1. A háború utáni rekonstrukció
2. A tervutasításos gazdasági rendszer kialakulása és működése

A háború utáni rekonstrukció

Magyarország hadszíntérré válása a II. világháborúban súlyos gazdasági és társadalmi következményekkel járt. A háborús cselekmények következtében keletkezett anyagi veszteség értéke elérte az 1938-as árakon számított nemzeti jövedelem 40 százalékát. A háborús károk kisebb része a visszavonuló németek és a nyilasok által elrendelt kiürítési parancs teljesítéséből, másik része a harci események során, harmadik része pedig a bevonuló szovjet hadsereg szükségleteinek kielégítése, és az általuk végrehajtott „spontán jóvátétel” során keletkezett. A legnagyobb veszteségeket a mezőgazdaság, a közlekedés és a gyáripar szenvedte el.

A közvetlen károkkal hasonló nagyságrendűek voltak a termelési rendszerek, létesítmények pusztulása következtében kialakult közvetett veszteségek is. A terménykészletek pusztulása nemcsak az ellátást, hanem a vetőmagszükségletek kielégítését is évekre megnehezítette, a közlekedési hálózat tönkretétele lelasította az ország gazdasági működőképességének helyreállítását, a hagyományos külkereskedelmi kapcsolatok megszakadása pedig a helyreállításhoz nélkülözhetetlen nyersanyag és energiahordozók beszerzését akadályozta, illetve nehezítette meg.

Mindemellett a Szovjetuniónak, Csehszlovákiának és Jugoszláviának hat év alatt fizetendő az eredetileg 300 millió dolláros – a világpiaci áremelkedések következtében gyakorlatilag megduplázódó – háborús jóvátételi kötelezettség teljesítése igen nagy erőfeszítést kívánt meg és évekre behatárolta az ország gazdasági mozgásterét. A fegyverszüneti egyezmény kötelezettségként előírta az itt állomásozó szovjet hadsereg ellátását. Ugyancsak a háború következményeként a korábbi részben vagy egészében német tulajdonú gyárak, üzemek, ingatlanok szovjet tulajdonba kerültek át, amelyeket aztán a negyvenes évek végétől a magyar kormány visszavásárolhatott, ám sokat ezek közül hosszú ideig szovjet–magyar közös vállalatként üzemeltettek. Ilyen cég volt például a MASZOVLET nevű légiforgalmi, vagy a MASZOLAJ néven működő olajipari társaság. A korábbi német tulajdonban esett károk miatti felelősségvállalással együtt ezek további 150–180 millió dollár terhet jelentettek a magyar gazdaság számára. Mindez együttesen azt jelentette, hogy az 1945–48-as időszak átlagában az állami kiadásoknak több mint egyharmadát kellett nemzetközi kötelezettségek teljesítésére fordítani.

A teljesítőképességének mélypontján levő magyar gazdaság helyzetét és kilátásait rontotta az egyre gyorsabb ütemben növekvő infláció, aminek hátterében a gazdaság dezorganizált állapota, alacsony termelőképessége, az árukínálat és a kereslet aránytalanságai és az állam – újjáépítéssel összefüggő – túlköltekezése húzódott meg. 1945 októberére a pénzromlás üteme elérte a napi 18 százalékot, majd átmeneti mérséklődést után tovább gyorsult s a pengő 1946 nyarára minden pénzfunkcióját elveszítette, helyette nemesfémben, aranyban, más valutában és közszükségleti cikkekben bonyolódott a forgalom. Óriási méreteket öltött a feketekereskedelem. Az 1945–46-os magyar infláció volt a világ gazdaságtörténetének legnagyobb mértékű inflációja. A kialakult helyzetnek a pénzügyi stabilizáció kísérlete vetett véget 1946. augusztus 1-jén az új pénz, a forint bevezetésével. Ennek sikerét a jelentős árualap felhalmozása mellett, a szovjet jóvátételi kötelezettségek teljesítésének átütemezése és az MNB nyugatra hurcolt aranykészletének visszaszolgáltatása segítette elő. A pénzügyi stabilitás megteremtése gyakorlatilag belső erőforrásokra támaszkodva ment végbe, a kormány külföldi kölcsönt nem vett fel. A bérszintet az 1938. évinek átlagosan a felére szállították le, az agrárollót mesterségesen szétnyitották, a forint és a pengő cserearányát úgy állapították meg, hogy a pengő beváltása ne legyen racionális gazdasági lépés, így erre nem is került sor. 1946 végére kiderült, hogy a stabilizációs politika sikeres, az új pénz többé-kevésbé értékállónak bizonyult.

