Szabó Miklós: HÉTKÖZNAPI SZTÁLINIZMUS MAGYARORSZÁGON
A Rákosi-időszak volt a magyar történelem leginkább politikai korszaka, a rendszer zsargonjában fogalmazva: a leginkább „átpolitizált” korszak. Ekkor tudatosult, sőt bizonyos értelemben túlzottan is tudatosult, hogy az emberi életet nagymértékben a politikai körülmények határozzák meg: a gazdasági helyzet, az életszínvonal nem független a politikától. Ebben a tekintetben a népi demokrácia társadalma nagy lépést tesz kifelé a politikai naivságból, amihez képest az átlag nyugati polgár politikai értelemben még gyermek. A népi demokrata megtanul rendszerben gondolkodni. A viszonyok beleverik a fejébe, hogy életszínvonala, pályája, boldogulása nem egyéni ügyességétől és szerencséjétől függ, hanem mindez a rendszeren múlik. A politikában nincsenek személyek, csak rendszer van, de így van ez a munkahelyen is: a főnöknek nincsenek személyes vonásai, a főnök a rendszer funkcionáriusa, és minden amit csinál ebből következik. Mivel az államosítás következtében állam és munkaadó összeolvad, minden az államon, a rendszeren múlik: az államra ráterhelődik a munkaadó–munkás ellentét is. Mivel a rendszer azt is a maga érdemének nyilvánítja, ha süt a nap, ennek eredménye az, hogy minden bajért is felelőssé teszik.
A Rákosi-rendszer az ország mintegy harmadának, a korábbi „hárommillió koldus” -nak nyilvánvaló életszínvonal-emelkedést jelentett. Mégis ez a „három millió koldus” is ugyanúgy utálta és pokolba kívánta a rendszert, mint a társadalom rosszul járt kétharmada. Még ezt a valaha nyomorgó réteget is szembefordította a rendszerrel, hogy újgazdaként agyonnyomta a beszolgáltatási teher, majd a téeszbe kényszerítés. Akik kényszerűen az új iparba menekültek, azok nehezen illeszkedtek az ipari, a gyári munka feszesebb ritmusába, és őket is nyomasztotta az élet elszürkülése és elviselhetetlenül unalmas volta. 1956-ban – véleményem szerint – sokkal többen lázadtak fel az unalom, mint az elnyomás és a hiánygazdaság ellen.
Az akkori felfogás – mint mondottam – mindenért a „rendszert” tette felelőssé. Olykor még az időjárás-jelentést is kozmetikázták, mert a közhangulat hajlamos volt a rossz időjárást is a rendszer terhére írni. Az olasz mondás, hogy „rohadt kormány, esik az eső!” itt, ekkor valóság volt.
A teljes, példátlan egységet jelentő össznépi szembeszállásnak azonban más, ugyanilyen fontos okai is voltak. A Rákosi-rendszert mindenki átmenetinek, rövid életűnek tartotta. Annak tartotta saját tábora is. Mindenki a rendszer rövid időn belüli megváltozásával számolt. Erről, az akkori terror világában, ma elképzelhetetlen nyíltsággal beszéltek egymás között az emberek – sokszor idegenek, futó ismerősök is. Ha ezekről a magánbeszélgetésekről tartalomelemzést lehetett volna készíteni, a leggyakoribb sztereotípia, a „ha majd a rendszer megváltozik” beszédfordulat lett volna. Ezt a fordulatot nem a forradalomtól, az előre már sejtett 56-tól várták, még kevésbé a rendszer immanens átalakulásától, hanem külső felszabadításról volt szó. Elterjedt ugyan az a pletyka, hogy egy faluban filmet forgattak, amely az „antivilágban” játszódott, és az egyik felvételkor csendőrjárőr ment át a falun, mire az öregasszonyok kisereglettek és kérdezték: „visszajöttek, kedves?” ; de igazában nem horthysta felszabadításról volt szó. A lelki szemek előtt az utcába begördülő amerikai dzsip lebegett, amelyről fehér kamásnis MP-legények ugranak ki. Amerika ekkor még valóságos katonai fölénye volt a remény alapja. Az atomfölény, amelyet az illúziókban ringatózó közvélemény az 50-es években még atommonopóliumnak gondolt. A hivatalos propagandának egy szavát sem hitték, így azt sem, hogy a Szovjetuniónak van már atombombája. Minden Szabad Európa-hírtől azt várták, hogy bemondja végre: Amerika ráparancsolt az oroszokra, hogy menjenek ki a népi demokráciákból, s az oroszoknak persze nem lesz más választása. Szilveszter éjjelen egy ország koccintott arra, hogy a következő Szilvesztert már más rendszerben fogja ünnepelni. Bibóról mesélték később, hogy egy ilyen koccintásnál 50-ben vagy 51-ben rezignáltan azt mondta: „meglátjátok, eltart ez még 10 évig is” .
