A kötött gazdálkodás kiépítése a stabilizációs program jegyében

[...]

A szervezésnek, a ráhatásnak és a kényszerítésnek mindazokat az eszközeit, amelyeket az általános célkitűzések, ezen belül a terv teljesítése, illetve túlteljesítése érdekében az iparban érvényesítettek, az eltérő sajátosságoknak megfelelően alkalmazták a mezőgazdaságban is. Ugyanakkor a vezetés abból indult ki, hogy az ipari üzemek szervezete eleve nagyobb lehetőséget biztosít a központi akarat érvényesítésére, mint az elaprózott, kis egységekre alapozott mezőgazdasági termelés. Ennek megfelelően várták a kollektivizálástól, minden külön ráfordítás nélkül, a mezőgazdasági termelés növekedését. A nagyüzemi termelés túlsúlyának eléréséig is a tervlebontásos, utasításos rendszer alkalmazá sával a mezőgazdaságban is az iparéhoz hasonló termelési szervezettséget kívántak biztosítani.

Korábban bemutattuk, hogy a hároméves terv második felére alapvető fordulat következett be a párt szövetkezeti politikájában. Igaz, hogy 1949-ben már nyíltan felvetették a kolhozosítás szükségességét, bizonyos szervezési elveket is rögzítettek, de az új gazdálkodási szervezet megvalósítása itt, szemben az iparral, döntően az első ötéves terv idejére maradt.

A kolhozosítás nyílt felvetésével lényegében egy időben indult meg magának az átszervezésnek az operatív előkészítése és kivitelezése is. Már 1948. augusztus 13-án rendelet jelent meg a földműves-szövetkezetek mint általános falusi szövetkezetek tevékenységének szabályozására (8000/1948. Korm. sz. r. [226] 1948. 182.; 9000/1948. Korm. sz. r. [226] 1948. 194.; 1400/1948. Korm. sz. r.[226] 1948. 278.). Mintegy ezt kiegészítve, két héttel később adták ki a mezőgazdasági ingatlanok haszonbérletéről szóló, a hagyományos bérlet-, sőt birtokjog új alapokra helyezését szabályozó kormányrendeletet. E rendeletek végrehajtásaként szervezték meg 1948 őszétől az első földbérlő-szövetkezeteket, termelőszövetkezeti csoportokat. 1948–1949 fordulóján a szövetkezetek demokratizálása címén a régi szövetkezetek beolvasztásával lezajl ott az „egységes, általános” földműves-szövetkezeti hálózat kialakítása.

Élve a haszonbérleti rendelet biztosította lehetőséggel, a 25 – a mezőgazdasággal nem élethivatásszerűen foglalkozók esetén az 5 – holdnál nagyobb bérletek, illetőleg minden magánbirtok 40 holdon felüli bérleti részének igénybevételével szaporodtak az új célokra hasznosítható területek. Az összesen 141,5 ezer katasztrális hold igénybe vett, illetve juttatott bérletföld 40 százaléka ekkor még egyéni kishaszonbérletként, 60 százaléka vis zont földbérlő-szövetkezetek, illetve földműves-szövetkezeti bérlő-termelő csoportok révén került új kézbe.

E rövid átmeneti formák után 1948 végétől már az egyértelműen a szovjet és a bolgár tapasztalatokat hasznosító termelőszövetkezeti csoportok (tszcs-k) szervezése került napirendre. 1948 decemberében egy újabb kormányrendelet (az első alapszabálymintával) intézkedett a tszcs-k kategorizálásáról, három típusának meghatározásáról. E rendelet végrehajtásaként 1948 végére 468 tszcs alakult.

1949-ben a tszcs-k, s különösen az úgynevezett III. típusú, a magasabb kollektivizáltsági fokozatba sorolt csoportok, illetve az önálló termelőszövetkezetek (tsz-ek) számának további gyors növekedésével megkezdődött a földművesszövetkezetek termelési tevékenységének a leválasztása és termelőberendezéseik átadása a tszcs-k és a tsz-ek számára. 1949 végéig a földműves-szövetkezetek mintegy 13 ezer ha földet, körülbelül 600 istállót, közel 200 raktárat, górét, pajtát és más tárolóépületet, számos pincét, présházat, 132 erőgépet, köztük 66 traktort, sok száz egyéb munkagépet adtak át a tszcs-knek, tsz-eknek.