A magyar gazdaság tulajdonosi szerkezetét közvetlenül a második világháború után még a magántulajdon dominanciája jellemezte. A gazdaságpolitikát és a gazdaságirányítás rendszerét pedig az erőteljes állami beavatkozásokkal korlátozott piaci viszonyok működése határozta meg. Az állami szektor részaránya a termelő infrasturktúrában folyamatosan növekedett. Még a stabilizáció kibontakozását megelőzően, 1946. június 26-án államosították a szénbányákat, ami még – többé-kevésbé – gazdaságilag racionális lépésként is értelmezhető, a következő évek egyre szélesebb körű államosítási hulláma azonban már nem az újjáépítéssel küszködő magyar gazdaság működését, hanem a hatalmi viszonyok teljes körű megváltoztatását szolgálta. 1946. december 1-jén állami kézbe került a négy legnagyobb nehézipari üzem, 1947 szeptemberében a nagybankokat és az általuk ellenőrzött cégeket államosították, ami a kétszintű bankrendszer megszűnésével is együtt járt. 1948. március 25-én pedig – rendeleti úton – sor került az összes 100 főnél több munkást foglalkoztató üzem, gyár állami tulajdonba vételére, természetesen a korábbi tulajdonosok kárpótlása fel sem merült. Ezzel a lépéssel az ipari munkások átlagosan négyötöde állami alkalmazottá vált. A magánszektor felszámolása, illetve korlátozása 1949 decemberében a 10 fő feletti létszámmal dolgozó kisüzemek, kisvállalkozások államosításával vált teljessé. 1950-től a magánkisiparosok foglalkoztatotti létszámát 3 főben maximálták. Az államosításokat gyakran törvénysértések, koncepciós perek kísérték, ilyen eljárás keretében ítélték el például a MAORT (Magyar-Amerikai Olajipari Rt.) magyar és külföldi vezetőit.

A rövid koalíciós korszakban az érvényes jogi előírások szerint gazdaságirányítás alapvetően a szakminisztériumok és a Pénzügyminisztérium feladata volt, ám a tényleges döntéshozatal súlypontja fokozatosan átkerült a kommunista vezetésű Gazdasági Főtanácshoz, majd az 1947 júniusától működő Országos Tervhivatalhoz. Az 1947–1949 közötti úgynevezett első hároméves terv alapelveit és a megvalósításával kapcsolatos előírásokat már itt dolgozták ki. A kommunista hatalomátvételt követően, 1949-től a Népgazdasági Tanács vált a gazdasági döntéshozatal és irányítás meghatározó intézményévé.

A második világháború befejeződését követően a magyar mezőgazdaság igen súlyos helyzetben volt: a termelés szervezete széthullott, az igásállatok többsége elveszett a háborúban (1945-ben az 1942. évi lóállománynak mindössze 41 százaléka volt meg), komoly veszteség érte a gazdák eszközállományát (a gazdaságok felének nem volt ekéje, boronája, hengere) s a háborús igénybevétel tovább csökkentette a magyar mezőgazdaság amúgy sem túlságosan magas gépesítettségének színvonalát. A háborús károk és veszteségek értéke 1938-as árakon és értéken számítva 3,8 milliárd pengőre rúgott. Ilyen körülmények között – tekintettel a közellátás területén mutatkozó nehézségekre – érthető, ha előtérbe került a normális piaci mechanizmusok menetébe történő állami beavatkozás, a termelési és munkakötelezettség bevezetése, a terménybeszolgáltatási kötelezettség fenntartása. A gazdasági nehézségek és a bajok akkor kezdődtek, amikor a szükséghelyzet állandósult, amikor az egyébként is tőkehiányos magyar gazdaságban a különböző szektorok fejlesztése és finanszírozása egymás rovására történt. Kimutatható, hogy már 1945 és 1947 között, a koalíciós kormányzás időszakában is aránytalanul kicsi volt a költségvetés agrártámogatásra és beruházásra fordítható része, de ekkor az ipar – részben a mezőgazdaság rovására történő – helyreállítása még nem vezetett a későbbiekben jóvátehetetlen aránytalanságok kialakulásához. Kétségtelen tény, hogy a hitelek hiánya, az alacsony felvásárlási árak, a magas adóterhek és a közellátás biztosítását és a jóvátételi kötelezettségek teljesítését célzó beszolgáltatás igen nagy nehézségeket okozott a gazdálkodók számára. A Jurcsek-rendszer rendelkezéseit ugyan hatályon kívül helyezték, de rövidesen új beszolgáltatási rendeletek láttak napvilágot, amelyek minimális teret hagytak a mezőgazdasági termékek szabad piacának, és természetszerűleg elősegítették a feketepiac kialakulását.

