1. Történeti-demográfiai viszonyok
2. A társadalomszerkezet változásai
3. Értelmiségiek, szellemi foglalkozásúak, alkalmazottak
4. A paraszti társadalom változásai 1944–1956 között
5. A munkásság átalakulása

 

1. Történeti-demográfiai viszonyok

Az első világháborútól eltérően a második világégés során Magyarország területe is hadszíntérré vált, ami tragikus következményekkel járt. A harcok, a német és az orosz megszállás, a deportálások és elhurcolások következtében az emberveszteség igen súlyos volt, s elpusztult az ország 1938-as áron számított nemzeti vagyonának 40 százaléka.

A fegyverszüneti egyezmény érvénytelenítette a revíziós bécsi döntéseket, elrendelték az 1938-as határok visszaállítását, az ország területe ismét 93 000 négyzetkilométerre csökkent. Az 1947-es párizsi békekötés lényegében ezeket az állapotokat szentesítette, illetve apró korrekcióként Magyarországot kötelezték, hogy az úgynevezett pozsonyi hídfőt adja át Csehszlovákiának. Mindennek következtében negyedszázad leforgása alatt immár harmadízben változtak meg jelentős mértékben az ország geográfiai és demográfiai méretei. A háborús események során Magyarország - 1941. évi - trianoni területre vetített népességének 10–11 százalékát – mintegy 950 000 - 1 000 000 főt – vesztette el. A relatív emberveszteség a háborús események miatt meg nem született gyermekek számát figyelembe véve minimálisan további 150-200 000 fővel – magasabb. Amíg az első világháborúban az ország akkori népességének 2,5 százaléka (530 000 fő) pusztult el, a második világháborúban a - bécsi döntéseket követő országhatárok között élő - népesség 6,2 százaléka veszett oda. A háborús áldozatok köre a katonahalottakból, a harci cselekmények polgári áldozataiból, a haláltáborokba és hadifogságba elhurcoltakból tevődött össze.

Magyarország összesített katonai vesztesége a háború során mintegy 300–310 000 főre tehető. A háborús cselekmények - légitámadások, hadműveletek, harci cselekmények - polgári áldozatainak száma a trianoni országterületre vetítve minimálisan 80–100 000 főre becsülhető. A magyar zsidóság háborús veszteségeivel kapcsolatban sokféle adat forog a köztudatban és a történeti szakirodalomban. Nyilvánvalóan különbséget kell tenni a trianoni és a megnagyobbodott országterületre vonatkozó számok között. A munkaszolgálatban, a haláltáborokban, a nyilas rémuralom alatt elpusztult magyar zsidóság létszáma a bécsi döntések utáni országra vetítve: 440- 465 000 fő, a trianoni terület vonatkozásában pedig 200- 210 000 fő. A hadifogságba esett katonai és polgári személyek közül mintegy 200–250 000-en pusztultak el.

Magyarország lakosságának száma 1941. január 31-én - a népszámlálás időpontjában - 9 319 992 fő volt, 1944 végére a természetes szaporulat következtében 9 494 000 főre emelkedett. A KSH 1945. június 30-i gyorsfelmérése még csak 8 656 178 főnyi jelenlévő népességet regisztrált. A háborús véráldozat okozta népességcsökkenést a szomszédos államokból a trianoni területre menekülő magyar tömegek részben ellensúlyozták. Ennek következtében az ország népessége 1945 végén 9 millió fő körül mozgott. (A háborús események nélkül a természetes szaporodási ráta alapján 1945 végén már jelentősen meghaladta volna a 9,5 millió főt.)

A háború összetett belső és külső migrációt indukált. A front, a harci cselekmények elől minimálisan félmillió polgári személy menekült Nyugat-Európába, a németekkel együtt visszavonuló magyar katonai egységek tagjai közül 280–300 000-en estek nyugati hadifogságba, akiknek valamivel több mint kétharmada tért haza, a nyugati fogságba esettek között a halálos áldozatok száma minimális volt. A fegyverszüneti egyezmény, majd a békekötés előírásainak megfelelően az ismét a szomszédos országokhoz kerülő területekről mintegy 80-100 000 magyar menekült érkezett a háború befejeződését követően. A háborús évek népességmozgásának arányait jól szemlélteti az, hogy 1947-ben 247 000 főt tartottak nyilván, akik 1938 és 1947 között költöztek Magyarországra. Külön kálváriát jártak a bukovinai székelyek, akiket 1941-ben a szerb telepesek által elhagyott bácskai falvakban telepítettek le, majd 1944–1945-ben a frontvonalak közeledtével el kellett hagyniuk ezeket a falvakat, és Tolna, illetve Baranya megyében helyezték el őket. A csehszlovákiai nemzetiségi diszkrimináció elől összesen mintegy 120- 130 000 magyar települt át legálisan és illegálisan a Felvidék magyarlakta településeiről Magyarországra a háború utáni időszakban. Az 1946. február 27-én megkötött csehszlovák–magyar lakosságcsere értelmében annyi magyart lehetett kitelepíteni Csehszlovákiából, ahány magyarországi szlovák jelentkezett áttelepülésre. Magyarországról 60 257 szlovák nemzetiségű repatriált Csehszlovákiába, és onnan a hivatalos adatok szerint 76 616 főnyi magyar érkezett.

A nemzetközi megállapodások értelmében 1946 és 1949 között került sor a magyarországi német nemzetiségűek (svábok) kitelepítésére. A kitelepítés keretében 180- 200 000 magyarországi németet telepítettek át Németországba. Az így felszabaduló délnyugat-magyarországi településekre 130- 140 000-en települtek át az Alföldről, főként a Tiszántúlról a földszűke miatt. Ugyancsak a svábok által elhagyott településeken telepítették le a Felvidékről, Kárpátaljáról, Bukovinából és Erdélyből elmenekülők egy részét is. Ezek a migrációs mozgások együttesen a becslések szerint minimálisan félmillió embert késztettek lakóhelyének megváltoztatására az 1944- 1949 közötti évek során. A nagyarányú migráció az ország számos területén - Békés, Pest, Bács-Kiskun, Baranya és Tolna megyében - jelentős mértékben megváltoztatta a népesség etnikai összetételét. A kényszerű migrációnak számos gazdasági és társadalmi hatása volt. A németek kitelepítése például megfosztotta az országot egy képzett gazda- és iparosrétegtől. A kitelepítettek személyes vagyonának, földjeinek, gazdasági eszközeinek, lakásainak szétosztása számos konfliktust teremtett.

Magyarország népessége 1949-ben 9 204 799 fő volt, ami mindössze 115 213 fővel volt kevesebb az 1941. évi lélekszámnál. Ez elsősorban a bevándorlásnak, másodsorban pedig a háború utáni évek ismét növekvő természetes szaporodásának köszönhető, amit nyilvánvalóan a népesség természetes regenerálódási reakciójának kell tekinteni. Erre utal az is, hogy az ország lélekszáma 1956 június 30-án 9 832 601 fő volt.

Közvetlenül a háború utáni években, 1948-ban volt a legmagasabb - 192 000 - az élveszületések száma. A természetes szaporodás évi üteme azonban nem 1945 és 1949, hanem 1950 és 1955 között volt a legmagasabb. A folyamatosan csökkenő halandóság mellett a termékenység részben természetes okok, részben pedig a drasztikus abortusztilalom miatt növekedett jelentősen. A terhesség megszakítását csak abban az esetben engedélyezték, ha a magzati károsodás veszélye állt fenn, vagy a várandós nő élete került veszélybe. 1952 és 1955 között 4077 főt ítéltek el jogerősen az abortusztilalom megszegése miatt. A gyermektelen házaspárokat úgynevezett gyermektelenségi adó fizetésére kötelezték. A tiltó intézkedések és a gyermekvállalást támogató intézkedések következtében az élveszületések száma 1954-ben 223 000-re emelkedett. Ezt az időszakot szokták az akkor hivatalban lévő egészségügyi miniszter - Ratkó Anna - után Ratkó-korszaknak nevezni. A terhességmegszakítás tilalmát 1956 júniusában oldották fel, s a forradalom után sor került a gyermektelenségi adó eltörlésére is. Az ötvenes években a nők közel kétharmada még otthon - nem pedig kórházban - hozta világra gyermekét.

A halálozás az 1945–1956 közötti periódusban előbb emelkedő, majd csökkenő tendenciát muttott. A tényleges halandósági szint 1945–1947 között magas, 13–15 ezrelékes volt, ami jelentős részben a háború utóhatásának tudható be. 1947 és 1956 között ellenben mérsékelten javult - évi 12,9 ezrelékről 10,5 ezrelékre esett. A csecsemőhalandóság igen nagy mértékben csökkent. 1949-ben Magyarországon még 18 054 csecsemő halt meg 1 éves életkorának betöltése előtt, 1956-ban 11 332, 1960-ban pedig „már csak” 6976.

A húszas-harmincas években már meglévő nőtöbblet a háború következtében jelentősen nőtt, és a korszakban végig megmaradt, bár 1949 után néhány évig átmenetileg csökkent.

A népesség nemek szerinti aránya 1941- 1960

Év

1 000 férfira jutó nők száma

1941

1043

1949

1081

1960

1073

Forrás: A népszámlálások demográfiai adatai, Mikrocenzus 1996. – A népesség és a lakások jellemzői. Budapest, 1996.

A korösszetételben a negyvenes évek második és az ötvenes évek első felében csak kis mértékű elmozdulások következtek be. A népesség családi állapot szerinti összetételében már jelentősebb változások történtek. 1949-től csökkent a nőtlenek és a hajadonok aránya. 1945 és 1956 között igen magas – többnyire 9,5–11,0 ezrelék körül ingadozó – házassági arányszámok alakultak ki, folyamatosan nőtt a házasságban élők száma. 1949-ben 100 családra átlagosan 340 családtag jutott. A hat és annál több tagból álló családok aránya a családok összeségéhez viszonyítva az 1949. évi 9 százalékról folyamatosan csökkent.

A népesség iskolai végzettségét vizsgálva a statisztikai adatok az iskolázottsági szint emelkedését mutatják, 1949 és 1956 között az általános és középiskolát végzettek száma 34-34 százalékkal, a diplomásoké pedig 35,5 százalékkal emelkedett. Az ország lakosságának területi elhelyezkedése is módosult A városi népesség aránya az 1949. évi 36,5 százalékról 1956 végéig 40, 3 százalékra emelkedett, a községekben élők aránya pedig 63, 5%-ról 59,7 százalékra mérséklődött. A városi népesség növekedésének hátterében a növekvő dinamikájú Budapestre bevándorlás, valamint a szocialista városok létesítésének gyakorlata állt.

