Parasztpárt vezetőjét; szeptember elején, hasonló „kilátások” elől menekül újra emigrációba Lengyelországból Mikolajczyk miniszterelnök-helyettes.)

II.

1. Ilyen előzmények után került sor az újabb parlamenti választások megrendezésére 1947 augusztusának végén. A voksok összeszámlálását követően a Kommunista Párt mondhatta magáénak a legtöbb szavazatot (22,2%). Ez relatív többséget jelentett mind a felrobbantott Kisgazdapárttal (15,4%), illetve utódpártjaival összevetve, mindpedig a kormányzati koalíció másik két tagjához (SZDP = 14,9%, NPP = 8,3%) képest. A legálisan alig több mint két éve működő MKP ezzel az eredménnyel triumfált. Azzal együtt is a legnagyobb szavazótábort mondhatta magáénak, hogy a választásoknak volt néhány szépséghibája. Már a szavazás napján lelepleződött a „kékcédulákkal” történt választási csalás. Az utókori emlékezet is többnyire ezt őrizte meg. Ami a korban kevésbé került nyilvánosságra: a kommunistáknak belügyi szervek és a választási irodák segítségével, különböző „technikai” manőverek révén közel félmillió állampolgárt – akikről feltételezhető volt, hogy nem az MKP-ra szavaz –, eleve sikerült megakadályozniuk abban, hogy eljussanak az urnákhoz. Míg e konspiratív, „deffenzív” csalás sikeresnek bizonyult, az „offenzív” túlszavazási manőver fiaskóval zárult. A híveknek juttatott „kék cédulák” többszöri szavazást is lehetővé tettek, s ezzel a visszaéléssel mindegy százezerrel gyarapították az MKP szavazatainak számát. Ennek nyilvánosságra kerülésekor a kabinet szociáldemokrata tagjai tiltakozásul „minisztersztrájkba” kezdtek. A mindezekből következő bizalomhiányos légkör, illetve a tárcák felosztása fölött meginduló pártközi torzsalkodás együttesen járultak hozzá ahhoz, hogy az új kormány csak szeptember végére állt össze.

Közben megindult a választások eredményeit, illetve hitelességét megkérdőjelező petíció-háború. Előbb a Polgári Demokrata Párt (1%), és a Magyar Függetlenségi Párt (12%) nyújtott be óvást „az egész választás ellen”. A kommunista párt erre reagálva – vonakodó koalíciós partnereinek támogatását végül is megnyerve – a kormányt alkotó pártok nevében terjesztett elő petíciót a Magyar Függetlenségi Párt összes mandátumának megsemmisítését követelve. A választási bíróság az utóbbi előterjesztést tette magáévá, a Magyar Függetlenségi Pártot összes mandátumától megfosztva kizárták a parlamentből. E változásnak legalább akkora volt a koalíción belüli aránymódosító jelentősége, mint összparlamenti kihatása.

A Baloldali Pártok pártjai a továbbiakban akkor is többséggel rendelkeztek a törvényhozásban, ha a kormánykoalíció negyedik tagja, a Kisgazdapárt a parlamentben még – egy időre – megmaradt polgári ellenzékkel szavazott együtt. Az executivának és a legislatívának az 1945-ös nemzetgyűlési választások eredményeként megtört baloldali túlsúlyú politikai „összhangját” ezáltal az MKP törekvéseinek megfelelően rekonstruálták.

2. Miközben ezek az újabb keletű nyíltszíni pártharcok temperálták a magyar belpolitikai légkört, 1947. szeptember végén minden különösebb hírverés nélkül alakult meg a kommunisták új nemzetközi szervezete, a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája. A KOMINFORM életre hívásakor Zsdanov által megfogalmazott – és határozattá emelt – alapító tézisek rövid úton szervesültek a Magyar Kommunista Párt politikájában. A világot leegyszerűsített politikai dichotómiában szemlélő zsdanovi tétel – demokratikus erők = kommunisták; reakciósok = mindenki más – hamarosan napi gyakorlattá vált. Nemkülönben a hatalom megszerzésére buzdító intenciók valóra váltása. E doktrinér politikai álláspont, és a hozzá kapcsolódó – egyre inkább kizárólagosságra törekvő – hatalmi aspiráció magyarázza, hogy a választásokat követő újabb politikai frontnyitás most már elsődlegesen a szociáldemokraták szétzilálását célozta.

