Palasik Mária: A „Magyar Közösség” -ügy és tanulságai
Az FKgP szétdarabolására irányuló taktikában alapvető változást hozott a kommunisták számára az az információ, mely szerint 1946. december közepén a biztonsági szervek egy illegális szervezkedés nyomaira bukkantak. Ebből kreálták a Magyar Közösség pere néven ismertté vált ún. „köztársaság-ellenes összeesküvést”. amely kapóra jött az MKP-nak. Nem kellett mást tennie, mint ezt a kisgazdapárt felé kiterjesztenie, s nagyobb bomlási folyamatot tudott ezáltal elindítani az FKgP-ben, mint eddig bármikor. Figyelemre méltó, hogy a szálakat nem a „klerikális reakció” köreihez és nem is a Sulyok-párthoz vezették el, bár az informátorok az anyagokat eredetileg ellenük gyűjtötték. 1946 decembere és 1947 júniusa között olyan szövevényes ügybe keverik a fiatal magyar demokráciát, amelynek minden vonulata – beleértve a köztársaság-ellenes „összeesküvést” , Kovács Béla elhurcolását és Nagy Ferenc lemondatását – a kisgazdapárt hatalomból történő kiszorításához vezet.
A Magyar Testvéri Közösség a két háború közötti időszak számtalan titkos társaságainak egyike volt. Szellemi gyökerei 200 évvel ezelőttre Erdélybe nyúlnak vissza. Az 1920-as évek elején Erdélyből, főleg a Székelyföldről Magyarországra áttelepült értelmiségiek kis csoportja vetette meg a mozgalom 20. századi ideológiai alapjait. Baráti megbeszélésekből a mozgalom 1925-ben szervezetté alakult, amit Rákosi Jenő postatiszt vezetett. A szervezetnek csakis az lehetett tagja, akinek apja és apai nagyapja eredetileg is magyar nevű volt. (Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy a jelöltnek legalább 25%-ig „magyar származásúnak” kellett lennie, de néha ezt sem követelték meg.) Az egész szervezet egy magyar érzésen alapuló szabadkőműves mozgalomra emlékeztetett. A származási feltételen kívül elvárták a tagoktól, hogy szilárd erkölcsi alapon álljanak, ne legyenek káros szenvedélyeik (iszákosság, hazárdjátékok stb.), és hajlandóak legyenek önzetlenül szolgálni a magyar ügyet. Nők nem lehettek tagjai a szervezetnek, és csakis önálló keresettel bíró egyéneket vettek fel, akik jövedelmük 2%-át felajánlották a mozgalom céljaira. A szándék az volt, hogy minél több hasonló gondolkodású embert juttassanak befolyásos pozícióhoz az államapparátusban és a gazdasági életben. 1945 előtt a Honszeretet nevű nyilvánosan bejegyzett egyesület mintegy fedőszerve volt a Közösségnek, és hivatalos lapjuk, a Magyar Élet c. folyóirat több mint 3000 példányban jelent meg. Körülbelül ennyire becsülték a közösségi tagok számát a háború előtti években, többségük értelmiségi volt, és mintegy kétharmaduk a fővárosban élt. A mozgalmat sejtszerűen szervezték, a legkisebb egység a „család” és a „sátor” volt. Az előbbiben szellemi „kiképzés” folyt, míg az utóbbi az azonos foglalkozású tagokat egyesítette. Az alapegységek nemzetségekbe, azok pedig ún. hadakba tömörültek. A szervezési hierarchia nem választáson alapult, hanem mintegy felülről lefelé irányították, és a legfőbb szerv a 10 tagból álló ún. vezértanács volt.
A szervezethez elsősorban a középosztályhoz tartozó kormányzati alkalmazottak középrétege, a budapesti és vidéki közigazgatási tisztviselők jelentős pozíciót betöltő tagjai, továbbá orvosok, pedagógusok, mérnökök és más értelmiségiek, majd vezérkari tisztek is csatlakoztak. A Közösség tagjai úgy ítélték meg, hogy osztályukon belül a magyarság kisebbségben van, nem elég öntudatos, és teljesen szervezetlen. Fontosnak tartották a trianoni béke revízióját, azonban szemben álltak a német hódító törekvésekkel. A szervezet egyik összetartója a háború alatti időszakban épp a németellenesség volt, de elutasították az orosz hódító szándékokat is. 1944-ben közülük sokan részt vettek a németekkel szembeni ellenállásban. Az ekkor kb. nyolcszáz tagot számláló mozgalmat a háború vége szétszórta. Újjá soha nem szerveződött a régi formájában. 1945. március elején az ellenállási mozgalomban összejött régi barátok közül néhányan kezdték keresni a kapcsolatot egymással. Eleinte Csicsery-Rónay István, a kisgazdapárt külügyi osztályának vezetője lakásán találkozott Szent-Iványi Domokos, aki nem volt a Közösség tagja, Saláta Kálmán kisgazda nemzetgyűlési képviselő, aki Nagy Ferenc bizalmasának hírében állt, Bokor Béla, a Külügyminisztérium osztálytanácsosa és Arany Bálint mérnök, aki 1945-ben a kisgazdapárt budapesti szervezőtitkára volt. Csicsery-Rónay és Bokor aktív külügyminisztériumi tisztviselők voltak, hivatali leterheltségük miatt viszont már április végén elmaradtak a társaság összejöveteleiről. A baráti kör azonban tovább bővült Héder János gazdasági szakemberrel és Kis Károly mérnökkel. Majd hozzájuk csatlakozott Szent-Miklósy István vezérkari őrnagy, aki ifj. Horthy Miklós „Kiugrási Irodájá” -ban a katonai ügyek titkára volt, de igazolása után rendelkezési állományba helyezték 1945 végén, és dr. Donáth György, aki 1943-ban a Magyar Élet Pártjának volt az alelnöke.
1946 nyarától látogatta az összejöveteleket Dálnoki Veress Lajos vezérezredes, akit 1944. október 16-án a nyilasok letartóztattak, Sopronkőhidán bebörtönöztek, de megszökött a fogságból. 1945. május 1-jétől 1946. január 28-ig szovjet internálótáborban volt Kiskőrösön. Személye azért volt érdekes, mert 1944 őszén Horthy Miklós „homo regius” -szá nevezte ki őt arra az esetre, ha a kormányzó akadályoztatva lenne tevékenységében. A társaság tagjai nem különösebben konspiráltak. Arany Bálinton, Saláta Kálmánon és Szent-Iványi Domokoson keresztül rendszeres kapcsolatot tartottak fenn a kisgazdapárt vezérkarával, és a kisgazda vezetőknek kifejtették véleményüket arról, hogy nincsenek megelégedve az FKgP kormányzati pozícióival. Arra inspirálták Kovács Bélát és Nagy Ferencet, hogy a belügyben, a rendőrségnél és a hadseregnél növeljék a párt pozícióit. Bírálták az FKgP-nek azt a magatartását, hogy a pártközi egyeztető tárgyalásokon mindig visszavonulnak a vezetők, míg a baloldali pártok nem tartják magukat a koalíció előírásaihoz, semmibe veszik a demokratikus együttműködés kötelező szabályait. A helyzetet bonyolította, hogy a Közösségtől függetlenül Szent-Iványi Domokos támogatásával készültek az ún. „pletykalapok” , amelyek eredete még a háború idejére nyúlik vissza. Akkor a BBC német nyelvű adását fordították magyarra, most pedig a különböző forrásokból beszerzett politikai információikat összegezték. A hetenként 6-7 példányban készült anyagból több közösségi tag is kapott, pl. Arany Bálint és Szent-Miklósy.
Tény, hogy a fajvédő, konzervatív társaság egyik összetartó eleme az volt, hogy a közelgő békekötés utáni időszakra kiválasszák és megkeressék azokat az embereket, akik az általuk megítélt szempontoknak megfelelnek. A fegyveres szervek élére állítandó személyek kiválasztásának előkészítésével Donáthot és Szent-Miklósyt bízták meg. Rajtuk keresztül kapcsolódott a csoporthoz András Sándor vezérőrnagy. A Vezértanácsot 1946 októberében újjáalakították, de már csak hét tagot választottak. Elnöke Fáy Aladár festőművész volt, tagjai Arany Bálint, Bálint Sándor, a Magyar Parasztszövetség egyik osztályvezetője, Donáth György, Héder János, dr. Kémeri Dezső orvos és az ellenállási mozgalomból ismert, külföldön tartózkodó Soós Géza lettek. A társaság befolyása nagyon szűk körre terjedt ki, sem pénzügyi erőforrásokkal, sem fegyverekkel nem rendelkezett. A nyugati hatalmakkal kapcsolatot nem keresett, és onnan támogatást nem kapott. Azonban a titkos szervezetnek már a léte is sértette mind a fegyverszüneti megállapodást, mind az 1946. évi I. tc.-t, s ezen a jogcímen lehetett volna teljesen jogszerű eljárást kezdeményezni ellene.
