• 1. Október 23.
• 2. Október 24.
• 3. Október 25.
• 4. Október 26.
• 5. Október 27.

1. Október 23.

Október 23-án reggel a Szabad Nép Új, tavaszi seregszemle című vezércikke lelkesen üdvözölte a „politizáló ifjúságot”, amelyet harcostársának tekintett a szocializmus demokratizálásáért vívott küzdelemben. A pártlap szerkesztősége csatlakozott az egyetemisták legtöbb követeléséhez, noha elhallgatták vagy tompították a legélesebb politikai célkitűzéseket. Lázadásuk így is fontos eleme e napnak, hiszen a politikai súllyal még nem, csak helyzeti energiával rendelkező diákoknak a hatalom egyik fontos tényezője nyújtott segédkezet és egyben védelmet. A követeléseket támogató vezércikk mellett közölte a lap az Írószövetség közleményét, melyben örömmel üdvözlik a lengyelországi változásokat, ugyanakkor elhatárolják magukat az annak támogatására meghirdetett tüntetéstől.

Kiforratlan volt a helyzet. Nem lehetett tudni, hogy a rádió által is hírül adott rokonszenvtüntetést csak eltűri vagy támogatja is a hatalom, ha támogatja, milyen erők és meddig állnak ki mellette, milyen viszony, netán kapcsolat van a reformokért sorompóba lépő, lépett erők között.

Nem volt egységes a Nagy Imre körül tömörülő értelmiségiek és politikusok, az úgynevezett Nagy Imre-csoport álláspontja sem. Nagy határozottan a tüntetés ellen foglalt állást, hiszen az egyetemisták követelései több ponton túlmentek az ő elképzelésein, és joggal tartott attól, hogy a fiatalok radikalizmusa elveszejti az elérhető eredményeket is, amelyek a lengyel események fényében még reményteljesebbnek látszottak. Rákosi menesztését és az ő párttagságának helyreállítását Nagy Imre úgy értékelte, hogy végre a párt is elérkezettnek látja az időt az 1953-as reformok folytatására.

Belgrádból a történelmi kibékülés sikerével érkezett haza aznap reggel a Gerő Ernő vezette párt- és kormányküldöttség, amelyet meglepett és megdöbbentett az itthon maradt vezetők által festett sötét kép a belpolitikai helyzetről. Mindazonáltal az MDP PB azonnal megtartott ülésén először Gerő tartott beszámolót a jugoszláviai tárgyalások eredményeiről, csak ezután kapott lehetőséget Ács Lajos, a PB itthon maradt rangidős tagja, hogy beszámoljon a hazai helyzetről, az ifjúság e napra meghirdetett tüntetéséről. Két markánsan szemben álló álláspont alakult ki. Az egyiket Révai József és Marosán György képviselte, akik ellenforradalmi veszélynek ítélték a helyzetet, és a legszigorúbb intézkedéseket javasolták: betiltani a tüntetést, és a fegyveres erőket felhatalmazni fegyverhasználatra azokkal szemben, akik a tiltó határozatnak nem tesznek eleget. Ekkor még a belügy- és a honvédelmi miniszter is úgy értékelte, hogy az általuk vezetett fegyveres erők képesek érvényt szerezni egy ilyen határozatnak. A másik végletet Ács Lajos helyzetértékelése jelentette, aki tagadta, hogy a fennálló helyzet ellenforradalommal fenyeget, és politikai megoldás mellett (Nagy Imre bekapcsolása a vezetésbe) szállt síkra.

A Politikai Bizottság, melynek ülését felborították az egymás után érkező küldöttségek (Szabad Nép szerkesztősége, budapesti pártbizottság, DISZ, Írószövetség, Petőfi Kör vezetősége stb.), heves, személyes vádaskodásokkal tarkított veszekedés, vita után felemás döntést hozott. Betiltották a tüntetést, de nem adtak tűzparancsot. A határozat végrehajtása és a rend fenntartása érdekében PB-tagokat küldtek a legfontosabb helyekre: Révait a Szabad Néphez, Kádár Jánost a Rádióhoz, Marosán Györgyöt a SZOT-hoz, másokat a budapesti vagy kerületi pártbizottságokra. A kiküldöttek hamarosan maguk is tapasztalták a határozat végrehajthatatlanságát. A délelőtt folyamán ugyanis már nemcsak az utca, a diákok, az eddigi ellenzék támadta a PB vezetésének többségét, hanem egyre többen a párt apparátusából is. Felbomlott a korábban mindenható pártfegyelem, több pártszervezet azonnal tiltakozott a tüntetés betiltása és a Központi Vezetőség összehívásának elhalasztása ellen. A DISZ vezetősége, hogy esélye legyen befolyásának maradékát megtartani, a PB tiltó határozata ellenére úgy döntött, hogy részt vesznek a tüntetésen és megpróbálnak annak élére állni. Döntőnek bizonyult, hogy a diákok követeléseihez egyre nagyobb számban csatlakoztak már ekkor a munkások, és hogy megingott a budapesti karhatalom alapját képező tisztiiskolások hűsége, a katonai akadémiák hallgatói támogatásukról biztosították az őket felkereső egyetemistákat. Kopácsi Sándor, Budapest rendőrfőkapitánya kijelentette, hogy a fővárosi rendőrség nem fog fegyvert használni a békés tüntetőkkel szemben. Kétséges volt a katonaság felhasználhatósága, így a hatalomnak egyetlen szilárd fegyveres ereje maradt, az ÁVH. Mindezek arról győzték meg a pártvezetést, hogy nem áll rendelkezésükre kellő erő a megmozdulás elfojtásához, így kényszerűen bár, de feloldották a tilalmat, engedélyezték a demonstrációt, sőt felhívták a budapesti szervezeteket, vegyenek részt a tüntetésen, hogy meg tudják akadályozni az ellenséges követelések térnyerését. Bata István honvédelmi miniszter pedig engedélyezte a katonák részvételét is, de természetesen fegyvertelenül és nem kötelékben.

Másfelől megtették a rend fenntartása érdekében szükségesnek ítélt lépéseket: folyamatosan küldték a fegyveres erősítést a Rádióhoz, ahol a diákok 22-e este óta követelték pontjaik beolvasását, és egyéb stratégiai vagy más szempontból fontos vagy fenyegetettnek vélt helyekre.

A délután három órakor Pestről és Budáról, két irányból induló tüntetés folyamatosan nőtt és radikalizálódott, a reformokat követelő jelszavak egyre keményebbé, élesebbé váltak, egyre nagyobb teret nyertek a nemzetiek. A délelőttös műszakból érkező munkások tömegesen csatlakoztak a fiatalokhoz, így az egyetemisták kezdetben zárt rendje mind több „levelező hallgatóval” bővült, miközben az ablakokba és a házak elé csoportosulók egyre felszabadultabb üdvözlésétől, biztatásától kísérve-támogatva vonultak céljaik felé.

Tüntetők a Tanács körúton 1956. október 23. (MTI fotó)

Maguk a szervezők és a tüntetés vezetését vállaló Petőfi Körösök sem számítottak ilyen tömegre, nem voltak felkészülve, de nem is tudtak volna felkészülni annak irányítására. A Kör egyetlen hangszórós kocsija elveszett az áradatban. A két emberfolyam a Bem-szobornál találkozott, ahol megszületett a forradalom jelképe: a rákosista, szovjet típusú címertől megszabadított, lyukas zászló. A téren Veres Péter olvasta fel az Írószövetség követeléseit, hangja azonban elveszett a tömegben.

Az ELTE diákjai a Bem-szobornál 1956. október 23. (MTI fotó)

A nép nagyobbik fele a Bem térről a Parlament elé vonult és Nagy Imrét követelte, mások a Rádió vagy a Sztálin-szobor körül gyülekeztek.

Jóllehet a helyzet már a délután folyamán is forró volt, mégis még elkerülhető lett volna az események fegyveres felkelésbe torkollása. De október 23-ának egyik szereplője sem volt képes megállítani a kitörni készülő vihart. A hatalom egyszerre demonstrálta gyengeségét és szembenállását. Jóllehet nagyszámú erősítés érkezett a Rádióhoz, hosszú időn keresztül nem mertek erőszakot alkalmazni a tüntetőkkel szemben, de teljesíteni sem voltak hajlandók azok követeléseit. Ilyen vagy olyan megoldás helyett furfanggal próbálkoztak: kocsira szerelt mikrofont adtak a tüntetőknek, azt imitálva, hogy beolvasott követeléseiket közvetítik. Vagyis a hatalom nemet nem tudott, igent nem akart mondani, ami egyfelől a tüntetők elszántságát, bátorságát, másfelől elkeseredésüket fokozta. De ugyanez volt a helyzet a Kossuth téren is, ahol kikapcsolták a világítást abban a hiú reményben, hogy a Nagy Imrére váró tömeget ez távozásra fogja bírni. A tüntetők azonban fáklyákat gyújtottak – elsősorban a legnagyobb példányszámú napilapból, a Szabad Népből –, ami a szó szoros értelmében tovább tüzelte a hangulatot, fűtötte az elszántságot. Hamarosan vissza is kapcsolták a világítást, ellenben a tömeg követelésére kikapcsolták a Parlament tetején a vörös csillagot – ezek a kis sikerek további, nagyobb győzelmekre adtak reménységet.