Ezzel az alig valamivel korábban általános falusi szövetkezeti típusként kezelt földműves-szövetkezetek jellege megváltozott, tevékenységük részben ismét a fogyasztási üzletágra szűkült, illetve a szolgáltatás, a termelői szerződtetés technikai, bonyolítói, tulajdonképpen állami feladatával keveredett.

Az intézkedés mögött már egyértelműen az az elképzelés húzódott meg, hogy a termelés megszervezésre kollektív formában sem bízható a közvetlen termelőkre. Mint azt egykorúlag meg is formulázták: a „mezőgazdaság átállítását a szocialista fejlődés vágányára nem lehet rábízni a parasztságra... a szocializmusba való átmenet államának, a kulák elleni harc államának... nem szabad ingadoznia”. Lényegében ugyanezt az elképzelést szolgálta az állami gépállomási hálózat ugyancsak szovjet tapasztalatok átvételével történő megszervezése is. A korábbi szövetkezeti és állami gépszolgálat helyére lépő – s ugyancsak a szovjet gyakorlatnak megf elelően – politikai osztállyal, illetve a vezető politikai helyettesével megerősített szervezet fontos szerepet töltött be a tszcs-k és a tsz-ek munkájának irányításában, igazgatásában.

A gépállomások fontos feladatává vált a gépi termelőeszközök állami monopóliumának megvalósítása és ezen keresztül a mezőgazdaságban megtermelt jövedelem elvonása, központi csatornába terelése. A gépállomás külső szolgáltatásként, meglehetősen magas, terményben fizetendő díj ellenében végezte el főleg a szántás, a vetés, az aratás, a cséplés gépi munkáit. Sem a földműves-szövetkezetek és termelőszövetkezetek, sem a magángazdaságok tulajdonában nem maradhatott traktor és más nagygép. 1948 végén a 110 gépállomás 1484 traktorral rendelkezett, egy évvel később mind az állomások, mind a traktorok száma megduplázódott, 1952 végére a gépállomások száma 364-re, az általuk használt traktoroké 9342-re nőtt.

A termelőszövetkezetek tömeges szervezése 1949 őszén bontakozott ki. A felülről lebontott tervszámoknak megfelelően, esetenként azokat túl is teljesítve, 1949 őszén 819, 1950 első felében 521, második felében 397, 1951-ben a tervemelés jegyében további 2440, 1953 közepéig pedig – noha ekkor már ellentétes tendencia is jelentkezett – újabb 561 termelőszövetkezetet szerveztek.

A szervezés néhány jellegzetességét a 46. táblázat adatai jól mutatják. A tszcs-k átlagos területe 1949 nyarán nem érte el a 100 ha-t, másfél év múlva is csak valamivel haladta meg ennek kétszeresét, s az 1953 közepén működő tsz-ek átlagosan 310 ha területe sem nevezhető igazán nagyüzeminek. Egy tagra 1949 közepén 4,7, 1950 végén 3,7, 1953 júniusában pedig 4,3 ha föld jutott. Az átlagos földterület hullámzásában, illetve csökkenésében döntő szerepet játszott a termelőszövetkezeti tagság szociális összetételének alakulása. Kezdetben a tsz-ek túlnyomórészt állami, illetve állam által átengedett eszközökkel működtek. Még 1950 végén is a földterületek majdnem háromötödét (59 százalékát) az állam engedte át, összes vagyonuk 65 százaléka, a közös lóállomány 49, a szarvasmarha-állomány 50, a juhok 63, a sertések 35 százaléka származott állami juttatásból.