A második világháború befejeződését követően a kivándorlás állandó jelenség. A hidegháborús időszakban a legális és illegális kivándorlás a politikai viszonyok következtében erősen korlátozottá vált. 1945 és 1955 között mintegy 100–120 000 fő távozott az országból. Az 1956-ban az országot végleg elhagyók száma - az osztrák és a jugoszláv belügyi összesítések szerint - 193 885 fő volt. Együttesen tehát az 1945 és 1957 közötti periódusban 293–313 000-en hagyták el Magyarországot, ami igen magas szám.

 

2. A társadalomszerkezet változásai

1945 után a kommunista párt mindent elkövetett annak érdekében, hogy a felemás polgári társadalom struktúráját teljes mértékben lerombolja, és helyette létrehozza a marxista ideológiai elvárásoknak megfelelő szocialista társadalmi tagolódást. E nagyszabású társadalomátalakító elképzelés a maga teljes valóságában 1948–1949-től bontakozott ki. Az eredeti politikai és ideológiai szándékokkal ellentétes módon azonban a valóságban szó sem volt a társadalmi egyenlőtlenségek teljes körű felszámolásáról, pusztán új rétegképző és egyenlőtlenségeket teremtő tényezők – például a vagyon helyett a politikai pozíció, tulajdon helyett a munkaszervezetben elfoglalt hely – léptek a régiek helyére. Ezeknek a társadalmat részlegesen újrastrukturáló folyamatoknak a hatására a szocialista rendszer privilegizáltjainak előnye hosszú időn keresztül növekedett más társadalmi csoportokkal szemben.

Makrotársadalmi szinten jól mutatja a változások irányát az ország népességének gazdasági aktivitás szerinti átrendeződése az ötvenes években. Az adatok alapján látható, hogy az aktív keresők számának a növekedése gyorsabb volt, mint a lélekszám emelkedése. Az aktív keresők számának növekedésével párhuzamosan csökkent az eltartottak száma és aránya. A mezőgazdaság ebben az időszakban vált munkaerő-kibocsátó gazdasági ággá, az innen kikerülők döntő többsége az erőltetett ütemű fejlesztés következtében állandó munkaerő-hiánnyal küzdő iparban, ezen belül is elsősorban a nehéziparban és a bányászatban talált új megélhetési lehetőséget.

Magyarország népessége gazdasági aktivitás szerint 1949- 1960, fő

Év

Népesség száma

Aktív keresők

Inaktív keresők

Eltartottak

1949

9 204 799

4 084 931

254 756

4 865 112

1960

9 961 044

4 759 616

436 499

4 764 829

Forrás: Magyar statisztikai évkönyv, 1998. Budapest, 1999, KSH.

Mikrotársadalmi szinten az átalakulási folyamat jóval összetettebb volt. A háború előtti kispolgári csoportok átrendeződését szemlélve a legszembeötlőbb változás az önálló kisegzisztenciák – kisiparosok és kiskereskedők – létszámának drasztikus csökkentése. Ám az is megfigyelhető, hogy amikor a korlátozások enyhültek – mint például 1953-ban –, a kisiparosok létszáma szinte azonnal növekedett, amikor a körülmények romlottak, rendre az önállóság feladása volt az első reakció. A kispolgári életvitel formális feltételei nehezebben áttekinthetőkké váltak, de a szocialista bürokrácia terjedelmének növekedése magával hozta az altiszti, hivatalsegédi réteg létszámbeli gyarapodását. Időben elhúzódott a parasztság átalakulása is. A paraszti társadalom esetében a földtulajdon az 1945 és 1960 közötti időszakban továbbra is a rétegződés fontos tényezője maradt. A tulajdon elvesztését jelentő kollektivizálási kampányokat követően a földtulajdon szerepe csökkent, de nem tűnt el teljesen, többek között befolyásolta a termelőszövetkezetekben betöltött pozíciót vagy a helyi társadalmon belüli presztízst. Lényeges változás volt az ötvenes évek folyamán, hogy a kommunista hatalomátvétel előtt még jelen lévő csoporttudatok, csoportidentitások elvesztek vagy igen erősen meggyengültek, az egyes társadalmi csoportok közötti választóvonalak elmosódottá váltak.

Magyarországon a tömeges társadalmi pozícióváltás ebben az időszakban lényegében nélkülözte a szerves elemeket, és szinte kizárólagosan politikai indíttatású volt. Tehát nem saját akaratukból váltottak az emberek tömegesen foglalkozást, lakóhelyet, társadalmi csoportot, hanem azért, mert a politikai változások lehetetlenné tették korábbi megszokott életvitelük, munkájuk folytatását. Ez a folyamat jelentős mértékben hozzájárult a társadalmi csoportkötődések meggyengüléséhez, és igen gyakran orientációs, illetve értékrendbeli zavarokat okozott. Az új mobilitási pályák és irányok kialakulása együtt járt a hagyományos mobilitási pályák kiüresedésével, jelentőségének csökkenésével. Így például az ötvenes évek elejétől a kisbirtokos parasztok számára már nem az altisztté vagy az iparossá, hanem az ipari (segéd)munkássá válás volt a legtömegesebb kilépési irány.

Nyilvánvalóan többfajta társadalmi szokás- és szocializációs rendszer élt egymás mellett, illetve rétegződött egymásra az ötvenes években. Ha például az iparban foglalkoztatott munkásokat nézzük, bizonyára erőteljes hatást gyakoroltak környezetükre azok, akik tradicionális munkáscsaládból származtak, a munkát egyfajta önértéknek tekintették, és sajátos alkotó folyamatként élték meg saját mindennapi tevékenységüket. A kispolgári mintákat követő „szakikkal” szemben egészen mást képviseltek az iparba kényszerített új munkások, és megint más szemléletet a fiatal generációkból belépő, képzett fiatal szakmunkások, akik szocializációja már döntően a szocialista rendszer hétköznapjainak gyakorlatához kötődött.

Az 1949-es népszámlálás alapján körvonalazódó társadalmi tagolódás nyilvánvalóan még számos vonatkozásban magán hordozta a két háború közötti korszak jegyeit, de már tükrözte az 1945 után bekövetkezett változások társadalmi hatásait is. A legnépesebb társadalmi csoportot az önálló őstermelők alkották. Arányuk a keresők között a két háború közötti – átlagosan – 30 százalékról 1949-ben 44 százalékra emelkedett. A mezőgazdasági munkások és cselédek aránya egyharmadára csökkent, a napszámosoké viszont kismértékben növekedett. Ebben a folyamatban nyilvánvalóan döntő szerepet játszott az 1945. évi földreform. Ugyancsak gyarapodott a különböző – ipari – munkásrétegek létszáma, a háztartási alkalmazottként foglalkoztatottak csoportja a felére zsugorodott, a munkásság létszámának növekedése pedig jelentős mértékben a háborús konjunktúrával többé-kevésbé összefüggő iparosítás következménye.

Makroszinten a társadalmi tagolódás 1949-ben azonban még nem változott jelentősen, a keresők és a népesség több mint a fele a mezőgazdaságból élt, növekedett ugyan, de továbbra is viszonylag alacsony létszámú maradt a munkásság csoportja, ugyancsak alacsony volt a szellemi foglalkozásúak aránya, és megközelítőleg ezzel azonos létszámú a kereskedelemben és a közlekedésben foglalkoztatottak csoportja is. Ha a mobilitás felől közelítünk, akkor szembeötlő, hogy a paraszti társadalom ekkor még alapvetően megőrizte relatív zártságát: mind a belépési, mind a kilépési mobilitási arányok csekélyek a negyvenes évek második felében. A gazdálkodó rétegnek például a 94 százaléka mezőgazdaságból élő, önállóan gazdálkodó vagy kisebb részben mezőgazdasági munkás családból származott. A mezőgazdasági munkások között már valamivel kevesebb volt a hasonló foglalkozású apa, ennek a rétegnek a rekrutációs bázisát a munkásság és a falusi iparosság is kiegészítette. A paraszti társadalomból való kilépés egyik legfontosabb iránya a segédmunkássá válás, a másik jelentős csoport szakmunkássá, a harmadik pedig hivatali altisztté, hivatalsegéddé válásra törekedett. Azt azonban hangsúlyozni kell, hogy az önálló paraszti életpálya nemcsak megtartotta, hanem valamelyest meg is erősítette vonzerejét, amit az is igazol, hogy az önállóan gazdálkodó kis- és középbirtokos parasztok fiainak több mint négyötöde követte apja foglalkozását. (Harcsa István 1974)

A munkásság különböző rétegei mobilitási szempontból nyitottabbak voltak a paraszti társadalomnál. A segédmunkásság önreprodukciója viszonylag alacsony volt, ipari, kereskedelmi vagy közlekedési ágazatokban foglalkoztatott segédmunkássá válni vonzó volt a mezőgazdasági munkások számára, csakúgy, mint az önálló egzisztencia megteremtésével sikertelenül kísérletező újonnan földhöz juttatott korábbi nincstelenek körében. A szakmunkás pozíció társadalmi presztízse és vonzereje is értelemszerűen magasabb. A segédmunkásokhoz viszonyítva erőteljesebb az önreprodukció, és ugyancsak erőteljesnek mondható az önálló iparos és kereskedő családból származók szakmunkássá válása. Az önállók körében az önrekrutáció aránya valamivel több mint egyharmad volt. A fennmaradó kétharmad döntően munkás- és paraszti családokból, valamint kisebb részben szellemi foglalkozású családból származott. A szellemieknek több mint az egynegyede származott hasonló státusú családból, a fennmaradó hányadon megközelítőleg egyenlően osztozott az önálló, a munkás és a paraszti háttérből szellemivé válók csoportja.