A Magyar Közösség ún. köztársaság-ellenes összeesküvésének leleplezését a politikai rendőrség kezdte. Erről Péter Gábor tájékoztatta G. Ja. Korotkevicset, aki az SZKP KB Külföldi Információs Osztályának magyar részlegét vezette. „Értesüléseinket eljuttattuk a Honvédelmi Minisztériumban dolgozó elvtársainknak” – írta Péter 1947 elején. Tény, hogy a letartóztatásokat a HM Katonapolitikai Osztálya kezdte, amelynek élén a kommunista Pálffy György állt. Az osztály egyik munkatársa, Kornis Pál visszaemlékezése szerint az összeesküvés nyomára Szent-Miklósy István vezette őket. A nyugállományú vezérkari őrnagy Csehszlovákiába kívánt utazni, és útlevélkérelmet nyújtott be a Belügyminisztériumba. A BM és a HM közötti megállapodás értelmében abban az esetben, ha katona kért útlevelet, a kérelmet minden esetben átküldték a HM Katonapolitikai Osztályára. Az osztály eredeti feladata a Nyugatra menekült vagy Nyugaton harcolt katonatisztek igazolása és ellenőrzése volt, 1946 végére a hatásköre azonban államvédelmi feladatokkal is bővült. A visszaemlékező szerint útlevélkérelme után kezdték Szent-Miklósyt megfigyelni. Feltűnőnek tartották, hogy sok emberrel találkozott, úgy tűnt, mintha konspirálna. Ettől a megállapítástól kezdve már azokat is figyelni kezdték, akikkel találkozott. Megütköztek azon, hogy az „aktív külügyminisztériumi tisztviselőt, egy ellenálló nyugatos tisztet, egy kisgazdapárti funkcionáriust, egy gazdasági szakértőt és a gázművek főtanácsosát mi köthette össze.” Az ügyben kulcsszerepet játszik Pünkösti László volt vezérkari százados, akit háborús bűnösként tartottak számon, s aki Ausztria nyugati megszállási zónájában élt. 1946-ban állítólag hírszerzési céllal érkezett haza Magyarországra. A látogatás során találkozott volt iskolatársával, Szent-Miklósy Istvánnal is, akit megkért, hozza össze Nagy Ferenc miniszterelnökkel, de ő a kérés elől mereven elzárkózott. Dálnoki Veress Lajossal sem sikerült találkoznia, aki mihelyt Szent-Miklósy továbbította neki a kérést, azonnal felvetette a lehetőségét, hogy Pünkösti agent provocateur.
December közepén már egy 30-35 főből álló stáb foglalkozott az összeesküvéssel. Az első letartóztatások 1946. december 16-án történtek. Néhány napon belül kész volt a nagyszabású összeesküvés első koncepciója. Kornis szerint gyorsan kiderült, hogy „itt nem holmi megszállottak egymás közti megbeszéléseiről, óhajaik kifejezéséről van szó, hanem szoros kapcsolat áll fenn köztük és a kisgazdapárt egyes felelős funkciókat betöltő politikusai között” . A Katonapolitikai Osztály vezetői úgy találták, hogy a kisgazdapárt a Baloldali Blokkal szemben támasztott arányosítási, a B-lista felülvizsgálatára irányuló stb. igényeit kivétel nélkül a Magyar Közösség programjából merítette.
Eddig nem tapasztalt méretű letartóztatási hullám kezdődött. 1946–1947 fordulóján őrizetbe vettek 260 főt, közülük többen jelentős pozíciót töltöttek be a kisgazdapártban. A Katonapolitikai Osztály vezetője a letartóztatásokról nem tájékoztatta sem a saját miniszterét, a kisgazda Bartha Albertet, sem az FKgP más magas közjogi tisztet betöltő személyiségeit. A miniszterelnökhöz nem hivatalos úton jutott el a letartóztatások híre. Ekkor Nagy Ferenc magához kérette Bartha Albert honvédelmi minisztert, akinek hivatalos úton szintén nem volt információja az egyik osztályán történt nagyarányú letartóztatásokról. Nagy utasította Barthát, hogy tájékozódjon, és készítsen hivatalos jelentést a történtekről. Másnap Bartha arról számolt be a miniszterelnöknek, hogy felkereste a Katonapolitikai Osztály fogdáját azzal a szándékkal, hogy személyesen beszéljen a foglyokkal. Amikor odaérkezett, Pálffy nem volt jelen. Kommunista beosztottjai sajnálkozva jelentették, hogy amíg Pálffy meg nem érkezik, nem engedhetik a foglyokhoz. Amikor Pálffy megjött, kérését azzal hárította el, hogy a foglyokat már elszállították a rendőrségre, mivel polgári egyének is voltak köztük.
Kornis Pál ezzel szemben leírja, hogyan sikerült megakadályozni, hogy minisztere találkozzon az őrizetbe vett személyekkel, ugyanis ő volt ügyeletben, amikor Bartha az osztályra érkezett egy hadbíró ezredes és egy katonai ügyész kíséretében.
A látogatásnak további következményei is voltak, mivel Pálffy közölte Bartha Alberttel, hogy egyébként sem állt volna módjában őt a foglyokhoz engedni, mert Szviridov altábornagy, a SZEB alelnöke ezt határozottan megtiltotta. Ezek után ment el Bartha a politikai rendőrségre. Felszólította Péter Gábort, hogy engedje kihallgatni a Katonapolitikai Osztály által letartóztatottakat. Péter sajnálattal utasította vissza a miniszter kérését arra hivatkozva, hogy a belügyminiszter engedélye nélkül a foglyokkal senki sem beszélhet. Megerősítette, hogy Szviridov altábornagy nem helyeselné, ha a honvédelmi miniszter a letartóztatottakkal érintkezne. Ezután Bartha Rajknál, a belügyminiszternél próbálkozott. Ő sem helyeselte, hogy Bartha érintkezzen a letartóztatottakkal; azzal indokolta, hogy nem lenne kívánatos személyét és a miniszterelnök személyét ebbe az ügybe belekeverni. Elhangzott az első megfélemlítést célzó fenyegetés az MKP hivatalos, magas beosztásban lévő vezetőjétől, amely arra irányult, hogy a kisgazda politikusokat távol tartsák az „összeesküvéstől” , és belekényszerítsék őket egy megalázó játékba. Az információk birtokában lévő, sőt az információkat indukáló MKP-vezetők a Katonapolitikai Osztály és az ÁVO által produkált vallomásokkal egyszerű zsarolási manőverbe kezdtek az információk közelébe nem jutó kisgazda politikusokkal szemben. Sem a miniszterelnök, sem a köztársasági elnök nem merte kihasználni a közjogi méltóságából adódó pozícióját.
Nagy Ferenc ugyan megkísérelte, hogy Pálffy György ellen fegyelmi eljárást indítson, de a SZEB beavatkozása következtében ez is meghiúsult. Amikor Nagy Ferenc felkereste Szviridovot, hogy meggyőződjék róla, valóban megtiltotta-e neki és Bartha honvédelmi miniszternek a letartóztatottak kihallgatását, Szviridov erre nemmel felelt, és tagadta, hogy bármilyen formában beavatkozott volna akár a Honvédelmi Minisztérium, akár a rendőrség dolgaiba. Nagy Ferenc Tildy köztársasági elnököt is tájékoztatta a történtekről. Tildy javasolta Pálffy felelősségre vonását. Egy vizsgálóbizottságot hoztak létre a HM-ben, amely megkezdte Pálffy kihallgatását. Rajk és Rákosi a vizsgálat azonnali leállítását követelték a miniszterektől, de Nagy Ferenc ekkor még hajthatatlan volt. Ezek után jelent meg a miniszterelnöknél Szviridov tolmácstisztje, hogy eloszlasson egy félreértést, mely szerint Szviridov valóban nem adott olyan utasítást Pálffy tábornoknak, hogy a foglyokhoz senkit sem szabad engedni, de a tárgyalás Pálffy látogatásakor egy ügyetlen tolmács közvetítésével folyt, aki Szviridov kijelentését úgy fordította Pálffynak, hogy ne engedjen senkit a foglyokhoz. Az üzenet tartalmazta továbbá azt is, hogy amikor Szviridov rájött a tolmács súlyos tévedésére, azonnal lecsukatta. Erre alapozva kérte a SZEB képviselője a Pálffy elleni vizsgálat azonnali leállítását, vagy ha az nem történne meg, kilátásba helyezte, hogy a szovjet katonai rendőrség be fog avatkozni az összeesküvési ügybe.
Az MKP vezetése kezében tartotta az állítólagos összeesküvés felgöngyölítését. Sajnos levéltári források ma sem állnak rendelkezésre arról, hogy hogyan született és formálódott a cselekvési terv. Az MKP PB december 30-i ülésén Rákosi utasítást adott Rajknak arra nézve, hogy mikor lehet az egész ügyet nyilvánosságra hozni. Ő maga azonban már előbb is élesen támadta a kisgazdapártot a Szabad Népnek adott 1947. január 1-jei újévi nyilatkozatában: „A reakció legveszedelmesebb része az, amely elsősorban a kisgazdapártba befurakodva, a kormányzáson, a koalíción belül folytatja harcát a demokrácia ellen [...]. A magyar demokrácia válságának elhúzódását elsősorban az okozza, hogy a kisgazdapárt nem akar szakítani a soraiban garázdálkodó reakciósokkal.”
A nyomozás még javában folyt, amikor az „összeesküvésről” az első hivatalos közlemény megjelent a Szabad Népben 1947. január 5-én. A kommüniké adatai szerint akkor már ötvenöten voltak letartóztatásban, a „6 főbűnös” pedig beismerte bűnét. A hivatalos kommünikét Révai József vezércikke kísérte. Felelőssé tette a kisgazdapárti vezetőket a kialakult helyzetért. Nyíltan hadat üzent az FKgP-nek, mondván: fedezéket nyújtottak pártjukban az összeesküvőknek. Fontosnak tartotta azonban kimondani: „Nem mintha mi túlságosan komolyan vennénk az elfogott összeesküvők politikai és katonai haditerveit. A békekötés és a megszálló csapatok kivonulása utáni időpontra kitűzött katonai puccs és az ellenkormány alakításának terve nem egyéb gyerekes naivitásnál.”
Az 1947. január 9-i PB-ülésen arról született döntés, hogy „követelni kell a képviselők és Mistéth lemondását” . A január 11-i KV-ülésen pedig Rákosi feltárta az egész koncepció kínálta lehetőséget: „Számunkra ennek az összeesküvésnek óriási jelentősége van, mert mindazt, amit mi eddig hirdettünk, hogy a reakció a kisgazdapárton keresztül próbál érvényesülni, részleteiben is, egészében is megerősíti. A mi számunkra most nem csak az a fontos, hogy ezt az összeesküvést felgöngyölítsük, kiirtsuk, és vezetőiket megfelelően megbüntessék. Fontos az is, hogy a maximális politikai tanulságot vonjuk le belőle, hogy leleplezzük a reakció és a kisgazdapárt jobbszárnyának politikai kölcsönhatásait, kimutassuk céljaik következményeit, hogy mit jelentett volna az országra az, ha ez az összeesküvés sikerül. Gondoskodnunk kell arról, hogy a tömegek előtt ennek az összeesküvésnek politikai jelentőségét el ne kenjék, és el ne mossák. [...] ennek az összeesküvésnek nagy a jelentősége, erősen befolyásolja az 1947-es esztendőre tervbe vett stratégiánk egész menetét. Ez olyan nehéz kő, ami most még repül, és nem tudni, hogy hol áll meg. Rajta leszünk, hogy hatása maximális legyen, és hogy a kommunista párt és a magyar demokrácia a lehető legnagyobb tanulságot vonja le belőle, és hogy a reakciónak a lehető legnagyobb vereséget okozza.”