Hihetetlenül hangzik ma, de ezek az évek nem a pesszimizmus és a rosszkedv esztendei voltak. A nép teli szájjal röhögött a rendszer idétlenségein, és várta a jobb jövőt. A szólás, hogy „guggolva is kibírjuk” ennek a légkörnek a szülötte.
Mégis voltaképpen hány híve volt a rendszernek? Azt bízvást elmondhatjuk, hogy gyakorlatilag minden pártonkívüli szembeszállt vele. A rendszer azt valóban elérte, hogy felszámolta a politikai közömbösséget. Aki nem vele, az valóban ellene volt. Ezen túl ellene volt a párttagságnak legalább a fele, hiszen a millióra duzzasztott pártba egy csomó ember azért lépett be, hogy biztosítsa jelentéktelen vezető vagy értelmiségi állását, hogy a fiát felvegyék az egyetemre, s a legtöbben pedig egyszerűen azért, mert felszólították rá, és ki mert volna akkor ezzel ellenkezni. A párt csak a szervezeti szabályzatban volt „önkéntes harci szövetség” , a valóságban a pártba a származási arányok szemmel tartásával, kidolgozott káderfejlesztési tervek alapján kerültek be munkahelyenként az erre kiszemeltek. A felkérésnek nem eleget tenni olyan lett volna, mintha 1921-ben valaki visszautasítja a vitézzé avatást. Saját tapasztalatom erről: iskolámban, egy kültelki gimnáziumban, ahol a gyerekek legalább 60%-a munkásgyerek volt, 4 év alatt egy kommunista osztálytársam volt 40 gyerek közül. Ez körülbelül az országos átlagnak is megfelelt. Itt fontos közbevetni: a kor a tökéletes képmutatás kora volt abban a tekintetben, hogy míg az emberek egymással nyíltan beszéltek, azzal szemben azonban akiről tudták, hogy a rendszer híve, teljes képmutatást öltöttek magukra. Mindenki igyekezett úgy tenni, mintha a rendszer híve volna, és ennek megfelelő „vonalas” szövegeket mondani. A képmutatás elkerülhetetlen volt. Bizonyos esetekben, hivatalos színezetű megnyilvánulásokban nézetünktől eltérő, azzal ellenkező dolgot mondani nemcsak hogy lelkiismereti kérdés nem volt, hanem szinte sportnak tekintettük. Nem rontotta el a kedvünket, sőt ez is egyfajta szórakozás volt. Mindez, mint mondtam, a rövid lejáratú várakozás légkörét jelentette. Ismertem egy félreállított idős, reakciós írót, aki vonalas jelszavakat fabrikált kicsit azért, hogy esetleg bevágódik velük és szerződést kap, de inkább csak szórakozásból. Olykor-olykor társaságban felolvasta őket és mi fetrengtünk a röhögéstől. Ma is emlékszem közülük a: „nincs ki minket romba döntsön, fegyverünk a békekölcsön!” jelszóra. Nem csinált karriert, ez még a hivatalos használatnak is kissé blőd volt.
Az össztársadalmi képmutatás tökéletes és eredményes volt. „Vonalas” osztálytársam négy év alatt nem fedezte fel, hogy valójában milyen érzelmekkel vagyunk a rendszer iránt – és iránta. Ha ma egykori híradókban május elsején vagy hasonló alkalmakkor végeláthatatlan tömeget láttok, ne tévesszen meg.