A mezőgazdaság esetében a termelés újraindításához nélkülözhetetlen volt a személyes érdekeltség megteremtése, ami elsősorban a földreform révén valósult meg. Az intézkedés, ami sajátos módon nem jelentett teljes körű és átfogó agrárreformot, megerősítette a magyar parasztságot abban a meggyőződésében, hogy a magántulajdon alapján álló gazdálkodásnak van jövője. Az élelmiszertermelés helyreállítása az ilymódon is megerősített paraszti áldozatvállalás nélkül valószínűleg jóval hosszabb időt vett volna igénybe.

Természetesen arról sem szabad megfeledkezni, hogy az 1945-ös földreform jelentős módon megváltoztatta a birtokszerkezetet. Ennek következtében közel 400 000 fő újonnan jutott egyéni tulajdonhoz, először kezdett neki az önálló gazdálkodásnak, többnyire eszköz nélkül, szerény gazdasági háttér és csekély gazdálkodási tapasztalat birtokában. A másik jelentős strukturális következmény az volt, hogy a földreformot követően igen jelentősen megnőtt a kisbirtokok száma. Az átlagos juttatás mennyisége ugyanis mindössze 5,1 kat. hold volt. A kis- és az új birtokos parasztság a szükséges és elvárható állami támogatás hiányában, a piaci korlátozások és a szigorú elvonások miatt nehezen élt s nem találta meg igazán a számítását. Jellemző adat, hogy az 1946-os stabilizációt követően megállapított mezőgazdasági árak a háború előttieknek csak mintegy 45-50 százalékát érték el. Ez egyben arra is utal, hogy az agrárpolitika, a mezőgazdaság minden tekintetben alárendelődött a stabilizációs érdekeknek. A magyar mezőgazdaság termelési szintje 1949-ben még csak a 84 százalékát érte el az 1938. évinek, ami egyben azt is jelentette, hogy a mezőgazdaság különböző ágazatainak többségében a termelékenység színvonala jelentősen elmaradt az 1938-as szinttől. A szektor teherbíró képessége tehát erősen korlátozott volt, a gazdasági vezetés azonban erre éppúgy nem volt tekintettel, mint a természeti körülményekre.

Az újjáépítés befejezését célul tűző első hároméves terv 1947. augusztus elsején kezdődött és – már a sztahanovista szellemű munkaversenyek kibontakozásának időszakában – 1949 végén fejeződött be. Az ipari termelés emelkedésének üteme meghaladta a tervezettet, és 1949-re már 40 százalékkal magasabb volt a legutolsó békeév szintjénél. A bővülés hátterében az igen magas beruházási hányad, a háborús konjunktúra következtében az évtized során megnövekedett ipari kapacitás és a rekontsrukciós szakasz belső gazdasági tényezőkből fakadó, rendszerint gyors növekedési üteme állt. A következő években kibontakozó háborús hisztéria előjeleként az ipari ágazatok között a nehézipar fejlődése volt a legdinamikusabb (66 százalékos) és a könnyűiparé a legalacsonyabb (20 százalékos). Stratégiai jellegénél fogva ekkor még kiemelt ágazat volt a közlekedés, aminek következtében 1949-re a háborús károk nagy részét már felszámolták, egyes területeken pedig az eszközellátottság már meghaladta a háború előtti szintet. A belkereskedelemben – a kis- és nagykereskedelemben egyaránt – az államosítások kiterjesztéséig meghatározó maradt a magánszektor. A külkereskedelemben az új geopolitikai meghatározottságok következtében teljes körű átorientálódás ment végbe, a legfontosebb külkereskedelmi partnerré Németország helyett a Szovjetunió vált. Majd a hidegháborús viszonyok közepette a külgazdasági mozgástér erősen leszűkült, a szovjet reláció mellett az 1949-ben létrehozott KGST-hez tartozó országokkal kialakított gazdasági kapcsolatok váltak meghatározóvá.