A Szabad Nép január 12-i száma már főcímben közölte: „Kisgazdapárti képviselők az összeesküvők között” . A kommunista sajtó egymás után „leplezte le” az összeesküvésben részt vevő vagy az összeesküvőkkel kapcsolatot tartó ismert kisgazda politikusok nevét. Így elsők között merült fel Jaczkó Pál képviselőnek és Vas megyei főispánnak; Mistéth Endre miniszternek; Hám Tibornak, az FKgP KB-titkárnak; Saláta Kálmánnak, Vatai Lászlónak, az Igazság c. lap szerkesztőjének; Kiss Sándornak, a Parasztszövetség igazgatójának; Horváth Jánosnak és Vörös Vincének, a Parasztszövetség osztályvezetőinek; Gyulai Lászlónak, a propagandaosztály volt vezetőjének a neve. A húszas éveik végén, harmincas éveik elején járó fiatal, tehetséges kisgazda politikusok a paraszti demokrácia hívei voltak. Kiss Sándor és Vatai László vezetésével 1945 februárjában kidolgozott programjavaslatuk a következőképpen kezdődött: „A párt célja a szövetkezeti szocializmus következetes megvalósítása. [...] A termelőeszközök és a termelés irányítása a dolgozók (parasztság, munkások, szellemi munkások) kezébe kerüljön. A föld a parasztságé, az üzem a munkásságé.” Amikor a programjavaslatot, amelyet pártprogramnak szántak, megmutatták Tildy Zoltán pártelnöknek, ő csak annyit mondott: „Ti kommunisták vagytok!” Mivel a fiatalok a párt legfelső vezetésével szoros kapcsolatban voltak, megvádolásuk, a köztársaság-ellenes tevékenységgel való összekapcsolásuk azzal a lehetőséggel kecsegtetett Rákosiék számára, hogy rajtuk keresztül a közjogi méltóságot betöltő legfelső vezetőkig is eljuthatnak, elegendő csak azt bizonyítani, hogy Nagy Ferenc, Tildy Zoltán, Kovács Béla, Varga Béla tudott az összeesküvésről. A szigorú 1947:VII. tc. már erre is súlyos büntetést szabott ki.
Nagy Ferenc a letartóztatások hírére elfogadta Mistéth lemondását. Mivel ő nem volt képviselő, mentelmi jog sem védte, bármikor letartóztatható volt. Január 15-én kizárták a pártból Saláta Kálmánt és Jaczkó Pált. A többiek ellen házi vizsgálatot rendeltek el, a Parasztszövetségben viselt vezető tisztségükből leváltottak mindenkit, aki kapcsolatot tarthatott fent az érintettekkel. Az FKgP vezetősége azt is elhatározta, hogy leváltanak minden olyan helyi és országos vezetőségi tagot, aki 1945. október 1-je után lépett be a pártba. Saláta Kálmán szökésének a hírére további engedményeket tett a kisgazdapárt vezetése. Hozzájárultak hét fiatal képviselőjük házi őrizetbe helyezéséhez. De még ezt is az MKP vezetése kezdeményezte: az MKP PB 1947. január 16-i ülésén kelt határozat szerint a „PB megbízza Rákosi elvtársat, hogy holnap 1/2 10 órakor keresse fel a köztársasági elnököt, és tegye azt a javaslatot, hogy a szökésre való tekintettel azonnal üljön össze pártközi értekezlet, és javasolja a minisztertanácsnak, hogy járuljon hozzá a gyanúsított hét képviselő rendőrségi házi őrizetbe vételéhez. A minisztertanácson kívül ehhez Tildy is járuljon hozzá. A holnap délután összeülő mentelmi bizottsági ülés a hét képviselőt letartóztatásra adja ki. Amennyiben egyéb alkotmányos módszerek alkalmazhatók, alkalmazni kell őket” . Miután közjogi funkciójánál fogva a miniszterelnök és a köztársasági elnök az engedélyt megadta, a népügyészség kérte a parlament mentelmi bizottságát, hogy függessze fel a fenti képviselők mentelmi jogát. Ez gyakorlatilag vita nélkül meg is történt az előzetes letartóztatásra is kiterjedő hatállyal. Kiss Sándor, Vatai László és Vörös Vince önként mondott le mentelmi jogáról. A politikai rendőrség mind a hét politikust még aznap letartóztatta, de Vöröst pár nap múlva szabadon engedték. Kiss Sándor tisztességére jellemző, hogy amikor az ügy kipattant, éppen nyugat-európai tanulmányúton tartózkodott, ahonnan haladéktalanul hazatért tisztázni magát a felmerült vádak alól.
Minden az MKP PB forgatókönyve szerint alakult. A letartóztatási hullám január közepére elérte az FKgP középszintű megyei vezetőit is. Nagy Ferencék nem érzékelték az ellenük kialakuló koncepció veszélyét. Tildy Zoltán és a párt jogászai bíztak a nyilvános bírósági tárgyalásban. Azzal már tisztában voltak, hogy a vádlottakból erőszak alkalmazásával csikarták ki a vallomásokat, erről Arany Bálintnak a politikai rendőrség fogdájából kicsempészett leveléből volt tudomásuk. Azt viszont nem tudták, hogy a kihallgatásokba az oroszok is bekapcsolódtak. Az FKgP vezetői sürgették, hogy a foglyokat a rendőrségről vigyék át a népügyészség fogdájába. Volt olyan vádlott, akit szinte a tárgyalásig a politikai rendőrségen tartottak. Az FKgP jogászainak az volt a véleménye, hogy mivel az összeesküvés koncepciója a rendőrségen tett vallomásokon nyugszik, ha azt visszavonják, már nincs bizonyíték, meginog a koncepció. A pártvezetőség szerint amíg a vádlottak vissza nem vonják vallomásaikat, addig el kell fogadni, hogy van összeesküvés.
1947. január 20-án Rákosi Mátyás Szakasits Árpád kíséretében felkereste a miniszterelnököt, s azt követelték tőle, hogy Kovács Béla mondjon le pártfőtitkári pozíciójáról, vagy menjen szabadságra. Ezzel elkezdődött az FKgP főtitkára elleni támadás.
Ekkor Nagy Ferenc a szovjetekhez fordult segítségért, megkísérelte meggyőzni őket az összeesküvési ügy kommunista párt általi felnagyításáról. 1947. január 24-én a miniszterelnökségen egy ebéd keretei között tárgyalt Puskinnal és Szviridovval a letartóztatásokról és a kommunisták által alkalmazott eszközökről. Nagy felrótta, hogy az MKP felfújja az összeesküvést, felhasználja a kommunistáknak a vizsgálati szerveknél elfoglalt kiváltságos pozícióját annak érdekében, hogy megrágalmazza az FKgP vezetését, és szakadást idézzen elő a pártban. Nagy kész volt engedményt tenni, hogy az FKgP saját maga kezd hozzá a párton belüli reakciósnak nevezettek eltávolításához. Indoklása szerint főként azért, hogy az MKP-től elvegye az ilyen jellegű kezdeményezést. Puskintól és Szviridovtól azonban a miniszterelnök nem kapott semmilyen biztatást. A szovjet vezetők sajnálatukat kifejezve csak annyit jegyeztek meg, hogy ők nemegyszer adtak Nagy Ferencnek tanácsot arra vonatkozóan, hogy tisztítsa meg pártját a reakciós elemektől, de ezeket a tanácsokat nem mindig vette figyelembe.
1947. január 17-én a SZEB képviselői is tárgyaltak az „összeesküvéssel” kapcsolatos fejleményekről. Szviridov szűkszavú tájékoztatója után az angol Edgcumbe tábornok és az amerikai Weems tábornok kérdéseire azonban nem adott érdemi választ az altábornagy. A nyugatiak meg is állapodtak abban, hogy ebben az ügyben teljesen céltalan további találkozókat tartani.
Az újságok tele voltak olyan cikkekkel, amelyek az „összeesküvésnek” a magyar demokráciát veszélyeztető következményeire figyelmeztettek. A Magyar Közvélemény-kutató Intézet 1947. január 20–22. között végzett felmérést Nagy-Budapesten e tárgyban. Arra a kérdésre: „Lehetségesnek tartotta volna, hogy az összeesküvés fel nem fedezése esetén meg tudta volna dönteni a magyar demokráciát?” , a megkérdezettek 72%-a nemmel felelt. Az is jelzés értékű lehet, hogy a jelentéseket a nyilvánosság számára készítő intézet ezúttal csupán 11 vezető pozícióban lévő politikusnak küldte el a felmérés összegzését.
