1. Életmód, tevékenységszerkezet, jövedelem, háztartás
2. Lakásviszonyok, lakáskörülmények
3. Lakberendezés, lakótérhasználat
4. Öltözködés, viselet, divat
5. Táplálkozás, étkezési és étrendi szokások
6. Szokásrendszer és szabadidő - kulturálódás és kultúrafogyasztás

 

1. Életmód, tevékenységszerkezet, jövedelem, háztartás

A háború befejeződésének időszakában kisebb-nagyobb változásokkal a Horthy-kor életmódmintái érvényesültek. A kommunista hatalomátvételt követően az életmód, a fogyasztási minták, a társas érintkezési és viselkedési normák a proletarizálódás és a lefelé irányuló nivellálódás miatt "negatív módon" homogenizálódtak (Kovács András kifejezése). Alapvető kérdés, hogyan viszonyult egymáshoz a falvak és a városok társadalmának életmódja, kultúrája, közeledett vagy távolodott-e egymástól? Kétségtelen tény, hogy az ötvenes évek direkt politikai kényszere, valamint a társadalomszerkezeti változások hatására megfigyelhetők bizonyos egységesülési tendenciák, ám az 1945-öt követő évtized során a falvakban és a városokban élők szokásai, életformái és életvitele közötti meghatározó különbségek fennmaradtak. Az első évtizedet tehát alapvetően a tradíciók továbbélése, a mérsékelt ütemű modernizálódás és az önellátás jellemezte. Bár részletes időmérlegadatok nem állnak rendelkezésre, a háztartásstatisztikák alapján megállapítható, hogy a magyar társadalom döntő többségére a munkacentrikus életmód volt jellemző az 1944 és 1956 közötti időszakban is. A napi időfelhasználás 40-50 százalékát is elérte a kereső tevékenységre fordított idő. A napi tevékenységek közül ezt a fiziológiai szükségletekre, a háztartási munkára (különösen a nők esetében), a szórakozásra, társas életre fordított szabadidő követte.

A jövedelem és a fogyasztás terén az 1944-1945 utáni helyzetet a háborús pusztítás okozta károk felszámolása és a helyreállítás folyamata határozta meg. Az 1945 és 1949 közötti periódusban az első feladat a hiperinfláció megfékezése és az értékálló pénz megteremtése volt. A forint bevezetésével 1946. augusztus 1-jén, illetve az ezt követően megvalósuló pénzügyi stabilizáció az ár- és a bérrendszer torzításai révén számos későbbi feszültségelemet épített be a rendszerbe. A feszültségeknek köszönhetően a forint vásárlóértéke 1946 augusztusa és 1949 decembere között 40 százalékkal, 1949 és 1955 között pedig 27 százalékkal csökkent. 1945 és 1949 között a jövedelemszerzés lehetőségeit a piacgazdaság szabályai határozták meg, jóllehet ezt a rendszert az állam mind erősebb felügyelet alá vonta, igen sok elem érvényesült a kötött gazdaság rendszeréből. A háború utáni esztendőkben már tapasztalhatók a vagyontól és a tulajdontól való megfosztásra irányuló törekvések, amelyek azután a negyvenes és ötvenes évek fordulóján váltak általánossá és széles körűvé.

Magyarországon az egy főre eső nemzeti jövedelem 1938-ban 120 dollárt tett ki, ez az akkori európai átlag valamivel kevesebb mint kétharmada volt. A második világháború következtében a nemzeti jövedelem csökkent, az 1938-as szintet csak 1949-ben érte el ismét. Az ötvenes években a nemzeti jövedelem jelentősen ingadozott, de összességében az 1949. évi szinthez viszonyítva kis mértékben növekedett.

Az ötvenes évek elején az életszínvonal három éven keresztül tartó visszaesése következtében a reálbér 1952-ben 20 százalékkal volt alacsonyabb az 1950. évinél. Ha viszont az 1938-as szintet tekintjük 100-nak, akkor az 1952. évi reálbér ennek csak 66 százaléka volt. (Gyarmati György 2000, 133. o.). A beruházások arányát a lakossági életszínvonal rovására közel 30 százalékkal megemelték. Ezek jelentős része közvetlenül vagy közvetve katonai célokat szolgált. A "szocialista építés jegyében" megváltozó gazdaságpolitikai prioritások következtében komoly jövedelemelvonás bontakozott ki, ennek legfontosabb eszközei az alacsonyan tartott bérek, a bérekhez képest magas és gyakorlatilag állandóan emelkedő fogyasztói árak, a drasztikusan növekvő adó és terménybeszolgáltatási terhek, a jövedelmeket terhelő egyéb elvonások, így a formailag önkéntes, gyakorlatilag kötelezővé tett békekölcsönnek nevezett államkölcsönjegyzés voltak. 1949 és 1954 között hat alkalommal volt békekölcsön-jegyzési kampány, aminek keretében 5,6 milliárd forint lakossági jövedelmet vontak el. A korszak gazdaságpolitikája a lakossági fogyasztást is a gazdasági növekedés részeként kezelte. Az 1953 közepén meghirdetett új szakaszban a lakosság jövedelme és fogyasztása - az alacsonyabb szintről - 1956 első feléig ismét nőtt. 1956 második felében - a forradalmi események következtében - a nemzeti jövedelem mintegy 11 százalékkal visszaesett, és természetesen a fogyasztás indexe is csökkent.

A reálbérek, a lakosság egy főre jutó reáljövedelmének és fogyasztásának alakulása 1950-1996 között (1950 =100)

Év

Reálbér

Reáljövedelem

A háztartások fogyasztása

1950

100

100

100

1955

105

115

115

1960

154

154

152

Forrás: Klinger András: Társadalomstatisztikai alapismeretek. Budapest, 199,. KSH.

A korszakra jellemző vagyoni-jövedelmi nivellációs törekvések nem bizonyultak sikeresnek. A jövedelemarányok kiegyenlítése jegyében az ötvenes évek elejétől - a korábbi 2,6- 2,8 arány helyett - mindössze 1,3- 1,5-szeres különbség volt a fizikai és a szellemi munka között. Ezzel egyidejűleg leszűkültek a képzettséghez kötődő kereseti különbségek, és a munkásságon belül is a képzettebb, a korábban jobban fizetett munkások kereseti lehetőségei alakultak a legrosszabbul. Torzította a jövedelmi arányokat, hogy a munkateljesítménytől függetlenül széles körben álltak rendelkezésre olyan béren kívüli juttatások és járandóságok, melyekhez mindenki hozzá jutott/juthatott, aki alkalmazásban állt. Ugyancsak befolyásolta a korszak jövedelmi viszonyait, hogy a magyarországi árképzés rendszere értéküktől és valóságos áruktól olykor jelentősen eltérítette a termékek és szolgáltatások árát, ezzel hozva kedvezőbb helyzetbe az alacsonyabb jövedelemmel rendelkezőket.