A gazdasági változások az ország lakosságát felemás módon érintették. Zárójelben meg kell jegyezni, hogy a gyors újjáépítéshez jelentős mértékben hozzájárult a „felszabadulás effektusnak” nevezett társadalomlélektani mechanizmus működése, vagyis a magyar társadalomnak az a meggyőződése, hogy valóban lehetőség van egy, a korábbihoz képest új világ, új társadalmi és gazdasági viszonyok megteremtésére, és ennek érdekében a többség igen jelentős áldozatokat is vállalt. Többek között az életszínvonal növekedésének mérsékelt üteme is ezek közé sorolható. 1949 végére a magyar lakosság életszínvonala – a magas beruházási ráta okán – legalább 15–20 százalékkal maradt el az utolsó békeévétől. A jövedelemszinteket a stabilizáció során igen alacsonyan állapították meg, ami szintén tetten érhető mind a fogyasztás, mind a reáljövedelem, mind pedig az életszínvonal alakulásában. Lényeges, de elsősorban a politika által indukált változás volt a különböző társadalmi és foglalkozási csoportok közötti bérarányokban, jövedelemeloszlási viszonyokban megmutatkozó egyenlőtlenségek mérséklődése.

A tervutasításos gazdasági rendszer kialakulása és működése

A szocialista gazdasági rendszer létrehozásának kiindulópontja a tulajdonviszonyok gyökeres megváltoztatása volt. Ennek értelmében nemcsak a termelésre és a jövedelemszerzésre alkalmas tulajdont korlátozták radikálisan, hanem általában az egyes emberek magántulajdonát is. Valamennyi termelési kapacitás állami tulajdonba került. Ennek működési keretei az állami vállalatok és a költségvetési intézmények, illetve az általuk irányított vállalatok voltak. Enyhébb formája az állami tulajdonlásnak a szövetkezeti tulajdon, ami a mezőgazdaságban és a kisiparban fordult elő. A szövetkezetek megalakításában az állam szerepe meghatározónak bizonyult, amint azt a kollektivizálás példája is mutatta.

Általában jellemző az ötvenes évek első felének szocialista berendezkedésére a megtermelt javak központosítása és újraelosztása. Ez a magántulajdon felszámolásának egyik oka is egyben. A másik ok az állami ellenőrzés kialakításának igénye. E logika értelmében ha ugyanis a szocialista állam nem ellenőrizheti a termelést, akkor természetesen a javak elosztásának „egyenlőségét” sem képes biztosítani. A magántulajdon felszámolásának politikai és társadalmi okai közül a legfontosabb: a társadalmi autonómiák szűkítése és felszámolása, az egyes emberek és társadalmi csoportok függő helyzetben tartása.

A piaci koordináció felszámolása után létrehozott gazdasági szisztémát „szigorúan központosított tervutasításos gazdasági rendszernek” nevezik. Ennek fontosabb jellegzetességei: a gazdasági szervezet végletesen centralizált felépítése; a központi tervezés jegyében a tervutasítás eszközeivel működtetett, igen gyakran a tervanarchiába torkolló gazdasági intézményrendszer. A gazdasági folyamatokban a racionalitást a politikai akaratok háttérbe szorították, az önszabályozó gazdasági mechanizmusok működését lehetetlenné tették. Miután a termelés nem a valós igények és gazdasági tények alapján szerveződött, a folyamatos áru-, nyersanyag- és munkaerőhiány a szocialista gazdaság működésének természetes velejárójává vált.

Magyarországon a kommunista politikusok által lépten-nyomon hangoztatott iparosítás gyakorlatilag nem jelentett mást, mint a nehézipar egyoldalú és erőltetett ütemű fejlesztését. Ennek a hátterében pedig a hadiipari fejlesztések álltak. A közvetlen és közvetett hadiipari kiadások 1950 és 1952 között évente az ország költségvetésének egynegyedét emésztették fel. 1949 és 1954 között közel 67 milliárd forintot fordítottak gazdasági beruházásokra, aminek közel a felét az alapanyaggyártás és a gépipar használta fel. Magyarország „a vas és az acél országává” vált. Az erőforrás-felhasználás extenzív jellegének következtében mindent ezeknek a céloknak rendeltek alá a fogyasztástól, a jövedelemelosztáson át a foglalkoztatáspolitika gyakorlatáig.