Mindezek után Nagy Imre kezében volt a helyzet megoldásának egyik kulcsa. Nem sok jóval biztatott azonban, hogy nem mozdult otthonából sem a tüntetők követelésére, sem pedig barátainak, követőinek a sürgetésére, csak a párt hívásának volt hajlandó eleget tenni, és jelent meg este kilenc óra tájban a Parlament erkélyén. Beszéde azonban nemcsak azért keltett csalódást, mert a régi (elvtársak) megszólítással kezdte, és nemcsak azért, mert amit mondott nem vagy csak kevéssé volt érthető, hanem azért is, ami és amennyi érthető volt belőle. Nagy ugyanis nem ígért többet (igaz, kevesebbet sem), mint 1953-as programjának következetes megvalósítását, a szocializmus mérsékelt reformját a párt vezetésével. Mindez korábban elegendő lehetett volna, ekkorra azonban már a félelem fékétől megszabadult, követeléseiben a Nagy Imre által ígérteken túljutott tömegnek kevés volt. A tüntetés nem ért véget, az embereknek csak kisebb része tért haza Nagy felszólítására, ugyanakkor elveszett a lehetősége annak, hogy a nép előtt tekintéllyel rendelkező, bizalmát élvező kommunista politikus azonnal élére állva a tömegnek az eseményeket mederben tudja tartani, ami elkerülhetővé tehette volna a fegyveres harc kirobbanását.

Ez utóbbira a Rádió stúdiójánál került sor, ahova egész nap folyamatosan érkezett erősítés mindkét fél részéről: ÁVH-sok, rendőrök, majd (lőszer nélkül) katonák az egyik oldalról, a tüntetésről leszakadók, az egyenest ide tartók, majd pedig a Kossuth térről érkezők a másik oldalról. Mire este nyolckor elhangzott Gerő előre beharangozott beszéde, már jó néhány kisebb összetűzésen túl voltak, de fegyverhasználatra még nem került sor. Gerő beszéde olaj volt a tűzre. A tüntetőket – akik az ablakokba kitett rádiókészülékekből hallgathatták a párt első titkárát – okkal és joggal sértette, hogy miközben ők hiába próbálták követeléseiket közzétenni, kénytelenek végighallgatni Gerő igaztalan és sértő vádaskodásait. Ebben az időben már fegyverrel is rendelkeztek. A tömegben nagy számban voltak munkások, akik jól tudták, mely budapesti üzemekben gyártanak vagy tárolnak hadianyagokat, s azokat megszerezve viszonylag gyorsan felfegyverkeztek. De egyre többen jutottak fegyverhez a Rádió védelmére kirendelt katonák révén is, akik közül fegyvereiket többen önként vagy minimális fenyegetés hatására átadták. Végül, de nem utolsósorban, a védők részére szállított fegyver és lőszer egy jelentős része is az ostromlók kezére jutott. Mindmáig nem kellően tisztázott körülmények között dördült el este kilenc óra körül az első lövés az épületből, amit a Rádió hajnalig tartó ostroma, majd elfoglalása követett.

A Rádió ostroma 1956. október 23. este

A fegyveres harc megindulásával egy időben omlott porba a rendszer jelképe, a Dózsa György úti Sztálin-szobor. A ledöntött monstrumot teherautóval a Blaha Lujza térre, a Nemzeti Színház elé vontatták, ahol a pesti nép darabokra szedte.

A ledöntött Sztálin-szobor a Blaha Lujza térnél 1956 októberében (Bojár Sándor felvétele)

Október 23-án jelentős események zajlottak vidéken is. Miskolcon változásokat követelő párttag munkások már napok óta gyűjtötték a dolgozók sérelmeit, problémáit, hogy az e célból összehívott szabad pártnapon vitassák meg azokat. 23-ára megszületett a 17 pontos követelés, amelyet az egyetemisták további négy, egyértelműen politikai pontjával kiegészítve azonnal az üzemi és városi pártvezetőség elé tártak. A szervezőkből megalakult a Munkásszervező Bizottság, a majdani munkástanács előképe. Több egyetemi városban is tüntetésre került sor, ezek közül a legjelentősebb a debreceni megmozdulás volt. Itt délelőtt a bölcsészkarról indult az első tüntetés, a diákok csatlakozásra szólították fel az üzemek munkásait is. A késő délután a megyei rendőrkapitányság elé vonuló mintegy 20-30 ezer emberre az épületet védő ÁVH-sok előbb vaktölténnyel, majd éleslőszerrel tüzet nyitottak: hatan megsebesültek, hárman életüket vesztették. Ők a forradalom első halálos áldozatai.

Jóllehet a Magyarországról érkezett jelentések alapján Zsukov marsall a valóságosnál is sötétebb képet rajzolt, a szovjet vezetés mégis habozott, mielőtt a fegyveres beavatkozás mellett döntött. Ebben egyaránt szerepet játszott, hogy a Magyarországénál nagyobb stratégiai és politikai jelentőségű Lengyelországban sikerült békés eszközökkel rendezni a válságot, ami megnövelte annak az esélyét, hogy ugyanez a forgatókönyv Magyarországon is sikerrel alkalmazható. Másfelől Moszkva óvakodott erőszakos, katonai fellépéssel veszélyeztetni a nehezen induló nemzetközi enyhülés folyamatát.

Alig egy órával azt követően, hogy a Rádiónál megkezdődött a fegyveres harc, Hruscsov – Gerő és Andropov többszöri sürgetésére – telefonon közölte a magyar első titkárral: engedélyezte, hogy a Magyarországon állomásozó szovjet erők részt vegyenek a rend helyreállításában, amennyiben a felkérést utólag a magyar Minisztertanács írásba adja (a felkérést napokkal később írta alá Hegedüs András). Egyben Magyarországra küldték Ivan Szerovot, a KGB elnökét és Mihail Malinyin hadseregtábornokot, a vezérkari főnök helyettesét, ami azt mutatja, hogy a kezdeti ingadozás után Moszkva nagyon komolyan vette a helyzetet, és minden támogatásra hajlandó volt a gyors rendteremtés érdekében. Valójában a szovjet egységek már este kilenc órakor parancsot kaptak, hogy vonuljanak Budapestre és segítsenek a rend helyreállításában. Ezzel szertefoszlott a válság viszonylag vértelen megoldásának lehetősége is, hiszen a szovjet csapatok beavatkozása kiszélesítette az ellenállók körét, a forradalmat nemzeti szabadságharccal társította.

De Moszkva nemcsak katonai segítséget nyújtott, hanem bevetették a politikai küzdelembe az SZKP Elnökségének két tagját, Magyarországra küldve a fegyveres beavatkozás ellen egyedül felszólaló Anasztasz Mikojant és a kemény vonalat képviselő Mihail Szuszlovot, hogy egymást segítve, egyben ellenőrizve, működjenek közre a válság felszámolásában.

Az esti óráktól másnap, 24-én hajnalig folyamatosan ülésezett az MDP Politikai Bizottsága, majd Központi Vezetősége, pontosabban azok a tagjai, akiket értesíteni tudtak, és akik eljutottak a pártközpontba. A Parlamentből odaérkezett Nagy Imre még egy darabig nem vett részt sem a döntésekben, sem a vitában, meg kellett várnia, míg beválasztják a pártvezetésbe. A vezetőség abból a megfontolásból indult ki, hogy a Budapestre érkező szovjet csapatok ellenállás nélkül letörnek minden zavargást, az ő feladatuk elsősorban a szovjet erődemonstráció támogatása, és hogy a katonai rendcsinálással egyidejűleg megteremtsék a politikai kibontakozás feltételeit. Ezért határoztak az elrettentés, a minél gyorsabb rendteremtés érdekében a gyülekezési és kijárási tilalom, valamint a statárium elrendeléséről, és ezért állították föl a szovjet és magyar fegyveres erőkkel való koordináció biztosítására Kovács István vezetésével a Katonai Bizottságot. Felhívásában a KV egységesen elítélte a megmozdulást, a „reakció sötét hordájának” nevezték a fegyveres felkelés résztvevőit, akik célja, hogy „megfosszák népünket szabadságától, s visszaállítsák a tőkések és földesurak hatalmát”.

Másfelől a lakosság megbékítése érdekében személyi változásokat is elhatároztak, így Nagy Imrét jelölték miniszterelnöknek, de új kormány fölállítására nem került sor, október 27-ig Hegedüs András kabinetje maradt hivatalban. Némi vita után változásokra került sor a párt vezető szerveiben is. Gerő maradt az első titkár, noha Nagy Imre az ő távozásához kötötte a miniszterelnöki szék elfoglalását. Mivel azonban jelöltje, Kádár János és a KV többsége Gerőt támogatta, Nagy is belenyugodott a változhatatlanba. Sikerült azonban a reformok támogatói közül a Központi Vezetőség tagjává választatni Donáth Ferencet és Losonczy Gézát, míg kihagytak több arctalan sztálinistát.