Néhány szót szólnék arról is, mit hitt népünk a Rajk-ügyről és a koncepciós perekről. Sokan elhitték. Azt hitték ugyanis, hogy Rajk valójában titoista volt, és ugyanúgy „ki akart ugrani” , mint ahogy ezt Titóról és Jugoszláviájáról gondolták. Ez a feltételezés ihlette azt a népköltészeti szöveget, Rajk fiktív sírversét, amely így szólt:
„E hant alatt fekszik nagy Rajk László,
Akit megfojtott a vörös zászló.
Akkor lesz e hazán békesség és áldás,
Ha mellette fekszik majd Rákosi Mátyás.”
A szorosabb értelemben vett mindennapok felé kanyarodva: a rendszer nagy ellensége volt a szabadidőnek. Nyilván attól tartott, hogy szabadidejükben az emberek összevissza gondolkodnak, s így nyilván csupa rendszerellenes pusmogást művelnek, ami voltaképp maga a szervezkedés. Ezt megakadályozandó rendszer nem győzött a szabadidő kitöltésére programokat szervezni. A sokat emlegetett Szabad Nép-félórán kívül voltak szemináriumok a végtelenségig, énekkar, falujárás, vasgyűjtés, NHK. Mindezek elsősorban a szabadidő ellen irányultak, s csak másodlagosan volt gyakorlati értelmük. Kevés dolog tette népszerűtlenné a rendszert, mint ez. 1957-ben, amikor a szabadidő állami megszervezése lekerült a napirendről, akkor ez a bejelentés konszolidáló tényezőként hatott. A szabadidő kérdéshez szorosan kapcsolódik a munkahelyi közösségi élet problémája. A szabadidő-szervezés többnyire a munkahelyeken történt. A munkahelyen, az iskolákban, az egyetemeken „közösségi élet” folyt. Ennek nem csupán a szabadidő „elhárítása” volt az értelme, hanem elsősorban és mindenekelőtt ez volt a politikai lojalitás naponkénti bizonyításának fóruma. A közösségi életben való részvételt állandóan figyelték és számon tartották. A részvétel a fenti szabadidős mulatságokon kívül társadalmi munka vállalását is jelentette: faliújság-szerkesztést, önkéntes üzemi könyvtárosságot, dekorációkészítésben való buzgalmat és hasonlókat. A közösségi érzületnek három lehetséges fokozata volt: volt, aki magától ajánlkozott; volt, aki felszólításra vonakodás nélkül vállalta, és volt, aki igyekezett kivonni magát. Egyik sem jelentett valóságos politikai állásfoglalást. Akik ki akarták vonni magukat, azok sem passzív ellenállók voltak, nem utálták jobban a rendszert, mint azok, akik önként ajánlkoztak, inkább csak kevesebb türelmük volt. Az önként jelentkezők sem szimpatizánsok voltak, hanem csupán szereplési kedv és nyüzsgési hajlamok motiválták őket. A káderlap a közösségi életben való magatartást osztályozta le, így a szelekciónak volt az alapja. Akinek nem szerepelt valamilyen „politikai bűn” a számláján – ilyen persze nagyon sokféle lehetett, és volt is: elejtett politikai megjegyzés, Amerika Hangja-hallgatás, deviáns, azaz „közösségi normákat” megszegő viselkedés, jazz rajongás vagy külföldi ruhák viselete, nem megfelelő származás, külföldi rokon, esetleg disszidált szomszéd stb. Nos, akinek ilyen bűne nem volt, annak káderlapjában a közösségi munka volt a politikai minősítés alapja. A törekvőket léptették be a pártba, és szemelték ki „káderutánpótlásként” , míg a rangsorban az utolsók ellen rendezték meg a munkahelyi „ügyeket”, a tisztogatás, a koncepciós perek kicsinyített munkahelyi változatait. Passzívnak lenni veszélyes volt. Aki kivonta magát a közösségi munkából, a társadalmi feladatokat elhárította, azzal szemben hamarosan felmerült a gyanú, amit a „mi van amögött elvtársak?” kérdés követett. S erre a kérdésre természetesen már feltételekor készen állt a válasz: a munkahelyi minikoncepció. Az egyetemeken minden évben volt „évfolyam ügy” .