Amíg a belépéssel földhöz és egyéb eszközhöz lehetett jutni, a szervezésben még működtek érdekeltségre alapozott hajtóerők. Amikor azonban a belépés döntően az egyéni eszközök közösbe adását jelentette, elapadt az önkéntesség hajtóereje, s ezt tovább csökkentette a tszcs-k általában gyöngébb jövedelmi viszonya. Míg kezdetben, 1950 végéig mindenekelőtt a falusi nincstelenek, a földosztásból kimaradtak alkották a tszcs-k tagságának jelentős részét, 1950–1951-től politikai kampányfeladattá vált a birtokos parasztság termelőszövetkezetbe késztetése. Ennek következtében míg 1950 végén a tsz-tagok több mint egyharmada (35,3 százaléka) volt korábban földnélküli, addig 1952 végére arányuk 18 százalék alá esett. Ezzel párhuzamosan a 7 katasztrális holdon felüliek aránya 19,7 százalékról 33,8 százalékra emelkedett.

46. táblázat

A termelőszövetkezetek számának, taglétszámának és területének növekedése

(1948–1953)

Időpont

Termelőszövetk ezetek száma

Tagok száma (ezer fő)

Összes terület (ezer ha)

Átlagos terület (ha)

 

I. és II. típusú

III. típusú és önálló

összesen

1948. XII.

189

279

468

1949. VI.

140

444

584

13

55

94

1949. XII. 31.

77

1290

1367

36

182

133

1950. VI. 30.

50

1738

1788

68

278

155

1950. XII. 1.

36

2149

2185

120

444

203

1951. VI. 30.

1640

2406

4046

260

846

209

1951. XII. 31.

1999

2626

4625

311

1002

217

1952. VI. 30.

1565

3098

4663

322

1186

254

1952. XII. 31.

1478

3632

5110

369

1501

294

1953. VI. 30.

1456

3768

5224

376

1620

310

Forrás: [ 97] 65–67. o.

Amikor csökkent a tsz-be lépők közvetlen egyéni érdekeltsége, elapadt az önkéntesség, a vezetés két – nem azonos értékű – lehetőség között választhatott. Revízió alá vehette eredeti terveit, melyek – függetlenül a tényleges feltételektől – sorra előírták, hogy meghatározott időre, hol, milyen szinten kell állnia a kollektivizálásnak. Ez esetben alkalom nyílhatott volna a már létrehozott tszcs-k megszilárdítására, vonzóbbá tételére. A másik út, amelyet választhatott, és végül választott is – a feltételekre s a parasztság álláspontjára való tekintet nélkül –, a kényszerítés, a termelési tényezők kialakult összhangjának a szétzúzása, a hagyományos paraszti termelés tudatos felbomlasztása s ennek következtében a parasztság elszegényítése, a minden oldalú nyomás és ráhatás, az intézményesített és törvénytelen erőszak alkalmazása volt. A vezetés, miként ekkor általában, e kérdésben sem vette tekintetbe a tervek végrehajtása előtt álló akadályokat, s elképzeléseit minden eszközzel megkísérelte kivitelezni. Lényegében már az ötéves terv els ő évétől feladta az elvként továbbra is fennen hirdetett önkéntességet és fokozatosságot. Amikor a birtokos parasztságot is elérte a szervezés hulláma, akkor számolták fel a magángazdálkodáshoz és a parasztság számára elfogadhatóbb szövetkezeti formákhoz közelebb álló, egyszerűbb, még nem egészen kolhoz típusú szövetkezeteket. Míg 1948 végén még az összes tszcs 40 százaléka működött ebben a – hivatalosan I. és II. típusúnak nevezett – formában, 1950 végére már mindössze 2 százaléka. Az 1951. évi nagy kampány idején átmenetileg újra engedélyezték ugyan e típusokat is, de számuk és tszcs-ken belüli arányuk hamarosan nagymértékben lecsökkent.

Az ötéves terv időszakában, mint említettük, a mezőgazdaságból tervezett több százezer fős munkaerő-eláramlás a vártnál jóval nagyobb lett, de ez nem az agrárgazdaság hatékonyságának növekedéséből adódott, hanem a kényszereszközök hatására.