A „közösségi ügy” kapcsán 1946–1947 fordulóján letartóztatottak vallomásaiból és a tanúkihallgatási jegyzőkönyvekből sok minden felróható lenne a vádlottaknak. A jegyzőkönyvek azonban erőszak alkalmazásának hatására születtek, ezekből tehát nem rekonstruálhatók az események. Bár a kihallgatások során felvett jegyzőkönyvek sokszor valóban megtörtént tényeket tartalmaznak, ezek többsége azonban nem képezte büntetendő cselekmény tárgyát. A való tényeket önkényesen és hamisan értelmezve születtek meg a vádiratok, amelyek legfőbb bizonyítéka a hónapokig kínzott vádlottak beismerő vallomása volt. A politikai rendőrségen kreálták az „összeesküvés” vezető szerveként a Földalatti Főparancsnokságot vagy a Hetes Bizottság elnevezést. A Donáth-per egyik fő bizonyítékaként szolgáló, ún. egyes számú hadparancsnak valóban létezett egy Szent-Miklósy által készített fogalmazványa, de ennek elkészítésére őt senki fel nem kérte: „A magyar földalatti fegyveres erők fővezérsége megalakult, a parancsnokságot a mai napon átvettem. A földalatti fegyveres erők részei: a jelenlegi honvédség és rendőrség, a volt honvédség és rendőrség és csendőrség tagjai, a honvédség még nyugaton levő részei. Az idegen megszálló erők által megdöntött jogfolytonosságot helyreállítom. A rangsorban és a szolgálati szabályzatban az 1944. március 19-i helyzet az irányadó, az 1944 óta történt kinevezéseket felül fogom bírálni.” Amikor Szent-Miklósy mindezt felolvasta Dálnoki Veress Lajosnak, ő megrótta, hogy a katona ne politizáljon, és utasította, hogy semmisítse meg a fogalmazványt. Ez ellen Szent-Miklósy és Donáth is tiltakozott, mondván, hogy a dokumentumot meg kell őrizni az utókornak. A katonák az ügyet ezzel lezártnak tekintették, Szent-Miklósy azonban meghagyott egy példányt, amit a Katonapolitikai Osztály emberei találtak meg a lakásán. A kihallgatások és a bírósági tárgyalások során ezt, s a benne szereplő jogfolytonosság elméletét tudták leginkább a vádlottak terhére felhozni.
A kihallgatások felváltva zajlottak a politikai rendőrségen, a Katonapolitikai Osztályon és az NKGB Vilma királyné úti épületében. A vád annak ellenére fegyveres összeesküvés volt, hogy maga Rákosi Mátyás is elismerte a nyomozás és a koncepció leggyengébb pontjának: „az összeesküvőknek, mint kiderült, nem voltak fegyverraktáraik.”
Fenntartásainkat erősíti, hogy míg a korábbi perek letartóztatottjaihoz más pártok képviselői is bemehettek, tájékozódhattak, addig ez volt az első persorozat a korszakban, amikor a lefogatottakhoz még a miniszterelnök és a köztársasági elnök sem tudott bejutni. A letartóztatásokat kezdeményező HM Katonapolitikai Osztály és az ÁVO kommunistákon és a szovjet belügyi szerveken kívül senkit nem engedett a foglyok közelébe. Az ÁVO rendszeresen küldte a Magyar Államrendőrség Főkapitánysága Fogház- és Toloncügyi Főosztályához az ún. őrizetesekre vonatkozó utasításokat: „Nevezett szigorú őrizet alatt tartandó, sem hozzátartozókkal, sem pedig ügyvéddel vagy más hatóság közegeivel nem beszélhet, csomagot nem kaphat. Lehetetlenné kell tenni, hogy bármely módon érintkezzék akár fogolytársaival, akár pedig a külvilággal. Nevezett személyével kapcsolatos intézkedéseket csak dr. Timár rendőr ezredes vagy Mátrai rendőr őrnagy aláírásával ellátott átirat alapján [lehet] foganatosítani.” Minden gyanúsított őrizetbe vétele időpontjától bűnösként ítéltetett meg, amely eljárás alapvető ellentmondásban van az ártatlanság vélelméhez való emberi joggal. Ezután vált mindennapos gyakorlattá a magyar igazságszolgáltatásban a Visinszkij-féle, Szovjetunióból átvett gyakorlat, mely szerint a vádlottnak kell bizonyítania ártatlanságát. A Katonapolitikai és az Államvédelmi Osztály vezetői egy sor formai hibát is elkövettek. Ahhoz, hogy előzetes letartóztatásban tarthassanak valakit, népügyészi engedélyre lett volna szükség. Erre azonban rendszerint az érintettek sokszor egy hónappal korábbi őrizetbe vétele után került sor. Ez a gyakorlat annak ellenére alakult ki, hogy az előzetes letartóztatás ideje a törvény szerint nem haladhatta meg a 30 napot, s ha ezen idő alatt a népügyész nem nyújtotta be a vádiratot a népbírósághoz, úgy az előzetes letartóztatást meg kellett volna szüntetni. Ezzel szemben általánossá vált, hogy a népügyész a 30 napra szóló előzetes letartóztatási engedély kitöltésénél üresen hagyta az őrizetbe vétel kezdetének időpontját. Az Államvédelmi Osztály még azt is megtehette, hogy a Budapesti Népügyészség pótnyomozást elrendelő kérelmét következmények nélkül azzal utasította vissza, hogy „osztályom rendkívüli túlterheltsége miatt, tárgyban nevezett ügyében a nyomozást folyamatba vétetni [sic!] nem áll módomban” . Más esetben a népbíróság nem jogerős ítélettel, de felmentett egy vádlottat, akit egyúttal szabadlábra helyezett. Az ÁVO ezt egyszerűen megakadályozta azzal az indoklással, hogy a gyanúsított „aktivizált közösségi tagságára és ebből folyó demokráciaellenességére” tekintettel indokoltnak látják közigazgatási elbánás alá vonását. „Ezt az álláspontot magam is osztom – jegyezte le Timár István –, és kiegészítem azzal, hogy nevezett gyakorló ügyvéd magas iskolai végzettséggel rendelkezik, akinek a fennálló demokratikus rendszerrel való szembenállása folytán szabad mozgása preventív szempontból feltétlenül aggályosnak mutatkozik [...]. Internálását feltétlenül szükségesnek tartom” – szólt a megfellebbezhetetlen döntés.
A joggal való ilyen típusú visszaélésnél a bűvös szó a reakció elleni harc és a köztársaság védelme volt, amelyre hivatkozva maguk a belügyi szervek törvénysértések tucatját követték el. Az utóbbira valójában nem lett volna szükség, mert az 1946. VII., „A demokratikus államrend és a köztársaság büntetőjogi védelméről” szóló törvény lehetőséget biztosított arra, hogy minden köztársaság-ellenesnek ítélt tevékenységgel vagy akár összeesküvéssel teljesen törvényes keretek között számoljanak le. De a visszaélésre is a törvény adta a lehetőséget, mivel nem definiálta sem az államrend, sem az alapintézmény kifejezést. Ezek pontosítását a miniszteri indoklás a bírói gyakorlatra bízta.
Kovács Béla elhurcolásának előzményei és következményei
Az MKP vezetői naponta sokkolták a sajtón keresztül a közvéleményt azzal, hogy a kisgazdapárt az „illegális horthysta összeesküvés” leleplezéséből nem vonta le a politikai tanulságokat. Az MKP PB január 30-án kiadott nyilatkozata, amelyet a másnapi Szabad Nép közölt, már a nyilvánosság előtt is felvetette Kovács Béla politikai felelősségének kérdését. Az MKP PB-ülések jegyzőkönyvei szinte politikai forgatókönyvét adják a bekövetkező eseményeknek. A február 7-i ülésen a PB megbízta „Rákosi elvtársat: beszéljen holnap a köztársasági elnökkel Kovács Béla kiadatásának kérdéséről, és kérjen szembesítést azokkal, akik Saláta kihallgatásánál jelen voltak. A szembesítésnél Rajk és Ries elvtársak is legyenek jelen. Megyei bizottságok figyelmét fel kell hívni arra, hogy a falura induló 200 elvtárs Kovács Béla ügyével foglalkozzon. A PB utasítja a Párt képviselőit, hogy a parlamentben és a parlament folyosóján foglalkozzanak a kisgazda képviselőkkel, és törekedjenek befolyásolásukra. Végrehajtásért felelős: Orbán elvtárs. [...] Az összeesküvők tárgyalását előkészítő bizottság titkára Farkas, illetve Nagy elvtárs helyett Orbán elvtárs legyen. Rákosi elvtárs holnap instruálja Orbán elvtársat. [...] Érintkezésbe kell lépni a szociáldemokrata és parasztpárti sajtóval, hogy egységes magatartást tanúsítsunk Kovács Béla ügyében. Végrehajtásért felelős: Révai elvtárs. [...] A szociáldemokratákkal tartandó összekötőbizottsági ülésen fel kell vetni a Baloldali Blokk aktivizálásának kérdését.”
A nyomás tovább folytatódott. A letartóztatott kisgazda képviselők kihallgatási jegyzőkönyveiből egyértelművé válik, hogy a kihallgatások során elsősorban Kovács Béláról igyekeztek kompromittáló adatokat begyűjteni. Hám Tibornak, akinek még a Közösség létezéséről sem volt tudomása, maga Péter Gábor ajánlotta fel, hogy amennyiben hajlandó Kovács Béla ellen vallani, két nap múlva hazaengedik. Mivel Hámmal kudarcot vallottak, Gyulai Lászlóból és Jaczkó Pálból igyekeztek a főtitkár elleni terhelő vallomásokat kiszedni.
Február 6-án a nemzetgyűlésben Révai József a költségvetési vitában vetette fel ismét a nyilvánosság előtt Kovács Béla felelősségét és bíróság elé állításának szükségességét. Követelte, hogy az FKgP szakítson azzal a gyakorlattal, hogy a pártban a legkülönbözőbb, egymást kizáró érdekű társadalmi osztályok és rétegek tömörüljenek. Ugyanezen a napon megérkezett a Budapesti Népügyészség vezetőjéhez a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztályától Péter Gábor aláírásával „Kovács Béla nemzetgyűlési képviselő mentelmi jogának felfüggesztése iránti megkeresése” . Ugyancsak február 6-ra datálódik a Budapesti Népügyészség intézkedése: Kovács Béla mentelmi joga felfüggesztésének indítványa a Budapesti Népbírósághoz. Másnap, február 7-én a Budapesti Népbíróság ötös tanácsa hivatalosan kérte a nemzetgyűlés elnökét, hogy intézkedjen Kovács Béla mentelmi jogának az előzetes letartóztatást is magába foglaló felfüggesztéséről. Megjegyzendő, hogy a népbírósági okmány már a népügyészségi indítványra hivatkozva kért intézkedést. Két nap alatt négy hivatalos szerv foglalkozott a kisgazdapárti főtitkár mentelmi jogának felfüggesztésével. Varga Béla mint a nemzetgyűlés elnöke február 11-én küldte át hivatalosan az ügyet a mentelmi bizottsághoz.