Magyarországon a szocialista korszakban a pénzügyi megtakarítások kezelésének egyetlen legális formája a takarékbetét volt. A lakossági takarékbetét-állomány 1950-ben 289 millió, 1960-ban 5,5 milliárd forint volt. A pénzbeli megtakarítás mellett az ingó és ingatlan vagyon birtoklását az ötvenes évek első felében jelentősen korlátozták. A jövedelemtermelésre alkalmas magánvagyont az államosítások révén számolták fel. Egyedül a föld magántulajdona maradt továbbra is jelentős a kollektivizálási kampányok ellenére is.

A fogyasztás szerkezete folyamatosan változott. A negyvenes évek második felében a fogyasztási termékek kínálata folyamatosan bővült, az újjáépítés ínséges korszaka a háborús károk mértékéhez viszonyítva nem volt túl hosszú. Az ötvenes évek első felében azonban az egyoldalú, erőltetett iparosítás következtében a hadigazdálkodás állapotai visszatértek, az alapvető élelmezési és ruházati cikkek időről időre beszerezhetetlenné váltak. A ritkán vagy egyáltalán nem kapható iparcikkek ára pedig a jövedelmek növekedéséhez képest is gyorsan emelkedett. A falusi háztartások esetében az élelmiszer-ellátás (az önellátás növekvő szerepe következtében, az emelkedő adó-, illetve beszolgáltatási terhek ellenére is) valamivel kiegyenlítettebb volt, mint a városi háztartásoké. A fogyasztói magatartás a korszak során lényegében folyamatosan változott. Időről időre más (hiány)cikkek váltak slágerré. A fogyasztást, természetesen, befolyásolták az életkörülmények különbségei, a munkavégzés jellege, a háztartási munkaszervezet típusa, a család lakóhelye is. Ezek döntötték el a fogyasztási prioritásokat, azt, hogy munkaeszközt, vagy a lakás komfortfokozatát javító tartós fogyasztási cikket kell-e venni. A tartós fogyasztási cikkek vásárlásában az ötvenes évek második feléig a bútor, a kerékpár, a kályhák és hagyományos tűzhelyek, a motorkerékpár és a rádió domináltak.

Jelentősen változott a háztartások nagysága és szerkezete is. A falvakban és a városokban mérséklődött azoknak a háztartásoknak a száma, ahol egy vagy több családtag élt együtt. A falusi családok életében a többgenerációs, tartósan együtt élő családmodellt lassan felváltotta az életpályáját önállóan kezdő, elemi család modellje. Fokozatosan általánossá és elfogadottá vált, hogy a fiatal házaspár a szülőktől függetlenül, önálló családi házban kezdi meg az életét. Az ötvenes évektől kezdve erősödött Magyarországon a heterogámia, a különböző társadalmi helyzetű férfiak és nők összeházasodása, ennek következtében nőtt a társadalmi szempontból vegyes összetételű családok és háztartások aránya. A háztartásvezetéssel kapcsolatos szokások és normák átalakulásában jelentős fáziseltolódás volt megfigyelhető a falvakban és a városokban, hiszen a kétkeresős családmodell a városi háztartásokban valamivel korábban és gyorsabban vált általánossá, mint a falvakban. A családdal és a háztartással kapcsolatos teendők ellátására alapozott hagyományos női szerepfelfogást - elsősorban a jövedelemszerzés kényszerének következtében - az ötvenes évektől lassan háttérbe szorította a "dolgozó nő eszménye", "aki nappal gazdasági munkát végez, mint a férfi, este pedig főz, mos, varr, gyermekeit neveli". Az ötvenes években kiadott háztartásvezetési szakkönyv szerzője ezt a változást a női egyenjogúság sikereként ábrázolta, hozzáfűzve azt, hogy az egyenjogúság akkor lesz teljes, ha a háztartási feladatok nem egyedül a nőket terhelik. "Bölcsődék, óvodák, napközi otthonok, üzemi étkezdék, háztartási gépek, készételek, konzervek, a boltok nyitvatartása és sok más - mind a dolgozó háziasszonyokat segítik. ... A szocializmus megvalósítása a nő válláról is le fogja venni a házimunka terhét..." - fogalmazódott meg az ideális jövőkép (Pataki Mária, 1956) Magyarországon. az 1945-öt követő évtizedben a háztartási munkaszervezetnek igen jelentős összgazdasági szerepe volt.

Jelentős területi eltérés mutatkozott a falusi és a városi háztartások felszereltségében. A falusi lakóhely általában kedvezőtlenebbül hatott a felszereltségre, mint a városi. A különbség kialakulásában az is szerepet játszott, hogy a falusi háztartások nagyobb figyelmet fordítottak a gazdaság működtetéséhez szükséges eszközök beszerzésére az általános háztartás-felszerelési cikkekkel szemben. A városi háztartásokban ez fordítva volt. A motorizáció kibontakozása Magyarországon viszonylag lassú és megkésett volt, így ez az életmódot, a munkaszervezést az 1944 és 1956 közötti időszakban nem befolyásolta érdemben. A személygépkocsi-állomány 1950-ben 13 054 darab volt. Ez a következő évek során mintegy 5000 darabbal csökkent. A gépkocsi-kereskedelem az ötvenes évek első felében lényegében megszünt, magántulajdonban mindössze 1-2000 autó maradt.

 

2. Lakásviszonyok, lakáskörülmények

1944-1945 után kisebb-nagyobb módosulásokkal tovább élt Magyarországon a három alapvető lakástípus, a polgári, a munkás és a paraszti otthonkultúra. A kommunista hatalomátvételt követően legkorábban és legjelentősebb módon a polgári lakáskultúra változott meg, ezen belül is a nagypolgári és a középosztályi lakásmód fenntartása vált lehetetlenné, illetve nehezült meg jelentősen. A negyvenes évek végén a bérházak, a nagyobb lakások és családi házak államosításával jelentősen megváltoztak a tulajdonviszonyok, az állami lakásszektor - elsősorban a városokban - dinamikusan növekedett. A városi lakások és házak állami kezelésbe vétele a magántulajdon minél szélesebb körű felszámolását célzó intézkedések részét képezte. A lakáspiac megszűnése hátrányosan befolyásolta a lakásmobilitást. A lakásállomány 1941 és 1960 között mérsékelt növekedést mutatott. Formailag az egyenlőség eszméje jegyében, gyakorlatilag viszont a városi lakáshiány miatt 1949 és 1956 között kiterjedtté vált a nagy lakások megosztásával kialakított társbérlet intézménye.

 

A lakások számának alakulása 1941-1960 között (darab)

Év

A lakások száma

1941

2 397 499

1949

2 466 514

1960

2 757 625

Forrás: Népszámlási adatok, Mikrocenzus 1996. - Lakások és lakóik Budapest, 1996. KSH.