A földtől való menekülés 1949-től, a termelőszövetkezetek szervezésével párhuzamosan vált jellemzővé. Következtében 1953-ig több mint másfél millió hold szántót hagytak el, illetve adtak át az államnak a földművelők, köztük nemcsak egyéni gazdálkodók, hanem tsz-tagok is. Miközben a tszcs-k taglétszáma 1950 végéig 120 ezerrel nőtt, 180 ezer mezőgazdasági kereső hagyta el eredeti foglalkozását, 15 ezer szövetkezetbe késztetett középparaszt (a középparaszt családok 5 százaléka) mellett, 11 ezer számolta fel gazdaságát s nézett más megélhetés után. Míg 1953-ig a tsz-tagok száma 376 ezerre emelkedett, a mezőgazdaságból elvándoroltak száma megközelítette a 300 ezret.

Az úgynevezett földfelajánlásokban a tagosítások is döntő szerepet játszottak. Összefüggő nagyüzemi táblák kialakítása címén 1949 őszétől 1953-ig 2280 községben 4089 tagosítási eljárással körülbelül 4 millió katasztrális hold cserélt gazdát. Egykorú felmérések szerint fél évvel a tagosítás után a cserét szenvedők a kapott ingatlan mintegy harmadát hagyták műveletlenül. Különösen jellemzővé vált ez a folyamat azokban a községekben, ahol többször került sor tagosításra. Ezek a földcseré k többnyire nyáron zajlottak le, s a csereingatlanok általában rosszabb minőségűek voltak, mint az eredetiek (katasztrális tiszta jövedelem alapján számolva, a korábbi terület értékének 80 százaléka körül mozogtak), s egyúttal a lakóhelytől is távolabbra estek (a csereingatlanhoz képest általános tagosítás esetén közel kétszeresére nőtt a távolság, részleges tagosítás esetén pedig 40 százalékkal).

A földtől való eláramlás következtében, a korabeli szóhasználatban „tartalékterületnek” nevezett, gyakorlatilag parlagon hagyott területek összes terjedelme 1952-ben több mint a duplájára emelkedett, az év végén már 820 ezer katasztrális holdra rúgott, s átmeneti csökkenés után 1955-től még tovább nőtt.

Végeredményben a földosztás, a tagosítás, a termelőszövetkezetek és az állami gazdaságok szervezése során 1945 és 1953 között hozzávetőlegesen a teljes szántóterület nagyságával, közel 9 millió katasztrális holddal azonos szántó cserélt egyszer vagy többször gazdát. Ez az 1945. évi földreform során kiosztott szántó mintegy háromszorosának felelt meg.

A földtől való menekülésben a tsz-ekbe való kényszerítés, illetve a tagosítások mellett az indirektebb eszközök is jelentős szerepet kaptak. Rákosi Mátyás 1950 novemberében meg is fogalmazta ennek a politikának alapelvét: „kényszeríteni kell a parasztot, hogy többet áldozzon a szocializmus építéséért”. Ez azt jelentette, hogy a szocialista iparosításról alkotott elképzelésnek megfelelően, a bérből és fizetésből élőkre jutó terhek mellett, a mezőgazdaságból kívánták fedezni a beruházásokat. ennek megfelelően szabták meg az agrárnépesség terheit is. A parasztság adóterhe legnagyobb mértékben 1951-ben növekedett, amikor (1954. évi vásárlóerejű Ft-ban számolva) a pénzben kirótt kötelezettség az előző évi egy főre jutó 330 Ft-ról 554 Ft-ra, majdnem 70 százalékkal emelkedett. 1952 és 1955 között az adók összege tovább emelkedett, s az 1949. évinek több mint háromszorosára, ezen belül a pénzben kivetett adóteher mintegy másfélszeresére nőtt.

A 47. táblázatból látható, hogy 1949 és 1953 között a parasztság jövedelmének egyre kisebb része jutott gazdasága fenntartására és egyre nagyobb része állt a központi újraelosztás rendelkezésére.