Az erőltett fejlesztési tempó következtében az ipari kapacitás és termelési érték igen gyors ütemben bővült, az éves növekedési ütem 1953-ban már elérte a 20 százalékot, ami a két háború közötti átlagos növekedési ütemnek a tízszerese volt. Az ipar részesedése a nemzeti jövedelem termeléséből 1954-re meghaladta az 50 százalékot.

A fontosabb gazdasági ágazatok részesedése a nemzeti jövedelem termeléséből 1950–1956 között (%)

Forrás: Pető Iván–Szakács Sándor: A hazai gazdaság négy évtizedének története 1945–1985. I. köt. Budapest, 1985, Kjk, 202. o.

Zárójelben meg kell jegyezni, hogy a gazdasági racionalitás szempontjainak kiiktatása következtében a növekedés ára nem merült fel kérdésként. Vagyis a tervezés során nem játszottak érdemi szerepet a költségtényezők, egy beruházás sorsát nem a gazdasági tényezők, hanem a politikai akarat döntötte el, még akkor is, ha különösebb közgazdasági ismeretek nélkül is látható volt, hogy a fejlesztés sohasem fog megtérülni. 1954-re a befejezetlen beruházások együttes értéke elérte a 14 milliárd forintot. A kiépített vaskohászati és acélgyártó kapacitás állandó nyersanyag- és energiahordozó-importra szorult. Normális politikai és gazdasági viszonyok között nyilvánvalóan kifizetődőbb lett volna a késztermékekek importálni.

Ennek a gazdaságpolitikai gyakorlatnak olyan „maradandó következményei” lettek mint a dunapentelei (Sztálinváros, Dunaújváros) vaskohászati kombinát, a diósgyőri vasgyár számos üzeme, a nehézipari fejlesztések következtében kialakult új „szocialista” városok (Komló, Tatabánya, Várpalota).

A gazdasági termelés rendje igen hektikusan alkult, állandósult a bizonytalanság. Az éves, illetve ötéves gazdasági terveket törvények rögzítették, ám a tervszámokat egyes időszakokban havonta módosították. Különösen drasztikus és irreális módosítást jelentett az első ötéves terv előirányzatainak 1951-es felemelése, amikor például az eredeti tervszámokat 60–80 százalékkal növelték. A munkásokat nem a bérezéssel, hanem pszichikai és büntetőjogi eszközökkel próbálták állandó teljesítménynövelésre ösztönözni, az egyes ágazatokat részegységekre szabdalták fel, s ezek között a gazdasági koordináció gyakorlatilag nem jött létre. Mindezek következtében a teljesítmény a kiemelten kezelt iparágak kivételével erősen ingadozott, a termékek minősége a gazdaság egészét tekintve igen rossz volt. A mennyiségi szempontok háttérbe szorították a minőségi követelmények teljesítését. A termékek kereskedelmi, fogyasztói ára igen gyakran nem fedezte a valóságos ráfordításokat, az előállítás költségeit.

A korszak során a mezőgazdaság mellett az infrastruktúra volt az az ágazat, aminek nemcsak a fejlesztését, hanem a szinten tartását is elhanyagolták. Ennek köszönhetően a korábban nemzetközi követelményeknek is megfelelő magyar vasúti közlekedés számos vonatkozásban korszerűtlenné vált. A közúti közlekedés – a teheráru-szállítás kivételével – a (személy)gépkocsipark visszafejlesztése következtében gyakorlatilag stagnált, az úthálózat fejlesztése nem tartozott a kiemelt célkitűzések közé.

Az ötvenes évek első harmadában az egy főre vetített nemzeti jövedelem mintegy 30 százalékkal emelkedett, ami jelentősen meghaladta a két háború közötti szintet, de az európai átlagnak ez valamivel kevesebb mint kétharmada volt, éppenúgy mint a gazdasági világválság előtt. Az életszínvonal azonban a nagyarányú jövedelemelvonások és az igen magas beruházási ráta következtében nem emelkedett, hanem csökkent. A tervutasításos gazdaság anarchiája következtében a hiány és a közellátási válságok állandósultak. Ez a hétköznapokban 1951-ben – a jegyrendszer (kenyér-, cukor-, liszt-, húsjegy) ismételt bevezetésével vált kézzelfoghatóvá. A fizetőképes keresletet az ötvenes évek elején többek között a fogyasztói árak folyamatos emelésével, az „önkéntesen kötelező” terv- és békekölcsönjegyzéssel fogták vissza. A kényszerű államkölcsönjegyzések révén 6,7 milliár forint jövedelmet vontak el a lakosságtól. Ezen intézkedések következtében a munkások és alkalmazottak reálbére 1952-ben már csak az 1938-as szint kétharmadát érte el, annak ellenére, hogy 1948-ban már ugyanez a mutató 90 százalékos volt. A politikai és az ideológiai elvárásoknak „megfelelően” többé-kevésbé általános volt az elszegényedés, a proletarizáció.