A politikai propaganda nem csupán a politikának, hanem a mindennapi életnek is része volt. Úgy volt része az életnek, mint a reklámok, vagy a kivilágított kirakatok. Ez a propaganda teljesített egy szakmai bravúrt: feltalálta az unalmas propagandát. Ez lényegében két dolgot jelentett. Jelentette természetesen a személyi kultuszt, amelynek megnyilvánulásáról eleget lehetett hallani. Itt csak egyetlen emlékemet idéznem fel: Rákosi elvtárs 60. születésnapja alkalmából egy szomszédos hentes kirakatában zsírból kiformázva megjelent a Bölcs Tanító mellszobra. Hogy a propaganda mennyire volt eredményes, azt jól érzékelteti egy ekkori vicc: Rákosi elvtárs szocialista Harum el Hasid módjára álruhában a nép közé megy, hogy meggyőződjön arról, mennyire szeretik őt. Beül egy moziba, ahol amint elkezdődik a híradó, megjelenik a vásznon, a mozi közönsége felpattan és ütemesen tapsolni kezd és ritmikusan élteti őt. Rákosi elvtárs persze szerényen ülve marad. Erre lehajol hozzá a szomszédja: „emiatt akar maga Recskre kerülni?” .
A személyi kultusznak persze fontos politikai funkciója is volt: de ez nem a népnek szólt. Elsősorban a periodikus tisztogatáshoz volt szükséges. A kultusszal a többi fölé emelt vezér a tisztogatás archimedesi pontja. Az a tény, hogy van egy vezető, akiről nem derülhet ki, hogy ellenséges ügynök volt, a feltétele annak, hogy a parttalanná válás, a felbomlás veszélye nélkül derülhessen ki ugyanez az összes többiről.
Fontosabb része volt a propagandának a sikerpropaganda. Ez tényleg politikai eszköz volt, voltaképp cenzúratényező. Minőségileg és mennyiségileg megvonja a kritika határát. Nyilvánvaló, hogy a sajtó nem bírálhat olyasmit, amit a sikerpropaganda eredményként jelenített meg. Az olyan apróságokat érintő részletbírálatok, mint hogy a liftek nem járnak, a patyolatban csúnyán mossák a ruhát, egyes hivatalokban a feleknek sokat kell várakozni – amelyek önmagukban egyenként megengedettek voltak –, mennyiségben legfeljebb a sikerpropaganda harmadát érhették el.
A rendszer persze a politikai reakciókból kivehette s tudhatta, hogy nem éppen népszerű. Az, hogy mégis kényszerítette az embereket arra, hogy szünet nélkül meggyőződésüktől eltérő dolgokat szajkózzanak, azt a célt szolgálta, mint az újoncképzésben a „szalmaszáltemetés” : a pszichikai ellenállás megtörését szüntelen megalázással, az önbecsülés teljes aláásását. Ez a kényszerítés azonban eredménytelen volt, a remény, a rövid időn belüli fordulat reménye semlegesítette.
A propaganda eredményességével kapcsolatban megint egy élményemet idézem. Egyszer iskolánkban kitettek a kapuban egy szégyentáblát. Kézzel festett papírplakát volt, amely szekeret ábrázolt, diáksapkás iskolások húzták és bakján Uncle Sam ült cilinderben és hajtotta a nebulókat. A felirat ez volt: „akik Truman szekerét tolják!” A plakátot rövid időn belül le kellett szedni. Nem azért, mert éjszakánként ellenálló kezek letépték vagy összefirkálták. Azért, mert dicsőségtáblává minősült át. A „Truman-szekere” táblára kerülni a legnagyobb társadalmi siker volt. Ezenkívül még: az iskolában fémvázas padok voltak, és a padsor egybe volt csavarozva. Állandó szórakozásunk volt, hogy ezzel előre-hátra vonatoztunk. Ez általában a „toljuk Truman szekerét” csatakiáltással zajlott.