47. táblázat

A parasztság pénzadója és termelési célú kiadásai (1949–1955)

(1954. évi vásárlóerejű Ft/fő)

Év

Pénzadó

Üzemi pénzkiadás

Együtt

1949

285

440

725

1950

330

366

696

1951

554

285

839

1952

499

243

742

1953

314

249

563

1954

427

321

748

1955

500

328

828

Forrás: [ 2 ] 400. o.

A növekvő adóterhek mellett, sőt azok előtt, különösen súlyos terhet jelentett a beszolgáltatás, ami tulajdonképpen maga is a mezőgazdaságra kivetett különadó volt, noha e jellegét a névleges beszolgáltatási ár rejteni kívánta. Az egykorú megfogalmazás „a nép táplálékának biztosítását” nevezte meg a beszolgáltatás okaként, valójában azonban egyszerre volt készletgyűjtés és elvonási kényszer. A kötelező beadás egyre súlyosabb terheit évenként határozták meg. Míg korábban alapul a vetés-, majd a szántóterület szolgált, 1948–1949-től már a gazdaságokhoz tartozó egyéb területeket is számításba vették, s párhuzamosan bővült a beadásra kötelezett termékek köre is: 1948–1949-től a szálastakarmányokkal, a kulákként nyilvántartottakra vonatkozóan a sertéssel és a borral, 1951-től mindenkire kiterjedően a sertéssel, a burgonyával, a zsírral, a tojással, a baromfival, a tejjel és a borral. Fokozódott a progresszivitás is.

1952-ben a kötelező beszolgáltatás az állami készletgyűjtés legfőbb eszközévé vált: az 1950. évi 22 százalékos részesedésből 1951-re 46,8, 1952-re pedig 73,3 százalékra emelkedett a begyűjtésből származó állami készlet aránya.

A beszolgáltatási árak egyre nagyobb mértékben elszakadtak az általános árszínvonaltól. Míg a szabadpiaci árak 1955–1956-ra a stabilizációhoz képest meghétszereződtek, az állami felvásárlási árak 3 és félszeresére emelkedtek, a beadási árak csak másfélszeresére. A búza szabad és szerződéses állam felvásárlási árának 1949-ben 71, 1955-ben már csak 27 százaléka volt a beszolgáltatási ár, és a többi termény esetében is hasonló arányok alakultak ki.

A korabeli megfogalmazások ugyan azt hangsúlyozták, hogy a beadás teljesítése az érintettek számára érdek és kötelesség. Az adott árviszonyok mellett azonban mind a begyűjtés, mind az adóbehajtás esetében szükségszerűen játszottak központi szerepet a kényszerítő eszközök. Mint az egykorú kiadvány fogalmazta: „A törvény által előírt kötelezettségeket mindenkire maradéktalanul és az előírt határidőre teljesíteni kell. Aki nem teljesíti... büntetésben részesül. A helyi tanács 5–10 százalékkal felemeli bead ási kötelezettségét, s ha ez sem használ, pénzbeli kártérítést vet ki rá, s 48 óra eltelte után helyszíni elszámoltatást tart nála.” 1952 szeptemberében például egy igazságügy-miniszteri előterjesztés a következőket írta: „Az állami begyűjtésről szóló 1951 . évi 2. számú törvényerejű rendelet 51. §-a a beadás elmulasztását minden esetben bűntetté minősíti és nem tartalmaz kihágási rendelkezést az egészen jelentéktelen szabálytalanságok vagy kötelezettségek esetére.” E „hiányosságot” pótolandó a szóban forgó „egészen jelentéktelen” mulasztásokra 6 hónapig terjedő elzárás vagy ötezer forintig terjedő pénzbírság kirovását javasolták.