Az éjszaka folyamán, még a szovjet csapatok megérkezése előtt nemcsak fegyvergyártással foglalkozó üzemeket, hanem nyomdákat, telefonközpontokat is támadások értek, sőt késő éjszaka már rendőrőrsöket, katonai és félkatonai intézményeket is megtámadtak a felkelők, akik átmenetileg elfoglalták a párt lapjának, a Szabad Népnek a székházát is. A harc a szovjet csapatok hajnali megérkezésével intenzívebbé vált, kiszélesedett. Fegyveres csoportok elsősorban a főbb közlekedési útvonalak mentén alakultak, azzal a céllal, hogy megakadályozzák a szovjetek bejutását Budapestre, majd Budapest belvárosába.

Úttorlaszt építő felkelők

A szovjet háborús filmeken és regényeken nevelkedett fiatalok gyenge fegyverzetük ellenére is eredményesen vették föl a harcot az ellenállásra nem számító, gyalogsági támogatást nélkülöző szovjet páncélosokkal, komoly veszteségeket okozva azoknak. A legsúlyosabb összecsapásokra a Rádió és a Szabad Nép székházának közelében, valamint az odavezető útvonalak mentén, a Boráros térnél, a Nagykörút – Üllői út találkozásánál és a Baross téren került sor. A harcok eredményeképpen a szovjetek 24-én reggelig megközelíteni sem tudták a Rádiót, így azt hajnalban elfoglalták a felkelők. Az adást azonban ekkor már átkapcsolták a Parlamentben kialakított szükségstúdióba.

2. Október 24.

Az éjszaka meghozott szigorú intézkedések (gyülekezési és kijárási tilalom, statárium, riadó elrendelése a fegyveres szervezetek részére) segítségével átmenetileg sikerült megakadályozni a felkelés eszkalációját Budapesten és kiterjedését vidékre. Jóllehet egy-egy tüntetésre e napon is sor került egyes városokban, de a helyi párt- és katonai vezetés uralta a helyzetet. A hézagos és esetleges információkkal rendelkező lakosság túlnyomó része inkább csak figyelt, igyekezett tájékozódni, képet nyerni arról, mi is történik az országban. A rádióban reggel kilenc után bejelentett kijárási tilalom kiszorította ugyan az utcákról a kevésbé elszántakat, de azt nem tudta megakadályozni, hogy a dolgozók munkahelyükön ne az eseményeket kövessék, egyre nagyobb, egyre bátrabban vitatkozó csoportokban tárgyalva a történteket.

A felkelőknek sokkal kézzelfoghatóbb segítséget jelentettek a még gyér számban, de Budapestre mégis eljuttatott követelések, és ennél is többet a felvonuló szovjet hadsereget vidéken is érő szórványos támadások.

De a tilalmak és a statárium a szovjet páncélosok támogatásával sem tudtak véget vetni a fegyveres megmozdulásnak, sőt a felkelők 24-én jelentős sikereket is elértek. Reggelre kezükre került a csepeli hadkiegészítő parancsnokság és az Athenaeum Nyomda épülete, utóbbiban azonnal hozzáláttak röpcédulák készítéséhez. A fegyveresek legfontosabb eredménye azonban nem is az volt, hogy elfoglaltak és ideig-óráig megtartottak egy-egy középületet, hanem hogy magát a felkelést életben tartották, a szovjet reguláris hadsereg erőt demonstráló felvonulása, sőt a páncélosok támadása sem volt képes elsöpörni őket. Kitartottak a jelentős szovjet erőfölény és viszonylag komoly veszteségeik ellenére is, és ezzel megteremtették a politikai győzelem lehetőségét.

Az SZKP Elnökségének a kora reggeli órákban megérkezett küldöttei először a katonai helyzetről tájékozódtak, majd délelőtt az MDP vezetőinek egy szűkebb körével folytattak megbeszéléseket. Mikojanék csatlakoztak a magyar vezetőknek ahhoz a reményéhez, hogy órák kérdése a felkelés felszámolása – Moszkvába küldött jelentésükben azt írták, hogy „a felkelők összes gócát felszámolták, s most folyik a legfőbb góc felszámolása a Rádiónál” (sic!) –, sőt megrótták a magyar vezetést, amiért Moszkvát informálva eltúlozta a veszélyt. Az SZKP küldötteinek derűlátása hozzásegítette a magyar vezetőket, hogy valóságnak lássák reményeiket, így a tárgyalásokon elsősorban a fegyveres győzelmet követő konszolidációhoz szükséges lépésekről esett szó.

A szovjet segítség megérkezése keltette nyugalom tette lehetővé, hogy dél körül sugárzott beszédében Nagy Imre radikális reformok tervét villantsa fel, és hogy ne alkalmazzák a statárium rendelkezéseit az elfogott felkelőkkel szemben. Ennél is fontosabb, hogy bízva abban, hogy az éjszakai órákban immár az utolsó utáni ellenállási gócokat is sikerül felszámolni, másnapra – hogy a lakosság elláthassa magát élelemmel, de azért is, hogy demonstrálják sikerüket, a rend helyreálltát – átmenetileg felfüggesztették a kijárási tilalmat.

Pedig a pártközpont elvarázsolt birodalmán kívül egészen más képet mutatott és látott az ország. A Központi Vezetőségbe hajnalban beválasztott Donáth Ferenc és Losonczy Géza világosan látta, hogy a pártvezetés ellentmondásos, felemás döntései lehetetlen, számukra vállalhatatlan helyzetet teremtettek, a személyi összetételében alig megújult vezetés pedig teljesen alkalmatlan a demokratizálásra, de még a válság kezelésére is, következetlen politikájával még nagyobb katasztrófába sodorja az országot. Helyzetértékelésüket és a válság megoldása érdekében szükségesnek tartott javaslataikat a KV-hoz írott levelükben fogalmazták meg, melyben közölték, hogy a fennálló helyzetben nem látnak lehetőséget arra, hogy bekapcsolódjanak a pártvezetés munkájába. Megítélésük szerint a kibontakozás alapvető feltétele, hogy a párt gyökeresen szakítson a régi hibás, sőt bűnös politikával, új alapokra helyezze Magyarország kapcsolatait a Szovjetunióval, és mindezek alapjaként gyökeres személyi változásokat sürgettek. Kapcsolatuk átmenetileg meglazult Nagy Imrével, aki – úgy látták – cserbenhagyta őket és a reformokat.

A pártvezetésben élő illúzióval szemben nem a forradalom vereségének, hanem győzelmének a feltételei erősödtek ezen a napon. Nagy Imre az SZKP küldötteinek megérkezése után is megmaradt hivatalában és pozíciójában, amit Hruscsov óvatos, de egyértelmű ellenzése dacára nyert el. A Nagy Imre-csoport az első napokban nem követte vezérét, nem hódolt be a pártvezetésnek, tagjai megfelelő garanciák hiányában nem adták nevüket a rendcsináláshoz. A tábornak ez az átmeneti önállósodása ugyan felvetette annak veszélyét, hogy a vele együtt gondolkozóktól elszakadó Nagy Imre a párt keményvonalasainak hatása alá kerül, vagy hogy egyedül nem képes következetesen képviselni azokat a célokat, amelyek megvalósítása érdekében elfogadta a neki felkínált pozíciót, de lehetőséget adott arra is – mint ahogy az elkövetkező napokban ez teljesedett ki –, hogy egykori követőinek befolyására Nagy Imre tér vissza az október 23-án éjszaka kényszerűségből feladott vonalhoz, és újra a következetes reformokért küzdők élére áll.

Természetesen minden további politikai esélylatolgatás értelmetlenné vált volna, amennyiben a fegyveres felkelőket elsöpri a szovjet hadsereg. A felkelőkből lett szabadságharcosok azonban kitartottak, és ezzel lehetetlenné tették a mérsékelt erőkkel való rendcsinálást, és választásra kényszerítették Moszkvát és a magyar kommunista vezetést a beláthatatlan véráldozattal (és ennek nemzetközi következményeivel) járó, durva katonai beavatkozás vagy a politikai megoldás között.

És október 24-én színre lépett a forradalom győzelmét eredményező újabb fontos erő. A miskolci munkások követeléseit elfogadta az MDP megyei első titkára, Földvári Rudolf, a PB korábbi tagja, aki élére állt annak a küldöttségnek, amely vállalta a 21 pont eljuttatását Nagy Imréhez. A szocialista magyar nehézipar egyik fellegvára munkásainak a pesti népével egybehangzó követelései után veszített erejéből az a nézet, hogy mindaz, ami Pesten történik, az ellenforradalmárok aknamunkájából bújt elő. A követeléseket nem a „csőcselék” akarta rákényszeríteni a miniszterelnökre, hanem egyik elvtársa terjesztette elé azokat a pontokat, amelyek közül számos kiolvasható Nagy Imre korábban megfogalmazott programjaiból is.