A magyar társadalom 1949-es adatok alapján megállapítható strukturális és mobilitási jellemzői tehát sajátos átmeneti állapotról tanúskodnak. Ennek jellegzetességei: a létszámában is domináns paraszti társadalom súlyának relatív növekedése, a munkásság létszámának lassú, de folyamatos emelkedése, az értelmiségi és szellemi rétegek stagnálása, az önálló kisiparosok és kiskereskedők csoportjainak kis mértékű bővülése. Tömeges volt a mezőgazdasági munkásból törpe- és kisbirtokossá válás, megkezdődött a mezőgazdasági foglalkozásúak kiáramlása a nem mezőgazdasági fizikai foglalkozású munkakörökbe, a harmadik kialakuló és a későbbi évek során tömegesedő mobilitási irány pedig a fizikai foglalkozásúak szellemivé válása volt. A társadalmi struktúra elemei számos ponton változtak a háborút követő években, de ezeknek a mozgásoknak a többsége még alapvetően szerves jellegű volt. Ezek alapján egyértelműnek tűnik, hogy 1945 és 1949 között a magyar társadalom alapvetően a korábbi polgári társadalmi tagolódást mutatta, úgy, hogy közben lezajlott a Horthy-korra jellemző aránytalanságok egy részének a korrekciója. Ennek következtében a korábbi elit csoportok jelentős része státusváltásra kényszerült. Gyakorlatilag „megszűnt” a születési elit, a jövedelmi és vagyoni elit pedig az államosítások és az 1946-os stabilizáció bérarány-kiegyenlítő hatása miatt elvesztette pozíciójának alapjait. Jelentősen átrétegződött a paraszti társadalom, melynek meghatározó létszámú csoportjává az 5-10 és a 10-15 holdnyi földdel rendelkezők váltak. A társadalom egészét tekintve, különösen a paraszti társadalom vonatkozásában, az egyenlőtlenségek mérséklődtek, a polgárosodási esélyek jelentősen javultak. A társadalmi változások iránya a demokratikusabb, teljesítményelvű, teljesebb polgári szerkezet kialakulása felé mutatott, annak ellenére, hogy 1947–1948 után már érezhetőek voltak olyan társadalompolitikai törekvések, amelyek egyértelműen a későbbi szocialista változás irányába mutattak.

A 1949 és 1956 közötti bő fél évtizedben a társadalmi szerkezet változásának meghatározó tényezői a következők voltak: az erősen idealisztikus kommunista ideológia és az ennek gyakorlati megvalósítására törekvő, eszközökben nem válogató, rendkívül erőszakos politika; a politikai tőke szerepének aránytalan felértékelődése a társadalmi csoportok helyének átrendezésében, az egyéni pozíció kialakításában; a vagyontól, illetve a magántulajdontól való megfosztás és a jövedelemelosztás egyenlőtlenségeinek mérséklődése, a jövedelmek és a valós teljesítmények, értékek egymástól való elválasztása. Ez utóbbiakat lényegében a proletarizációs folyamat részeinek lehet tekinteni.

Az 1944–1945 és 1948 közötti időszakban a mobilitási trendek és a politikai, társadalmi változások között még felfedezhető az összhang, hatott a „felszabadulás-effektus” vagyis az a hit és akarat, hogy a háború után valóban valami új berendezkedés teremtődhet, ahol a társadalmi igazságosság jegyében az egyenlőtlenségek jelentősen mérsékelhetők. Az 1947–1949-es politikai átmenet azonban véget vetett az illúzióknak, és kezdetét vette a magyar társadalom szovjet mintákat követő újrarendezésének kísérlete. A társadalmi lét valamennyi szférája a politika gyakorlatilag teljes körű kontrollja alá került. A mobilitási csatornák alárendelődtek az új kommunista politika társadalmi célkitűzéseinek. Ennek jegyében az egyéni és a kollektív represszió a mobilitási folyamatok szabályozásának is eszközévé vált. A társadalom különböző csoportjai közötti választóvonalak áthelyeződtek, újak születtek – például az egyéni gazdálkodó és a szövetkezetekbe belépő parasztok között, a „régi” és az úgynevezett szocialista értelmiség között. 1948 után a – háború következtében érthetően felerősödött és általánosnak tekinthető – politikai és társadalmi stabilitásigény idejétmúlt jelenséggé vált.

A földreform után éppen kibontakozóban lévő paraszti polgárosodás folyamatát az erőszakos kollektivizálási kampány kibontakozása megszakította, a paraszti foglalkozásúakat tömegesen kényszerítette ideiglenes vagy végleges foglalkozás- és lakóhelyváltoztatásra. Ezt mutatja, hogy 1949 és 1954 között 360 ezer agrárkereső hagyta el a mezőgazdaságot. A paraszti sorból kilépők többnyire szakképzettség nélküli, nehéz fizikai munkával járó ipari foglalkozásúak (segédmunkások) lehettek, ami rendszerint lefelé tartó mobilitást, társadalmi státusvesztést jelentett.

Az államosítások lezárulásával közel félmillió munkavállaló kényszerült állásváltoztatásra. A közép- és kisvállalkozók, kisiparosok, kiskereskedők – a korábbi alsó középosztályi és kispolgári csoportok tagjai – tömegesen vesztették el státusukat, ami a társadalom egésze szempontjából igen komoly gazdasági és kulturális tőkevesztést jelentett. Az 1949 után bekövetkezett változások értelmezése során a proletarizálás mellett feltehetően érdemes a mobilizáció kifejezést is alkalmazni. Örkény Antal értelmezésében a mobilizáció a felülről, hatalmi eszközökkel kikényszerített mobilitási folyamatokat takarja. Ebben a megközelítésben a mobilitás nem automatikusan pozitív tartalmú. A társadalmi mozgások értékét annak valóságos tartalma szabja meg. Magyarországon és a kelet-európai országok többségében a háború utáni igen erőteljes, széles társadalmi csoportokat érintő mobilitás eltér a nyugat-európai mintáktól, mert ezt „egy kívülről érkező és kizárólagos politikai normatív mintává emelt, sajátos szocialista gazdasági és politikai modernizációs modell” indukálta, ami megszakította ezeknek a társadalmaknak a történeti kontinuitását, vagy legalábbis erőteljesen és időlegesen eltérítette ezeket a kontinuitás pályaívéről. A társadalmi dinamika érzetét a „látszatmobilitási pályák” tartották fenn, miközben a társadalmi önismeret fenntartására nem volt mód. „Így pedig a társadalmi mobilitás személyes motivációi tekintetében az egyének továbbra sem tudják önmaguknak megválaszolni azt az alapkérdést, hogy vajon mihez képest és mit szeretnének elérni.” Nem jött létre tényleges társadalmi integráció, nem alakultak ki valóban működő identifikációs szerkezetek.

A hagyományos – szerves – mobilitási pályák többsége lezárult, ezzel szemben politikai indíttatásból a segéd-, betanított és szakmunkás, valamint az agrárproletár és szegényparaszti csoportok tagjai tömegesen változtatták meg társadalmi helyzetüket, váltak szellemi foglalkozásúakká és vezetőkké, s ugyancsak tömeges volt a mezőgazdasági foglalkozásúak ipari segéd- és betanított munkássá válása. Az 1949 előtti vezető és értelmiségi csoportok tagjai ezzel párhuzamosan többnyire elvesztették pozíciójukat, társadalmi kitérőpályákra kényszerültek. Az 1947–1949-et követő periódusban az új elit csoportok kialakítása a régi értelmiség és a középosztályi státusúak radikális cseréjével, teljes háttérbe szorításával valósult meg. Ez a kényszerű pozícióvesztés, deklasszálás erőszakos úton ment végbe.

Magyarországon az ötvenes évek első felében negyvenezer felső vezető és mintegy százezer középkáder kiemelését irányozták elő a tervezés mindenhatósága és az elitcsere jegyében. Az államapparátusba 50 000 munkáskádert emeltek ki. A cserélődés valóságos mértékét mutatja, hogy az országos főhatóságok és központi hivatalok vezetőinek 60 százaléka 1949 után került posztjára. A megfelelő iskolázottság és a szakképzettség hiánya hosszú időre tartósította a lehetséges konfliktusforrásokat. A kiemelt káderek körében igen nagy arányú volt fluktuáció. 1949 és 1956 között ugyanabban a pozícióban nem ritkán hatan-heten fordultak meg.

Tulajdonképpen a kommunista párt is egy önálló mobilitási csatornává vált, hiszen aki kellően lojális és hithű volt, feltétel nélkül elfogadta a szervezeten belül meglevő „mameluk szellemiséget”, valamint szert tudott tenni egy magasabb poszton álló támogatóra, bízhatott benne, hogy előbb-utóbb emelkedni fog a pályaíve. Elvált egymástól a vezetővé válás két lehetséges csatornája. Hosszú időn keresztül fontosabb volt a vezető pozícióba való azonnali kiemelés, mint a hagyományos oktatási intézményeken, a szakképzettség megszerzésén, a „hivatali” előmenetelen keresztül történő előrelépés. Bár az is igaz, hogy a termelés közvetlen irányításában a kiemeltek aránya átlagosan kétszerese volt a miniszteriális szintekének. A kiemelt káderek 70 százaléka 40 évnél fiatalabb, 95 százalékkuk az MDP tagja volt. Mobilitásuk alapvetően intragenerációs volt, ennek következtében szinte tökéletesen elszakadtak a kibocsátó társadalmi közegtől.

A szocialista fordulatot végrehajtó vezetés időlegesen képes volt a társadalom mobilizására egy új – a meglevőtől idegen – hierarchia megteremtésének eszméjéért. Széles körben próbálták elhitetni, hogy az erőszakolt mobilitás a pozíciók korábbinál demokratikusabb elosztási rendjét teremti meg. De ezzel megkerülték a normális társadalmi integráció kialakulását, sőt a társadalmi integráció korábbi rendjének felszámolásával dezintegrációs folyamatokat indítottak el a magyar társadalomban.

A strukturális változások jellemzőinek összefoglalását követően az értelmiségiek, a parasztság és a munkásság sorsának vázlatos áttekintésével szemléltetjük a második világháborút követő bő évtized társadalmi szerkezetének változásait.

 

3. Értelmiségiek, szellemi foglalkozásúak, alkalmazottak

A második világháború komoly vérvesztességet okozott az értelmiségi csoportokban is. A háborús események és az elhurcoltatások során a magyar szellemi élet számos kiválósága pusztult el. Az 1945- 1947 közötti időszakban úgy tűnt, hogy reális lehetőség és tartós tendencia a kulturális élet sokféleségének, az értelmiségi lét sokszínűségének kibontakozása.

A fordulat éveit követően a kommunista párt ellenfelei közé sorolta be az értelmiség jelentős részét is. Meglehetősen abszurd módon még azoknak az értelmiségieknek egy részét is bizalmatlanul kezelték, akik a kommunista párt tagjai és elkötelezett hívei voltak. „A kommunista értelmiségiek jelentős része őszintén és vakon hitt pártbeli feljebbvalóiban. Kételyeit elnyomta, tehetségét feláldozta, egyéniségét feladta. Cserébe adminisztratív irányító feladatokat kapott, kis fizetéssel járó, de befolyásos állásokat s a szép jövő reményét. [...] A régi értelmiséget az ötvenes években megalázták, önmagukkal való megalkuvásra kényszerítették. Társadalmi megbecsülésük hiánya, a drasztikusan lecsökkentett jövedelem aláásta az értelmiségi munka presztízsét. [...] A pedagógusok helyzete volt talán a legnehezebb. Azt kellett oktatniuk, amivel többnyire nem értettek egyet, agyon voltak terhelve, állandóan ellenőrizték, rendszabályozták őket. [...] A jogászok végrehajtó bürokratákká váltak, a tudósok el voltak zárva a Nyugattól, munkájukat a szovjet »tudományos felfedezésekhez« (lásd pl. Liszenko elmélete) kellett igazítaniuk. 1948 után megszűnt a szabad művészeti alkotómunka lehetősége.” A korszak folyamán időről időre felerősödő értelmiségellenesség kiváltó okai között azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az apparátusba, a politikai és társadalmi irányító posztokra tömegesen bekerülő alacsony képzettségű káderek kisebbrendűségű érzésükből fakadóan is igen erős ellenszenvet tápláltak a náluk képzettebb, tanultabb, tájékozottabb emberek iránt. Az ötvenes években a fizikai munka ideológiai okokból jelentősen felértékelődött a hivatalos megnyilatkozásokban a szellemi munkával szemben.