A drasztikus rendszabályok következtében 1948 és 1955 között mintegy 400 ezer parasztot ítéltek el jórészt „közellátási bűntett” címén. Még többen voltak azok, akik ellen eljárás indult, és még ennél is szélesebb körben alkalmazták a parasztok állami hivatalokba, tanácsok elé idézését vagy a hatóság kirendelését a gazdaságokhoz, a parasztok tömeges zaklatását, leplezetlen fenyegetését. Mindennek következményét mutatja, hogy az 1952. aszályos évben a kenyérgabona erőszakos begyűjtése után az akkori 1,2 millió parasztcsalád közül 800 ezernek nem maradt elég vetőmagja, illetve kenyere.

A mezőgazdasággal foglalkozó lakosság életében és az agrártermelés szervezésében az eddig említett eszközök – az erőltetett kollektivizálás, a tagosítás, az adó- és begyűjtési politika – mellett alapvető szerepet játszott a termelés központi irányítása. A mezőgazdaságban ugyanúgy, mint a gazdasági élet többi területén szigorú, tervlebontásos módszerrel határozták meg a tennivalókat. Már 1949. január 20-án határozatban mondta ki például a Gazdasági Főtanács: „A terv részleteinek felülvizsgálata során különös gonddal kell lenni arra, hogy az olajos magvak term elését minden eszközzel fokozni kell és a terv betartását a legszigorúbban kell ellenőrizni.” (8200/97/7/1949. GF sz. h. [ 226 ] 1949. 7.). 1951-ben pedig már nemcsak a termelési és művelési feladatokat írták elő, hanem napra meghatározták a fontosabb mezőgazdasági tennivalók kezdetének és befejezésének pontos idejét. Egy 1951. június 25-i keltezésű, 28 oldalas, 50 példányban készült utasításban olvasható: az őszi árpa aratásának a kezdete június 18., a rozsé június 25–28., a búzáé június 28–július 5., a tavaszi árpáé július 5–10., a zabé július 10–15. Az aratás befejezése – a zab kivételével – július 10–15. A behordás fő időszaka július 10–25., befejezésének határideje július 25–30. A cséplés kezdete június 25., befejezése augusztus 20., fő időszaka július 15.-augusztus 15.

Egy 1953. januári minisztertanácsi határozat többek között előírta, hogy „a községi tanácsok kötelesek február 20-ig a község területéhez tartozó termelőszövetkezeteket (csoportokat), egyénileg termelőket és állami vállalatokat, valamint a helyi földműves-szövetkezetek igazgatóját írásban értesíteni arról, hogy 1953 tavaszán hány kat. hold szántóföld megműveléséről és a kötelező termelésre kijelölt növényeknél hány kat. hold bevetéséről tartoznak gondoskodni”. A községi vetéstervnek megfelel ően a tanácsok kötelezték az egyéni termelőket, hogy gabonából, napraforgóból, lucernából, vörösheréből, baltacimből és burgonyából mennyit kell vetniük, illetve termelniük. Előírták, hogy a sorosan vetett kukoricában milyen mértékben kötelesek köztes műve léssel babot termelni. Írásban is külön tudatták a termelőkkel, hogy a mezőgazdasági munkák során kötelesek igaerejükkel „állandó és folyamatos” munkát végezni, saját munkájuk ellátása után pedig a községi tanács végrehajtó bizottsága által megállapított d íj ellenében kötelesek eszközeiket más gazdálkodóknak, elsősorban a kollektív gazdaságoknak átengedni.