3. Október 25.

Október 25-én reggel a KV előző esti célkitűzését és helyzetértékelését valóságnak tekintve az egyetlen folyamatosan működő hírforrás, a rádió közleményei azt imitálták, hogy befejeződtek a harci cselekmények. 4 óra 30 perckor közölték, hogy „az ellenforradalmi bandákat lényegében felszámoltuk”, amit két órával később a Minisztertanács hivatalos közleménye is megerősített: „éjszaka az ellenforradalmi puccskísérletet felszámolták! Az ellenforradalmi erők szét vannak verve!” A rádió a továbbiakban is az élet normalizálódásáról számolt be: megindult a közlekedés, munkába hívták a dolgozókat, szabályosan postázzák a nyugdíjakat. A hatalom újraéledő magabiztosságát mutatja, hogy az Országos Rendőrkapitányság egyik vezetője befejezettnek tekintve a harcokat, már a vidékre menekülők üldözésére adott utasítást.

A pártvezetés e lépése azonban eleve elhibázott volt.

Orosz katonák a Szabadság híd pesti hídfőjénél. 1956. október 25.

A megnövelt létszámú szovjet erők (ekkor már a határon túlról Magyarországra vezényelt egységeket is harcba vetettek) sem tudták – a híradásokkal ellentétben – felszámolni a fegyveres egységeket, a város szívében fekvő Rádió még mindig a felkelők kezén volt. Sőt, a felkelőcsoportok éppen 24-én, 25-én kezdtek állandóbb jellegűvé és összetételűvé szerveződni, elsősorban azok, ahol a társaság magját korábbi személyes kapcsolatok fűzték össze (például egy munkahelyen dolgoztak). Iránymutatóvá vált egy-egy csoport vagy személy magatartása a tágabb környék számára is. Vagyis a 25-e reggeli szituáció alapjaiban különbözött az előző este prognosztizálttól, így nem hozhatta meg a várt eredményt a kényszerintézkedések egy részének a feloldása, ami mellé nem társították azokat az alapvető reformokat (pl. Gerő felmentését), amelyek nélkül nemcsak a felkelők, de a velük egyre aktívabban szimpatizáló lakosság sem volt leszerelhető.

A kijárási tilalom feloldása következtében tömegek lepték el az utcákat. A kimerészkedők pedig mindannak az ellenkezőjét tapasztalhatták, amit a rádióban hallottak: nem ért véget a fegyveres harc, nem fosztogatók garázdálkodtak a városban, hiszen a betört kirakatokban ott maradt az áru; a szovjet hadsereg nem a magyart segítve vesz részt a rend helyreállításában, hanem az ÁVH-s egységek támogatásával egymaga végzi azt, sőt a magyar katonák közül többen a felkelőkkel tartanak. És ami a legfontosabb: az ellenállók nem huligánok, nem fasiszták, hanem munkások, diákok, szomszédok és ismerősök. Okvetlenül megkísérelték az általuk tapasztaltakról meggyőzni a vélhetőleg hozzájuk hasonlóan megtévesztett szovjet katonákat is. Budapest utcáin mindenfelé kézzel-lábbal magyarázó csoportok vették körül a harckocsikat, és az elmúlt években beléjük sulykolt, gyér orosz nyelvtudással próbálták elmagyarázni, hogy nem fasiszta megmozdulásról, hanem nemzeti, demokratikus, sőt döntő elemeiben szocialista felkelésről van szó. A kísérlet számos esetben eredményes volt, s így a délelőtt folyamán a fiatalok nem egy esetben trikolórral fellobogózott szovjet harckocsikon vagy azok kíséretében indultak a Parlament elé tüntetni az őket ért vádak, valamint az azokért és a fegyveres harcért leginkább felelősnek tartott Gerő Ernő ellen. A városban megbízható hírközlés nélkül is futótűzként terjedtek a (felnagyított és általános érvénnyel megfogalmazott) hírek a szovjetek átállásáról, így a délelőtti órákra egyre felszabadultabb, magában és a győzelemben mind jobban bízó tömeg gyűlt a Kossuth térre.

A Parlament körül, a kormánynegyed védelmére elhelyezett erők pánikba estek, amikor a remélt normalizálódás helyett sokezres tömeg gyűlt a térre fegyveresek, páncélosok kíséretében, amelyekről a zászlódísz, és a harckocsikon fürtökben lógó fiatalok miatt ráadásul nem is mindig lehetett eldönteni, hogy szovjetek vagy a felkelőkhöz átállt magyar egységek.

Tüntetők a Parlament előtt, a Kossuth Lajos téren. 1956. október 25. (Bojár Sándor felvétele)

Az Akadémia utcai pártközpontban az MDP KV ülésén részt vevő Szerov tábornokot azonnal értesítették a fejleményekről. Szerov elhagyta az ülést, majd kisvártatva kiadta a tűzparancsot. Számára egyaránt megengedhetetlen volt a magyar egységek átállása és a szovjetek fraternizálása is a felkelőkkel. Az eldördülő sorozatok nemcsak a tüntetők, de a mellettük lévő szovjet katonák között is pánikot keltettek, akik ugyancsak tüzelni kezdtek. Lőttek a torkolattüzek irányába, de lőttek a velük percekkel előbb még fraternizáló fiatalokra is, abban a hiszemben, hogy azok csapdába csalták őket. A helyzetet tovább bonyolította, hogy a pártközpont védelmére kirendelt magyar egység is tűzharcba keveredett a szovjetekkel, így aztán a növekvő fejetlenség tovább növelte az áldozatok számát. A mészárlásban közel százan meghaltak, és mintegy háromszázan megsebesültek. Ahogy a Kossuth téri vérfürdő előtt az optimizmus hulláma söpört végig a fővároson, úgy terjedt az újabb hír: „gyilkos az ÁVO, vesszen az ÁVO”, és nőtt, dagadt a térről elmenekültek újabb, ezúttal már véres zászlós tüntetése. Az események híre viszonylag gyorsan eljutott vidékre, tovább hevítve ott is az indulatokat.

Természetesen a hírek – sok esetben felnagyítva – eljutottak az Akadémia utcai pártközpontba is. A fegyveres harcok folytatódásáról, az újabb nagy tömeget mozgósító tüntetésről, a szovjet csapatokkal való fraternizálásról és természetesen a vérengzésről. De egyre nagyobb számban kaptak elgondolkoztató információkat vidékről és a budapesti üzemekből is. Ezek között a legfontosabb, hogy szerte az országban felborult az eddigi viszonylagos nyugalom, egyre több helyről érkezett hír tüntetésekről, munkabeszüntetésről; a vidék is egyre félreérthetetlenebbül csatlakozott a fővárosi megmozduláshoz, követelésekhez, ami annyival is veszélyesebb volt, mert az elmúlt napokban jelentős mértékben meggyengítették a megyékben állomásozó magyar ezredeket, jelentős egységeket a fővárosba rendelve. E napon pedig már nemcsak békés tüntetések zajlottak az országban, hanem a fegyveres összecsapások is átterjedtek vidékre. Miskolcról több teherautóval indultak fiatalok a budapesti felkelők megsegítésére, akik útközben Mezőkövesden lefegyverezték a rendőrséget és a hadkiegészítő parancsnokságot, megszállták a pártbizottság és a községi, valamint a járási tanács épületét. Több helyről összevont erősítéssel tudták csak szétugrasztani a csoportot, a Miskolcra visszatérők egy részét letartóztatták – ez lett az alapja a másnapi, népítéletbe torkolló összetűzésnek a megyei rendőrkapitányság épülete előtt. Fegyveres harcokról érkeztek jelentések az ország számos más részéből is: Szentendréről, Vácról, Dunapenteléről stb. A legkomolyabb összecsapásra késő délután Várpalotán került sor. Itt a tüntetők kisebb fegyveres konfliktusok után fokozatosan kezükbe vették a város irányítását, megszállták a pártbizottságot, a maguk oldalára állították a honvédséget és a rendőrséget. Tekintve, hogy a városon vezetett keresztül a szovjet hadsereg egyik fontos felvonulási útja, kézenfekvő volt az elhatározás: meg kell állítani őket. A sebtében épített barikádon gyors egymásutánban több szovjet egység is fennakadt, sikerült megállítani egy üzemanyagot, majd egy fegyvert szállító teherautót is. Az ütközetekben a szovjetek tizenhárom embert vesztettek, közöttük egy őrnagyot.