Farkas Mihály, a MKP főtitkárhelyettese 1947 októberében a megyei titkárok értekezletén adott tájékoztatást arról, hogy miként értékeli a párt vezetése a választások utáni belpolitikai helyzetet. Eszerint a polgári pártok már nem képviselnek érdemleges erőt, és az érintett pártok is úgy látják a helyzetet, hogy „nincs értelme erőlködni, mert ha valami komoly ellenzéki párt alakul, azt a Kommunista Párt rövid időn belül szétveri. (Ld.: a Kisgazdapárt és a Magyar Függetlenségi Párt vázlatosan felidézett sorsát. – Gy. Gy.) Növelni kell azt az érzést, hogy itt csak az fog történni, az helyes a magyar nép számára, amit a Kommunista Párt akar”. Miután a polgári pártokat ily módon már potenciálisan leradírozza a politikai porondról, Farkas újabb közvetlen célpontként a Szociáldemokrata Párt „jobboldalát” jelölte meg, mint a „legreakciósabb irányzatot”. Okfejtése szerint ez azért igazán veszélyes, mivel ezzel a „jobboldallal” a Szociáldemokrata Párt „baloldala elvtelen kompromisszumot kötött” (sic!). Ezért legsürgősebb feladatként ezen „jobboldal” szétveréséről szólt, hogy utána a szociáldemokraták maradékával az MKP fúzionálhasson. Mondandóját végül úgy összegezte, hogy a szociáldemokraták „egy átmeneti párt, mely a közeljövőben egyesül a Kommunista Párttal”.

E politikai diagnózisból kiindulva, a kommunista párt számára egy rövid és egy hosszabb távú praktikus feladat következett. Míg az 1945-ös – számára kedvezőtlen – választásokat követően a leghevesebben tiltakozott az ellen, hogy a választási eredményeknek megfelelően „arányosítsák” a koalíció pártjainak részarányát a hatalmi kulcspozíciókban, az újabb referendum után, 1947 utolsó hónapjaiban elsődleges feladatának tekintette, hogy az új erőviszonyoknak megfelelően módosítsák a pártok koncesszióját a parlamenten kívüli szférában is. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a kisgazdáktól – mely korábbi erejéhez épest is alulreprezentált volt e területen – elvették főispáni helyeinek felét, s hasonló mértékben csökkent képviseletük a polgármesteri és a jegyzői karban. Ezekbe a pozíciókba a Baloldali Blokk pártjai delegálhattak tisztviselőket – tovább erősítve befolyásukat a végrehajtó hatalomban.

A másik feladatot a két munkáspárt fúziójának adminisztratív előkészítése jelentette. Illetve, épp az előkészületi lépések metódusa tette világossá, hogy itt legalább olyan súllyal esett latba a gyökeres hatalmi őrségváltás előkészítése, mint a nyilvánosság számára hirdetett propagandában a „munkásegység” szervezeti rendszerének megteremtése. A két párt által életre hívott úgynevezett egység-bizottság tagjai 1948. február 20-án bizalmas megállapodást írtak alá. Ennek értelmében az SZDP Központi Titkársága az MKP pártközpontjának instrukcióit követve, az alábbiakban kategorizálta saját – közigazgatási posztokat betöltő – tagjait:

1. a pártból kizárni és állásából is elbocsátani;
2. a pártból kizárni, de állásában meghagyni;
3. állásából elbocsátani, de a pártban meghagyni.