1945 és 1950 között a közalkalmazottak illetményeit a Horthy-korban érvényes rend szerint szabályozták, az alkalmazottakat továbbra is fizetési osztályokba sorolták, s központi rendelkezéseknek megfelelően állapították meg az alapkereseteket. A stabilizáció során kialakított arányoknak is köszönhetően az értelmiségiek és a szakmunkások jövedelme közötti különbségek ebben az időszakban folyamatosan csökkentek. Sőt a szakmunkások átlagos jövedelme már a negyvenes évek végére meghaladta az értelmiségiekét s ez a folyamat érvényesült az ötvenes évek első harmadában is. A fizetési osztályok rendszerét 1950-ben szüntették meg. A régi hivatalnokok és értelmiségiek előtt 1947–1949 után alapvetően két út állt: visszavonulni, ami természetesen az esetek jelentős részében nem önkéntes belátáson alapult, vagy alkalmazkodni a megváltozott feltételekhez és igényekhez. Az 1945 előtt is aktívak közül azok, akik elfogadták a „haladó értelmiségi” szerepét, többnyire elkerülték a tartós vagy átmeneti társadalmi pozícióvesztést. Az átalakulóban levő tágabb és szűkebb társadalmi környezet igen gyakran felemás módon értékelte a „behódolást”. A középosztályi normák látványos feladása nem ritkán a kapcsolatrendszerek felbomlásával, a családi viszonyok megrendülésével járt/járhatott együtt. Ugyanakkor a helyenként „nélkülözhetetlen reakciósnak” minősített régi szakembereknek számolniuk kellett azzal, hogy politikai tőkéjük hiányos, hiszen rendszerint nem volt kapcsolatuk a kommunista mozgalommal. Ennek következtében különösen az ötvenes években ritkán kerültek politikai-hatalmi szempontból fontosnak tartott pozíciókba, szerepük és tevékenységük gyakorta a második vagy harmadik vonalban működő szakember munkájára korlátozódott. Ezt a szabályt kivételként erősítették azok, akik „reakciós múltjukkal szakítva” már 1945-ben csatlakoztak a kommunista párthoz, s a koalíciós időszak politikai küzdelmeiben volt alkalmuk az érvényesüléshez szükséges politikai tőke megszerzésére. E csoport tagjainak pályaíve – kisebb kitérésekkel – alapvetően emelkedő jellegű volt.

A második világháborút követő évtized(ek) során Magyarországon az a sajátos helyzet alakult ki, hogy az értelmiségi hivatás és a szakszerűség időről időre ellentétbe került egymással. Az értelmiségi pályákra kerülésnél, pozíciók betöltésénél sem a megfelelő szakismeretek birtoklása, hanem a lojalitás és a politikai megbízhatóság vált alapvető szemponttá. A szabadpályás értelmiség mozgástere igen erősen leszűkült, az állami felügyelet erre is maradéktalanul kiterjedt. Az önálló értelmiségi tevékenységek gyakorlóinak állami alkalmazottakká kellett válniuk, ha továbbra is hivatásukat akarták folytatni. A változás lényeges momentuma az autonómia felszámolása. Lényegében nem maradt olyan terület, ahol a független értelmiség szakszerűségének szabályai érvényesülhettek volna, minden a központilag meghatározott normáknak, szabályoknak rendelődött alá. Az 1945-öt követő évtized kulturális és értelmiségi politikájának Révai József volt a meghatározó személyisége, aki az MKP/MDP egyik vezetőjeként vezényelte a polgári kultúra felszámolásának, illetve a szocreál eszmények kizárólagossá tételének kísérletét.

A második világháborút követően az egyik legdinamikusabb létszámnövekedést mutató társadalmi réteg az értelmiség volt.

Származási, képzettségi szempontok felől közelítve az értelmiségi foglalkozásúak rétege erősen heterogénné vált a negyvenes-ötvenes évek folyamán. Egyrészt többnyire alacsonyabb beosztásban, de jelen voltak azok, akik többgenerációs értelmiségi családból származtak, másrészt folyamatosan növekedett a munkás- és paraszti családból kikerülő „káderértelmiségiek” - új értelmiségiek száma és aránya.

A befejezett felsőfokú végzettségűek száma és nemek szerinti megoszlása

1941–1960 között

Év

Összesen

Férfi

Összesen

Férfi

   

(Fő)

 

százalék

1941

102 843

90 147

12 696

100,0

87,7

12,3

1949

107 258

90 058

17 200

100,0

84,0

16,0

1960

176 141

136 010

40 131

100,0

77,2

22,8

Forrás: 1980. évi népszámlálás 34. köt. Felsőfokú végzettséggel rendelkezők adatai. Budapest, 1983, KSH.; Magyarország népessége és gazdasága – múlt és jelen. Budapest, 1996, KSH.

Igen érdekes a szocializációs mechanizmus működése ezen a téren is. Bár kétségtelenül jelen volt az új „káderértelmiségi” relatíve igénytelenebb normarendszere, hosszú távon, úgy tűnik, a régi értelmiség normái, értékrendszere, viselkedéskultúrája, műveltségeszménye vált meghatározóvá, az újonnan értelmiségivé válók tehát a tradicionális értelmiségi értékrendszerhez alkalmazkodtak. A szocializációnak más vonatkozásban is fontos szerepe volt. A szocialista rendszer első évtizedeiben értelmiségi pozícióba kerültek érthetően arra törekedtek, hogy gyermekeik számára olyan normákat, viselkedési szabályokat nyújtsanak, amelyek az értelmiségi pályák felé orientálják őket.

Az új rend saját értelmiségi bázisának kialakítását kedvezményekkel támogatta. Az ötvenes évek elején bevezették a numerus politicus intézményét: ennek értelmében a munkás- és paraszt származású fiatalok származásuk okán előnyt élveztek az egyetemi és főiskolai felvételi vizsgákon; szakérettségis tanfolyamokat indítottak, amelyek segítségével le lehetett rövídíteni a felsőfokú tanulmányokig vezető utat.

A háború befejeződése a közalkalmazottak jelentős csoportjai számára állásuk elvesztését is jelentette, s ebben a területvesztés miatti intézménymegszűnések mellett az igazolási eljárások, a B-listázások egyaránt szerepet játszottak. A közalkalmazottak másik része rugalmasan próbált alkalmazkodni a megváltozott viszonyokhoz. Ennek jegyében és állásuk megmentése érdekében, többnyire a kommunista vagy a szociáldemokrata pártba léptek be.

A közszolgálatban foglalkoztatottak teljes létszáma 1945-ben elérte a 300 000 főt, közülük minden második 1939 után került állásba. Az igazolási eljárások során mindazokat az állami alkalmazottakat eltávolították, akikről bebizonyosodott, hogy háborús és népellenes cselekményekben vettek részt. A B-listázást részben gazdasági, részben pedig politikai okokkal indokolták. A közalkalmazottak létszáma 1945 folyamán nem csökkent lényegesen, az újra elcsatolt területeken foglalkoztatottak munkaviszonya nem szűnt meg. A fizetésüket annak ellenére megkapták, hogy ténylegesen nem teljesítettek közszolgálatot. Az eredeti felülvizsgálati elképzelések szerint a közalkalmazottak egyharmadát-egynegyedét kellett volna elbocsátani ahhoz, hogy az 1938-as létszámot elérjék, végül a B-listázások során kb. 80- 100 000 főt küldtek el. Ezek a lépések természetesen alkalmat teremtettek a különböző politikai érdekek érvényesítésére is, ami egyes területeken a pozíciók pártok közötti felosztását, az ún. arányosítást jelentette. A személyi felülvizsgálatok ismétlődő hullámai 1945–1946-ban bizonytalanságot keltettek a köztisztviselők és a közalkalmazottak között, s átmenetileg csökkentették a közszolgálati pályák vonzerejét, részben ezzel összefüggésben 1948-ig viszonylag alacsony volt a munkáskáderek beáramlása. A közalkalmazottak létszámnövekedése ebben az időszakban elsősorban a bankok, az iskolák és az önkormányzati közigazgatás államosításából adódott. Kovács M. Mária kutatásai szerint a koalíciós időszak végén közel kétharmados volt a közalkalmazottak között a „régiek” aránya. A kommunista hatalomátvételt követően kiemelt figyelmet fordítottak az alkalmazottak politikai felügyeletére, amit a munkáskáderek tömeges kiemelésével próbáltak megoldani. A tisztviselői réteg korábban részben középosztályi, részben kispolgári jellege a negyvenes–ötvenes évek fordulójától jelentős változásokon ment keresztül csakúgy, mint e csoport társadalmi összetétele és rekrutációs bázisa. A korábban meglehetősen nagy létszámú és széles körben alkalmazott magántisztviselői kar – a magánszektor felszámolásával párhuzamosan – összezsugorodott.

A – közigazgatási – tisztviselői karban végment változásokat történeti értelemben két szakaszra lehet osztani. A negyvenes és az ötvenes években az idesorolható szakmák és foglalkozások presztízse nagymértékben csökkent, a feladatok ellátásához korábban szükséges iskolázottsági és szakmai kritériumok érvényüket vesztették, a tisztviselői pályák lassú, de biztos társadalmi emelkedést biztosító jellege jelentősen mérséklődött, ami rontotta a kiszámítható társadalmi pozícióváltást, a lassú emelkedés lehetőségét is. A tanácsrendszer bevezetésével (1950. október) a közigazgatás személyi állománya mind a vezetői, mind pedig a végrehajtói szinten jelentősen kicserélődött, miként a helyi-területi közigazgatás működése és jellege is alapvetően átalakult. A „janicsárképző” iskolákon, a káderképzés különböző szintjein a kiválasztottak a legritkábban jutottak hozzá a későbbi feladataik ellátásához szükséges ismeretekhez. A hivatal, a bürokrácia hatékonysága jelentősen visszaesett. „Döbbenetes, bár nem érthetetlen az a hanyatlás, ami a negyvenes évtized utolsó éveitől a hivatali írásbeliséget jellemzi. ... a korabeli iratok stílusának és helyesírásának hirtelen alsó tagozatos elemista szintre romlása önmagában is azonosíthatóvá teszi az »új népi káderek« hivatalba lépését.” 1949 és 1953 között úgy növekedett 180 000 főről 262 000 főre a hatalmi apparátus létszáma, hogy közben a korábban is az igazgatásban dolgozók döntő többségét menesztették.