Október 25-ére csődbe jutott a párt válságkezelő politikája. Tehetetlennek bizonyult a magyar katonai vezetés, amely szovjet segítséggel sem tudta megfékezni a felkelés tüzét, nem tudta megteremteni a politikai kibontakozás alapjául szolgáló rendet. De a hatalom egyik csoportja továbbra is a katonai megoldás mellett tört lándzsát, az eddigieknél keményebb fellépést sürgetett a felkelőkkel szemben, újbóli és teljes kijárási tilalmat, a statárium könyörtelen alkalmazását. Ez a kemény vonal azonban még a délelőtt folyamán komoly veszteséget szenvedett. Először akkor, amikor a szovjet küldöttek javaslatára Gerőt felmentették első titkári megbízatása alól, és helyére Kádár Jánost nevezték ki. Ő ha nem is számított a reformok hívének, nem tekintették azok ellenzőjének, akadályának sem. Másfelől a Parlament előtti sortűz is gyengítette a hatalom erejét és elszántságát, míg megkeményítette és kiszélesítette az ellene küzdők körét. A vérengzésről kapott zavaros és ellentmondásos hírek megrettentették a vezetés egy részét, akiket egyre inkább aggasztott, hogy nem képesek úrrá lenni a megmozduláson, és most joggal féltek a bosszú, a terror elszabadulásától.

Miközben a PB úgy értékelte, hogy az eddigi politika nem folytatható, eredménytelen a csekély engedményeknek is teret adó, némileg korlátozott erőszak, mégsem tudott változtatni ezen. Ha gyöngülő bázison is, de tovább élt a szándék a felkelés erővel való elfojtására. Ennek érdekében megerősítették a Katonai Bizottságot, amelyet teljhatalommal ruháztak fel. A rendteremtés utáni konszolidációra tekintettel azonban ekkor még nem tudta a pártvezetés elfogadni a pusztán szovjet katonai erővel való rendteremtést, márpedig egyre nyilvánvalóbb volt, hogy a magyar hadseregre nem számíthatnak. A Kopácsi Sándor vezette budapesti rendőrség pedig, amely eddig sem vett részt a rendcsinálásban, feltehetően éppen a Kossuth téri vérengzés keltette erkölcsi krízis hatására, ezen a napon a felkelők, tüntetők küldöttségével való tárgyalást követően szabadon engedte az általa őrzött politikai foglyokat, vagyis az események többé-kevésbé passzív szemlélőjéből egyre inkább azok alakító részesévé vált, de nem a pártvezetés oldalán.

A PB-ben is erősödött azok tábora, akik valódi reformok árán kívántak megoldást találni a helyzetre. 25-én a délelőtti ülésen egy ideig részt vett Donáth Ferenc és Losonczy Géza, és hozzájuk közeledett Köböl József, aki javasolta, hogy a rend helyreállta után kezdjenek tárgyalásokat a szovjet csapatok teljes kivonásáról. Annak ellenére, hogy az ülésen jelen lévő szovjet küldöttek ezt határozottan ellenezték, a csapatkivonásra való utalás bekerült Nagy Imre kora délután elhangzott beszédébe, amit a PB hagyott jóvá.

A helyzet gyökeres átértékelését egyre több tényező sürgette. A katonai akciók hiábavalósága és a Kossuth téri vérengzés mellett ebbe az irányba hatottak a pártközpontba befutó jelentések, amelyek képet adtak arról, hogy a budapesti események mellett egyre inkább oda kell figyelni az ugyancsak forradalmasodó vidékre, és hogy a nagyüzemi munkásság is mindinkább csatlakozik a felkelők követeléseihez. A magát a munkásság pártjának tudó, valló MDP vezetőségét egyre inkább el kellett gondolkoztassa, hogy nemcsak hogy nem számíthat a rendteremtésben a munkásság aktív támogatására, hanem ellenkezőleg, a hatalmuk legfőbb társadalmi bázisának tekintett osztály is szembefordul velük. A vidéki munkásmozgalom két hagyományos fellegvárának a megmozdulása volt különösen jelentős ezen a napon. Ekkor fogadta Nagy Imre a Földvári Rudolf vezette miskolci munkásküldöttséget. A tárgyalás jelentőségét mutatja, hogy bő terjedelemben számolt be róla a rádió és a Szabad Nép másnap megjelenő kiadása. Ezzel párhuzamosan hírek érkeztek Miskolcról, hogy az egyetemvárosban megtartott nagygyűlésen a Lenin Kohászati Művek is képviseltette magát, vagyis miközben az MDP tervezte, hogy harcba viszi a munkásságot (de ezt nem merték megkísérelni), a vihar kirobbantói, a diákok ezt eredményesen tették meg. Hasonló eseményre került sor az egykori szociáldemokrata központban, Pécsett, ahol bányászok, munkások tartottak szimpátiatüntetést a kollégium előtt. A délutáni megmozdulás vezetését az egyetemisták vették át, ők beszélték le a munkásokat az ÁVH-s laktanya ostromáról, és irányították a tüntetőket a Széchenyi térre, ahol a középületekről eltávolították a vörös csillagokat.

Vagyis a pártvezetés elégtelen és tehetetlen politikája már nemcsak fenyegetett azzal a veszéllyel, hogy kiszélesedik az ellene fordulók tábora, hanem ez be is következett: az elégedetlenség átcsapott vidékre, a vezetés ellen fordulókat egyre aktívabban és szervezettebben támogatta a munkásság.

Annak ellenére, hogy ezen a reggelen a szovjet csapatok visszafoglalták a rádió rommá lőtt Bródy Sándor utcai épületét, újabb jelentős katonai sikereket is elértek a felkelők. Elfoglalták a csepeli és a XVIII. kerületi pártbizottságot, lefegyverezték az újpesti rendőrkapitányságot és a Vörös Csillag Nyomdát. Utóbbit a véres zászlók alatt felvonuló tömeg egyetlen puskalövés nélkül szállta meg.

Kezdtek szerveződni a forradalmat, a felkelőket támogató új intézmények, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Történettudományi Karán Pozsár István és Varga János vezetésével megalakult az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság, és Obersovszky Gyula szerkesztésében megjelent az első forradalmi újság, az Igazság, ami a kommunista sajtómonopólium végét, a felkelők újabb követeléseinek részleges megvalósulását jelentette.

A Központi Vezetőség délutáni ülése nem talált megoldást a helyzetre, de ennek most nem a vezetés eddigi tétovasága, hibás helyzetfelmérése, hanem az egyre erőteljesebben szemben álló két tábor volt az oka. Pillanatnyilag egyik fél sem rendelkezett még vagy már olyan erővel, hogy akaratát rá tudja kényszeríteni a másik félre és ezen keresztül az egyre inkább megbénuló apparátusra, de annyival még igen, amennyivel fékezni, akadályozni tudta a másik lépéseit. De a felkelés kiterjedésének híre is rémként telepedett a vezetésre, amely az elhatalmasodó pánikban képtelen volt logikus, egyértelmű döntésekre. Az újdonsült pártvezető, Kádár ingadozott, és egyszerre ígért gyökeres reformokat (tényleges kormányalakítást) és elszánt, kemény lépéseket (az ellenállás szétzúzását) másnapra. A pártvezetés erősítése érdekében arra is hajlandó volt, hogy a kilépésükhöz ragaszkodó Donáthnak és Losonczynak megígérte: platformjukat szabadon képviselhetik a pártban, noha a frakciózás szigorú tilalom alá esett a kommunista mozgalomban.

4. Október 26.

Október 26-án az előzetes várakozásokkal szemben nem csökkentek, ellenkezőleg, fokozódtak és szélesedtek a harcok a fővárosban. A fegyveres felkelők és a hozzájuk egyre nagyobb számban csatlakozott sorkatonák, az óriási és egyre növekvő erőfölény ellenére, megtartották legfőbb bázisaikat, sőt, új ellenállási gócok szerveződtek. Pesten a VIII–IX. kerületben voltak a legerősebbek, ellenőrzésük alatt tartották a főbb közlekedési útvonalakat, a Nagykörutat a Petőfi hídtól az Oktogonig, a Rákóczi és az Üllői utat. A legjelentősebb egységek az Iván Kovács László vezette Corvin közi és a Bárány János irányítása alatt álló Tompa utcai csoportok voltak. Az első napokban megszerzett kézifegyvereket már némi zsákmányolt nehézfegyverzettel is ki tudták egészíteni. Erre az időre Budán is megalakultak az egyre nagyobb tekintélyt kivívó egységek a Széna téren Szabó János (Szabó bácsi) vezetésével, valamint a Móricz Zsigmond körtéren és a Várban.

A Széna tér 1956 októberében

A spontán alakult fegyveres csoportok taktikája az volt, hogy figyelőik állandóan szemmel tartották a főbb közlekedési útvonalakat, megtámadták az arra vonuló szovjet katonai egységeket, majd a támadást követően azonnal visszahúzódtak a szűkebb mellékutcákba, ahová a szovjet páncélosok nem tudták és nem merték követni őket. Sikereiket a gyalogsággal alig támogatott, régi típusú páncélosok ellen egyaránt köszönhették jobb helyismeretüknek, a lakosság feltétlen és önfeláldozó támogatásának, valamint kifogyhatatlan találékonyságuknak. A páncélosok támadását nemegyszer házi készítésű fegyverrel, az úgynevezett Molotov-koktéllal, vagy akár fegyvertelenül is meg tudták akadályozni harckocsiaknát imitáló palacsintasütőket helyezve az úttestre, vagy azzal, hogy olajjal locsolták föl a kövezetet, megbénítva így a páncélosok mozgását. A kilőtt vagy felgyújtott járművek pedig kiváló útakadállyá váltak a következő ütközetben, így minden szovjet veszteség kétszeresen erősítette az erejükben egyre jobban bízó fegyvereseket.