A korszak jellemző vonása, hogy - néhány év kivételével - a lakások többsége magánerőből épült. A szocialista berendezkedés a lakást a társadalmi juttatások közé sorolta be, a lakásgazdálkodást központosították, az újraelosztás mechanizmusa jelentős egyenlőtlenséget keltett. A háború utáni évtized lakáspolitikája az elvek szintjén és a gyakorlatban jelentősen különbözött egymástól. Az elvek szintjén mindenkinek egyenlő esélyei voltak a lakáshoz jutásra, a gyakorlatban azonban az állam csak a városi lakásépítést támogatta jelentős kedvezményekkel, a falusiakat nem. Ezt többek között azzal magyarázták, hogy a lakáshiány a városokban volt igen jelentős mértékű.

A lakásépítéshez használt anyagok között fokozatosan háttérbe szorult a vályog, általánossá váltak a téglából épített házak. A laksűrűség a háború utáni évtizedben emelkedett, 100 lakásra 1949-ben 365 fő, 1955-ben 374 fő jutott. A lakások többssége egyszobás, félkomfortos vagy komfort nélküli volt. Az összkomfortosság ebben az időszakban a korábban épült polgári és az újonnan épített városi lakások egy részére volt jellemző.

A lakások felszereltségének változása 1949-1960 között (százalékban)

Év

Felszereltség

Vezetékes víz

Villamos áram

Fürdőszoba

WC

         
1949

17,0

46,0

10,1

12,6

1960

22,5

73,8

17,5

16,0

Forrás: Statisztikai évkönyv, 1960.

A lakások felszereltsége tehát mérsékelt ütemben javult a korszak során. A fűtéshez elsősorban szén- és fatüzelésű kályhákat használtak. A leggyorsabban a villamos áram elérhetősége bővült, a fürdőszoba, a WC, a vezetékes víz hozzáférhetősége korlátozott maradt. A lakáshiány következtében az emberi életre alkalmatlan, pusztán fedett helyet jelentő szükséglakások, a barlanglakások, a lakóépületként használt barakkok és más lakásként használt építmények is hozzá tartoztak az időszak hétköznapjainak történetéhez.

A korszak folyamán jelentősen változott a települések többségének építészeti arculata is. A falusi lakásépítés a korábbi évizedekben, évszázadokban kialakult hagyományokat követte. Az általánosnak tekinthető, téglalap alaprajzú falusi ház, rendszerint az utcára merőleges tájolású, háromosztatú - szobát, konyhát és szobát, kamrát magában foglaló - épület volt. A század első felének változásait követve a második világháború után már egyre kevésbé volt jellemző a szabadkéményes konyha. A házakat úgy tervezték és építették, hogy azok a későbbiek során újabb szobával, kamrával vagy gazdasági épülettel bővíthetők legyenek. A különböző tájegységeknek megvoltak a maguk építkezési sajátosságai, jellegzetességei, ám a lakóépületek belső struktúrája a magyar falvakban gyakorlatilag mindenhol igen hasonló volt. A huszadik század második felében a hagyományos építkezési módok ritkultak, és a felhasznált anyagok is alapvetően megváltoztak. A vert, döngölt falú vagy vályogból emelt épületek helyébe fokozatosan téglából készített házak léptek, a rozsszalmából vagy nádból készült tetőket felváltották a cserép borítású tetőszerkezetek.

A magyarországi városépítészet egyik jellegzetességeként a többemeletes házak többnyire a nagyvárosokban fordultak elő, a kisebb vidéki városokban a négy emeletnél magasabb épületek a városközpontokban is meglehetősen ritkák voltak. A belvárosokban többnyire a 2-4 emeletes épületek voltak a gyakoriak, a bennük található lakások többnyire magas presztízsűek voltak. Általában négy lakóövezetet lehet elkülöníteni: a belvárosi bérpalotákat, a bérkaszárnyás/bérházas-lakótelepi térségeket, a kertvárosias jellegű területeket - ezek lehetnek családi házas vagy társasházas beépítésűek - és a szegénynegyedeket/nyomortelepeket.

 

3. Lakberendezés, lakótérhasználat

A lakások építésének, belső tagoltságának megváltozása természetesen együtt járt a lakótérhasználat és a lakberendezési szokások átalakulásával. A munkás- és a paraszti lakásokban a konyha kiemelt szerepe a térhasználatban lassan és fokozatosan mérséklődött, a szobák számának növekedése lehetővé tette a tevékenységek elkülönítését.

Nyilvánvalóan befolyásolták a szokásokat az ötvenes évektől kezdődően végbement nagyarányú lakóhely és társadalmi pozícíóváltoztatások is. A korszak során a faluról városba költözők nemcsak lakóhelyet, hanem életmódot is váltottak. Gyökeresen megváltoztak életkörülményeik is. Rendszerint elhagyták régi tárgyaikat, és az új környezet által diktált normákat követve rendezték be lakásukat.

Az ötvenes években a - jobb módú - paraszti lakás berendezésének egyik legfontosabb darabja a többnyire kézművesmunkával készített, két szekrényből, két éjjeliszekrényből, toalett-tükörből, két ágyból, székekből és asztalból álló bútorzat, amit vagy szimmetrikus vagy centrális elrendezésben helyeztek el. A szimmetrikus berendezés esetében az ágyakat a szélső falak mellé állították, a szekrények az ágyak végébe kerültek, az asztal a székekkel középre. A centrális berendezés során az ágyak a szoba közepén egymás mellé kerültek, végébe az asztal a székekkel, a szekrények pedig a falak mentén voltak. A korszak kezdetén még a harmadik, az úgynevezett sarkos szobabelső is gyakori volt. Ezt azt jelentette, hogy a szoba utcafronttal ellentétes sarkában, a kemence vagy a kályha sarkában állították fel az asztalt vagy a sarokpadot, mögötte kapott helyet a szekrény vagy a sublód, az ágyak pedig az ezzel szemben lévő falnál helyezkedtek el.

Ha több generáció élt együtt, akkor általában mindenki egy szobában lakott. Csak a tehetősebb, négy vagy több helyiségből álló, külön hálószobát is berendező családok esetében fordult elő, hogy a legfiatalabb házaspár a rendszerint fűtetlen külön szobában aludt. Ahol több generáció élt egy fedél alatt, ott a gyerekek a szülőkkel vagy a nagyszülőkkel aludtak. Miután külön fürdőszoba nem volt, a tisztálkodás is általában a konyhában zajlott, a berendezést ez is befolyásolta. A lakókörnyezet díszítésében ekkor még a korábban is általános szentképek és a családi fotók domináltak.