A korszak napi életéhez tartozik, hogy a rendszer nem tűrt semmi spontán kezdeményezést. Erről is elmondom gyerekkori élményemet. Egyszer az iskolánkban divatba jött, hogy gombostűből és gumidarabkákból valamint üveggyöngyből kardocskákat fabrikáltunk. Az üveggyöngy volt a markolat, a gumidarab a kardkosár. Ezeket gallérra, ruhára keresztbe tűztük. Már ismertem valamennyire az akkori világot, s így egy pillanatig sem volt kétséges számomra, hogy ezt be fogják tiltani. Kajánul vártam, hogy milyen indokkal. Rövidesen meg is volt az indok, kiderült, hogy a gyöngyház nyelű kard a pápai gárda jelvénye a Vatikánban.
Az eddigiekben felrajzolt kép persze egyoldalú, hogy megint egy viccel szóljak: „Kína a Mosoly Országa, Magyarország tiszta röhej” – mondtuk akkor. Hát hol vannak ebből az előadásból a rettegés évei. Ez nem volt? Volt az is. Egy anekdota a beijedtség lélektanának megjelenítésére. A történet szerint Kállai Gyula elvtárs 1956-ban egy barátjánál dekkolt. A barát, egy műszaki kutatóintézet vezetője barátságból bújtatta, de egyébként teljesen az események sodrában élt, forradalmi bizottsági tag volt, és amikor olykor hazajött be-beolvasott vendégének. Fordulnak az idők, a vendéglátó 56-os dolgai miatt fegyelmi elé kerül. Természetesen megidéztetik Kállait, igazolandó, hogy ő bújtatta. Kállai elmondja, hogy valóban bújtatta, de közben ellenséges magatartást tanúsított és ilyen-olyan-amolyan kijelentéseket tett. Erre persze kirúgták. Elmondta ezt idős középosztálybeli édesanyjának, aki emígy reagált: „ebből tanulhattál! máskor ha megint forradalom lesz és a Kállai megint nálunk fog bujkálni, be fogod előtte fogni a szádat” .
A megfélemlítettség külön tényezője a besúgó. Nagy híre volt. Általában azt tartották, hogy sok a besúgó, sőt a provokátor. Vándortörténet volt – szerintem minden alapot nélkülöző – a következő: a vonatra felszáll egy rendőr egy megbilincselt emberrel. Bemennek egy fülkébe, ahol a rendőr azt mondja az utasoknak, hogy le kell ugrania valamit elintézni, vigyázzanak az elvtársak erre a veszedelmes ellenségre. Ahogy a rendőr kiszáll, mindenki elkezdi sajnálni a vélt politikai foglyot és jönnek a rendszerellenes megjegyzések. Az ÁVO-s visszajön, leveszi a bilincset, és a provokátor lebuktatja a megjegyzéseket tevőket. A besúgó fóbiát a SZER is fokozta „Fekete hang” című műsorával. Ez azzal kezdődött, hogy egy kísérteties hang bemondta: „Isten malmai őrölnek” . Majd egy-egy munkahelyre vonatkozóan felolvasták az ottani állítólagos, illetve feltételezett besúgók névsorát.
A valóságban nem volt sok besúgó. Saját közvetett tapasztalatom erről: osztályomban a katolikus templomba járók között volt. Többször behívták és figyelmeztették őket, hogy hagyják abba a templomba járást. Tehát a politikai jelentőséggel bíró csoportképződményekben volt. Engem például sohasem nyaggattak templomba járás miatt, mert a reformátusok között nem volt besúgó, nyilván, mert őket politikailag ártalmatlannak tartották. Az emberek ritkán tapasztaltak közönséges életükben valóságos besúgást, és ez mindennapi viselkedésüket nem is igen befolyásolta.