Az egy-egy terület védelmében harcoló csoportok mellett meg kell különböztetni a támadó akciókat. Ezek legtöbbször a pártházak, tanácsházak, a kerületi rendőrkapitányságok elfoglalására irányultak. Megkülönböztetésük több szempontból is célszerű. Egyfelől azért, mert a területet, útvonalat ekkor már tudatosan védő csoportok tervezett akcióival szemben ezek inkább spontán jellegűek voltak, a lakosság sokkal aktívabb támogatását élvezték, és kiváltó okuk nem egy esetben a hatalom helyi reprezentánsainak elbizakodottsága, keménysége volt. Így került sor ezen a napon újra a csepeli, majd a XV. kerületi rendőrkapitányság lefegyverzésére, elfoglalására, az újpesti tanácsháza és a rákosszentmihályi, valamint a soroksári pártház elfoglalására. Ezeken a helyeken rögtön meg is alakultak a terület irányítására a forradalmi bizottságok, amelyek saját karhatalmat, nemzetőrséget szerveztek.

De 26-án már nemcsak a fővárosban szóltak a fegyverek. Megsokasodtak a tüntetések, a fegyveres összecsapások vidéken is, az egész országban általánossá vált a sztrájk. Majd minden városban tüntetésekre került sor. Az utcákra vonuló tömegek árnyalatnyi különbségekkel fogalmazták újra ugyanazokat a követeléseket, kiegészítve a fegyveres harc beszüntetésének és az amnesztiának a követelésével, de számos esetben túl is léptek a műegyetemi pontokon (kilépés a Varsói Szerződésből, a semlegesség kinyilvánítása). Közben az emberek a legtöbb helyen leszámoltak a régi rendszer gyűlölt szimbólumaival, leszaggatva a vörös zászlókat, letörve a csillagokat és ledöntve a szovjet emlékműveket, összetépve-törve a kommunista bálványok képeit-szobrait (volt, ahol lámpavasra akasztották Rákosi mellszobrát).

Az események – elsősorban a helyi hatalom magatartásától függően – négy típusba sorolhatók. Egyes helyeken a párt- vagy katonai vezetés erőszakos eszközökkel meg tudta akadályozni a helyi hatalomátvételt. Ez történt Esztergomban, valamint Kecskeméten és környékén, ahol a III. hadtest parancsnoka, Gyurkó Lajos vezérőrnagy drákói eszközökkel (a parancsot végre nem hajtókat felkoncolással fenyegetve) biztosította alárendeltjei engedelmességét, majd brutális kegyetlenséggel számolt le minden megmozdulással. Ennek során repülőgépekről lövette a legtöbb esetben ekkor még fegyvertelen tüntetőket. A nap összecsapásai számos halálos áldozatot követeltek. A III. hadtest különleges esetétől eltekintve általában ekkor még viszonylag korlátozott erőszak árán is fenn tudta tartani a helyi hatalom a rendet, és elégnek minősült a katonaság felvonultatása a tüntetők leszerelésére, azonban viszonylag kevesebb áldozattal járó fegyveres akcióra, sortűzre más városokban is sor került.

A második csoportba tartoznak azok a területek, ahol a hatalom agresszivitása nem hozta meg a kívánt hatást, sőt akciója olaj volt a tűzre, és teljes összeomlását, a forradalmi erők hatalomátvételét eredményezte. Ez történt Miskolcon, ahol a megyei rendőrkapitányság épülete előtt bontakozott ki tüntetés az előző nap a városba visszatérő és ott letartóztatott fiatalok szabadon engedését követelve. Az épületet védők megpróbáltak tárgyalni a felkelőkkel, majd a tömegbe lőttek. A vérengzés hatására megindultak a rendőrség ellen a környező bányák és nagyüzemek munkásai, és szabályos ostrom alakult ki. Az épületet védő rendőrök és ÁVH-sok eredménytelenül kértek segítséget az üzemekben alakuló munkástanácsoktól, az egyetemistáktól, a felháborodott tömeget már amúgy is csak nagyobb katonai erő bevetésével lehetett volna megállítani. A városban szovjet csapatok nem voltak, a magyar honvédség parancsnoka pedig nem volt hajlandó segítséget nyújtani a vérengzés elkövetőinek, sőt a hadsereg is az ostromlókhoz csatlakozott, ultimátumában megadásra szólítva fel a karhatalmat. A védők kitűzték a fehér zászlót, a tömeg elfoglalta az épületet, és a vélt felelősök közül többeket a helyszínen felkoncoltak. A helyi ÁVH összeomlása és a honvédség csatlakozása után a munkástanácsok és az egyetemisták által irányított Miskolc a felkelés egyik legfőbb vidéki centrumává vált.

Miskolcon kívül a nyugati határvidéken, Mosonmagyaróvárott került sor a nap legvéresebb eseményeire. Itt a diákok kezdeményezték a tüntetést, amelyhez csatlakoztak az üzemek munkásai és a város lakói. A megmozdulás ugyanúgy zajlott le, mint bármelyik az országban. A középületekről eltávolították a gyűlölt szimbólumokat, a soproni egyetemisták pontjai alapján megfogalmazták követeléseiket, beszédek, szavalatok hangzottak el. A tömeg itt is a laktanya elé vonult, hogy csatlakozásra szólítsák fel a katonákat. A határőrlaktanya védői kísérletet sem tettek feltartóztatásukra, nem is próbálták megakadályozni, hogy a kapu elé vonuljanak, az odaérkezőket azonban gyilkos sortűz fogadta. A térről elmenekülő tömeg lefegyverezte a rendőrséget és blokád alá vette a laktanyát, melynek parancsnoka Csehszlovákiába menekült, sorsukra hagyva alárendeltjeit. A mosonmagyaróváriak Győrtől kértek segítséget, ahonnan még a nap folyamán katonák, felfegyverzett civilek, valamint az időközben megalakult Győri Nemzeti Tanács küldöttei érkeztek, hogy megakadályozzák a további vérontást. Felszólításukra a katonák letették a fegyvert, a sorkatonák kitódultak a laktanyából, és az oda ekkor benyomuló tömeg – a miskolci esethez hasonlóan – egy felelősnek tartott tisztet agyonvert. A Földes Gábor vezette győrieknek testi épségüket is kockáztatva sikerült a többi tisztet kimenteni, de a másnap folytatódó zavargásokban újabb két határőrtiszt vesztette életét. Az ÁVH-határőrség sortüze Mosonmagyaróvárott (és környékén) a régi hatalmat lőtte szét: ekkortól nem volt erő, amely a felbőszült tömeggel szembe mert volna fordulni, a párt- és tanácsi vezetés ellenállás nélkül adta át a hatalmat az új, forradalmi szervnek.

Harmadik lehetőségként az ország számos városában – köztük több megyeszékhelyen – jószerivel ellenállás nélkül adta át helyét a régi vezetés az új, forradalminak. Változó elnevezésű forradalmi tanácsok és nevükben is a 48-as forradalomra emlékeztető bizottmányok vették át a hatalmat Debrecenben, Veszprémben, Győrött stb.

Végül voltak területek, ahol még csak szerveződőben voltak a forradalmi erők, így a helyi vezetést nem érte komolyabb kihívás, támadás.

Budapesten és az egész országban mind egyértelműbbé vált a politikai helyzet: nem elégedetlen elemek elszigetelt akciójáról, hanem egységes össznépi, demokratikus megmozdulásról van szó, a pártközpont azonban továbbra sem tudott hatásos politikát kialakítani.

Az október 25-i két elhatározás (politikai lépések kezdeményezése, illetve a Katonai Bizottság által szorgalmazott fegyveres rendcsinálás, rendkívüli intézkedések mellett) a hatalom egymásnak ellentmondó lépéseit eredményezte. A rádió hajnali műsorkezdésekor az október 24-ihez hasonló szigorú intézkedések elrendeléséről tájékoztatott, hogy alig másfél órával később már a kijárási tilalom időszakos felfüggesztéséről adjon számot. A kétnapos szünet után reggel megjelenő hivatalos lapok inkább a politikai megoldást támogató írásokat jelentettek meg, sőt a Népszava közölte a szakszervezetek által adott kibontakozási programot.

A Népszava 1956. október 26-i száma

Ez utóbbi különösen aggasztotta a pártvezetést, hiszen – túl azon, hogy egy újabb, eddig szigorú pártirányítás alatt álló tömegszervezet, méghozzá hagyományos munkásszervezet függetlenedésével kellett szembenézniük – a program közreadása több szempontból is ékesen bizonyította a pártirányítás teljes csődjét. Először is pusztán az, hogy a cikk megjelenhetett, azt mutatta, hogy a párt elvesztette befolyását a megjelenő hivatalos lapokra, miközben nyíltan ellenzéki orgánumok is napvilágot láttak. Másrészt a pártvezetést azzal szembesítette, hogy amennyiben ő nem talál megoldást, más testületek vehetik át az irányítást, márpedig a szakszervezet fellépésétől ugyanúgy féltették a hatalmukat, mint a felkelőktől.