A városi munkáslakások jelentős része a századforduló időszakában épült bérkaszárnyákban volt a háború utáni évtizedben. A rendszerint egyszoba-konyhás, ritkábban két szobából és konyhából álló lakások komfortját a konyhai falikút és ritkábban a villanyvilágítás jelentette. A fürdő vagy a WC beépítése ezekbe a lakásokba az építés időszakában fel sem merült, a későbbi modernizálás során pedig a helyszűke jelentett komoly kivitelezési nehézségeket. A házak építészeti megoldásainál fogva is az itt élők részesei egymás életének (Ambrus Péter, 1988). Az ötvenes években a városokba áramló "újmunkások" egy része a korábbi polgári otthonokat vette birtokba. A negyvenes évek második felében és az ötvenes években épített munkáslakások többnyire három-négyemeletes épületekben kaptak helyet, átlagosan 45-60 négyzetméter alapterületűek voltak, valamint rendszerint félkomfortosak, ritkábban összkomfortosak. 1945 után felmerült ugyan, hogy a munkások számára családi házas kolóniákat kell létesíteni, de a fordulat éveit követően ezeket az elképzeléseket "közösségellenességük" és az üzemszerű lakásépítés és a "típustervek" előtérbe állítása miatt elvetették. "Az 1948-as típustervek szerint épült lakásokban általában egy lakószobát és egy hálófülkét terveztek a konyha, az előszoba, a fürdőszoba és a WC mellé. A lakások mérete 50 négyzetméter körüli volt. 1949-re elsősorban az előszoba méretének csökkentése, később a WC és a fürdőszoba összekapcsolása, a konyha méretének csökkentése, végül a külön kamra megszűntetése révén növelni tudták a »hálófülke« méretét, ezáltal a lakások már kétszobásnak számítottak" (Horváth Sándor, 2000, 350-351. o.). Az ötvenes években a kis alapterületű egy- vagy kétszobás lakásokban a belső tereket gyakran függönnyel választották el. Ily módon választották le a "gyerekszobát", a konyha egyik részét "fürdőszobának" vagy a lakás egyetlen szobájának sarkát a szülők "hálószobájának (Pataki Mária, 1956). A két vagy három helyiségből álló lakások berendezése a célszerűség és az optimális lakótér-kialakítás szempontjainak rendelődött alá. Amíg nem volt fürdőszoba, addig a tisztálkodás rendszerint a konyhában, nagyméretű mosdólavórban vagy teknőben zajlott. A napi tisztálkodás mellett fürdésre általában heti egy-két alkalommal került sor, mert a víz melegítése és fűtése nehézkes és időigényes volt. A városi munkáslakások esetében - a megváltozó lakásviszonyok közepette is - általában jellemző a húszas-harmincas években kialakult divatok követése. A szoba-konyhás, majd a másfél-kétszobás lakások nélkülözhetetlen berendezési tárgya volt többek között a kettős ágy, a sötét színű, rendszerint kétajtós ruhásszekrény és a használati tárgyak és dísztárgyak tárolására egyaránt alkalmas kombinált szekrény. "A falusi környezetből a városba kerülő és munkássá váló réteg a polgár-paraszti lakásmintát hozza magával, részben ezt követi, részben pedig annak a városi kispolgári rétegnek a bútorozási módját, melyhez leginkább hasonlítani akar" (S. Nagy Katalin, 1987, 119. o.).

A térkihasználás a szoba-konyhás, de a kétszobás munkáslakásokban is rendszerint maximális, hiszen az adott, általában szűk térben kell megoldást találni gyakorlatilag valamennyi élettevékenység (alvás, evés, pihenés, tisztálkodás, szórakozás) folytatásához. A negyvenes évek végén az újonnan épített bérházak lakói körében végzett felmérés megállapításai szerint "a lakásokban 2-14 személy lakott, átlagosan 4-7 fő. [...] Ahol 8-10 személy lakott kétszobás lakásban, ott az egyik szobában a férfiak, a másikban a nők aludtak. [...] A családok élete még mindig a konyhában zajlott, itt főztek, ettek, mostak; igaz, a lakók harmada nappal már a szobában tartózkodott: a gyerekek ott játszottak, tanultak, a szüleik ott hallgatták a rádiót, sőt volt, aki ott étkezett" (Horváth Sándor, 2000, 351. o.). A szocialista korszak első évtizedében a családi költségvetésben a lakberendezési kiadások rendszerint alacsonyak voltak. 1956-ban például a létminimum-számítások szerint a családok 90 százaléka nem volt képes bútorvásárlásra - egy átlagos szobabútor beszerzési ára 8-12 000 Ft volt -, 50 százaléka nem tudta biztosítani a létminimnak tekinthető évi 1200 Ft-nyi lakberendezési költségek fedezetét. "A munkáscsaládok általában csak a szükséges 3-4 lepedővel - a családok több mint egyharmada kevesebb, vagy egy lepedővel sem rendelkezik. [...] A családok egy részénél - különösen a nagy(lét)számú családoknál - az ágyneműt nem egyszerre váltják le, hanem egy vagy két ágyat húznak le egyszerre, rongyokon, szalmán stb. alszanak" (Belényi Gyula-Sz. Varga Lajos, 2000, 457. old.).

A városi kispolgári - se nem paraszti, se nem polgári - lakásbelső kevésbé kötődik jellegzetes építészeti típushoz, a lakótelepek lakásaiban, a kertvárosi két-, két és félszobás családi házakban egyformán előfordul. A lakás társadalmi státusjelző eleme a nappaliként használt lakószoba, ami egyesíti az ebédlő, a társalgó és a dolgozószoba funkciót, a másik szoba pedig a háló funkciót tölti be.

A lakberendezés megváltoztatásának, a lakásfelszerelés modernizálásának az ötvenes években a meglehetősen szűkös kínálat is gátakat szabott.

 