A folyamatokat alapvetően nem változtatta meg, de számos ponton jelentősen korrigálta az 1953. júniusi fordulat. Nagy Imre első miniszterelnökségének időszakában jelentősen mérsékelték a beruházási rátát, elsősorban a nehézipari fejlesztéseket fogták vissza. Ezzel egyidejűleg jelentősen emelték a mezőgazdasági, élelmiszer-, és könnyűipari beruházási kereteket. Valamelyest mérsékelték az ár- és a bérrendszer aránytalanságait. Ám 1955 tavaszát, Nagy Imre bukását követően gyakorlatilag minden ott folytatódott, ahol 1953 nyarán abbamaradt. 1956 első felében komoly termelési nehézségeket okozott a krónikussá vált anyag- és energiahiány, a külkereskedelmi mérleghiány drasztikus mértékben növekedett. A kialakult helyzetben 1956 szeptemberében a magyar politikai vezetés a Szovjetuniótól kért segítséget, pótlólagos energia- és nyersanyagszállítások és fizetési haladék formájában, amit a szovjet vezetés jóvá is hagyott. Ennek ellenére az éppen a vita stádiumában levő II. ötéves terv kidolgozása során kisebb korrekciókkal ugyan, de lényegében a korábbi gazdaságpolitikai gyakorlat folytatását irányozták elő.

A kommunista párt egyuralmi törekvéseinek megvalósulásával párhuzamosan alapjaiban változtatta meg a gyakorlatban agrárpolitikai céljait, 1948 őszétől a föld magántulajdonának megszüntetése vált számukra a legfontosabbá. Az 1948 novemberi MDP KV ülés a kollektivizálásra szánt időt 3–4 évben szabta meg. A következő egy évben a mezőgazdasági szövetkezetek számának lassú majd egyre gyorsuló ütemű növekedése volt megfigyelhető. Az igen erőszakos formát öltő hatalmi törekvések ellenére azonban az 1956-ig terjedő időszakban a mezőgazdasági földeknek csak az egyharmada került a szövetkezetek, illetve az állami gazdaságok kezelésébe, kétharmaduk a magángazdák tulajdonában maradt.

Az utókor szemével nézve sem minősíthető másnak, mint tragikusnak, hogy az 1947 és 1956 közötti időszakban, egy olyan országban, ahol az agrárszektor állította elő a nemzeti jövedelem meghatározó hányadát, a szükséges fejlesztés, támogatás és beruházás helyett képtelen mértékű elvonásokkal sújtották a mezőgazdaság egészét éppen úgy, mint az egyes termelőket. Ebből finanszírozva előbb az ipar – kétségkívül szükséges – helyreállítását, majd a tervutasításos gazdálkodás bevezetését követően az elhibázott tempójú és mértékű iparosítást, a „vas és acél országának” megteremtését. Az 1948–49-től kibontakozó kollektivizálás értelmetlen áldozatokat követelt és súlyos veszteségeket okozott nemcsak a parasztság, hanem az egész ország számára.