A népügyészségnek küldött dokumentum szerint Péter Gábor a tanúkihallgatási jegyzőkönyvekre hivatkozva a következőkben összegezte Kovács Béla felelősségét: tudott az összeesküvésről; közösségi taggá avatása csak az összeesküvés leleplezése miatt maradt el; a B-listázások alkalmával igyekezett megmenteni a Magyar Közösség tagjait, és vezető állásba juttatni a Hetes Bizottság tagjait; a Parasztszövetséget saját legális fedőszervévé alakította; tudott arról, hogy az összeesküvők az FKgP-t is befolyásuk alá akarták vonni; tudomásul vette egy ellenkormányba való jelölését; elősegítette, hogy hamis belpolitikai tájékoztatók kerüljenek ki külföldre.
A kisgazdapárti képviselőcsoport kísérletet tett a vizsgálatban részt vevők körének kiszélesítésére. 1947. február 7-én Kovács István, az FKgP Politikai Bizottságának tagja négy parasztképviselővel együtt önálló indítványt terjesztett be a nemzetgyűlésben. Javaslatuk lényege az volt, hogy a nemzetgyűlés „küldjön ki” egy 25 fős bizottságot a Magyar Közösséggel kapcsolatos ügyek kivizsgálására. A bizottság feladatköre kiterjedt volna a letartóztatottakkal való beszélgetésre és a vizsgálati anyagokba történő betekintésre. Működése nyilvános lett volna, jelentését a nemzetgyűlés elé kellett volna terjesztenie. Az indítvány nagy vitát váltott ki a parlamentben, de a képviselők szótöbbséggel mégis elfogadták. Az MKP vezetésében ez nagy riadalmat váltott ki, amelyről Rákosi nagyon szemléletesen számol be visszaemlékezéseiben. „A kisgazdapárt valóban keresztülvitte azt a szándékát, hogy megszavaztatott egy olyan határozatot, amely követeli, hogy az összeesküvés ügyét országgyűlési bizottságnak adják ki. A szavazás viharos légkörben folyt le. Ott ült mellettem Révai József, s amikor az elnök szavazásra tette fel a kérdést, a kisgazdapárt és a Szabadság Párt tagjai egy emberként állottak fel. Még az a néhány baloldali kisgazda is, aki egyébként hozzánk húzott, megszavazta a javaslatot. Majdnem kétharmad többség volt. » Nemcsak többség: valóságos erdő!« – mondta nekem Révai. » Majd megritkítjuk!« – feleltem. Az ülés után, miközben a kisgazda jobboldal azt hitte, hogy komoly győzelmet aratott, mindjárt kezdődtek a tárgyalások a kisgazda vezetőkkel. Én megmondtam, hogy pártunk ezt a szavazást el nem fogadja, változatlanul kitart amellett, hogy az ügyet az arra illetékes igazságügyi és egyéb hatóságok vizsgálják ki és folytassák. Szerintünk a kisgazdák parlamenti szavazásai lényegében arra irányulnak, hogy az összeesküvésre ne derüljön fény, hogy a bűnösök ne csak megmeneküljenek, de tovább folytathassák bűnös üzelmeiket. Fellépésünk olyan határozott és szilárd volt, hogy az országgyűlés határozata nem került végrehajtásra, s az összeesküvők leleplezése tovább tartott.” Vagyis az MKP vezetői a kisgazdák parlament által jóváhagyott javaslatának megvalósítását parlamenten kívüli eszközökkel akadályozták meg, bár ekkor még ügyeltek arra, hogy a visszavonás jogszerűnek tűnjék. A kulisszák mögött rávették Tildyt, győzze meg a kisgazda parlamenti frakciót indítványuk visszavonásáról azzal az indokkal, hogy a Baloldali Blokk bojkottálná a parlamenti vizsgálóbizottságban való részvételt, s akkor az működésképtelen lenne. Viszont taktikailag az MKP belement, hogy a mentelmi bizottság szerveként pártközi vizsgálóbizottság avatkozhasson be az ügybe. Február 8-án a kéttagú bizottság megalakult, tagja Ries igazságügy-miniszter és a kisgazdapárti igazságügyi államtitkár, Hompola Mihály lett. Elsősorban a rendőrségen felvett, Kovács Bélára vonatkozó terhelő jegyzőkönyveket tanulmányozhatták, de tanúkihallgatásokat nem folytathattak. A jegyzőkönyvek összegzéseként egy jelentés készült, amelynek tartalma szerint Kovács Bélának az összeesküvésben játszott szerepe nem bírálható el egyértelműen, és hogy ezt meg lehessen tenni, szükség van Kovács kiadatására. Az ajánlás, amellyel Homola nem értett egyet, a mentelmi bizottságnak készült volna. Az MKP PB február 13-i ülésén döntött a jelentésben foglaltak nyilvánosságra hozásáról: „A PB megbízza Rákosi elvtársat, hasson oda, hogy Ries szombat de. adjon ki nyilatkozatot: az iratok átvizsgálása alapján szükségesnek tartja Kovács Béla kiadatását.” S mivel Hompola nem volt hajlandó aláírni a nyilatkozatot, az MKP PB döntésére kompromittálták Hompolát: a Szabad Nép 1947. február 23-i száma nyilvánosságra hozott egy fényképet, amelyen Hompola egy magas rangú SS-tiszt társaságában volt látható. Hompola ugyan bizonyította ártatlanságát, de a támadások elkedvetlenítették, és lemondott.
A közvélemény a Szabad Népen keresztül, 1947. február 8-án értesülhetett a Kovács Béla elleni hivatalos eljárás megkezdéséről. Majd február 14-én Rajk ismertette Nagy Ferenccel és Balogh Istvánnal a Kovács Béla elleni hivatalos vádakat. Ezen a tájékoztatón Kovács Béla is megjelenve elismerte politikai felelősségét, de tagadta, hogy tudott az összeesküvésről, és hogy részt vett volna benne.
Az MKP PB február 18-i ülésén a következőkről határoztak. „A harcot tovább kell vinni Kovács Béla kiadatásáért. A baloldalt mozgósítani abba az irányba, hogy szögezzék le: bűnösnek tartják Kovács Bélát, és ezt hozzák az elnök és a miniszterelnök tudomására.” A Baloldali Blokk ezután nyilvánosan követelte Kovács Béla leváltását. Nagy Ferencék pedig ismét engedtek. Ugyan azt gondolták, hogy kompromisszumot kötöttek, mivel Kovács Bélát nem leváltották, hanem barátilag megkérték, hogy mondjon le. Lemondását a főtitkár levélben jelentette be Nagy Ferencnek, de hangsúlyozta: „Az összeesküvésben nem vettem részt, abban bűnösnek nem érzem magam. Egész életem munkájával kerültem volna szembe, ha a köztársaság, népünk szabadsága, a földreform vagy a demokrácia bármely vívmánya ellen irányuló szervezkedésben részt vettem volna. Sajnálatosnak érzem és mélyen elítélem, hogy pártunk több tagja az összeesküvés felé orientálódott, ahelyett, hogy mindannyian azt tették volna, ami a mai helyzetben minden tisztességes szándékú, jó magyar kötelessége: képességeiket és politikai lehetőségeiket a demokrácia fenntartás nélküli szolgálatába kellett volna állítaniuk.”
Február 21-én feszült légkörben ült össze a nemzetgyűlés mentelmi bizottsága, hogy a népbíróság megkeresésére állást foglaljon Kovács Béla mentelmi jogáról. Marosán György és Farkas Mihály a munkáspártok nevében kérte Kovács kiadatását. Az ülésen az érintettet is meghallgatták. A kétnapos heves vita után a bizottság úgy döntött, hogy nem adja ki a rendőri szerveknek Kovács Bélát. A kisgazdapárti és a szabadságpárti képviselők – akik együttesen többséget alkottak a mentelmi bizottságban – leszavazták a munkáspárti indítványt, s újra a parlamenti vizsgálóbizottság kiküldésének gondolata merült fel.
Rákosi este a rádióban mondott beszédet, melyben messze eltúlozta a realitásokat, amikor az összeesküvést a népi demokráciát veszélyeztető komoly szervezkedésnek nevezte. A krónikussá váló politikai válságért a horthysta csoportokat vádolta. Kovács Bélát nemcsak politikailag, hanem büntetőjogilag is felelőssé tette, a kisgazdapártot az összeesküvés politikai felszámolásának szándékos elodázásával vádolta. Bejelentette: ha az FKgP akadályozza az összeesküvők bíróság elé állítását, a kommunisták a népre fognak apellálni, új választásokat fognak követelni.
Február 23-án a miniszterelnökségen folytak tovább Rákosi, Szakasits és Nagy Ferenc között a tárgyalások Kovács Béla sorsáról. Az MKP ragaszkodott hozzá, hogy Kovács Béla vallomást tegyen a rendőrségen. Erre ő hajlandónak is mutatkozott, de csak mentelmi joga birtokában. A tárgyalásra Rákosi már előre elkészített megállapodástervezettel érkezett, amelynek lényege éppen az lett volna, hogy Kovács Béla önként mondjon le mentelmi jogáról, három-három napra álljon a politikai rendőrség és a népügyészség rendelkezésére, hogy kihallgathassák. Ezután a népfőügyész vádat emelhet Kovács Béla ellen. Még arra is gondoltak a megszövegezők, hogy a keletkező joghézagot áthidalják, vagyis: „Felmerült a tárgyaló felek között, hogy a mentelmi jog törvényileg nincs szabályozva, s így elképzelhető olyan felfogás, hogy a mentelmi jog nem az egyes képviselőt, hanem a nemzetgyűlést illeti, s így a képviselő arról le nem mondhat, hanem azt csak a nemzetgyűlés jogosult felfüggeszteni. Megállapodást létesítő felek nem osztják ezt az álláspontot, s ezért kijelentik, hogy amennyiben bárki ezen ügyből kifolyólag Kovács Béla mentelmi jogának megsértését jelentené be, a pártvezetők gondoskodni fognak arról, hogy a nemzetgyűlési tárgyalásoknál és szavazásnál pártjaik az itt körülírt álláspontot foglalják el.”