Az apparátusok létszáma erőteljesen növekedett. A közigazgatásban dolgozók száma 1930-ban 19 000 fő volt, 1952-ben már 59 000 fő. A tanácsoknál tisztviselőként és közalkalmazottként foglalkoztatottak létszáma az 1950. évi 130 000 főről 1958-ra 194 000 főre emelkedett. Tisztviselő helyett 1950 után hosszú ideig „a közigazgatás frontján harcoló” kádereknek tekintették a közigazgatásban dolgozókat, akik elsőrendű feladata a központi utasítások maradéktalan végrehajtása. A közhivatalnok társadalmi szerepének leértékelődését nemcsak az alacsony iskolázottságú, többnyire semmiféle igazgatási szaktudással nem rendelkező káderek tömeges beáramlása okozta, hanem az egyszerű, rutinszerűen végezhető szellemi munka tömegessé válása is jelentős mértékben hozzájárult ehhez.

 

4. A paraszti társadalom változásai 1944–1956 között

A paraszti társadalom életében a két háború közötti időszakban számos kisebb-nagyobb feszültségforrás alakult ki és vált tartóssá. Ezek közül legnagyobb jelentőségű a földkérdés megoldatlansága volt. Így 1945 után ez a magyar társadalom és a politika egyik gyors intézkedéseket követelő kérdésévé vált. A földtulajdon-viszonyok radikális átalakítása, a nagybirtokok felosztása és a földnélküliek minél szélesebb körének földhöz juttatása valamennyi politikai párt programjában szerepelt. A mezőgazdaság is súlyos károkat szenvedett a háborús események során, s nyilvánvalóvá vált, hogy a rekonstrukcióhoz elengedhetetlen a parasztság érdekeltségének megteremtése, ami elsősorban a földtulajdon kiszélesítése révén tűnt megvalósíthatónak.

A pártok közül legradikálisabb álláspontot a Nemzeti Parasztpárt képviselte. Tervezetük szerint teljes egészében kisajátításra és felosztásra került volna, az 1000 kat. holdat meghaladó nagybirtok; a 100 hold feletti úri birtok; a 200 hold feletti gazdagparaszti birtokok. Elkobzásra javasolták a Volksbund-tagok, valamint a háborús- és népellenes bűncselekményekkel vádolt, emiatt elítélt tulajdonosok földjeit. Ez az elképzelés az agrárproletár és szegényparaszti rétegeknek kedvezett, a reform végrehajtását pedig az érdekeltekre bízta, a végrehajtás befejezésének időpontjául 1945. október 1-ét jelölte meg. A Magyar Kommunista Párt kisebb változtatásokkal ugyan, de lényegében elfogadta a parasztpárti javaslatokat. A Szociáldemokrata Párt földreformmal kapcsolatos álláspontjában hangsúlyos elemként kezelte, hogy csak a 200 hold feletti birtokok kerüljenek kisajátításra, és fontosnak tartották a kártérítés kérdését is. Emellett szorgalmazták az egyházi és hitbizományi birtokok teljes és kártérítés nélküli kisajátítását is. A korszak meghatározó politikai csoportjai között a Független Kisgazdapárt törekedett leghatározottabban a gazdasági racionalitás szempontjainak a figyelembevételére reformtervének megfogalmazása során. Az életképes birtokok kialakítása, illetve a kis és középüzemek közötti egészséges arányok megteremtése jegyében csak a 3- 500 hold feletti földbirtokok igénybevételét javasolták, a reform lebonyolításából kizárták volna az abban érdekelteket, a birtokaprózódás elkerülése érdekében korlátozni akarták a földnélküliek földhöz juttatását, és azoknak adtak volna többet, akik már rendelkeztek valamennyi földdel. Az erdők és a mezőgazdasági üzemek kisajátítását nem tervezték, a kisajátított birtokokért fizetendő kártalanítás összegét pedig magasabbra szerették volna emelni.

Az 1945. március 17-én kihirdetett, 600/1945. számú földreformrendelet megfogalmazásakor lényegében a parasztpárti javaslatokat követték, a végrehajtás során pedig a kommunista párt jutott túlsúlyra. Szervezeti értelemben a földreformot az Országos Földbirtokrendező Tanács irányította, s egyben fellebbviteli fórum is volt. Az ország 25 megyéjében létrehozták a megyei földbirtokrendező tanácsokat, amelyek első fokú hatóságként felügyelték a reformot. A konkrét végrehajtás pedig a 3165 községi földigénylő bizottság feladata lett. Ezen a szinten ítélték meg a jogosultságot, s a területfelméréstől a földek kiosztásáig lényegében mindent elvégeztek. Természetesen a folyamat igen sok konfliktussal járt. Hiszen nem volt mindegy, hogy kit minősítettek juttatásra jogosultnak, az igénylő mennyit földet, mikor, a határ melyik részén és hány tagban kapott. Természetesen a szerveződő pártok is igyeztek a bázisukat és a társadalmi támogatottságukat megerősíteni a földosztás segítségével.

Jogosultnak minősítették a gazdasági cselédeket, a mezőgazdasági munkásokat, a törpebirtokosokat, az 5 kat. holdnál kevesebbet öröklő nős fiúgyermeket. Az igénylések kielégítése során előnyben részesítették a családosokat, a 3 vagy ennél több gyermekkel rendelkezőket, az antifasiszta és partizánmozgalomban résztvevőket, illetve az antifasiszta ellenállás hősi halottainak hozzátartozóit. A juttatásban részesülő nem lehetett idősebb 60 évesnél. A reform során az egy személynek kiosztható terület felső határa 15 hold, alsó határa pedig 3 hold lehetett az előírások szerint. Mértéke attól függött, hogy az illető föld nélküli volt, vagy már birtokolt valamennyi földet. A juttatásban részesült törpebirtokosok a kapott terület forgalmi értékének egynegyedét voltak kötelesek megváltási árként kifizetni tíz év alatt, ha korábban nincstelenek voltak akkor pedig húsz év alatt. A reform során 75 500 földbirtokot sajátítottak ki, az ország 16 millió kat. hold-nyi területének 35 százalékát vették igénybe, a juttatott földbirtok átlagosan 5,1 kat. hold volt. Az 1941-es népszámlálás adatait felhasználva megállapítható, hogy a mezőgazdasági munkások 48 százaléka, a cselédek 53 százaléka, a törpebirtokosok 56 százaléka a kisbirtokosok 25 százaléka került a kedvezményezettek közé. A 750 000 benyújtott igényből 663 000-t ismertek el jogosnak, de csak 642 342 fő volt a juttatásban részesülők száma. A 350 000 házhelyigénylő közül 150 000 fő kapott 1500–3000 négyzetméternyi területet házépítés céljára.

A földreform a korábbi birtokmegoszlás aránytalanságait enyhítette, de miután nem párosult széles körű agrárreformmal, elsősorban a szociális és politikai feszültségeket mérsékelte. A reform következtében jelentősen megváltozott a paraszti társadalom belső tagoltsága. A mezőgazdasági népességen belül az 1941-es adatokhoz viszonyítva 46 százalékról 17 százalékra esett a földnélküliek aránya, a törpe és kisbirtokos rétegé 47 százalékról 80 százalékra emelkedett, s a gazdagparaszti csoportok aránya 7 százalékról 2,9 százalékra csökkent. Meghatározó csoporttá vált tehát a törpe és kisbirtokos paraszti réteg. A földreform megerősítette a magántulajdonosi tudatot a parasztságban, és ezzel (is) perspektívikussá tette azt a hagyományos paraszti életpályát, aminek meghatározó eleme volt a föld magántulajdona. A földtulajdon a XX. század közepének magyar paraszti társadalmában társadalmi rangot, presztízst jelentett, a létbiztonság alapjának s egyben a szabadság, az önállóság és a társadalmi felemelkedés zálogának számított. A kortárs elemzők többsége, köztük Bibó István is úgy vélte: „Az 1945. évi változás legdöntőbb, vissza nem csinálható eredménye a földreform...” Elsősorban azért, mert mérsékelte a paraszti társadalmon belüli egyenlőtlenségeket, és előrelépést jelentett a paraszti polgárosodás kibontakozása terén. Ez valóban így volt, hiszen a reform valamivel több mint 400 000 új egyéni tulajdont teremtett, és 240 000 meglevő birtokot egészített ki. 1949-re mindössze 4000 olyan birtok maradt az országban, aminek a területe meghaladta a 100 kat. hold-at. Ugyanakkor földreform következményeit sorra véve arról sem lehet megfeledkezni, hogy az újonnan földhöz juttatott gazdák jelentős számú csoportja a szükséges eszközök, az önálló gazdálkodáshoz megkívánt ismeretek és a forgótőke hiányában tartósan képtelen volt az önálló gazdasági tevékenységre. Ez normális körülmények között nyilvánvalóan a földbirtokszerkezet önkorrekciójához vezetett volna. A földreformot jogi értelemben az 1946. május 3-án elfogadott IX. sz. törvény zárta le.

A tulajdonosi szerkezet változása jól nyomon követhető a paraszti társadalom átrétegződésében is. Az 1949-es népszámlálás már regisztrálta ennek hatásait és egyúttal rögzítette a paraszti társadalom felszámolásáért indított kommunista hadjáratot megelőző állapotokat is.

Az adott körülmények között a negyvenes évek végén a szovjet típusú mezőgazdasági termelőszövetkezet létrehozásának gondolata egyáltalán nem volt népszerű a paraszti társadalomban. Az 1948/49-től kibontakozó első kollektivizálási hullám során elsősorban azok léptek be a szövetkezetekbe, akiknek tulajdonképpen mindegy volt, hogy hol dolgoznak bérmunkásként. Tehát a kolhoz típusú szövetkezetek tagságának zöme a földtulajdonnal nem rendelkező cselédek és mezőgazdasági munkások köréből, valamint a földreformot követően az önálló gazdálkodással sikertelenül kísérletezők közül került ki. A kommunista politikusok a kollektív gazdálkodás gondolatát minden lehetséges eszközzel megpróbálták elfogadtatni a magántulajdonosi tudatukban éppen megerősített gazdákkal. Az alkalmazott eszközök skálája a fokozatosan durvuló hangnemet alkalmazó sajtópropagandától a személyes agitáción át a gazdasági kényszerek és a fizikai erőszak alkalmazásán keresztül a büntetőjog alkalmazásáig terjedt. Súlyos teher volt a mezőgazdasági termények kötelező beszolgáltatása, mert a szabadpiaci árnál jóval alacsonyabb átvételi áron kellett teljesíteni a szinte folyamatosan emelkedő beszolgáltatási kötelezettségeket. Mindemellett 1949 és 1955 között a parasztság általános adóterhei háromszorosukra növekedtek. A gyakorlatilag teljesíthetetlen terhek maguk után vonták a büntetőjog eszközeinek beépülését az agrárpolitikába. Ennek következtében 1949 és 1955 között több mint 400 000 földművest ítéltek el „a közellátás veszélyeztetésének” vádjával, ami az esetek többségében a beszolgáltatási kötelezettség nem teljesítését jelentette.