Ahogy az iparban, a kereskedelemben, a közlekedésben nem érvényesültek a gazdaságossági szempontok az ötvenes évek első felében, úgy a mezőgazdaságban sem volt biztos a termelés biztonságának a fenntartása, a racionális szempontok, a termelést meghatározó természeti adottságok figyelembe vétele. Példaként talán elegendő a hazai termelési kultúrától messze álló gyapot termesztésének erőltetésére vagy arra utalni, hogy az 1952-es aszályos esztendő ellenére fel sem merült a termény-beszolgáltatási terhek és az adók mérséklése. A normális piaci mechanizmusok teljes körű felszámolását az ötvenes években a tervutasításos gazdálkodás jól szervezett anarchiája követte, ami az adott gazdaságirányítás lényegéből következett. Hiszen a termelés normális menetét nem lehet fenntartani az egyéni érdekeltségek kiiktatásával, a tervutasítások bürokratikus rendszere nem képes helyettesíteni a piac értékmérő szerepét. A „hadikommunizmus” agrárpolitikájának, beszolgáltatási és begyűjtési rendszerének működését, olykor a tragikumikumba hajló irracionalitás és abszurdítás jellemezte. Hiszen nem lehet racionálisnak és normálisnak tekinteni azt a (agrár)gazdasági rendszert, amely az újratermelés lehetőségének megszüntetésén túlmenően létezésének alapjait is felszámolja. A kizárólag politikai szempontok szerint meghatározott gazdaságirányítás és a tervutasításos gazdálkodás „hatékonyságát” mi sem mutatja jobban, mint az, hogy 1952-re a magyar gazdaság – benne az agrárszektor – az összeomlás határára érkezett. A terhek nem csökkentek, 1951–52-ben – főként a tervemelés következtében – a beszolgáltatási felelősök és a végrehajtók már a birtoknagyságra való tekintet nélkül, a gazdák fejadagjait és a vetőmagot is elkobozták. 1952-ben közel 800.000 gazdaság ellátása volt hiányos, és állandósult a takarmányhiány is. Mindez talán önmagában is szemléletesen érzékelteti, miként vált egyre lehetetlenebbé az önálló paraszti egzisztencia fenntartása és megőrzése; mekkora politikai és gazdasági nyomás nehezedett az ötvenes évek agrártársadalmára.

Természetesnek kell tekinteni azt, hogy 1949-et követően gyorsan nőtt azoknak a száma, akik a „lábukkak szavaztak”, vagyis átmenetileg vagy végleg feladták a gazdálkodást. 1949 és 1953 között az egyéni gazdaságok száma 1 633 000-ről 1 270 000-re esett vissza, a mezőgazdasági aktív keresők száma pedig mintegy 300 000 fővel csökkent. (1949 és 1956 között 264 000 egyéni gazda adta fel végleg mezőgazdasági foglalkozását.) Mindennek következtében igen gyorsan nőtt az ún. állami tartalékföldek területe (1953-ban már több, mint 1 millió kat. hold), amelyek gyakorlatilag megműveletlen, parlagon hagyott földek voltak.

Az 1949-et követő fél évtized során háromszorosára növekedtek az adóterhek. Azt, hogy valójában mekkora terhet is jelentettek ezek, jól jelzi, hogy a gazdaságok egynegyede már 1948–49-ben sem volt képes beszolgáltatni a kivetett mennyiséget, és nem tudta kifizetni adóját. A beadási kötelezettség növekedési ütemét jól mutatja, hogy 1950-ben az állami élelmiszerkészleteknek még csak kevéssel több mint egyötöde származott a begyűjtésből, 1952-ben már közel háromnegyede. De talán ennél is szemléletesebb a jövedelem-elvonás mértéke, ha figyelembe vesszük, hogy 1949 és 1956 között a szabadpiaci árak a hétszeresükre, a begyűjési átvételi árak ellenben csak másfélszeresükre emelkedtek. 1948 és 1955 között több mint 400 000 gazdálkodó került bíróság elé a közellátás veszélyeztetésének vádjával, ami a legtöbb esetben azt jelentette, hogy az illető nem volt képes eleget tenni a rá kirótt beszolgáltatási és adófizetési kötelezettségnek.

A kommunista rendszer lényegénél fogva arra törekedett, hogy az ipar és a kereskedelem államosítását követően az agrár szektorban is kizárólagossá tegye az állami tulajdont. Ezt a célt szolgálta az erőszakos kollektivizálás, hiszen a termelőszövetkezetek lényegében az állami irányítás alatt álló nagybirtok egyik válfaját jelentették. Az erőszakkal „összetákolt” téeszek igen gyakran működésképtelenek voltak, nem rendelkeztek megfelelő eszközökkel, vetőmaggal, a munkavégzésben érdekelt munkaerővel. A kolhoz minta követése jegyében a szövetkezetek kezelésében nem lehettek mezőgazdasági gépek, ezeket az 1948 után létrehozott gépállomások üzemeltették. A gépállomási hálózat kiépítése 1950-re lényegében befejeződött, ekkor 361 ilyen üzem működött. A mezőgazdaságra jutó beruházásokat kizárólag a szövetkezetek és az állami gazdaságok működőképessé tételére fordították. Annak ellenére, hogy a termelőszövetkezetek és az állami gazdaságok nagy többségének terméseredményei átlagosan 20–25 százalékkal elmaradtak az egyéni gazdálkodókétól. Mindeközben a mezőgazdasági termeléshozamok gyakorlatilag a két háború közötti időszak szintjét sem érték el, vagy ezen a szinten stagnáltak. A búza egy katasztális holdra eső hozama 1949 és 1956 között átlagosan 0,8 százalékkal emelkedett évente. Az állatállomány változásai is lényegében hasonló jellegűek voltak.