4. Öltözködés, viselet, divat

A háború utáni években fokozatosan enyhült a ruházati termékekből mutatkozó áruhiány. Az üzemek újjáépítésével párhuzamosan a nagy divatcégek ismét megkezdték működésüket. A városi divat viszonylag rövid idő alatt ismét sokszínűvé vált, követte az európai divatáramlatokat. A városi öltözködés 1948-ig igyekezett lépést tartani a gyorsan változó divathullámokkal. Ezek követésében fontos szerepet játszottak az olyan női magazinok, mint amilyen az 1946- 1949 között megjelenő Asszonyok, majd az ennek utódaként 1949-től kiadott Nők Lapja. 1947 végén a Magyar Divattervező Művészek Szakszervezete által rendezett divatbemutató ismertetője már a kezdődő szemléletváltásra utalt, amikor azt hangsúlyozta, "a dolgozó nőnek természetesen más ruhadarabokra van szüksége a mindennapi életben, mint a »dísznő«-nek. A modern tervezőművésznek ... az a feladata, ... hogy millió és millió nő számára tervezzen szép és praktikus ruhákat, melyek az élet, az otthon, a munka, a sport és az ünnep alkalmainál jól szolgálják a millió és millió dolgozó asszony igényeit" (F. Dózsa Katalin, 1991). A "dolgozó nők" igényeinek kielégítésére 1948-1949 után már nem volt szükség divatszalonokra, egyediségre, feltűnést keltő szépségre. A puritán munkáserkölcs felmagasztalásának jegyében a többé-kevésbé uniformizált öltözködés korszaka következett. Minden feleslegesnek ítéltetett az öltözködésben (időnként még a nyakkendő viselete is), ami szemben állt a praktikusság és a célszerűség követelményével. A korabeli divatlap már nem az egyedi ízlést, hanem a sok tízezer darabos sorozatokból álló állami konfekcióipari termékeket dicsérte. A vásárlóközönség azonban nem lelkesedett túlságosan az egyenszabású ruhadarabokért. 1950-re már nemcsak az "öncélú divatozás" vált elítélendővé, de "elvetendő burzsoá, kispolgári szokássá" minősítették a kalap és a nyakkendő viseletét, a női ruhák díszítését fodorral vagy mélyebb dekoltázzsal, a rúzs és a körömlakk használatát is. A követendő női és férfiideált a munkásnő és -férfi jelentette. A divatbemutatókon manökenek helyett gyakran munkáslányok léptek a kifutókra. "Nem a külön célra kitenyésztett és lefogyasztott, múmiává aszalt próbakisasszonyok viselték a ruhákat, hanem az egészséges termetű fiatal lányok, asszonyok, dolgozó nők" (F. Dózsa Katalin, 1991, 22. o.). Az ötvenes évek elején a választék beszűkült. A városi férfiak öltözködésükben a munkásokhoz igyekeztek hasonulni. A tipikus ruhadarabok közé tartozott a zöld vagy a szürke lódenkabát, az úgynevezett micisapka és svájcisapka, a nők többsége kartonruhát vagy szoknyát és kockás flanelblúzt viselt.

Az overall és a lódenkabát egyhangúságát csak az úgynevezett "jampecdivat" (csőnadrág, színes ing, mintás nyakkendő, vastag talpú cipő, szűk szoknya) próbálta megtörni, felemás sikerrel. Időközben a divatirányító szalonok helyébe 1950-től a Ruhaipari Tervező Vállalat (később Magyar Divat Intézet) lépett. Az egyedi készítésű ruhákat pedig a fejlesztés alatt álló magyar konfekcióipar igyekezett kiszorítani. Divatbemutatókat továbbra is rendeztek, hiszen a konfekcióipar termékeit is el kellett adni. S az is csak mai szemmel tűnik mulatságosnak, hogy a kifutó felett Rákosi, Lenin és Sztálin portréja volt látható. Aki pedig a divatbemutató után vásárlásra szánta el magát, azt legfeljebb a viszonylag magas árak, a hiányos választék és a gyenge minőség zavarhatta. Ennél sokkal komolyabb problémát jelentett az, hogy gyakran a nehezen beszerezhető ruhát sem volt miből megvenni. Az 1956 tavaszán készített létminimum-elemzés szerint "a munkások 13,3 százalékának nincs télikabátja, közel a felének kettőnél kevesebb szövetöltönye, a nők egyharmadának csak egy vagy még ennyi szövetruhája sincs..." (Belényi Gyula-Sz. Varga Lajos, 2000, 456. o.).

A falvakban a háború után átmenetileg a ruházkodásban is erősödött az önellátás szerepe, a házilag előállított lenvászon ismét a ruházat fontos alapanyaga lett. A második világháború időszakában az akkori középgenerációk tagjai között a kivetkőzés nem volt túlságosan gyakori. A többség megtartotta a korcsoportjának megfelelő ünnepi és hétköznapi viseletet. A fiatalabb generáció tagjai között azonban a viselet elhagyása szokássá lett, a hagyomány leginkább az életkorhoz illő színek kiválasztásában, a fejkendő megőrzésében élt tovább. Az ötvenes évek közepéig még jelentős szerepe volt a "lokális közösségjelző funkciónak" (Szuhay Péter) a falusiak öltözködésében, a ruha kifejezte viselőjének lokális kötődését, a valóságos vagy vágyott vagyoni helyzetet, jellemezte korcsoportját, gyakran a felekezeti kapcsolódást is. A hétköznapok, a munkaalkalmak és az ünnepek öltözködési rendje erősen eltért egymástól. Ezek a viseletek gyakran értékőrző funkciót is betöltöttek. A nők ruházata sokkal összetettebb volt a férfiakénál. A nők inget, réklit, mellényt, blúzt, pendelyt, alsószoknyát, felsőszoknyát, kötényt viseltek. A másik általánosan elterjedt viseleti forma csak a tágabb regionális kötődést jelezte, az öltözetnek nem volt értékhordozó jellege. Gyengébb a tradicionális kötődés, erősebb az újításra való hajlam, a viselet kevésbé rétegzett, csak a hétköznapi és az ünnepi öltözködést különítették el. A falusi férfiak viselete jóval egyszerűbb; a huszadik század közepére általánossá vált a csizmanadrág, ami a vászongatyát váltotta fel; a házilag készített ing, a mellény, a felöltő és hidegebb időben a kiskabát voltak a jellemző ruhadarabok, lábbeliként pedig többnyire csizmát viseltek, s az öltözet elhagyhatatlan része volt a kalap is.

A kivetkőzés felgyorsulásában valószínűleg szerepe volt az ötvenes évek paraszt-ellenes politikájának. A parasztság többek között úgy is próbált védekezni ellene, hogy gyorsuló ütemben vált meg a paraszti helyzet külsőségeitől. Emellett a viselet elkészítéséhez használt anyagok is eltűntek a kereskedelemből, a házilagos alapanyagkészítés pedig visszaszorult.

5. Táplálkozás, étkezési és étrendi szokások

A második világháború befejeződését követően gyakorlatilag általános az élelmiszerhiány az országban, a rekonstrukciós periódusban a lakosság döntő többségének hiányos a táplálkozása, különösen a városokban és a fővárosban. 1945 decemberében félezer budapesti diák körében végzett felmérés adatai szerint kilenctizedük ugyan napjában háromszor étkezett, de reggelijük egy tányér rántottlevesből, egy-egy pohár feketekávéból vagy teából állt; ebédre feltét nélküli főzeléket, tésztafélét vagy valamilyen burgonyás ételt kaptak; a vacsora szintén egyfogásos, többnyire főzelék vagy burgonyából készített étel volt. Hús, tojást, tejet rendszeresen fogyasztók csak elvétve akadtak közöttük (Marczell Gyula, 1946). Az alacsony szintű, hiányos és gyakran egyoldalú táplálkozás az ötvenes évek első felében is széles körben megfigyelhető.