Az 1956 előtti időszak falusi életét a különböző kampányok váltakozása jelentős mértékben meghatározta. Gyakorlatilag minden tevékenység kampányformát öltött. Ezek közül a termelési, a begyűjtési, a tagosítási és a – falusi osztályharc éleződését igazoló – „kulákellenes” kampányok voltak a legfontosabbak. Kulákká nyilvánították azt, aki 25 kat. holdat vagy ennél nagyobb területet birtokolt, illetve a tulajdonában lévő mezőgazdasági terület aranykorona értéke meghaladta a 350 aranykoronát, cséplőgépe vagy kocsmája volt. Meg kell jegyezni, hogy a magasabb jövedelmezőségű területek - zöldségeskertek, gyümölcsösök, szőlőtermelő gazdaságok - esetében magasabb szorzószámokat alkalmaztak, így akár 5- 8 holdnyi gyümölcsössel is kulákká lehetett nyilvánítani bárkit. A kuláküldözés az ötvenes évek első felében gyakorlatilag parttalanná vált, célja a félelemkeltés és a legsikeresebb, illetve a legnagyobb tekintéllyel, befolyással rendelkező gazdaréteg felszámolása volt. Az ötvenes évek első harmadában a kuláklistán szereplők száma mintegy 60- 70 000 fő volt.

Ugyancsak nagy bizonytalanságot okoztak az ismétlődő tagosítási kampányok. A szövetkezetek megalakításához kapcsolódva időről időre újrarendezték a falvak határát azzal a céllal, hogy a téeszek számára egységes földterületet biztosítsanak. 1949 és 1955 között 2280 községben 4215 tagosítási eljárás zajlott le, amelyek több mint 7,5 millió kat. holdat érintettek. Sok-sok ellentmondásával együtt is a két háború közötti falusi viszonyokban benne volt a tervezhetőség, a stabilitás, ami 1949 után gyakorlatilag teljes mértékben megszűnt.

A kolhoz típusú mezőgazdasági termelőszövetkezetek szervezése 1948 végétől gyorsult fel. 1948 decemberében kormányrendeletben szabályozták a szövetkezetekkel kapcsolatos kérdéseket, s a közös gazdaságokat három kategóriába sorolták. Az egyes, a kettes és a hármas típusú szövetkezetek közül ez utóbbi számított a „legfejlettebbnek”, mert ebben a formában már nemcsak egyes munkákat végeztek közösen a tagok, hanem a föld, a műveléséhez használt eszközök, az állatállomány is közös tulajdon volt. A szovjet minta alapján a téeszeknek ekkor még nem lehetett önálló gépparkjuk, a mezőgazdasági gépek üzemeltetésére így kiépítették a gépállomások országos hálózatát. Természetesen a kollektivizálás is tervszerű átalakítási folyamat volt. Ennek során is a központilag előre megállapított tervszámokat próbálták teljesíteni. Miután 1949-ben és 1950-ben gyakorlatilag a falusi nincstelenek közül kerültek ki a téesztagok, 1951-ben kampány kezdődött a kis- és középbirtokos réteg beléptetése érdekében. (A gazdagparaszti csoportok tagjai ekkor nem lehettek szövetkezeti tagok.) A célzott agitáció következtében 1952 decemberére a téesztagok körében egyharmad lett azoknak az aránya, akik 7 kat. holdat vagy ennél nagyobb földet vittek be a közösbe. A parasztságra nehezedő politikai és gazdasági nyomás hatására az ötvenes évek elején tömeges jelenséggé vált a földtől való menekülés. 1949 és 1953 között valamivel több mint 1,5 millió kataszteri hold földet hagytak parlagon vagy ajánlottak fel az államnak az egyéni gazdálkodók. 1950 és 1953 között a szövetkezetek taglétszáma 120 000 főről 376 000 főre emelkedett, de ugyanekkor mintegy 300 000-en hagyták el ideiglenesen vagy véglegesen a mezőgazdaságot, és többnyire ipari munkát vállaltak. Az ötvenes évek első felében a paraszti társadalomban végbement átrendeződést jól mutatja, hogy 1949 és 1955 között 692 000 fővel csökkent a mezőgazdasági magántermelők száma, az állami gazdasági alkalmazottaké ellenben 230 000 fővel, a téesztagoké pedig 220 000 fővel emelkedett.

A mezőgazdasági aktív keresők száma 1948 és 1955 között 238 000 fővel mérséklődött. 1949-ben a 2 190 900 főnyi mezőgazdasági aktív keresőnek a 96 százaléka a magánszektorban tevékenykedett, 1955-ben az 1 952 400 főnyi mezőgazdasági aktív keresőnek márcsak 72 százaléka volt a magánszektorban foglalkoztatott. A magángazdák tábora 1949-ben még 1,66 millió főt, 1953-ban csak 1,27 millió, 1955-ben pedig 1,51 millió főt számlált. 1949-ben a 25 kat. holdnyi vagy ennél nagyobb gazdaság száma még 47 200, melyek átlagos területük 39 kat. hold, 1955-ben már mindössze 7100 gazdaság tartozott ebbe a kategóriába, átlagosan 35 holdnyi területtel. A csökkenésben természetesen annak is szerepe lehetett, hogy a nagyobb gazdasággal rendelkezők a családtagjaikra iratták földjeik egy részét, annak reményében, hogy ily módon csökkenthetők az adózási és a beszolgáltatási kötelezettségek.

A paraszti társadalomra nehezedő nyomás 1953 júniusa és 1955 februárja között, Nagy Imre első miniszterelnöksége idején valamelyest enyhült – mérséklődtek az adó- és beszolgáltatási terhek, lehetővé vált a szövetkezetből való kilépés - , de a viszonyok tartósabb változásait 1956 hozta magával. 1956 októberében a magyar falvak lakossága által megfogalmazott politikai követelések középpontjában az általános és országos követelések mellett a korábbi időszak parasztellenes agrárpolitikája által okozott sérelmek orvoslása és a föld magántulajdonára alapozott mezőgazdasági termeléssel kapcsolatos korlátozások eltörlése állt.

 

5. A munkásság átalakulása

A háború befejeződését követően a munkásság társadalmi-politikai jelentősége megnőtt. Szinte valamennyi politikai párt programjában helyet kaptak a foglalkoztatáspolitikával és az ipari munkásság élet- és munkakörülményeinek javításával kapcsolatos elképzelések. A munkás-érdekképviseletet a szociáldemokrata és esetenként a kommunista párthoz közel álló szakszervezetek – amíg volt valóságos politikai mozgásterük – többé-kevésbé hatékonyan képesek voltak ellátni. A fordulat éveit követően a szakszervezetek eredeti funkciójukat lényegében teljes mértékben elvesztették.

A munkáltatók és a munkavállalók közötti viszony alapvetően megmaradt a normális keretek között, az alkalmazás körülményeit is ez határozta meg alapvetően. A munkakörülményeket, a béreket, a bérarányokat, a munkaidő hosszát, az egyes beosztásokkal együtt járó külön juttatások, pótlékok mértékét, a túlórázás szabályait kollektív szerződések szabályozták. A heti munkaidő az iparban továbbra is 48 óra volt. A textiliparban a háború utáni években a kollektív szerződések keretében szabályozták a munkaköröket. „A mesterek irányították a betanított és szakmunkások munkáját, felelősek voltak a gépek, munkaeszközök karbantartásáért és szakszerű működtetéséért, ellenőrizték és tanították a beosztott munkásokat. A segédmesterek a mesterek utasításai alapján segédkeztek a gépek karbantartásában és a munkások felügyeletében. A főmesterek az egységes irányítás biztosítása céljából összehangolták a mesterek tevékenységét.” A munkások és a főmesterek órabére közötti különbség 1946-ban három-ötszörös volt. A mesterek és a kiemelt szakmunkások a bérükön felül táppénzkiegészítésben részesültek, évente kaptak munkaruhát, egy öltönyre való meghatározott minőségű szövetet.

1947. október 1-jétől új országos bérszabályozási rendszer léptettek életbe az ipar valamennyi ágazatában. Ezt követően a bérezés kérdéseiben a fokozatosan kommunista párti befolyás alá kerülő Országos Munkabérmegállapító Bizottság szerepe vált mindinkább meghatározóvá. A szakmunkásokat három, a segéd- és betanított munkásokat hat kategóriába sorolták. Tovább erősödött az 1945-ben bevezetett területi bérdifferenciálás. Eszerint a gyár földrajzi helyétől függően 15-20 százalék különbség volt két azonos képzettségű, azonos beosztású munkás között.

A háborús károk helyreállításának időszakában is voltak munkaversenyek. Ezek esetében azonban még – 1947 végéig – a reális elemek voltak a dominánsak. Az adott helyzetben általános törekvés volt a romokban heverő ország helyreállítása minél rövidebb idő alatt. „Nem egy bizonyos időre tervezett munkamennyiség lényegesen gyorsabb elvégzése volt a cél, hanem a saját vállalás szerint kitűzött, meghatározott időtartamra szóló többletteljesítés. Nem a folyamatos túlhajszoltság, hanem reális időn belül elvégezhető feladatok megvalósítása.”

1946-tól a magántulajdonban levő ipari termelőüzemek számának folyamatos csökkenése figyelhető meg. Az 1949-es népszámlálás adatai szerint, 1946-ban a gyáriparban 4.695 üzem, vállalkozás működött, ebből 4049 volt magántulajdonban, 1949-ben – az államosítással együtt járó centralizációs jellegű átszervezések miatt – már csak 1632 ipari üzemet írtak össze, amiből 32 volt magántulajdonban. Tehát amíg 1946-ban a gyáripari vállalkozások 86,2 százaléka magántulajdonban volt, addig 1949-ben a magánkézben levő üzemek aránya 1,9 százalék volt.