Ezt a változatot azonban Nagy Ferenc nem volt hajlandó aláírni. A pártvezetők másnap folytatták az alkudozást Kovács Béláról, de erre már a kisgazdák is elkészítették megállapodástervezetüket, amelynek lényege az volt, hogy Kovács Béla önkéntes tanúkihallgatása után a belügyminiszter közleményt ad ki a Kovács ellen folyó eljárás megszüntetéséről. Ezt a javaslatot viszont Rákosi és Szakasits nem fogadta el, végül egy egész napi alkudozás után új megállapodást szövegeztek, amellyel már Nagy Ferenc is egyetértett. Az általa leginkább bírált pontot a következőképpen módosították: „Amennyiben az eljáró Budapesti Népügyészség a nyomozati és az általa felvett vizsgálati adatokból arra a következtetésre jutna, hogy Kovács Bélával szemben felmerült tárgyi bizonyítékok és gyanúokok olyan súlyúak, melyek egyrészt vele szemben vádemelésre adnak okot, másrészt előzetes letartóztatását teszik szükségessé, ezt a tényt a pártvezetők tudomására hozzák, akik ez esetben a pártok a nemzetgyűlés mentelmi bizottságában delegált tagjaik útján lehetővé teszik, hogy Kovács Bélával szemben az előzetes letartóztatás foganatosítható legyen.”
A megállapodás további pontjai értelmében Kovács Bélát az Államvédelmi Osztály kihallgatja, de őrizetbe sem veheti, és le sem tartóztathatja; a kihallgatást 48 órán belül be kell fejezni, s a népügyészségnek átadni az anyagokat; az pedig 5-6 nap alatt lefolytatja a vizsgálatot, amely alatt Kovács Béla szabadon védekezhet. Majd a megállapodás utolsó pontja értelmében „Kovács Béla nemzetgyűlési képviselő a mai napon a nemzetgyűlés elnökéhez levelet intéz, amelyben bejelenti, hogy önként a hatóságok rendelkezésére áll.”
Nagy Ferencnek később, az emigrációban gyakran a szemére vetették, hogy ezzel az aláírással hozzájárult Kovács Béla elhurcolásához. A miniszterelnök mentségére legyen mondva, hogy ő még mindig bízott az alkotmányos megoldásokban, s azzal számolt, hogy a mentelmi bizottság úgy sem fogja Kovács Béla mentelmi jogát felfüggeszteni. Mint ahogy erre valóban soha nem is került sor.
A történtek hátteréről levéltári források csupán töredékesen érhetők el, a visszaemlékezések pedig ellentmondanak egymásnak. Nagy Ferenc memoárja szerint Kovács Béla azt nyilatkozta, hogy hajlandó mentelmi jogának védelme alatt vallomást tenni a politikai rendőrségen. Azonban Erőss János és Eckhardt Tibor visszaemlékezéseikben egybehangzóan azt állítják, hogy Kovács Béla nem önként vállalta a rá rótt szerepet, s ahhoz aláírását sem adta. Tildy Zoltán titkárnője, Rácz Erzsébet szerint a Kovács Béláról kötött megállapodás szövegét Jékely László, Tildy kabinetfőnöke fogalmazta meg: „Jékely annyira beleélte magát a » demokrácia megmentője« szerepébe, hogy elvesztett minden mértéket, mióta ő is részt vehet a [pártközi] tanácskozásokon. Ma ő diktálta le a megegyezés szövegét, amely Kovács Béla önkéntes jelentkezését, kihallgatásának körülményeit tartalmazza” – írta naplójában. Majd a tárgyalások részleteiről is beszámol: „Oda [az Andrássy úti Tildy-villába] telefonált [...] Nagy Ferenc, hogy mennek hozzá [Tildyhez] tanácskozásra. 6-ra ott volt Nagy Ferenc, Varga Béla, Rákosi, Szakasits, Gerő. Azért, mert Rákosiék Kovács Béla jelentkezésével kapcsolatban saját fogalmazásukat akarták elfogadtatni. Órákig tárgyaltak, nem tudtak megegyezni, végül Rákosi azt mondta: döntsék el E. (vagyis a köztársasági elnök Tildy Zoltán) jelenlétében a vitát. A 3 pontot kifogásolta Rákosi, s miközben saját fogalmazványának helyességét magyarázta, a másik fogalmazvány helyességét támasztotta alá. Ezt E. bebizonyította neki. Rákosi nem szólt többet egy szót sem; megadta magát. Gerő – észrevéve Rákosi kudarcát – elfordult, és mosolyogva tudomásul vette a dolgot. Közben Varga Béla és Nagy Ferenc áthívta E.-t az én szobámba, hogy késleltessék a dolgot, mert a párt politikai bizottsága biztosan nem fog hozzájárulni a megegyezéshez. Erre E. hazaküldte Nagy Ferencet. Megígérte, hogy elintézi. Jöjjön hozzá a politikai bizottság. Meg is jöttek 9 órára. Eredmény: 6–2 a javaslat mellett. Egyik ellenzék Pfeiffer volt. Újabb bonyodalmat okozott Varga Béla visszatérése, aki 1/2 11-kor azzal jött, hogy Kovács Béla hisztériás jelenetet rendezett, hogy ő nem hajlandó semmit aláírni, és szörnyen fenyegetőzött: ő majd megmutatja, ha őt kiadják, mit csinál [...]. Ezzel ismét felborult az egész helyzet. E. úgy látja: jobb, ha kivonul a pártközi tanácskozásokról, és csak pártokon felüli és véglegesen döntő esetekben lép közbe. Ma reggel aztán Kovács Béla mégis jelentkezett a rendőrségen. E. felhívta később Jékelyt: nézzen szét a Házban, s hogy Pfeiffer ne táplálja a politikai bizottság ellenzéki hangulatát: szerelje le.”
A kisgazdapártra, Kovács Bélára és Nagy Ferencre nehezedő, egyre súlyosbodó nyomásra a moszkvai brit követségről a brit külügyminisztériumba küldött 1947. február 25-i távirat is felhívja a figyelmet. Mintha azt jelezte volna, hogy valami készülőben van. Beszámol arról, hogy a szovjet sajtó, amely azelőtt csak tényeket közölt a magyarországi „összeesküvésről” , néhány nap óta szerkesztőségi kommentárokkal, s a főbb hírek között tálalja a fejleményeket. Megjegyzi, hogy ezeknek az írásoknak a hangneme nagyon éles, és elsősorban a kisgazdapártot és Kovács Bélát bírálják, de megemlíti azt is, hogy úgy tűnik, mintha a miniszterelnökre szándékoznának további nyomást gyakorolni.
Kovács Béla végül is jelentkezett az Államvédelmi Osztályon február 25-én reggel, ahol a következő nyilatkozatot tette, amelyet a kihallgatásról készült, Kovács aláírásával hitelesített jegyzőkönyv tartalmaz is: „Feltett kérdésre Kovács Béla képviselő kijelenti, hogy mentelmi jogáról nem mondott le, nem is szándékozik lemondani, de kihallgatás céljából nemcsak az Államvédelmi Osztálynak, hanem a Népügyészségnek is rendelkezésére fog állni, és amennyiben a Népügyészség vádiratot fog kibocsátani ellene, úgy a Népbíróság elé fog állni.” A délelőtt 10 órakor kezdődő kihallgatás során szembesítették a több hónapja letartóztatásban lévő Szent-Iványi Domokossal és Jaczkó Pállal. Kovács kitartott amellett, hogy az összeesküvésről nem tudott, abban részt nem vett. A jegyzőkönyv is tartalmazza, hogy a kihallgatás közben 12.10-kor megjelent Pfeiffer Zoltán, Kovács Béla ügyvédje, s a Péter Gáborral történt szóváltás után Kovácsot elvitte az Andrássy út 60-ból. Pfeiffer megírta a történteket, illetve hogy mit mesélt neki Kovács Béla a kihallgatásáról: „Látva összeomlását csak annyit mondtam neki, azt csinálod, amit én, s Péterhez fordulva kijelentettem, most pedig elmegyünk. Péter tiltakozott, de mentünk az ajtó felé Kováccsal, mondván, az erőszaktól sem riadunk vissza. Péter Gábor látva elszántságunkat nem állt utunkba, hanem úgy tett, mintha udvariaskodna, kikísért bennünket a lépcsőházig, és szabad utat intett fogdmegjeinek. [...] A kocsiban Kovács Béla nyögve, akadozva visszapergette a történtek filmjét: Bement a rendőrségre, Péter Gábor fogadta udvariasan, és átadta egy tisztjének, aki őt egy homályos terembe kísérte. A helyiség egyszerre megtelt emberekkel, akik öblös hangon, egyre fokozódó erősséggel gyalázták. Hazaáruló! Bitang reakciós gazember! Büdös paraszt! Titkos társasági összeesküvő! Úgy szedte elő emlékezetéből az egyes részleteket, mint egy rémálom mozaikjait. Mikor kérdeztem tőle, hogy miért nem ment neki, az volt a válasza: Megrendülten szólni sem tudtam. Ezután az » idegkezelés« után elvezették Timár István referenshez [...] Ott nála leültették, kávéval kínálták. Nem tudott inni, de válaszolni se a hozzá feltett kérdésekre. Látott egy nőt füzettel és ceruzával a kezében. Igyekezett magához térni, de nem tudott, mert egymás után hozták be a fiúkat (a kisgazdapárti képviselőket, parasztszövetségi tisztviselőket), akik könnyesen mondták a szemébe, hogy igenis ő volt a titkos társaság irányítója, az összeesküvés politikai támogatója. Ettől a szembesítéstől összeroppant, és akkor kezdett eszmélni, amikor velem találkozott Péter Gábor szobájában. A miniszterelnökségen még mindig siralmas képet nyújtott, úgyhogy mikor Nagy Ferenchez bementünk, és nem barátságosan hívtam fel figyelmét a pártközi manőverekre, Nagy Ferenc összecsuklott. Tényleg meghitt barátokként ragaszkodtak egymáshoz. [...] Kovács Béla ugyanúgy, mint a kocsiban, most már részletesebben elmondta az Andrássy út 60. vele rendezett szcenáriumát. [...] Azzal váltunk el egymástól, hogy hazamegy, senkit sem fogad. Kialussza magát, és én kilenc órakor felkeresem, hogy a változott körülményekhez igazíthassuk a Parlamentben elmondandó beszédét.”