A második világháború utáni évtizedekben folyamatosan terjedt a munkahelyi étkeztetés. Gyakorlatilag mindegyik nagyüzem létrehozta saját konyháját, és megszervezte az ott dolgozók ebédeltetését. Az Üzemétkeztetési Vállalat 1950 végén nyolc nagyüzemi konyhát üzemeltetett Budapesten, ami 54 000 fő napi ellátására volt alkalmas. Ugyanakkor az ötvenes években a kereskedelmi vendéglátás fejlesztése háttérbe szorult. A történelmi múltú New York kávéházban például átmenetileg sportszer-kereskedelmi lerakat működött. Egyedül a "dolgozók széles körű és olcsó ellátásának biztosítására" létrehozott népbüfék száma gyarapodott dinamikusan (Gundel Imre-Harmath Judit, 1979).

Az 1944-1945-öt követő évtizedre szinte minden tekintetben a szűkösség, emellett a falusi családok többségénél a hagyományok továbbélése volt jellemző. A legnagyobb mértékben és talán a legradikálisabban a korábban kispolgárinak és középosztályinak tekintett családok étkezési szokásai változtak az életkörülmények, életfeltételek átalakulása következtében. Bár az is megfigyelhető, hogy ezeket a hagyományokat az "új elitbe" kerülők próbálták meg követni. A munkásháztartásokban az ötvenes évekbeli megfigyelések szerint az étrend mintáját a háború előtti polgári csoportok étrendje adta. A jövedelmi viszonyok különbségei az étkezési szokások eltéréseit többé-kevésbé fenntartották. Az alacsonyabb jövedelműek nyilvánvalóan kevesebbet fordítottak élelmiszerekre, ezért táplálkozásukban előtérbe kerültek az olcsó, nagyobb mennyiségben beszerezhető, magas kalóriatartalmú élelmiszerek. A magasabb jövedelmű háztartások esetében megfigyelhető az újításra való nagyobb hajlam. A hétköznapi étrendekre - társadalmi státustól többé-kevésbé függetlenül - a hagyományosnak tekintett magyar konyha ételeihez való ragaszkodás a jellemző a negyvenes-ötvenes években. Nem a változatosság, hanem a racionalitás érvényesült az étrendek kialakításában, a napi/heti étkezések tartalma és időrendje erősen igazodott a családfő által végzett munka jellegéhez, illetve a szezonalitáshoz. Ezt a legszembeötlőbb módon a paraszti háztartások esetében figyelték meg. Az életmódban bekövetkezett változásokat, az étrendi szokások átalakulását a társadalmi változások, ezen belül is a nők ötvenes évektől egyre kiterjedtebbé váló munkába állása gyorsította fel. Ennek következtében csökkent a háztartási munkákra fordítható idő, részben ennek köszönhetően háttérbe szorultak a munka- és időigényes háztartási tevékenységek. Az ötvenes évek végén egy korabeli elemzés szerint "csaknem kizárólag azok a családok sütöttek már házi kenyeret, amelyeknek természetbeni gabona- vagy lisztjárandóságuk volt" (Makay István, 1962).

Az ötvenes években továbbra is gyakori volt, hogy egy-egy étkezéshez csak egy-kétféle ételt fogyasztottak, ezekből viszont bőségesebb mennyiséget. Lényeges változás a falusi étkezésben, hogy a háború előtt még meglevő rétegenkénti különbség az élelmiszerek fogyasztásban elmosódott. A különböző étkezések között a családi ünnepekhez kötődő alkalmak étrendje - lényegében a társadalmi helyzettől függetlenül - továbbra is kiemelt jelentőségű maradt. Az ünnepi étkezésnek egyrészt tükröznie kell a nap hétköznaptól eltérő jellegét, másrészt pedig általában presztízsfunkciót tölt be még a legrosszabb jövedelmi viszonyok között élők körében is (Ambrus Péter, 1988). Jelentősen átalakultak a különböző ünnepi alkalmak - elsősorban a lakodalmak - étrendjei is. A megváltozott viszonyok következtében a déli ebéd napi főétkezés szerepe mérséklődőtt, ezt részben a vacsora vette át, amely frissen főzött vagy korábban készített meleg ételekből állt.

Az ötvenes években a technikai újítások csak kis mértékben befolyásolták az ételkészítési szokásokat. A polgári-városi lakásokban a negyvenes-ötvenes években még jégszekrényben tartották hidegen az élelmiszert. A tűzálló cserépedényeket fokozatosan kiszorították a zománcozott fém főzőedények.

A második világháború befejeződését követően a paraszti családok étkezésében a hagyományos minták és szokások követése volt megfigyelhető. Az élet rendje a munka változó jellege szerint szerveződött meg, a táplálkozás is a munka ritmusához igazodott. Télen rendszerint kétszer, nyáron pedig gyakorta négyszer étkeztek. A tavaszi munkák kezdete előtti hetekben a napi étkezések száma háromra emelkedett, és bőségesebbé vált, ami a munkára való felkészítést szolgálta. Ennek a gondolkodásmódnak a jegyében a legnagyobb testi erőkifejtést igénylő munkák - aratás, betakarítás - időszakában táplálóbb és kalóriadúsabb, "erőt adó" ételekből állították össze a napi és a heti étrendet. Ősszel ismét háromra csökkent az étkezések száma, és a szüreti időszak kivételével kevésbé volt kiadós. "Az evés-ivás azonban nemcsak a lét fenntartását szolgálja, s erőt ad a munkához, hanem élvezetet is nyújt. Ezért az ételek sorába az erős és a gyenge koszton felül különbség tevődik a több, illetve a kevesebb élvezetet adó ételek között" (Fél Edit-Hoffer Tamás, 1997). Az önellátás jegyében az egyes háztartások, gazdaságok elsőrendű feladata volt a ház népének ellátásához szükséges egyévi élelmiszer előállítása. Ezek között legfontosabbak a gabona, a zsír, a szalonna, a hús, a kásafélék, a zöldségek. A gabonából készített legfontosabb élelem az ötvenes években még igen sok helyen házilag sütött, általában 5 kg körüli kenyér, amiből egyszer egy héten általában négy darabot sütöttek. A lakodalmi vendéglátás a leggazdagabb étkezések közé tartozott. A lakodalom főétkezése a tyúkhúslevesből, birkapörköltből, tejes vagy húsos kásából és süteményekből álló vacsora volt.

A paraszti háztartásokban az ötvenes években szűnt meg az egy tálból evés hagyománya, ezt követően a külön tányér vált elfogadottá, s ezzel egy időben rendszeressé és általánossá lett a villa használata. A hagyományos étrendtől való lassú eltérés hátterében alapvetően a társadalmi szerkezet és az életmód változása állt. A mezőgazdasági nagyüzemek munkarendje lényegesen eltért a korábban megszokottól, az iparba vándorlók férfiak és a helyben foglalkoztatott nők egyre nagyobb számban váltak részeseivé az üzemi étkeztetésnek.