A vezetés és ennek megfelelően az alsóbb szintű végrehajtó apparátus is – hasonlóan a munkásság különböző versenymozgalmaihoz vagy a normák emelésére, a munkafegyelem javítására irányuló kampányokhoz – a mezőgazdasági kényszerintézkedések esetében is figyelt arra, hogy az önkéntesség látszatát biztosítsa. Minden év elején elkészítették az úgynevezett kampányterveket, amelyeket az illetékes tanácsok végreha jtó bizottsága, a gépállomások és az állami gazdaságok értekezleteken, a tsz-ek pedig közgyűlésen tárgyaltak meg és hagyták jóvá. A propaganda a beszolgáltatás demokratikus voltát hangoztatta, s ennek megfelelően a helyi tanácsok képviselői minden év elején a termelőkkel külön-külön egyénileg tárgyalták meg, hogy terményből, állatból, állati termékből milyen kötelezettségeket kell – a központilag szabályozott normák alapján – teljesíteniük. Ezt bejegyezték a termelő „beadási kiskönyvébe”, ahol a gazdálkodónak „egyetértése jeléül” aláírását is adnia kellett. A szemléletre jellemző a már idézett egykorú kiadvány megfogalmazása: „Tehát a begyűjtési terv, amelyet a parasztnak teljesítenie kell: a vele való megegyezés, a parasztság hozzájárulása útján jön létre! Kézenfekvő, hogy az állam ezt a megállapodást, a törvény szabta kötelezettségeket a törvény erejével, az utolsó szemig minden alkudozás nélkül meg is követeli.”

Az eddig tárgyalt, általánosan alkalmazott kényszereszközökkel szemben a kulákság elleni harc elvileg a parasztságnak csak egy viszonylag szűk rétegét érintette. A gyakorlatban azonban szerves részévé vált a kor agrárpolitikájának. A kulák kifejezés nagyjából a negyvenes évek végétől az orosz eredetű „zsírosparaszt, nagygazda, nyerészkedő, harácsoló , zsugori ember, üzér, kalmár, felvásárló” jelentésű szó átvételével honosodott meg a korabeli hazai politikai nyelvezetben. A kulákként, vagyis osztályellenségként való nyilvántartás kritériumát 25 katasztrális holdban vagy 250 aranykorona tiszta jövedelemben szabták meg. Valójában azonban e szemponttól az esetek igen nagy részében függetlenítették a megítélést: a kert- és gyümölcskultúrák esetén a rendelkezések előírták a négyszeres, szőlő esetén az ötszörös területi szorzószám alkalmazását, így a 6 hold föld fölötti gyümölcsössel, 5 holdas szőlővel automatikusan kuláknak minősült a birtokos; kizsákmányolónak minősítették a nagyobb gépekkel (daráló, cséplő) rendelkezőket, függetlenül birtokuk nagyságától, valamint a rendszeresen cselédet vagy bérmunkást fo glalkoztatókat is. E kritériumok esetében nem volt mentesítési lehetőség. Bővíteni lehetett viszont a kuláksághoz sorolhatók számát egyéni elbírálás alapján, amelyben már nemcsak gazdasági, hanem politikai szempontok is szerepet kaphattak. Ha valaki végleg nem felelt meg a szokványos kritériumoknak, akkor könnyen „kulákbérenccé” minősíthették. Ez a gyakorlat tette lehetővé, hogy tulajdonképpen parttalanná váljék és szubjektív szempontok alapján is bővíthető legyen az úgynevezett kuláklista, amelynek felfekt etéséről általános rendelkezést hoztak. Az, hogy e listák jóváhagyása végső soron a Belügyminisztérium feladata volt, egyértelműen mutatta, hogy nem a gazdasági, hanem a politikai kritériumok játszottak döntő szerepet. Mint említettük, az MDP vezetése már 1948-tól nyíltan magáévá tette a falusi osztályharc állandó éleződésének elvét. Úgy vélte, hogy az osztályellenséget az államosítások után – a volt uralkodó osztályok maradványait nem számítva – a falusi gazdagparasztság testesíti meg. Ennek jegyében kezdték érvényesíteni az állam elnyomó funkcióit e réteggel szemben. 1949 elején 63 300 olyan gazdaság volt az országban, amely a rendelkezések alapján kuláknak minősült. A kuláklistákon viszont 71 600 család szerepelt, közülük 21 900 földnélküli, 36 300 kulákhatár alatti.

A „kulákkérdés” funkciója kettős volt. Egyrészt izolálni és felszámolni a parasztság gazdaságilag legsikeresebb, a falun belül nagy befolyással bíró rétegét, illetve a kezdetleges nagyüzemekkel – súlyos terhei ellenére is – még versenyképes gazdaságát; másrészt a kulákság elleni eljárások, úgyszintén a kuláklisták nyitottsága révén bizonytalanságot, félelmet kelteni a birtokos parasztság minden rétegében.