Pfeiffernek ugyanis az volt a javaslata, hogy Kovács Béla szólaljon fel a nemzetgyűlésben, és tisztázza magát a vádak alól, vagy alternatív megoldásként menjen külföldre. Ezzel szemben Kovács Béla ahhoz a változathoz tartotta magát, amit a párt vezetősége javasolt: bemegy a rendőrségre, ott vallomást tesz, utána félreáll. Lemond mandátumáról és minden politikai tisztségéről. Ezért február 25-én délután – a kihallgatásáról felvett jegyzőkönyv szerint – 14.40-kor ismét megjelent a politikai rendőrségen. A délután folyamán ismét szembesítették Szent-Iványi Domokossal, majd Raffay Sándorral és Gyulai Lászlóval. Kovács kitartott előző álláspontja mellett, hogy az összeesküvésről nem tudott, abban részt nem vett. A kihallgatásról készült jegyzőkönyv szerint Kovács annyit ismert el, hogy „a vallomásban vannak egyes pontok, amelyek szerinte a valóságnak megfelelnek, s ezeket abban foglalja össze, hogy Szent-Iványival és baráti körével tényleg folytatott politikai természetű beszélgetéseket.”
Kovács Bélát a szovjet hatóságok még aznap este letartóztatták a fegyverszüneti szerződés biztosította jogukra hivatkozva. Este 6 óra körül jelentek meg a szovjet államvédelem katonái az Andrássy út 60-ban, hazavitték Váci utcai lakására, de ott már nem engedték, hogy bárkivel is érintkezzen. Házkutatást tartottak, majd Kováccsal együtt távoztak.
1947. február 25-én este Tildynél kisebb vendégség volt, az ún. Fórum Klub tagjai vacsoráztak nála. Ortutay Gyulát, a rádió elnökét 11 órakor kihívták. „Sápadtan, egy felbontott levéllel a kezében tért vissza, csak annyit mondott: Szviridov. Fojtott hangon olvasta a hozzá intézett levelet: » Felhívom, hogy a mai éjjeli 12 órás adásban a rádió közölje, hogy a szovjet katonai hatóságok Kovács Béla nemzetgyűlési képviselőt összeesküvés vádja alatt letartóztatták.« ”
A SZEB a február 26-i lapokban hozta nyilvánosságra a részletes indoklást, vagyis hogy a volt főtitkárt szovjetellenes kémkedés és fegyveres összeesküvés szervezésével gyanúsítja: „A magyarországi szovjet megszálló hadsereg főparancsnoksága a Magyar Távirati Irodát a következők közlésére kérte fel: » A szovjet megszálló hatóságok 1947. február 25-én Budapesten földalatti szovjetellenes, fegyveres terrorista csoportok kialakításában és a szovjet hadsereg ellen irányuló kémkedés megszervezésében való aktív részvétele miatt letartóztatták Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt volt főtitkárát. Kovács Béla tevékenyen vett részt olyan földalatti szovjetellenes, fegyveres csoportok megalakításában, amelyeknek tagjai terrorcselekményeket és gyilkosságokat követtek el Magyarország területén a szovjet hadsereg tagjai ellen.« ”
Kovács Béláné – még bízva a jogban és a törvényességben – február 26-án a nemzetgyűlés elnökéhez intézett beadványában bejelentette férje képviselői mentelmi jogának megsértését, de alkotmányos úton már Kovács Béláért semmit sem tudtak tenni. Sőt február 28-án megszüntették kisgazdapárti tagságát.
Ezután a nyugati nagyhatalmak próbálkoztak Kovács Béla megmentésével. Március 5-én az Egyesült Államok kormánya jegyzéket intézett a szovjet kormányhoz a magyar belügyekbe való egyoldalú beavatkozás miatt. A jegyzék szerint a szovjet hatóságok ezt annak érdekében tették, hogy a magyarországi „kisebbségi elemek” rákényszerítsék akaratukat a nép által választott többségre. A jegyzék bírálta a kommunista kisebbség erőszakos hatalmi törekvéseit, az egyoldalú kommunista rendőri eljárást, és javaslatot tett egy bizottság alakítására, amely a három nagyhatalom megbízottain kívül a magyar miniszterelnökből, a nemzetgyűlés elnökéből, az igazságügy-miniszterből, a belügyminiszterből és a honvédelmi miniszterből állna. Javaslatuk szerint ennek a bizottságnak kell fölülvizsgálnia Kovács Béla és az egész összeesküvés ügyét.
Az amerikai jegyzéket követte a brit kormány jegyzéke is. A sajtó SZEB-től való függését mutatja, hogy Szviridov megtiltotta a jegyzékek közlését, míg március 9-én el nem készült a szovjet válaszjegyzék. Azzal utasította vissza az amerikai álláspontot, hogy nem a baloldali pártok szerveztek összeesküvést az alkotmány és a köztársaság ellen. Az összeesküvés tényét maga a kisgazdapárt is elismerte, sőt vezetői a sajtóban több ízben nyilatkoztak arról, hogy az FKgP politikusai közül számos olyan akadt, aki részt vett az összeesküvésben, és beleegyeztek abba is, hogy a soraikból kikerült „összeesküvőket” megfosszák mentelmi joguktól, és bíróság elé állítsák. A szovjet válaszjegyzék szerint az összeesküvők ügyét a Magyar Köztársaság független demokratikus bírósága tárgyalja, és ha létrehoznák az amerikai jegyzék által javasolt kivizsgáló bizottságot, azt a magyar belügyekbe történő beavatkozásnak kellene tekinteni, míg Kovács Bélának a szovjet megszálló hatóságok ellen irányuló bűntett miatti letartóztatása nem tekinthető a szovjet megszálló hatóságok beavatkozásának Magyarország belügyeibe.
Március 17-én az amerikaiak az Egyesült Államok kormánya nevében újabb jegyzékkel kísérleteztek, amelyben tiltakoztak az ellen, hogy az államellenes összeesküvés kivizsgálását kizárólag a kommunista irányítás alatt álló rendőri szervek végzik, valamint hogy a baloldali pártok megakadályozták a kisgazdapártnak a parlamenti vizsgálóbizottság felállítását kezdeményező javaslatának kivitelezését. S bár indokoltnak tartották a megszálló csapatok biztonsága megőrzésének érdekében a rendes eljárás keretében kivitelezett letartóztatásokat, kifejtették, hogy Kovács Bélának a szovjet hatóságok által történt letartóztatását látszat alapján nem lehet ilyen természetes eljárásnak tekinteni. Megjegyezték, hogy a letartóztatás mindaddig nem következett be, míg a Magyar Kommunista Párt számos eredménytelen stratégiai fogáshoz nem folyamodott, hogy Kovács Béla parlamenti mentelmi jogának megvonását és a politikai rendőrség által történt letartóztatását kieszközölje. Javaslatot tettek arra, hogy a jaltai tárgyaló felek együttesen vizsgálják ki a magyar eseményeket.
A szovjet válaszjegyzék szintén elutasító volt, kifejtette, hogy nincs mód „a jelenlegi magyarországi helyzet és az összeesküvés” együttes kivizsgálására.
A jegyzékek mellett Truman amerikai elnök 1947. március 12-én a kongresszusban elmondott híres beszéde is burkoltan ugyan, de érintette a magyarországi eseményeket: „A világ néhány országának népeire legutóbb akaratuk ellenére totalitárius rendszereket kényszerítettek rá. Az Egyesült Államok kormánya gyakran tiltakozott a kényszer és megfélemlítés alkalmazása ellen Lengyelországban, Romániában és Bulgáriában, ami megsérti a jaltai egyezményt. Meg kell állapítanom, hogy több más országban is hasonló fejleményekre került sor. [...] Meggyőződésem, támogatnunk kell a szabad népeket abban, hogy saját módjukon alakítsák ki saját sorsukat.”
A parasztság körében népszerű kisgazda politikus eltávolításához nem voltak elegendőek a törvényes lehetőségek, az 1946. VII. tc. ehhez kevésnek bizonyult. A mentelmi jog védte Kovács Bélát, a parlament pedig nem adta ki. Eltávolításához Rákosiéknak nem volt más eszközük, mint a szovjet hatóságok segítsége. Kovács Bélának a politikai életből történő kiiktatásához kevés volt a kommunista kézben lévő belügyi és államvédelmi szervek hatásköre, nem volt „kiforgatható” jogszabály. Bár bizonyítékul szolgáló levéltári forrás eddig nem került elő, a történeti szakirodalom álláspontja az, hogy kifejezetten Rákosi kérésére avatkozott be a SZEB azon a jogcímen, amit a fegyverszüneti szerződés biztosított számára. Azonban a február 26-i sajtóközleményben hangoztatott súlyos vádakat soha többé nem szerepeltették a későbbi nyomozati iratokban és jegyzőkönyvekben: szó sem esett gyilkosságokról és terrorcselekményekről sem Kovács Bélával, sem mással összefüggésben, sem az összeesküvési per, sem a szovjet hatóságok eljárása során. A szovjet beavatkozás egyértelműen sértette a II. világháború utáni korlátozott magyar szuverenitást, s egy a kommunista hatalomátvételhez vezető lavinát indított el.