 

6. Szokásrendszer és szabadidő - kulturálódás és kultúrafogyasztás

1944-1945-öt követően rövid ideig - kisebb-nagyobb változásokkal - tovább éltek a társasélet, a közösségi érintkezések, a szabadidő eltöltésének korábban kialakult szokásai. A városokban és a falvakban működő körök, egyletek, egyesületek sorát a kommunista irányítású Belügyminisztérium a negyvenes évek második felében folyamatosan "ritkította", aminek következtében a közösségek működéséhez szükséges intézmények száma folyamatosan csökkent. Az ötvenes évek elejére gyakorlatilag teljes körűen felszámolták a század első felében kialakult, az öntevékenységre jelentős mértékben építő intézményrendszert. Sem ekkor, sem a későbbiekben nem nézték jó szemmel a különböző rendű és rangú politikusok, ha "az emberek nem a központilag szervezett rendezvény keretében" gyűltek össze.

A XX. század közepén a falusi élet fontos intézményei voltak a gazda- és olvasókörök, ahol könyvtárat, ivót, kaszinót működtettek, melyek lehetőséget adtak a véleménycserére, az önművelésre. A helyükön létrehozott kultúrházak már más célok és elvek jegyében szerveződtek. Az ötvenes években a falvak jelentős részében még létezett a vasárnapi korzó és játszó intézménye. "A falusi fiatalok a falu középpontjában sétáltak fel és alá, a gyerekek pedig körjátékokat játszottak. Ez a szokás a legtovább az Északi-középhegység régiójában élt" (Szuhay Péter, 1996, 715. o.). Ugyanekkor a kocsmák többsége elveszítette szélesebb társadalmi szerepét és egyszerű ivóhellyé változott. A falvakban a társas munkák sokrétű, a közösséget formáló intézményrendszere a kollektivizálás befejeződéséig lényegében érintetlenül fennmaradt. Jelentős változásokon esett át a korszak során az ünnepek, az ünnepi alkalmak rendje. A vallási hagyományokhoz, előírásokhoz kötődő ünnepeket 1956 előtt drasztikus módon korlátozták, többek között az ünnepnapok - karácsony, húsvét, pünkösd másnapja - munkanappá nyilvánításával. A politikai-ideológiai indíttatású beavatkozások az élet fordulópontjaihoz - születés, keresztelés, halálozás - kötődő családi ünnepek esetében voltak a legkevésbé hatékonyak. A születéshez kötődő szokások közül a városokban is, de főként a falvakban általános a gyermekágyas anyának nyújtandó segítség, ami a szülést követő első hónapban volt különösen intenzív. A közeli rokonok ebben az időszakban besegítettek a háztartásvezetésbe, a nagyobb gyerek(ek) ellátásába, falvakban a segítség gyakori formája volt az újszülött családjának ellátása élelmiszerrel. Emellett hangsúlyos a szerepe a gyermek megkeresztelésének, ritkábban a névadó ünnepségnek. A keresztelésre rendszerint a vasárnapi istentiszteletet követően került sor. A szertartás után a megkeresztelt gyermek szülei általában ebéden látták vendégül a rokonságot. Ehhez hasonló jelentőségű családi ünnep a gyermek egyházi - elsőáldozás, bérmálás vagy konfirmáció -, mozgalmi, iskolai avatása. A társadalomnéprajz megfigyelései szerint a lakodalmi és esküvői szokások is folyamatosan változtak. Egyre kisebb a jelentősége a társadalmi státus és a vagyon szerinti házasodás elvének, és fokozatosan háttérbe szorultak az azonos vallásúak és nemzetiségűek házasodásával kapcsolatos elvárások is. 1945 után a legényesték és a fonó lassan kiment a divatból, a társas érintkezés, ismerkedés lehetőségét faluhelyen elsősorban a bálok biztosították. A lakodalom elsődleges funkciója továbbra is az ifjú pár közösségnek történő bemutatása, a közös élet kezdetének megünneplése maradt. Az életmóddal összefüggő változás volt 1944-1945 után a lakodalmak időpontjának áthelyezése a hétvégére, és időtartamának folyamatos rövidülése. A lakodalom szertartásrendje is egyszerűsödött. A mulatozás evésre, ivásra, éneklésre és táncra korlátozódott, a korábban megszokott játékok rendre elmaradtak. A lakodalom költségeit a házasulandók családjai viselték.

A XX. század középén, illetve második felében Magyarországon is megváltozott az ember és a társadalom viszonya a halálhoz. Az élet "egyetlen biztos ténye" fokozatosan a tudat rejtett rétegeibe szorult vissza, amit az életmód változásai, az egészségügyi ellátás fejlődése, az életfelfogás, az élethez való viszony átalakulása, az - ideológiai feltételrendszertől függetlenül is lezajló - elvallástalanodás egyaránt elősegített. A halál - különösen a városokban - a lakásból, a magánterekből átkerült a kórházak kórtermeibe. Megváltoztak a temetkezési szokások - és a hatósági előírások -, a század első felében még általánosnak tekinthető otthoni ravatalozás helyére fokozatosan a formalizált temetőkerti búcsúztatás lépett. A hagyományokhoz kötődő rituálékat a személytelenebb, gépiesebb, az elfojtást előtérbe helyező szertartások váltották fel. Fél Edit és Hofer Tamás szerint a súlyos beteget vagy a haldoklót naponta, kétnaponta látogatták a közeli és a távolabbi rokonok, barátok, munkatársak. A bekövetkezett halálesetet az elhunyt közeli férfirokona ünneplőbe öltözve jelentette be a világi hatóságnál és az egyháznál. "A magyar nyelvterület nagyobbik részén még a 20. században is a templomi harangok tudatták a helybeliekkel a közösség egyik tagjának a halálát. Az elhunyt nemét és korát (felnőtt vagy gyermek), nemegyszer társadalmi státusát is megtudhatták a harangkongatások számából. A kiharangozás után szomszédoknak, utcabelieknek, mindenkinek, aki életében ismerte, kötelessége búcsút venni a halottól, ezért még nappal elmennek a gyászos házhoz halottnézni. [...] A temetéskor is a harangszó gyűjti egybe a végtisztességtevőket: először húzzák a híradót, majd a papnak valót, a harmadik pedig a gyűlőt, amely a falubelieknek szólt. A legtöbb faluban az elhunyt koporsóját szekéren vitték végig a falun, ki a temetőbe, a gyászmenet pedig gyalog követte. A sírt többnyire az elhunyt rokonai, barátai ásták meg. [...] A magyarországi temetési menetekben a koporsó után a családtagok mentek, őket követték a rokonok, barátok, szomszédok. [...] A temetés után bizonyos idő elteltével volt a halotti mise." (Paládi-Kovács Attila, 2000, 827- 828. o.) Az élet kisebb jelentőségű fordulópontjai közül a névnapok, a születésnapok változó keretek és szokások szerinti megünneplése maradt élő szokás és hagyomány, alkalmat teremtve a szűkebb rokonság, illetve a tágabb ismeretségi kör találkozására, a rokoni és társas kapcsolatok fenntartására, erősítésére.