A kommunista hatalomátvételt követően nemcsak az üzemek tulajdonosi viszonyai, hanem a munkástársadalom belső tagolódása is jelentős változásokon ment keresztül. A tapasztalt szakmunkásokat, művezetőket, közvetlen termelésirányítókat tömegesen váltották le. 1950–1951-ben külön hátránynak számított, ha valaki korábban a szociáldemokrata párt tagja volt. Helyükre a kor gyakorlata szerint, frissen kiemelt megbízható káderek kerültek. „A régi rendszer kiszolgálóit, a kispolgári egyéneket, akiknek a többsége nem volt hajlandó a magáévá tenni a marxista–leninista világnézetet” enyhébb esetben alacsonyabb munkakörbe helyezték, munkabérét csökkentették, rosszabb esetben átszervezés címén elbocsátották, nem ritkán internálták vagy börtönbe zárták. A cserélődés mértékét jól mutatja, hogy 1951 nyarán a nehézipari vállalatok mintegy 3500 művezetőjének már csak az egynegyedét tették ki azok, akik 1945 előtt is hasonló pozícióban voltak. A munkásokat szocialista brigádokba szervezték. A helyi irányítás, a tervfeladatok végrehajtása – formálisan – az üzemi párttitkárból, az igazgatóból és a szakszervezeti bizalmiból álló háromszög kezébe került.

Az 1945 és 1949 közötti években csökkenő mértékben ugyan, de a munkások többsége a magánszektor kis- és nagyvállalatainak, a helyi és központi kezelésű közszolgálati vállalatok alkalmazásában állt. Az államosítások kiterjesztésének következtében 1951-re a magánszféra szerepe a foglalkoztatásban minimálisra zsugorodott. 1949-ben a magánkisipar munkásainak a száma, a magánépítőiparral együtt még 78 000 fő, 1951-ben már csak 19 000 fő volt. Ugyanebben az időszakban az állami tulajdonú ipari és építőipari üzemek munkásainak száma 468 000 főről 729 000 főre emelkedett. 1960-ban pedig az állami üzemekben foglalkoztatott ipari és építőipari munkások együttes száma 1 079 000 fő, a magánszektorban tevékenykedő munkások száma 1960-ban már csak 32 000 fő volt.

1948 után előtérbe került az erőltetett iparosítás, ami maga után vonta a városi munkásság gyors ütemű létszámnövekedését. Az első ötéves terv több mint 300.000 új ipari munkás munkába állítását irányozta elő. A szocialista gazdasági rendszer lényegéből következően az ipari termelés növelését a „szabad” és olcsó munkaerő tömeges alkalmazása révén akarták elérni. Ez azonban nem jelentette a teljes körü foglalkoztatottság kialakulását vagy másként a munkanélküliség megszünését, hiszen például a kiemelt fejlesztésben részesülő iparosodó területektől távolabb eső, többnyire hagyományos mezőgazdasági területeken a kibontakozó belső vándorlás ellenére sem lehetett teljes mértékben lekötni a szabad munkaerőt. Az 1953-as politikai váltás következtében kibontakozó „racionalizálási hullám” valamint az 1956-os forradalom is kisebb-nagyobb munkanélküli-hullámot generált. (1956 után átmenetileg bevezették a munkanélküli-segélyt is.) Ám a nehéziparosítás, majd a kibontakozó építőipari beruházások tömegesen szívták fel a kialakult falusi „munkaerő-felesleget”.

A változások a társadalompolitikai vetületei is fontosak voltak. A korabeli ideológiai felfogás szerint klasszikus szocialista rendszer „szocialista jellege” a bérmunkások, ezen belül is a nagyüzemek ipari munkások számának növekedésével párhuzamosan erősödött. Ennek a szemléletnek a jegyében kialakultak a kultikus helyek mint például a „Vörös Csepel”, Angyalföld, Sztálinváros/Dunaújváros. Az itt dolgozó munkások ideológiai, politikai és nem utolsó sorban propaganda szempontból a „szocialista munkásosztály” elitjét alkották. A kommunista hatalom társadalmi bázisának tekintett munkások azonban főként az élet- és munkakörülmények folyamatos romlását észlelték, nem pedig azokat az előnyöket, amelyeket a „a munkáshatalom, a proletariátus diktatúrája” jelentett. Valóban nehezen hihették el a „munkásálmok megvalósulását” például azok az ózdi kohászok, akik 1952–1953-ban rendre azt tapasztalták, hogy „az egészségügyi berendezések (öltöző, mosdó) nagyrésze nem működik. A dolgozóknak 25 százaléka van ellátva öltőzővel és mosdóval. (...) Az iparvasúti műhely gyárunknak legmocskosabb helye és 320-an dolgoznak benne. Még csak egy rendes mosdó sincs, ahol mosakodni tudnának. Két vályú van, melyben egymás után kell mosakodni.” Nem volt ritka az sem, hogy a mosdóval, WC-vel, villannyal hiányosan ellátott, vagy egyáltalán nem rendelkező városi munkásszállásokon élők az ágyban is váltották egymást.

Egy meglehetősen sajátos – ideológiai megalapozottságú és politikai-ideológiai célokat szolgáló – „munkásfétisizmus” alakult ki az ötvenes években. A társadalompolitikai célkitűzések – legalábbis verbálisan – alárendelődtek a „munkásosztály érdekeinek”. Munkásosztályon azonban szinte kizárólagos jelleggel a nagyipari, ezen belül is a nehézipari üzemek munkásait értették.

A szocialista korszakban a munkáspolitika kiemelkedő jelentőségű elemévé váltak a munkaversenyek. A valóságos érdekeltségi viszonyok helyett többnyire politikai indíttatású munkaversenyek formájában törekedtek a teljesítmény fokozására, rendszerint irreális, a gyakorlatban megvalósíthatatlan célokat kitűzve. A munkaversenyeket általában valami jeles esemény, „a nagy Sztálin 70. születésnapja”, „Rákosi elvtárs születésnapja”, az éppen esedékes kommunista pártkongresszus, „Lenin elvtárs születésének évfordulója tiszteletére vagy valamilyen politikai kampány jegyében – „az imperialista betolakodók ellen küzdő koreai nép megsegítésére”, szervezték. A munkaversenyben való részvétel lényegében kötelező volt. Az erőteljes politikai, ideológiai és anyagi ráhatásoknak köszönhetően az ötvenes évek első felében sorjáztak a világra szóló diadalok, az egy műszak alatti 1000 százalékos teljesítmények, amelyeknek a döntő többsége nyilvánvalóan képtelenség volt vagy egész egyszerűen munkaszervezési trükkök – a munkafolyamat egy fázisra történő leegyszerűsítése – húzódtak meg a háttérben. A valóságban jelentős mértékben túlteljesíteni a normát márcsak azért sem érte meg, mert rövid úton a magasabb teljesítményt tették meg az elvégzendő munka normájává.

Ugyancsak a teljesítmény fokozása érdekében, a munkaverseny egyéni formájaként honosították meg az ötvenes évek elején az ún. sztahanovista mozgalmat. A sztahanovista munkások – Pióker Ignác, Horváth Ede, Muszka Imre, Deák János – „a munka frontján folytatott küzdelem hétköznapi hősei” – példaképekké stilizálódtak, akik emberfeletti teljesítményük révén különös emberekké váltak. Pióker Ignác például 1953-ban már az 1956-os munkatervének megvalósításáért „küzdött.” Az ötvenes évek első felében különösen gyakoriak voltak a normaemelések, ami a teljesítménybérben foglalkoztatott munkások számára komoly hátrányt okozott, mert rendszerint burkolt bércsökkentést jelentettek. Az időszak legnagyobb központi normarendezését 1950 áprilisában-májusában hajtották végre, ekkor mintegy 17 százalékkal emelték meg a kötelező teljesítményszintet. Ezek is jelentős mértékben hozzájárultak a korábban magas színvonalú magyar munkakultúra jelentős romlásához. Hiszen a munkaerő korlátlan felhasználásának törekvésére természetes reakció volt a teljesítmény-visszatartás. A kiélezett körülmények között állandó problémát jelentett a munkafegyelem megteremtése, 1950–1951-ben ugrásszerűen emelkedett az igazolatlan hiányzások száma, különösen a mezőgazdasági termelés csúcsidőszakaiban, amit fegyelmi büntetéssel vagy súlyosabb esetben elbocsátással büntettek. Ugyancsak a munkaszervezés és a teljesítmény fokozás eszközévé vált a büntetőjog többek között a szabotázs büntetőjogi kategóriájának kiterjesztésével, a tervbűntett fogalmának bevezetésével (1950. évi IV. trv.). A jogszabály szerint öt évig terjedő szabadságvesztéssel volt büntethető az, aki „a népgazdasági terv vagy valamely részletterv megvalósítását veszélyezteti (...) a munkát késedelmesen, hibásan vagy hiányosan végzi (...) olyan termelést folytat, amely oktalan anyag-, energia- vagy munkaerőpazarlással jár...” Ezen túlmenően a munkahely önkéntes elhagyása is bűncselekménynek minősült, 1952–1953-ban 15 000 kerültek bíróság elé ezzel a váddal. Az ötvenes években az állami kizsákmányolással szemben – a tiltások és a korlátozások ellenére – a munkások többnyire munkahely-változtatással védekeztek. 1951-ben a munkakönyvet váltó munkások 92 százaléka változtatott az év során legalább egy alkalommal munkahelyet, közülük minden második 4 vagy több alkalommal. Ugyanakkor az ötvenes évek elejétől bevezették az általános munkakötelezettséget, aminek értelmében megszületett a közveszélyes munkakerülés (kmk.) büntetőjogi kategóriája is. A törvényesen előírt 48 órás munkaidőt – az 1956 előtti időszakban – a legritkább esetben tartották be, sőt a különböző munkaversenyek, „kongresszusi felajánlások” révén a többletmunka ellenértékét sem mindig fizették ki. Mindennapos gyakorlattá vált a hét napos munkahét például a bányászatban, az építőiparban. Szervezett érdekvédelem a rendszer jellegéből következően nem működhetett, a feszültségek időnként sztrájkszervezési kísérletekben, kisebb-nagyobb munkabeszüntetésekben kerültek a felszínre. A munkásság jövedelmi viszonyai az ötvenes évek elején – alacsony szinten – meglehetősen kiegyenlítettek voltak. A legjobban fizetett csoportok közé a bányászok, a kohászok és a gépgyártásban – a középgépipar fedőnévvel ellátott hadiipari üzemekben – dolgozó szakmunkások tartoztak. Ám még a legjobban fizetett bányászok egy része is úgy vélte 1953-ban hogy „ha egy kiló szalonna árát sem lehet egy nap alatt a bányában megkeresni, akkor nem érdemes dolgozni”.