A következő hónapokban a szociáldemokrata pártközpont, illetve területi titkárságai meghatározott ütemterv szerint hajtották végre a fentebbi instrukciókat úgy, hogy az egyesülési kongresszus idejére a szociáldemokráciát az MKP elvárásainak megfelelően tegyék „szalonképessé” a fúzióra. Az SZDP-n belül mindezt végrehajtó garnitúra – egyelőre – természetesen mind állásának megtartására, mind az új párt, a Magyar Dolgozók Pártja tagságára érdemesnek minősült. Ez utóbbiak politikai felülvizsgálatára – most már az MDP káderosztálya szervezésében végrehajtott „egyesülés” utáni tagrevízió keretében került sor. E procedúra során számosan váltak nemkívánatos személyekké azok közül is, akik néhány hónappal korábban még saját Szociáldemokrata Pártjukat tisztogatták a fúzió érdekében. A két munkáspárt „egyesülése” mindezekből következően inkább tekinthető a szociáldemokraták kontraszelektív bekebelezésének. S hogy mindezenközben az igazgatási ügyvitel se akadozzon, Rajk belügyminiszter „behelyettesítéssel” állított új, megbízható kádereket a választással betöltendő pozíciókba is. E jogi visszásságot azután oly módon „oldották fel”, hogy a – kommunisták kizárólagos hatalmát legitimáló – parlament 1948 decemberében törvényben rendelte állami státusokká szervezni az addigi önkormányzati posztokat.

Bár formálisan még létezett a koalíció, és nem fejeződött még be a különböző pártmaradványok agóniája. A Magyar Dolgozók Pártjának létrejöttével a kommunisták átlépték azt a Rubicont, amely – Gramsci kategóriájával élve – a hegemonisztikus uralmi struktúrát a monopolitisztikus hatalom-gyakorlástól elválasztotta. Farkas Mihály fentebb idézett szavaira emlékezve, a továbbiakban valóban az történt, amit a Kommunista Párt akart. A rendszer ideológiáját naprakész propagandává formáló másik pártvezetőt, Révai Józsefet idézve: a háborút követő „fecsegő parlamentarizmus” évei után hozzáláttak a „totális demokrácia” kiépítéséhez.

1. A diktatúra intézményrendszerének kiépítése – korábbi, szintén ide sorolandó események után – 1949 folyamán gyorsult fel igazán. Ez a folyamat három, szorosan összetartozó intézkedéssorozat különböző lépéseiből állt össze. Ezek egyike volt a társadalom sokkolása a hidegháborús propagandával, és megfélemlítése a legkülönbözőbb koncepciós perek elrettentő ítéleteivel. A másik vonulatot a gazdaság területén tovább folytatott, mind szélesebb körű államosítások jelentették. Ehhez társult a társadalom még megmaradt autonómiáját megtestesítő szervezetek megszüntetése. A harmadik összetevő lényegében az előbbi intézkedések komplementer vonulatát jelentette. Olyan új, vagy funkciójában módosított intézmények hálózatát építették ki, melyek elsődleges feladata az állampolgárok minél szervezettebb hatalmi felügyelete volt.

1949 januárjában folytatták le a Magyar–Amerikai Olajipari Részvénytársaság vezetői ellen úgynevezett „szabotázs-pert”. Ennek funkciója – további hasonló jusztizmordokkal együtt – a vállalatvezetők megfélemlítésén túl az volt, hogy erre hivatkozva állami felügyelet alá vonhassák a nyugati államok tőkeérdekeltségeit. Alighogy ez befejeződött, kezdődött a Mindszenty József elleni procedúra. Magyarország hercegprímásának óriási propaganda-hadjárat közepette történt életfogytiglani elítélése lényegében a magyar egyházak – és a hívők – megfélemlítését szolgálta. Ugyanezekre a hónapokra esett a második világháború után szerveződött lokális nemzeti bizottságok felszámolása; a végrehajtó hatalom jogszerű működésén fél évszázada őrködő Közigazgatási Bíróságok feloszlatása; az úgynevezett Népfront megszervezése, mely a még megmaradt pártok felszámolását célozta. Ezzel gyakorlatilag lehetetlenné vált, hogy a magyar társadalom politikai tagoltsága intézményi formában is érzékelhető legyen. A májusban megrendezett parlamenti választások lényegében a proletárdiktatúra szentesítését szolgálták. Politikai alternatívák, pártok közötti választás lehetőségéről ekkor már szó sem volt. Választani egyedül a Magyar Dolgozók Pártja választhatott, a neki kellő, illetve nem kellő személyiségek közül. Ezt reprezentálta Rajk László és társainak politikai kirakatpere. A választási előkészületek során Rajkot még a kommunista pártvezetés oszlopaként népszerűsítették. Ezt, az MDP teljes joggal tehette, hiszen Rajk a megelőző években, belügyminiszterként eszközökben nem válogatva segítette pártja hatalomra kerülését. A választásokat követően ugyanaz a pártvezetés iktatta ki néhány hónap alatt előbb a politikai életből, majd – rituális rágalomhadjárat és bírósági cirkusz keretében – az élők sorából is.