Az életmód változásaival, az életritmus gyorsulásával párhuzamosan változtak a szabadidő eltöltésének szokásai is, bár a magyar társadalomra a korszak során általában jellemző volt a munkacentrikus életszemlélet, így a "dologtalan időtöltést" különösen a paraszti-falusi társadalmakban nem becsülték túlságosan sokra. 1945. novemberi közvélemény-kutatási adatok szerint a budapestiek körében a legnépszerűbb szórakozási lehetőség a mozi volt. Az értelmiségiek körében ezt a színház, az olvasás, a hangverseny és az operalátogatás követte, a kispolgári rétegek pedig a mozi után az olvasást, a színházat és a sportot részesítették előnyben. A munkások esetében a sport, az olvasás és a színház került a második, harmadik és negyedik helyre, ám közöttük igen jelentős volt azok aránya, akik semmit sem jelöltek meg. 1948 márciusában a megismételt felmérés adatai szerint a budapestiek a szabadidőt leggyakrabban olvasással, moziba és színházba járással, rádiózással és baráti látogatással töltötték el.

A Magyar Közvéleménykutató Intézet 1947. januári Budapesten végrehajtott felmérésének arra a kérdésére, "Ha Önt bármi okból hosszabb időre elszakítanák a kultúrától, és csak öt könyvet választhatna ki, melyek volnának azok?" a válaszadók 38 százaléka említette a Bibliát. Az irodalmi alkotók és művek közül sorrendben a következőket jelölték: Ady Endre versei, Madách Imre: Az ember tragédiája, Shakespeare, Dante, Arany János, Petőfi, Babits, Tolsztoj, Kosztolányi, Dosztojevszkij, Goethe. A felmérés kérdéseire válaszoló budapesti értelmiségiek kétharmada, a kispolgárok fele és a munkások egynegyede olvasott éppen valamilyen könyvet.

Jelentősen változott a kultúrafogyasztási szokások és a szabadidő eltöltésének módja. A negyvenes-ötvenes évek tömegkultúrájának fontos eleme volt a sport. A magyar sportolók a háború utáni másfél-két évtizedben számos európai és világversenyen értek el sikereket. Az 1952-es helsinki olimpián a magyar sportolók 16 aranyérmet nyertek, ami azóta is a legsikeresebb magyar olimpiai szereplés. Ekkor aratta sorozatos győzelmeit a magyar futballválogatott (aranycsapat). A sportolók számára komoly motivációt jelentett, hogy a sikeres teljesítmény hosszú időn keresztül az egyetlen - anyagi-társadalmi előnyökkel járó - kiugrási lehetőség volt. A hazai sportrendezvényeken való részvétel igen népszerű szabadidős tevékenységnek számított. Ezek, illetve a külföldi sportesemények rádiós közvetítései tömegeket vonzottak. A sportsikereknek fontos szerepük volt a halmozódó feszültségek levezetésében.

Az ötvenes évek elején az iskolák, az oktatás és a kultúrpropaganda által kialakított és közvetített műveltségkép, műveltségeszmény igen jelentősen eltért a korábbitól, a rövid koalíciós korszakra többnyire jellemző humánus és demokrata beállítottságtól, a nemzeti kultúra ideálképétől. A változások egy része inkább formális volt, a műveltség tárgykörébe tartozó fogalmak mindegyike kiegészült a szocialista jelzővel. Ezt követően csakis szocialista kultúráról, művelődésről, irodalomról, színházról, filmművészetről eshetett szó. A változás lényegi része azonban a tartalmi egységesítés és a redukció volt. Előtérbe kerültek a napi politikai-ideológiai elemek, s a műveltségképből - csakúgy, mint az oktatandó ismeretek köréből is - kikerült mindaz, ami a legcsekélyebb mértékben is megkérdőjelezte a szocializmus dogmatizált eszméit. A népművelés tudományos megalapozása érdekében 1951-ben Népművelési Intézet létesült. A "szocialista kultúrforradalom" kibontakoztatása jegyében - a korábban is létező, a Szabadművelődési Igazgatás kezelésében lévő intézményhálózatra alapozva - hozták létre a művelődési otthonokat. 1950-ben már 433 ilyen intézmény működött, majd a következő esztendők során a magyar települések többségén létrehozták a közösségi és a kulturális élet új intézményét. Az MDP 1951-es II. kongresszusa 1954-re 2500 kultúrház létesítését tűzte ki célul. Ez az elképzelés azonban nem valósult meg. (Kovalcsik József, 1986.) Ezekben helyezték el az olvasóköröket felváltó könyvtárakat, itt rendezték a kultrális versenyeket, a Szabad Föld Téli Esték előadássorozatát, a társastánc-rendezvényeket, bálokat.

A magán- vagy helyi közösségi kezelésben lévő múzeumokat is államosították, a hatvanas évek elején épült ki a megyei múzeumi igazgatóságok intézményrendszere. 1949-ben 2486 közművelődési könyvtár működött az országban, számuk jelentősen növekedett, 1957-ben 8499 közkönyvtárat tartottak nyilván. A könyvtárak könyvállománya az 1950-ben 2,2 millió volt, gyakorlatilag folyamatosan emelkedett.

 

A kultúrafogyasztás néhány jellemzője 1950-1960 között

Év

Kiadott könyvek

Könyvtárak könyvál-lománya

ezer db

Beiratko-zott olvasó

ezer fő

Moziláto-gatók száma

ezer fő

Színház-látogatók száma

ezer fő

Múzeum-látogatók száma

ezer fő

száma, db

Példány-száma, millió db

1950

1 880

20,1

2 246

403

47 069

2 961

1 308

1960

2 972

34,7

11 115

1 627

140 060

6 429

3 640

Forrás: Magyarország népessége és gazdasága - múlt és jelen. Budapest, 1996, KSH

A kiadott könyvek cím szerinti és példányszáma a második világháborút követő évtizedekben változó dinamikával, de folyamatosan növekedett. 1950-ben a kiadott művek száma 1880, példányszámuk 20,1 millió volt. Az Állami Televízió Vállalat megalapításáról 1953-ban született döntés. Az első kísérleti adásokat 1955-ben sugározták hetente egyszer másfél-kétórás időtartammal. A rendszeres műsorszervezés és -szolgáltatás 1958-tól kezdődött meg, a heti négynapos műsorrend átlagos adásideje 3-4 óra volt


Vélemények, javaslatok

Az oldal létrehozásának dátuma: 2000. december 1. péntek
Utolsó módosítás: 2000. december 1. péntek
Copyright © 2000 Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete Közalapítvány

Elejére