Annál nagyobb hatással volt a mindennapokra a személyesen átélt valódi hiánygazdaság. Hogy ez mit jelentett, az leginkább az élelmen érzékeltethető. Én már éltem a Horthy-rendszer utolsó éveiben, voltak ebből az időből fogyasztási emlékeim. Teljesen a békeidők végleg lezárult múltjának a fogyasztási emléke volt nem csupán a narancs vagy a citrom, de a vajas zsemle is. Se zsemle nem volt, se vaj. A kenyérre zsírt lehetett kenni. Péksüteményként pedig egy buci elnevezésű képtelenül rossz, zsemléhez hasonló kinézésű sütőipari termék szolgált. Kizárólag marhahús volt, a disznóhús szintén a valahai múlt luxusává lett. Sör általában volt, olykor viszont nem volt bor sem, hanem megjelent egy „itóka” elnevezésű, kukoricából gyártott borpótló, amit a közszáj eredetéről „csövidinkának” becézett. A legszükségesebbeken kívül gyakorlatilag mást nem lehetett kapni. 1954-ben, a Nagy Imre-kurzus idején külön politikai program volt, hogy vasgyári kapacitásokat állítottak be főzőedények és olyasféle cikkek, mint például palacsintasütő készítésére. Az igazi illusztráció, amely az akkori helyzetet valóban érzékeltetheti, nem magyar, hanem szovjet: 1953-ban, közvetlenül Sztálin halála után kormányrendelet mondta ki, hogy ezentúl a boltokban a kimért élelmet papírba kell csomagolni. Addig ugyanis aki zsírt akart venni, az vitte otthonról az újságpapírt.
Külön kérdés a ruházkodás, hiszen ez nem csupán fogyasztás, hanem divat, öltözködési szokások kérdése is. Azt természetesen az utókor is tudja, hogy a konfekció milyen darabokat jelentett. Ismert a lódenkabát, mint ennek szimbóluma. Ezzel szemben teljes ellenérzés, ellenkezés uralkodott. Hivatalosan nem erőltették, nem reklámozták a saját konfekciót mint a szocialista ember szocialista öltözködését. A szocreál művek szüntelenül vicceltek a kispolgári karrieristán, aki prolisan igyekszik öltözködni, kifigurázták az effajta elem svájci- vagy micisapka viselését, amivel a munkáskádereket akarták utánozni. Az elvárt helyes öltözködés inkább a korábbi rendszer valóban kispolgári szolid jólöltözöttsége volt. A vezérek is erre adtak példát. Rákosi elvtárs jól öltözött, mindig kalapban mutatkozott, soha nem proli sapkában, általában láthatóan kerülte a „prolis” öltözködés látszatát. A rendszer konfekciós termékei sem fordultak elő a vezető ruhatárában, ruháit láthatóan és ismeretesen csináltatta. Mindenki, aki egy kicsit is meg tudta engedni magának, egy helyi keretek között kifejlődött nyugatias divat szerint öltözött. Főként persze a fiatalok. Nem azért, mert az idősebbeknek nem az tetszett, hanem mert a fiataloknak inkább elnézték. A divat is az osztályharc területe volt. Elsősorban már a spontaneitás üldözése miatt is. A hatalom úgy gondolkodott, hogy semmi sem megengedhető, amit nem fentről rendeltek el, hanem alulról alakul. Ezen túl viszont ez a divat valóban szándékában nyugatias volt, valamiféle megálmodott amerikaiság akart lenni, valóban a rendszerből való elvágyódást fejezte ki, ha nem is mindjárt politikai ellenállást. Ez a nyugatias, Amerikát idéző divat elsősorban a csőnadrágot jelentette, kisebb mértékben a nyersgumi talpú cipőt és a kónuszos kalapot. Az udvarlási korban levő fiatal emberek számára társaságilag kötelező volt ez a ruházat, tehát megszerezték. Részben, mert a Rákosi-kori világ fogyasztás tekintetében nem volt ama bizonyos vasfüggönnyel elzárva Amerikától. A kor alapvető intézménye volt az IKKA, és jelentős társadalmi csoportok tartottak fenn – noha ez főbenjáró bűn volt – nyugati kapcsolatokat. Arról van szó ugyanis, hogy a régi úri és tőkés világ itt maradt öregjeit, a nyugdíjból kirekesztett