A PB, majd ezt követően a KV ülésének napirendjén két egymással szorosan összefüggő kérdéskör szerepelt. Az egyik a már október 23-ának éjszakáján meghirdetett kormányváltás, tehát az új kormány személyi összetételének véglegesítése volt. Nagy Imre ezen a téren radikális változásokat próbált meg keresztülvinni. Jelöltjei között szerepeltek a reformelképzelései mellett elkötelezett, szélesebb közvélemény által is viszonylag ismert, egyre nagyobb tekintéllyel rendelkező politikusok: Szilágyi József, Losonczy Géza, Donáth Ferenc, Kardos László, Tánczos Gábor, Kopácsi Sándor, Tamási Áron és a fennálló pártvezetésben a reformokat leginkább támogató Köböl József. Rajtuk kívül a koalíciós kormányzás kialakításának irányába tett gesztusként merült fel a kisgazdapárti Kovács Béla neve. A kormánylista így azonban elfogadhatatlan volt a pártvezetés számára, az október 27-én meghirdetett kabinetben közülük csak Kovács Béla kapott helyet.

Kádár előző esti ígéretének megfelelően a PB ülésén Donáth Ferenc előterjeszthette politikai elképzeléseit. Donáth élesen elválasztotta az eddig szimultán alkalmazott két vonalat: a politikai és a katonai megoldás lehetőségét, nem hagyva kétséget afelől, hogy kizárólag az előbbit tartja járható útnak. Álláspontja szerint a pártvezetésnek gyökeresen át kell értékelnie az események minősítését: le kell szögeznie, hogy a 23-i tüntetés és az azt követő fegyveres harc kirobbanásáért a párt addigi hibás politikája a felelős, teljesíteni kell a megmozdulás demokratikus, szocialista és nemzeti követeléseit, és a rend helyreállta után tárgyalásokat kell kezdeni a szovjet csapatok teljes kivonásáról. Arra is figyelmeztetett, hogy mindezek elmaradása nemcsak azt eredményezheti, hogy a párt elveszti maradék befolyását, hanem azt is, hogy a polarizálódó helyzetben radikalizálódnak a követelések. A PB tulajdonképpen Donáth helyzetértékelése alapján fogadott el új programot, amit a KV reggel 9-kor kezdődő ülésén Kádár János terjesztett elő. Beszámolójában az új első titkár igyekezett nem szembesíteni a vezetőséget azzal, hogy a PB javaslata nem az eddigi politika korrekciója, hanem stratégiai fordulat, annak minden következményével együtt. Ezzel elérte, hogy a Központi Vezetőség elfogadta a PB ajánlását és egy szövegező bizottság hozzákezdett a kiadandó nyilatkozat megfogalmazásához, pedig még hátravolt a tényleges vita. Az új irányvonal elfogadását követően először úgy tűnt, a radikálisok lendülnek újabb támadásba, Donáth felszólalásában az előterjesztett határozati javaslaton túl, közvetlen tárgyalást követelt a felkelők képviselőivel (vagyis ne egypárti, hanem a létező politikai erőket bevonva konszenzusos, mintegy koalíciós döntés szülessen), valamint azt, hogy a felkelők egyes követeléseinek elfogadásán túl maga az új nemzeti kormány (már nem is a párt) álljon a demokratikus, nemzeti mozgalom élére.

Donáth felszólalásával egy időben azonban már felsorakozott az ellentámadásra a pártközpontból riasztott és azonnal a helyszínre siető Katonai Bizottság. Álláspontjuk szerint lehetetlen az események átértékelése, hiszen amennyiben a megmozdulás nemzeti, akkor az ellene küzdők nemzetellenesek. Amennyiben demokratikus, az ellene küzdők antidemokratikusak. A magát a forradalmi törekvések és az emberi haladás élharcosának tudó kommunista párt számára nincs visszaút. Vagy ők képviselik a történelmi igazságot, vagy oda a párt, a mozgalom legitimációja. A Katonai Bizottság tagjainak fellépése éppen azt tette nyilvánvalóvá, amit Kádár elhallgatni igyekezett, vagyis hogy az új politikai megoldás elfogadása egyben a párt hatalma egy részének feladását is jelenti. Ezért figyelmeztettek arra, hogy a hatalom feladásában nincs megállás, a tömegek Nagy Imrét is el fogják söpörni.

De a Katonai Bizottság tagjai egyben azt is állították, hogy a másik út, a katonai megoldás járható, ennek eddigi legfőbb akadálya pedig nem a fegyveres erők gyengesége, hanem a pártvezetésben jelen lévő árulás: azok, akik kapituláns intézkedésekkel (kijárási tilalom felfüggesztése) megakadályozták a rendteremtést. Azok, akik a munkásosztálynak a fegyveresek mellé állásáról festett rémképekkel riogatják a Központi Vezetőséget.

Nem tudni, hogy a legitimációs válság felvetése vagy a munkásság támogatásának reménye hatott erőteljesebben, de a Katonai Bizottság fellépése nyomán gyökeresen megváltozott a KV álláspontja, és a korábban már fogalmazni kezdett határozati javaslattal szemben végül semmi lényeges újat nem hozó nyilatkozatot fogadtak el és tettek közzé.

A pártvezetés – a maga szempontjából – a legrosszabbat választotta: azt, amitől már napok óta nem tudott szabadulni. Továbbra is szorgalmazták a katonai megoldást, miközben csekély, erőtlen, megkésett reformokkal próbáltak meg erőket leválasztani az ellentáborról: az október 26-i ígéretekkel a munkásságot, amelynek elsősorban anyagi követeléseit kísérelték meg kielégíteni, az október 27-i kormánylistával pedig a parasztságot, bevonva a kisgazdapárt két reprezentánsát (Tildyt és Kovács Bélát) az új kormányba.

A KV-határozathoz képest egyértelműbb, mégis ellentmondásos volt a szovjet küldöttek álláspontja. Mikojanék keményen támadták Donáthot, de kijutott kritikájukból Nagy Imrének is. Óvtak a további engedményektől, elsősorban a szovjet csapatok kivonásának fölvetésétől, ami – az ő meglátásuk szerint is – a (párt)hatalom bukásához vezet, katonai akciók helyett azonban mégis politikai lépéseket sürgettek, elsősorban a munkásság leválasztására törekedve. Nem látták át, hogy a munkásság mind szélesebb körben megfogalmazott követelései között első helyen szerepelt a szovjet csapatok kivonása és a felkelőknek adandó amnesztia, vagyis semmi esély nem volt arra, hogy egyes anyagi sérelmek orvoslásának ígéretével lekenyerezhetők lennének.

Miközben Kádár megkísérelt megegyezni a munkásosztállyal, hogy leválassza őket a felkelés táboráról, akaratlanul segített életre hívni egy olyan szervezetet, amellyel november 4-ét követően is hosszú ideig kényszerű harcot vívott. Október 24-étől kezdtek munkástanácsok alakulni az ország különböző területein (elsőként Pécsett, Miskolcon és a fővárosi Egyesült Izzóban). A KV október 26-i, a SZOT-hoz csatlakozó felhívása azonban jelentős lendületet adott a folyamatnak. A hatalmi vákuumnak látszó patthelyzetben természetes igényként merült fel a munkásság részéről, hogy munkahelyük védelme érdekében önálló szervezetet hozzanak létre, hiszen a gyárat, a gyárban felhalmozott értékeket meg kellett védeni a fegyveres harcok idején, de szükségesnek látták azt is, hogy a változások közepette nekik felelős bizalmi testület képviselje érdekeiket a kialakulóban lévő új hatalmi intézményekben. A győri vagongyár emellett azért is delegált küldötteket a városi nemzeti tanácsba, hogy megakadályozzanak egy esetleges „úri restaurációt”, és ott képviseljék a munkásság speciális érdekeit is.

Mindezt a párt felhívása után kétszeresen is legitimnek tekinthették, hiszen a forradalommal összhangban megfogalmazott követeléseik biztosították a gyárkapun kívüli tömegek támogatását, a KV felhívása pedig a még fennálló hatalom részéről adott törvényes színezetet működésüknek. Ugyanakkor a létező és ekkortól alakuló munkástanácsok egységesen elvetették a SZOT gyámkodását, bárminemű beleszólását megalakulásukba vagy az ügyek vitelébe, sőt célul tűzték ki a szakszervezetek reformját, demokratizálását alulról történő választással; addig is kimondva vagy kimondatlanul átvették annak jogait és feladatait, sok esetben irodáit is, miközben számos hiteltelen bizalmit távolítottak el az üzemekből.