A rádióban, sajtóban, filmeken a birtoktípusok értékét és fejlettségét szigorú hierarchiába sorolták. Legfejlettebbnek és legelőremutatóbbnak, a legmagasabb rendű tulajdonformát megtestesítőnek az állami gazdaságokat állították be. A termelőszövetkezeteket nem következetesen szocialista tulajdonra épülő, átmeneti üzemtípusként kezelték, amelyről azonban a nyilvánosság előtt minden esetben úgy esett szó, mint amelyik messze meghaladja az elmaradott magánüzemek teljesítményét. Valójában azonban a vezetés tisztában volt ez utóbbiak tényleges teljesítményével is, és így – bár minden hatalmi eszköz rendelkezésre állt – 1953 közepéig a szántóterület majdnem 60 százaléka még változatlanul a paraszti kisgazdaságokhoz tartozott (48. táblázat).

Ebben a helyzetben különösen hátrányosnak bizonyult a magángazdaságokkal szemben érvényesített, még a korábbinál is nagyobb m értékű elvonási politika, amelynek következtében a magángazdaságok egyre rosszabb helyzetbe kerültek, s gyors ütemben kezdtek széthullani.

A kormányzati politika és a propaganda alapján egyértelmű volt, hogy a mezőgazdasági termelésben rövid távú program az állami gazdaságok és a termelőszövetkezetek túlsúlyának biztosítása.

Az agrárpolitika elgondolásainak megfelelően az iparéhoz hasonló termelési szervezet kiépítésének legalkalmasabb keretét az állami gazdaságokban látták. Területi növekedésük kezdete előtt, 1948 nyarán 99 gazdaság nem egészen 71 ezer katasztrális holdon, ebből közel 44 ezer hold szántón gazdálkodott. 1949-re a gazdaságok száma megháromszorozódott, területük 7,8-szeresére, szántóterületük pedig 8,9-szeresre bővült. 1952-ben 501 gazdaság ma jdnem 1,7 millió katasztrális hold földterülettel, ebből közel 1,2 millió szántóval rendelkezett.

48. táblázat

A szántóterület megoszlása üzemtípusok szerint (1949–1953)

 

(Ezer kh)

Év

Állami gazdaságok

Termelő -szövetkezetek

Paraszti kisgazdaságok

Kuláknak minősítettek gazdasága

1949

113

76

7731

1650

1950

463

419

7391

1271

1951

685

1253

6620

942

1952

1050

1795

6019

530

1953

1300

2478

5067

449

 

1954-ig még valamelyest nőtt a területük, de azóta – lényegében mind a mai napig – csökken az állami gazdaságok területe. 1954-ben az állami gazdaságok összes területe már több mint 23-szoros, szántóterületük több mint 27-szerese volt a fejlesztés kezdete előttinek, s a gazdaságok az ország szántóterületének 13,6 százalékával rendelkeztek.

Az állami gazdaságok eredeti feladata a földreform után a korábbi állami mintabirtokokhoz lett volna hasonló: a kisgazdaságok ellátása nemesített vetőmaggal, fajtiszta tenyészanyaggal, illetve példamutatás a korszerű termelési eljárásokra. Területük rohamos gyarapodása következtében azonban a negyvenes évek végétől e funkciónak nem tudtak megfelelni, s mint még majd visszatérünk rá, termelési eredményeik elmaradtak az egyéni gazdaságokéitól. Ugyanakkor viszont a mezőgazdasági beruházásoknak aránytalanul nagy hányadát emésztették fel.

Pető Iván–Szakács Sándor: A hazai gazdaság négy évtizedének története. I. Budapest, 1985. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 178–189. o.


Vélemények, javaslatok

Az oldal létrehozásának dátuma: 2001. január 16. kedd
Utolsó módosítás: 2001. május 4. péntek
Copyright © 2000 Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete Közalapítvány

Elejére