A politikai ellentétek kiéleződése mellett nyilvánvalóan az ötvenes évek első felében felhalmozódott szociális feszültségeknek is szerepe volt az 1956-os forradalom kirobbanásában. 1956-ban a munkások által megfogalmazott követelések az általános politikai célok mellett a korábbi időszak sérelmeinek – magas normák, hosszú munkaidő, alacsony bérek, rossz munkakörülmények és szociális viszonyok – orvoslását, a valódi munkás érdekképviselet megteremtését szorgalmazták. Az üzemek irányítása a forradalom napjaiban megalakított munkástanácsok kezébe került, az események menete azonban nem tette lehetővé, hogy a munkás-önigazgatás rendszere tartósan fennmaradjon. A forradalom bukását követően a munkástanácsokat fokozatosan felszámolták. A forradalmi események résztvevőit sújtó megtorlás áldozatainak jelentős része – közel a kétharmada – a munkások közül került ki. Az 1956–1957-es emigrációs hullám során nagy számban távoztak képzett szakmunkások az országból.

Munkások és alkalmazottak száma az állami iparban és építőiparban 1949 és 1960 között (fő)

Év

Állami ipar

Építőipar

Munkások

Alkalmazottak

Munkások és alkalmazottak együtt

Munkások

Alkalmazottak

Munkások és alkalmazottak együtt

1949

387 096

133 021

520 127

51 000

1950

496 000

170 000

666 000

135 000

45 000

198 000

1956

729 000

223 000

952 000

126 000

1960

897 000

247 000

1 144 000

182 000

57 000

239 000

Forrás: Magyar statisztikai évkönyv, 1956; 1970. Bp. 1957.; 1971. KSH.

A XX. század közepén a munkásság világa is meglehetősen zárt és belsőleg erősen tagolt volt. A magyar nagyipar és a kisipar munkásai – különösen a szakmunkások – a század közepén relatíve jól képzettek, az írni-olvasni nem tudók aránya meglehetősen alacsony volt. A munkáscsoportok közötti választóvonalakat kisebb mértékben a származás, nagyobb mértékben pedig a foglalkozási, jövedelmi és kulturális különbségek alakították ki. A munkafolyamatot átttekinteni és irányítani képes szakmunkások a hierarchia csúcsán álltak saját társadalmi csoportjukon belül. Életvitelüket és gondolkodásmódjukat már jelentős mértékben befolyásolták a kispolgári mintakövetés elemei. Ez a viszonylagos zártság a negyvenes-ötvenes évek fordulójától kezdett felbomlani. Lényeges változás, hogy a különböző munkáscsoportok értékrendje, a munkához való viszonya is jelentősen átalakult. A teljesítmény tisztelete, a szakma szeretete, a jól végzett munka öröme, a társadalmi rétegen belüli hierarchia tiszteletben tartása, illetve a kapcsolódó normák elfogadása folyamatosan veszített jelentőségéből.

Az ötvenes évek első felétől kezdve az ipari munkásság társadalmi összetétele jelentős változásokon ment keresztül. Ebben az időszakban kezdett tömegessé válni a nők ipari alkalmazása, újonnan belépők többsége különbőző paraszti rétegekből, napszámosok, agrárproletárok, újgazdák, a földtől átmenetileg vagy tartósan menekülő birtokos parasztok közül került ki. Számukra fokozott nehézséget jelentett a beilleszkedés az új munkaszervezeti formákba, a betagozódás az üzemi hierarchiába, a munkamozdulatok elsajátítása különösen a kor meglehetősen hektikus politikai és társadalmi viszonyai közepette. A parasztból munkássá válás nem új jelenség a XX. század magyar történelmében, de tömeges méretűvé válása igen.

A korábbi időszakokhoz viszonyítva az ötvenes években – különösen annak első felében – romlott a munkások szakképzettség szerinti összetétele, annak ellenére, hogy ezekben az években néhány hónapos átképzos tanfolyamok elvégzésével is lehetett szakmunkás-bizonyítványt szerezni.

Jelentősen változott az egyes foglalkozások presztízse is. A II. világháború előtt például a vasúthoz munkásnak bekerülni vagy nyomdásszá válni igen nehéz és komoly teljesítmény volt. Ez a kiemelt helyzet, a társadalmi rang a szocialista periódusban nagyon gyorsan elveszett. A kor politikája által preferált foglalkozások (bányász, kohász) az átlagot meghaladó jövedelem ellenére – elsősorban a nagyarányú vándorlás miatt – sem váltak a korábban említettekhez hasonló, magas presztízsű tevékenységekké.

Egyes városi munkásrétegek jelentősen összezsugorodtak, átalakultak vagy eltűntek. A háztartási alkalmazottak (cselédek) létszáma 1930-ban még 176 897 fő volt, 1949-ben 74 874 főt, 1960-ban 16 116 főt regisztrált a statisztika. A szocialista korszakban a nem kívánatossá minősített cseléd szó helyére a bejárónő került. Normális viszonyok között ennek a rétegnek a csökkenése – a háztartások modernizálódását is figyelembe véve – feltehetően ennél kisebb mértékű lett volna.

A változások összetettségét jól mutatja, hogy az 1962–1964-es társadalmi rétegződés vizsgálat visszatekintő adatai szerint a szakmunkások 36 százaléka, a betanított munkások 60 százaléka, a segédmunkások 68 százaléka volt paraszt származású. Ez egyben azt is jelenti, hogy az ötvenes években a szakmunkások nagyobb része még a tradicionális munkásságból származott. Szociológiai kutatások szerint az ötvenes években munkássá válóknak csak a kisebb részét tudta befogadni a város. Ezeknek „jelentős részét is a városban nagyon rossz lakáskörülmények között megtelepülő, sorsán valamilyen »természeti ok« (betegség, ivás, sok gyerek stb.) miatt változtatni nem képes, magát és a családját fenntartani alig tudó, hátrányos helyzetét többnyire tovább örökítő szegény és lumpen rétegek alkotják.” Megfigyelhető, hogy a városi munkások között a paraszti származásúak aránya a képzettség növekedésével párhuzamosan csökken. A segédmunkásoknak közel a kétharmada, a szakmunkásoknak viszonyt csak a fele tartozott ebbe a csoportba. A „leginkább azok a családok szakadtak el a mezőgazdaságtól, amelyekben a családfő kis távolságra, naponként többnyire városba vagy iparosodott községbe jár dolgozni, és képes volt kialakítani a sajátos előmunkási életmódnak megfelelő családi kereteket. A községekben levő munkahelyeken dolgozó munkások még csak kis mértékben szakadtak el a paraszti munkától, nem utolsó sorban azért, mert ezek a munkahelyek alacsony gépesítettségük, primitív termelési szerkezetük, az ott dolgozók zömének paraszti eredete stb. miatt általában átmenetet képeznek a mezőgazdasági és az ipari munkahelyek között; a városokban munkásszállókon lakó és onnan hetente vagy havonta hazajárók pedig »gyökértelenségük« miatt nem képesek meghonosodni az iparban, nem jelentenek húzóerőt családjuk számára sem és a munkássá válás folyamatának »zsákutcájába kerülve, mintegy életmódjukkal konzerválják e folyamat összes konfliktusát«.”

A nagyarányú társadalmi átrendeződések, a munkásság dinamikus létszámgyarapodását lehetővé tették ugyan, de ezzel egyidejűleg lényegében megakadályozták egy olyan, a nagyüzemi munkához, a városi életformához sok szálon keresztül kapcsolódó, teljesítményorientált, gyárhoz kötődő, jól képzett és képezhető munkásréteg kialakulását, amely köré a gyári társadalom felépülhetett volna. Az új, első generációs munkásság tömegesedése az ötvenes évek extenzív iparosításának következménye volt. Az extenzív iparfejlesztés nagy számban hozott létre olyan munkahelyeket, amelyek révén, a képzetlen és iskolázatlan vándormunkásság városi proletárhelyzetét tartóssá tette.

Megközelítőleg azonos munkakörben, munkamegosztási pozicióban levő, azonos képzettségű munkások között is jelentős különbségek alakul/hat/tak ki jövedelmi viszonyaik, kulturális hátterük, lakásviszonyaik, társadalmi kapcsolatrendszerük, mentalitásuk különbségei révén. De a szakmunkások csoportján belül is jelentős különbségek mutatkoz(hat)tak például a bányászok, nyomdászok, műszerészek, kőművesek, kohászok között. A különbségtételre elsősorban az életmód és az életkörülmények kínálnak alkalmat. Egészen különböző annak az életmódja, aki mindig falun vagy városban élt, mint annak, aki a faluról költözött a városba, részben más normák szerint szervezte az életét a lakótelepi környezetben élő, mint az, aki ennél polgáriasabb mintákat sugárzó családi házas övezetben élt. Ugyancsak jelentős volt a különbség a rendezett és a rendezetlen életkörülmények között élő munkások csoportjait tekintve. A legrosszabb viszonyok között a munkásszállók lakói éltek. A munkaadók az alapvetően ideiglenes jellegűnek tekintett szállók kialakításával próbálták megoldani a városokba áramló munkások elhelyezését. A szállások népessége három nagyobb csoportra tagolódott, az ingázókra, akik rendszeresen – többnyire hetente – hazajártak, a munkásszállókon élőkre, akik havonta vagy rendszertelenül jártak haza és tartottak kapcsolatot családjukkal, és az állandóan a munkásszállásokon lakókra, akik lényegében sohasem hagyták el ezt a helyet. A szállók átlagnál alacsonyabb iskolázottságú és szakképzettségű népessége elsősorban az ipari és építőipari segéd- és betanított munkások közül került ki.

Fontos kérdés, hogy a kultúravesztés folyamata mennyiben járult hozzá az ötvenes években munkássá váltak „politikai lojalitásának” kialakulásához? Az új munkahelyre, új lakóhelyre, új életkörülmények közé kerülők nyilvánvalóan – kényszerűségből is – hajlamosak voltak a kialakult helyzet elfogadására, az alkalmazkodásra. Régi társadalmi, kulturális kötődéseik meggyengültek vagy elvesztették ezeket, az új viszonyok kialakítása hosszabb időt igényelt, s jelentős csoportok számára nem bizonyult sikeresnek. Sokan bizonyultak tartósan képtelennek az új élet- és munkakörülmények adaptálására. Munkaviszonyuk gyakran ideiglenes, gyakran változtatták munkahelyeiket, nem jutottak folyamatosan jövedelemhez, nem tudtak tartósan stabil életkörülményeket teremteni saját maguk és családjuk számára. Könnyen lefelé tartó társadalmi pályára kerülnek és a szegény társadalmi csoportok létszámát gazdagítják. Erősen marginalizálódnak.


Vélemények, javaslatok

Az oldal létrehozásának dátuma: 2000. december 1. péntek
Utolsó módosítás: 2001. január 3. szerda
Copyright © 2000 Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete Közalapítvány

Elejére