Ugyancsak a diktatórikus rendszer lényegéből következett az, hogy a tervgazdaság mindössze a tervszámok állandó emelése tekintetében bizonyult működőképesnek. Az agrárpolitika végrehajtására és ezen belül a begyűjtésre olyan több tízezer fős apparátus jött létre, amely már képzetlensége és a saját tehetetlensége folytán gyakorlatilag működésképtelen volt. Az abszurdításba hajló tervezés és a túlszabályozottság csak fokozta az így kialakult anarchiát, amely tág teret engedett az önkényességnek, a termelőket megalázó atrocitásoknak.

Az 1952 folyamán elmélyült válsághelyzetet 1953 nyarától valamelyest enyhítette a Nagy Imre nevéhez kötődő új szakasz politikája. Ennek jegyében a mezőgazdaságban – mint utóbb kiderült átmenetileg – csökkentették az adókat, leszállították a beszolgáltatandó termények mennyiségét és szűkítették ezek körét, korlátozott módon lehetővé tették a termelőszövetkezetekből történő kilépést. Bár a tervezett lényeges változtatások kidolgozását, illetve végrehajtását az apparátus egész egyszerűen elszabotálta. A bekövetkezett politikai fordulat – Rákosi Mátyás politikai hatalmának megerősődése – 1955 elején ismét érezhetővé vált a paraszti élet hétköznapjaiban is. Hiszen újra teljes erővel folyt a begyűjtés, ismét elkezdődtek a kollektivizálási kampányok, folytak tovább a tagosítások, lehetetlenné vált a termelőszövetkezetekből történő kilépés. A régi balos kurzus ott folytatódott, ahol 1953 nyarán félbeszakadt. Ez természetesen a politikai feszültségek növekedéséhez vezetett. A változások és változtatások elkerülhetetlenségére a Petőfi Kör agrárvitáján is felhívták a figyelmet. Az itt felszólaló Vass Zoltán irreálisnak tartotta azt a tervet, amely 1960-ra a magyar mezőgazdaság teljes kollektivizálásával számolt.

A sztálinista agrár- és parasztpolitikában csak az 1956-os forradalom hozott – átmeneti – enyhülést. Az októberi napokban a falusi társadalmak által megfogalmazott követelések élén a beszolgáltatás eltörlése, az adóterhek csökkentése, a tagosítás leple alatt véghez vitt jogtalanságok jóvátétele, a szabad földforgalom helyreállítása, a termelőszövetkezetekből való kilépés, illetve a szövetkezetek feloszlatásának engedélyezése állt. Ebből maradéktalanul csak a beszolgáltatás eltörlése valósult meg. Ez viszont néhány héten belül kétszer, mert a Nagy Imre-kormány október végi rendeletét, a forradalom eltiprását követően a Kádár-féle rezsim megismételte.

Összegezve meg kell állapítani, hogy az 1944–56 közötti hosszú évtized során a magyar gazdaság képes volt a háborús károk nagy részének pólására, a kommunista hatalomátvétellel együtt járó átrendeződés, gazdasági szerkezetváltás azonban számos vonatkozásban „látszatmodernizációt” jelentett, olyan felesleges gazdasági áldozatokat hozott magával, amelyek hosszú évekre eltérítették a magyar gazdaság és társadalom fejlődését az általános európai trendektől. Az elhibázott gazdaságpolitikából, illetve annak gyakorlatából következően kialakult feszültségeknek az 1956-os válsághelyzet kialakulásában is jelentős szerepük volt.

Vélemények, javaslatok

Az oldal létrehozásának dátuma: 2001. február 13. kedd
Utolsó módosítás: 2001. február 13. kedd
Copyright © 2000 Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete Közalapítvány

Elejére