De a társadalmat mindinkább gúzsba kötő hatalmi gépezet a nyári hónapokban sem csupán a Rajk-per előkészítésén dolgozott. Ugyanezekben a hetekben zajlott a szakszervezetek funkcióváltást eredményező átszervezése. Ennek lényege, hogy munkáltatói függőség alá helyezték őket, érdekképviseleti funkciójukat is felszámolva egyben. Feladatuk a továbbiakban arra korlátozódott, hogy különböző munkaversenyekre, túltermelési kampányokra buzdítsanak. Ez utóbbi viszont nemhogy joguk, de kötelességük volt. A pártok, a társadalmi szervezetek mellett szisztematikusan gleichschaltolták a szellemi életet is. Egymás után szüntették meg azokat a napilapokat, folyóiratokat, egyesületeket, társaságokat, melyek nem illettek a proletárdiktatúra „profiljába”. A tömegkommunikáció, a kulturális szféra pártállami irányítás és ellenőrzés alá vonása gyakorlatilag a „gondolkodás államosítását” jelentette. Feloszlatták a második világháborút követően szervezett, de nagyfokú autonómiával működő „népi kollégiumokat”, melyek eredetileg a koalíciós hatalom káderképző intézményei voltak. A könyvkiadást éppúgy átszervezték, mint a Tudományos Akadémiát, valamint az állami kezelésbe vett színházi életet.

A bolsevik modell kiépítése jegyében ugyanebben az évben került sor számos országos hatáskörű hivatal felállítására. A bankok és a nagyvállalatok korábbi államosítása után következett a 10 főnél több munkást foglalkoztató üzemek államosítása; a központi Munkaerőgazdálkodási Hivatal, az Országos Tervhivatal, az Állami Ellenőrzési Központ megszervezésére. Mindezek mellett volt azonban egy intézmény, melynek nem csupán létrehozása, hanem a gründolás időzítése is figyelemre méltó. A minisztertanács törvényerejű rendelete akkor látott napvilágot az Államvédelmi Hatóság önálló intézménnyé szervezéséről, amikor – 1949 decemberében – J. V. Sztálin 70. születésnapjának ünnepi színjátéka zajlott. Visszatekintve az 1949-es esztendőre, úgy tűnik, hogy a Rákosi Mátyás irányításával működő reprezentatív kormánybizottság, melyet kifejezetten a születésnap méltó megünneplésének előkészítésére hoztak létre, azt tekintette leginkább illendő ajándéknak, ha egy szovjet mintára átformált Magyarországot nyújthat át, „az egész haladó emberiség bölcs tanítójának és alkotó zsenijének”.

*

Mindezek után, az 1950-ben induló első ötéves terv nem csupán a gazdaság központi vezérlését jelentette, hanem a társadalom civil szféráinak tervutasításos működtetésé is. Ez alól nem vonhatta ki magát a paraszti társadalom sem. Ennek megfelelően teljesedett ki a mind brutálisabb eszközökkel folytatott kolhozosítás. Ugyancsak 1950-ben – bár a mezőgazdaság átszervezésének több évig elhúzódó procedúrájához képest gyorsabban –, egy év leforgása alatt sikerült minden szinten átalakítani a közigazgatást a szovjet típusú tanácsrendszerre. Csupán főbb mozzanatait soroltam fel annak a folyamatnak, amely Magyarországon a diktatúra intézményrendszerének kiépítését jelentette. De talán ez is elégséges annak érzékeltetésére, hogy a bolsevik etatizmus adoptálása milyen lépéseken keresztül térítette Magyarországot – Közép-Európa több más államához hasonlóan – egy történelmileg regresszív kényszerpályára.

Vélemények, javaslatok

Az oldal létrehozásának dátuma: 2000. november 29. szerda
Utolsó módosítás: 2000. november 29. szerda
Copyright © 2000 Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete Közalapítvány

Elejére