A kisgazdapárt felbomlasztását szolgáló perek
Miközben folytak a politikai és diplomáciai csatározások, addig február 27-én elkezdődött az összeesküvés vádlottainak persorozata. Az első pert – dr. Donáth György és 12 társa ügyét – további hat per követte, amelyek során 260 személyt tartóztattak le, s közülük 229, többnyire fontos beosztású vádlottat állítottak bíróság elé. Azonban itt meg kell jegyezni azt is, hogy a kisgazdapárti vezetők közül csupán Arany Bálintnak volt egy ideig jelentős szerepe a Közösségben, valamint rajta kívül Saláta Kálmán, Mistéth Endre, Horváth János és Gyulai László voltak valóban tagjai is a Közösségnek. A persorozatban különösen fontos szerepet tölt be az első két per, a Donát- és a Mistéth-per, mivel elsősorban ezeket használták fel a kisgazdapárt felbomlasztására.
Kende Péter, akkor a Szabad Nép fiatal újságírója így emlékezett vissza a Donáth-per elsőfokú tárgyalására: „Én voltam az az újságíró, akit a Magyar Közösség perére kiküldtek, és én végig is ültem a pert. Számomra ez a társaság teljesen idegen volt, közülük senkit sem ismertem korábbról. Mint fiatal kommunista újságíró ezt a pert olyan instrukcióval követtem, hogy minél leleplezőbben, minél rágalmazóbban írjak a vádlottakról, kimutatva, hogy milyen károkat akartak okozni a magyar népi demokráciának, és hogy milyen megvetendőek. Tudósításokat adtam a napi tárgyalásokról, de a kommentárokat már nem én írtam, ahhoz túl fiatal voltam. Akkori életem egyik nagy politikai élménye volt ez a per, benne Donáth György szereplése. Donáth György kiváló képességű és rendkívül művelt ember volt, aki a háború utáni politikai életnek ahhoz a garnitúrájához tartozott, amely meghatározó lehetett volna egy finn típusú magyar fejlődés esetén. Donáth az én szememben azt az embertípust reprezentálta, amilyenek a vezető kommunisták lehettek a 20-as, 30-as években a bíróság előtt.”
Donáth utolsó szó jogán elmondott beszéde öt órán át tartott. Tételesen cáfolta, hogy a demokrácia alapintézményeit akarták volna megdönteni. Beszélt a jogegyenlőségről, a köztársasági államforma támogatásáról, a földreform általuk helyesnek tartott értelmezéséről, a népbíróságokról. Donáth elismerte, hogy ők kétségkívül tagjai voltak egy baráti társaságnak, amely összejött, és politikáról beszélt, és politikailag tervezgetett is, mint ahogy ez természetes egy demokratikus rendszerben. Az 1945. novemberi választások utáni politikai helyzetről a következőket mondta: „Én a pártpolitika túltengését aggályosnak tartottam a szakszerűség rovására. A választások után azt kellett látni, hogy a koalícióba tömörült pártok lényegében nem tartották a koalíciót, mert az arányosítás még nem történt meg. [...] Ezekről a dolgokról beszélgettem barátaimmal, és ezek voltak azok a beszélgetések, amelyek során nekem az volt az elgondolásom, hogy a különböző törekvéseket próbáljuk meg koordinálni, [...] hogy javítani kellene a közéletben mutatkozó egészségtelen jelenségeken. [...] Állítom, hogy igenis szándékunk volt a balratolódást megakadályozni. A balratolódás erős mértékétől igenis féltünk.” Nem tagadta a társaság kisgazdapárti kapcsolatait sem, hisz a baráti társaságba több kisgazda is tartozott. Tisztában volt vele, hogy az ellenük lefolytatott per koncepciós per. Támadta a vád bizonyítási anyagának gyengeségét: „nekem az az érzésem, hogy ha ez a vád nem vádirat formájában hangzik el velem vagy társaimmal szemben, hanem a sajtóban vagy máshol, és én az ellen, aki engem ezekkel megvádol, pert indítok – egészen bizonyos vagyok benne –, ezt a pert én nyertem volna meg.” Donáth még azt is fel merte vetni, hogy „ha az i. t. Népbíróság netán bennünket felmentene, vagy enyhe ítéleteket szabna, akkor azt állapítanák meg, hogy a Népbíróság fasiszta és reakciós azért, mert nem az ő kívánságaik teljesültek, és a politikai igazságkeresésnek ez lett az eredménye.” Kitért arra is, hogy a „bírói eljárás során kitűnt, hogy a nyomozó hatóságok jelentése csupa feltevés. Feltevésekre támaszkodnak, konkrét bizonyítékaik nincsenek. Valóban az az érzése az embernek, amit az egyik védő úr mondott, hogy talán nem is annyira az Igazságot keresik, mint inkább a Bűnösséget akarják mindenképpen bebizonyítani.”
A népbíróságok az ítéletek indoklásában az 1946. VII. tc.-re hivatkozva tényként vették a köztársaság megdöntésére irányuló mozgalom vagy szervezkedés létét. Hogy a fennálló köztársaságot meg akarták dönteni, azt a bíróság a Mistéth-perben pl. a következőképpen indokolta: „Ennek a mozgalomnak és szervezkedésnek – a Közösség elnevezésű alakulatnak – alapelve az egész társadalomnak a vérségi kapcsolatból kiinduló, faji alapon való felbontása és megszervezése, az így faji alapon megszervezett társadalomban pedig a fajok egymás elleni harcának mint a » Teremtő akaratán« alapuló legfőbb hatóerőnek a felismerése. Faji alapon megszervezett és a fajok egymás elleni harcának eredményeképp berendezett államrend és köztársaság csak a demokratikus államrend és köztársaság megdöntése útján létesíthető.”
Volt olyan védő, aki megpróbálta felvetni, hogy a vádlottak csak a gondolat- és véleménynyilvánítás szabadságával éltek, semmiféle jogellenes, erőszakos cselekményt nem szerveztek, és senkit sem kívántak jogaitól megfosztani.
Az ítélet indoklása ezt az értelmezést az 1946. VII. tc. születésének körülményeire hivatkozva elutasította. Az eredeti törvényjavaslat szövegében ugyanis még az szerepelt, hogy a köztársaságot csak jogellenes módon nem lehet megváltoztatni. Az alkotmány- és közjogi bizottság ezen módosított. Értelmezése szerint minden a köztársaság megdöntésére irányuló mozgalom, szervezkedés vagy cselekmény szükségképpen jogellenes. Ugyanakkor a törvény miniszteri indoklása ezzel ellentétesen érvelt: „Nem hívja ki a büntetőjogi megtorlást az, aki pl. a tárgyilagos politikai bírálat vagy éppen a tudományos meggyőzés hangján foglalkozik az államforma kérdésével, sem az, aki a demokrácia egyik-másik elvét elutasító konzervatív álláspontot képviseli.” A gyakorlatban azonban elég volt valakinek egy tisztán kisgazdapárti kormány megalakítása gondolatát felvetni, az már kimerítette az államrend elleni szervezkedés vádját.
A Donáth-per tárgyalása közben az MKP PB határozatot hozott a közvélemény tájékoztatásának mikéntjéről is: „A PB megbízza Farkas elvtársat, beszélje meg Ortutayval, hogy a perről felvett helyszíni tudósításokat ne csak késő este közvetítsék, amikor a munkások és parasztok már nem hallgatják. Gondoskodni kell arról, hogy csak a demokrácia érdekében lévő szöveg kerüljön viaszlemezen keresztül közvetítésre. Felelős: Farkas elvtárs.”
A népbírósági eljárás lefolytatása további kétségeket vet fel. Ugyanis amikor dr. Donáth és társai perében a népügyész és a védelem egybehangzóan kérte a bizonyítási eljárás kiegészítését, azt a népbíróság szükségtelennek tartotta, és mellőzte.
Az igazságszolgáltatás működésére a SZEB is nyomást gyakorolt. A dr. Donáth és társai perében megszületett elsőfokú ítélet meghozatala után a SZEB-től Beljanov tábornok kérette magához a NOT elnökét. Sürgette, hogy a NOT a lehető leggyorsabban tűzze ki a másodfokú tárgyalást, a hozott három halálos ítéletet hagyja helyben, a többi büntetést pedig súlyosbítsa. Beljanovnak az volt a kívánsága, hogy az ügyet tárgyaló tanács minden tagjával előre beszéljenek, és utasítsák őket elvárásának megfelelően. A másodfokú tárgyalást a kommunista főügyész által abszolút megbízhatónak tartott, parasztpárti bíró vezette, aki a SZEB-nyomással nem törődve az elsőfokú ítélet ténymegállapításainak többségét megalapozatlannak találta, és ragaszkodott az ítéletek enyhítéséhez.
A Mistéth-pernek két fő célja volt. Egyrészt hogy megtörjék az FKgP társadalmi szervezetének, a Parasztszövetségnek a befolyását, másrészt hogy kompromittálják Nagy Ferencet és Kovács Bélát. A per előkészítésének nagyobb jelentősége volt, mint magának a pernek. Az 1947. január elején kezdődő, fiatal kisgazda politikusokat, képviselőket érintő letartóztatások egyrészt sokkolták a pártot, másrészt a letartóztatottakból erőszakkal kiszedett vallomások kifejezetten Kovács Béla, majd Nagy Ferenc ellen irányultak (irányíttattak). Ezt mutatja az is, hogy amikor Mistéth Endre és 43 társának pere 1947. június 12-én megkezdődött, már államcsínnyel eltávolították a hatalomból Nagy Ferencet is. S ellene ugyanúgy, mint Kovács Béla ellen, a politikai rendőrség munkatársai és a szovjet kihallgatók által felvett vallomásokat használták bizonyítékul.
In Palasik Mária: A jogállamiság megteremtésének kísérlete és kudarca Magyarországon 1944–1949. Bp., Napvilág, 2000, 194–229. o.
Vélemények, javaslatok