idős kompromittáltakat és a nyugdíj-nélküli volt úriasszonyokat külföldről látták el hozzátartozóik. Vagy úgy, hogy egyszerűen „nyugati cuccot” küldtek nekik, amit azután azok kéz alatt eladtak, vagy úgy, hogy dollárt küldtek a magyar államnak, amelyért az – megfelelő részesedés levonása után – nyugati holmiból IKKA csomagot állított össze. Ebből jelentős ifjú tömegek öltöztek divatosan. Ezt a nyugati kapcsolatot a rendszer tűrte, mert ezeket az embereket nem kellett eltartania, no és persze már akkor is kellett a dollár. Akik ebből kimaradtak, azok a még működő számos magánkisiparosnál csövesíttették nadrágjukat, csináltattak nyersgumi talpú cipőt. Kisiparosok egész sora kizárólag ebből élt. A divat elleni – alapjában véve lagymatag és nem vérre menő – harc nem volt eredményesebb a propaganda többi területénél. Az iskolai faliújság örök tárgya volt a jampec karikatúra. Csakhogy ezek a karikatúrák valójában reklámok voltak. Az eltúlzott divatfigurák valójában stimulálták a divathóbortot. Ez nem az „ész csele” volt, hanem a karikatúrák öntevékeny rajzolóinak szándéka. Az ideál csak paródia formában jelenhetett meg, hát alkalmazkodtak a helyzethez.
A szórakoztató zene területén is kettősség uralkodott. A rendszer megteremtette saját szórakoztató zenéjét a korábbi szolid szalonzenéből. Ennek a rádió volt a fóruma. Itt játszották szünet nélkül – máshol sehol. A táncolók számára játszott zenében diákok össztáncain, munkásgyerekek kultúrtermi rendezvényein vagy zenés presszókban elő nem fordult, hogy a zenekar a „Sós volt a levesem” vagy a „Szénát hordanak a szekerek, szekerek” kezdetű melodizált dögunalmat játssza. A zene az imperialista fellazítás területe volt. A nyugat-berlini amerikai katonai adó: a RIAS, és a monte-carlói rádió jazzműsoraival. Minden fiatal ember ezeket hallgatta. A zenészek eltanulták a számokat, s ezeket játszották.
Néhány szót a szerelemről a Rákosi-rendszerben. Ez a kor a legkeményebb prüdéria időszaka volt. Nem ideológiai okból és nem is elsősorban azért, mert a rendszer – mint minden mást is – a szerelmi szabadságot is üldözte, és az efféle rákerült a káderlapra. A „tudatot itt is keményen a lét határozta meg” , ergo: a Ratkó-törvény, a szigorú abortusztilalom bevezetése. Fogamzásgátlót lehetett kapni, de az abortusz a legszigorúbban tilos volt. Orvosok ugyan végeztek tiltott műtéteket, de a nagy kockázat miatt nagyon drágán és csak szigorúan ellenőrzött pácienseken, mivel nem csupán állásukat veszíthették el, hanem börtön is fenyegette őket. Így csak kevesen jutottak hozzá az abortusz lehetőségéhez. Huszonéves emberek házasság előtti szerelmi élete a valahai „mindent, csak azt ne” kamaszszeretkezéshez volt hasonlítható.
A kultúrában a „szocreál” megvalósította az unalmas propaganda újkeletű eszméjét. A Rákosi-korszak az igazi olvashatatlan irodalom kora. Csak a Nagy Imre-kormány idején, 1954-ben indul meg, Lukács György ötlete nyomán, az „olcsó könyvtár” , hogy a modern nyugatias irodalom helyett népszerű olvasmányként az olvasó kezébe adja a klasszikus kritikai realista irodalmat. A Rákosi-korban a szovjet irodalom és magyar utánzata jelenik meg. Ezt az irodalmat, az „Ifjú Gárdát” , a „Távol Moszkvától” -t és társait csak az olvasta kényszeredetten, akinek pozíciójához ez „kötelező olvasmány” -ként hozzá tartozott. Az emberek a ’45 előttről maradt ponyvaregényeket és lektür könyveket adták kézről kézre. A hazai „szocreál” szerzők megítéléséről elég két viccet említeni:
„Karinthy Ferenc abban különbözik Hamlettől, hogy az utóbbit olykor meglátogatta apja szelleme, Zelk pedig abban egy apácától, hogy amannak van olvasója.”
A kor illusztrálására egy viccsorozat az irodalmi élet világából. Sírversek:
„Itt nyugszik Zelk Zoltán.
Akinek pártjelvény akadt a torkán.”
„Itt nyugszik Keszi, féreg a férget eszi, jól teszi.”
„Itt nyugszom én, Horváth Márton,
Ezzel szolgálom a pártom.”
S végül egy nem kifejezetten irodalmi vicc:
„Kegyelem, békesség, áldás,
Itt nyugszik Rákosi Mátyás.”
Utoljára egy szintén a mindennapokhoz tartozó, kevésbé kedélyes kérdés: az antiszemitizmus. Néhány évvel a náci antiszemitizmus után érthetően virágzott. S ehhez természetesen hozzájárult az is, hogy a Rákosi-rendszerben az érintetteknek a funkcionárius rétegen belüli aránya a lakossági arányokhoz képest felülreprezentált volt. Ezt számon tartották és emlegették. Mégis: a funkcionáriusok, a vonalasok szidása közben a legantiszemitább reakciós sem tett különbséget zsidó káder és népi káder között. Nem lehetett olyan hangokat hallani, mint például 1959 táján, hogy kommunista ugyan, de legalább nem zsidó. A zsidó káder is és a népi káder is rossz volt, lévén mindkettő funkcionárius. Mert 1951-ben „rendszer” volt, és egyedül csak az volt a kérdés, hogy kinek mi a viszonya ehhez a rendszerhez, minden más mellékes volt. Ez pedig nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy – az akkori antiszemiták igen meglepődtek volna, ha hallják – „az antiszemitizmus elkezdett elhalni” . Mert az antiszemitizmus a zsidó és a nem zsidó káder közötti különbségtételnél kezdődik. Igazolhatnám állításom a viccekkel is. A rengeteg viccből csak egy antiszemita viccre emlékszem, és több kifejezetten zsidóbarátra. Ez persze legalább annyira kifejezi azt is, hogy a vicceket zsidók találták ki, mint a nép idevágó nézeteit. De valamit azért mutat, ha mást nem azt, hogy ezek szerint nem minden zsidó volt elvtárs.
A Rákosi-rendszer megdöbbentően rövid ideig tartott. 1948-tól 1953-ig, szűk hat esztendeig. Ehhez képest döbbenetes módon stílusformáló volt. Nem csupán az adott nemzedék magatartását, gondolkodásmódját alakította máig hatóan stílussá, de későbbi, e kort át nem élt nemzedékek mindennapjait is meghatározta. Ma sem kell senkinek megmagyarázni, hogy mi a „frászcsengő” . Végezetül térjünk vissza a kezdethez.
„Nem csak az éjbe halkan sikló gépkocsizajban,
abban, megállt a kapualjban...”
írja Illyés Gyula az Egy mondat a zsarnokságról c. versében. Ennél jobban a kor rettegését kifejezni nem lehetett. Ezt olyan ember írta, aki számára nem volt remény, mert ő tényleg tudta, hogy az amerikaiak nem fogják felszabadítani az országot. Tudta? – igazából inkább arról van szó, hogy ő tényleg nem akarta – ezért tudta. Viszont ez a remény nélkül maradottság kiszolgáltatta a rettegésnek. Nem így az ismeretlen népköltőt, aki a vágyott jövőt énekelte meg:
„Egyetemünkön újra tanít immár Hóman Bálint
S New Yorkban vasketrecben mutogatják Sztálint.”
Most azt gondoljátok, elragadott a nosztalgiahullám és visszavágyom a Rákosi korszakot. Egy bizonyos szempontból van is benne valami.
Talleyrand azt mondta, aki nem élt a forradalom előtt nem tudja mi az élet. Én úgy érzem, aki nem olvasott P. Howardot és nem röhögött akkor a Rákosi-rendszeren, nem tudja mi a nevetés.
In Századvég, 1988. 6–7. sz. 160–167. o.
Vélemények, javaslatok