5. Október 27.

Az MDP PB tehát október 26-án már elszánta magát a gyökeres politikai fordulatra, amit a KV is jóváhagyott volna, amennyiben a Katonai Bizottság tagjai nem változtatják meg fellépésükkel a testület hangulatát. Másnapra azonban egyértelművé vált, hogy sem Apróék helyzetértékelése, sem megoldási javaslatuk nem felel meg a valóságnak. A Katonai Bizottság vezetői két dolgot állítottak október 26-án, amivel a maguk javára nyerték meg a Központi Vezetőséget. Egyfelől azt, hogy nincsenek széles munkástömegek a felkelők oldalán, és korlátozott reformokkal azok is leválaszthatók, akik odasodródtak, vagyis hogy a munkásosztály kommunista pártja nem konfrontálódott a munkásosztállyal; és hogy a hatalom megtartását nem veszélyeztető politikai lépések megtétele mellett a megmozdulás katonailag kezelhető, vagyis felszámolható. Másfelől figyelmeztettek arra, hogy az események, a helyzet átértékelése legitimációs válságba sodorja a pártot.

Október 27-ére nyilvánvalóvá vált, hogy az első állítás nem fedi a valóságot, sőt, annak ellenkezője igaz. A KV felhívása nyomán tömegesen alakuló munkástanácsok programjainak élén ugyanazok a követelések kaptak helyet, amelyek egyre tömegesebben érkeztek más forradalmi intézményektől is Nagy Imréhez és a központi szervekhez az ország minden tájáról: a szovjet csapatok kivonása a harcból, Budapestről, majd az egész országból; az ÁVH felszámolása és a Rákosi-rendszer minden maradványának eltávolítása az ország közéletéből; amnesztia a fegyveres harcban részt vettek számára; többpártrendszer. A munkásság tehát nemcsak a megfogalmazott követelések, hanem a fegyveres felkelők mellé is fölsorakozott, amnesztiát követelve részükre. Másfelől gazdasági programjuk egybecsengett a párton belüli ellenzék politikai elképzeléseivel: teret engedni bizonyos mértékű magántulajdonnak, magánkezdeményezésnek, megőrizve ugyanakkor a gazdaság egészének alapvetően szocialista jellegét.

Ugyanígy fel kellett ismerni, hogy korlátozott reformokkal nem lehet a tömegbázist szélesíteni, mivel a munkások nem is reagáltak a nekik célzott ígéretekre, de születése pillanatában megbukott a nemzetiként meghirdetett kormány is, amely valóban elmozdulás, de túlságosan óvatos elmozdulás volt a koalíciós kormányzás felé, hiszen még a Nagy Imre-csoport valamennyi markáns jelöltje kihullott belőle. A két bevont kisgazda politikus közül pedig Tildy politikai presztízse, súlya sem volt akkora, mint azt a kommunista pártvezetők hitték vagy remélték, így az új kormány nemhogy a lakosság bizalmát nem szerezte vissza, de újabb elégedetlenségi hullámot váltott ki: tömegével érkeztek az egyes miniszterek távozását követelő tiltakozó táviratok.

Apró Antal magabiztos állításával szemben (a Katonai Bizottság ura a helyzetnek) nem hoztak eredményt a fegyveres felkelés leverését célzó akciók. Budapesten sikertelenek voltak a fegyveres csoportok felszámolására indított támadások, a vidék pedig elveszett a párthatalom számára. Egyedül Gyurkó Lajos vívott következetes és egyre könyörtelenebb harcot Kecskemét környékén, aki e napon is vadászrepülőket vetett be a fegyvertelen tiszakécskei tüntetők ellen, ahol tizenhét halottat és több mint száz sebesültet követelt a mészárlás. A III. hadtest alárendeltségébe tartozó területen kívül azonban már csak szórványosan került sor katonai akciókra a felkelőkkel, tüntetőkkel szemben. Az ország egy részén már a forradalom által életre hívott helyi hatalmi szervek kezében volt az irányítás (a megyeszékhelyeken, a városokban), de a régi garnitúra másutt is csak a hatalmat megosztva tudta befolyásának maradékát megtartani – vagy úgy, hogy maga próbált új, forradalminak nevezett szervezetet alkotni, vagy úgy, hogy a hagyományos és a létrejöttforradalmi tanács együtt gyakorolta a hatalmat.

Miközben szertefoszlott a Katonai Bizottság vezetőinek reményeiből épített légvár, szükségszerűen el kellett gondolkozni az általuk fölvetett másik kérdéskörön, a legitimáció problémáján. Apróék kérdésfelvetésére (szocializmust vagy kapitalista restaurációt) természetesen egyik KV-tag sem válaszolhatta, hogy a tőkés restauráció előtt kívánja megnyitni az utat. De az ülést követően, különösen a 26–27-i események fényében, el lehetett gondolkozni, vajon helyes volt-e magának a kérdésnek a feltétele, vajon valóban ez a két lehetséges alternatíva, és vajon valóban a felkelők követeléseinek elutasítása, a katonai konfrontálódás eredményezheti-e a leginkább a szocializmus építésének folytatását.

Nemcsak a veszélyesnek, túlzottan radikálisnak minősített Donáthék, de az ingadozó Kádár is úgy értékelte a felkelés kizárólag szovjet csapatok általi elfojtását, mint ami hosszú távon nagyon megnehezíti (Donáthék szerint lehetetlenné teszi) a szocializmus építését Magyarországon. Másfelől a politikai vezetőkhöz, elsősorban Nagy Imréhez eljutó hírek nyomán kiderülhetett az is, hogy a felkelés követeléseinek túlnyomó része nem a szocializmus, hanem annak fennálló formája ellen irányul. Ugyan továbbra is úgy látták (Nagy Imre is), hogy vannak erők, amelyek teljes restaurációra törnek, de megbizonyosodhattak arról is, hogy a legáltalánosabban, legmarkánsabban megfogalmazott programok nem a szocializmus elvetését, hanem a hibák kijavítását, az alapvető nemzeti igények kielégítését követelik, vagyis hogy a felkelésben részt vevők egy jelentős része a párt fegyvertársa lehet a teljes restaurációra törekvő irányzatokkal szemben. Megbizonyosodhattak arról is, hogy a vidék elveszett a fennálló párthatalom, ugyanakkor megnyerhető az elkövetett hibák kijavításának politikája számára. Az ország legkülönbözőbb területein megalakult új megyei, városi hatalmi szervek élére olyan személyek kerültek, akikkel együtt tudtak működni. A Debreceni Szocialista Forradalmi Bizottmány vezetőségében párttagok vannak, és helyet kapott benne a helyőrség parancsnoka. A Borsod Megyei Munkástanács egyik vezetője Földvári Rudolf, megyei első titkár. A Győri Nemzeti Tanácsot Szigethy Attila országgyűlési képviselő, korábban megyei tanácselnök-helyettes irányítja. Békés megyében beválasztották a forradalmi tanácsba a megyei rendőrkapitányt, Szolnokon ugyancsak bekerült a városparancsnok stb.

Vagyis sokkal nagyobb a szocializmus jövőbeni megőrzésének esélye, ha a hatalom (a párt vagy még inkább a Nagy Imre vezette kormány) élére áll az antisztálinista erőknek, és ezzel kivívja a jogot, hogy jelen legyen a fegyvernyugvást követő politikai küzdelem porondján, hogy ott politikai eszközökkel harcolhasson a szocialista jövőért, mint ha pusztán a fegyverekre hagyatkozik. Hiszen ha sikerül a szovjet szuronyok segítségével elfojtani a felkelést, a levert nép ellenében nem lehet demokratikus szocializmust építeni, okvetlenül a rákosista forma fog restaurálódni. Ha pedig ellenükben győz a fegyveres felkelés, akkor az nemcsak a sztálinizmust söpri el, hanem vele együtt minden szocialista törekvést.

Október 27-én kínálkozott utoljára alkalom a párt reformerei, elsősorban Nagy Imre számára, hogy elhatározzák magukat a gyökeres fordulatra. Nincs ugyan adatunk arra nézve, hogy tudtak volna arról, hogy a kemény vonal hívei katonai diktatúrát terveznek, azt azonban tapasztalhatta a miniszterelnök, hogy híveit különböző megbízások örve alatt eltávolították a pártközpontból, és tudott arról is, hogy a katonai vezetés brutális, a polgári lakosságot sem kímélő végső leszámolásra készül a Corvin közi fegyveresek ellen, egy újabb tömegvérengzés után pedig végképp elenyészne minden lehetősége a megbékélésnek.

Corvin közi csendélet a zsákmányolt 122 mm-es szovjet tarackkal

Ráadásul a pártvezetés egyik csoportja elszánta magát az eddig csak fenyegetésnek szánt szigorú intézkedések, elsősorban a statárium alkalmazására, a megbízhatónak tartott funkcionáriusok, volt partizánok felfegyverzésére, ami a harcok eszkalálódását, véres polgárháborút eredményezhetett volna.

Alighanem a döntő lökést adta meg érlelődő elhatározásához találkozása az „angyalföldi munkásküldöttségnek” nevezett csoporttal. A délután folyamán két XIII. kerületi munkást kísértek el a miniszterelnökhöz közeli hívei. Nagy Imre egyszerre hallhatta, hogy mi a munkásság valódi célja, miközben egykori hívei, valódi elvtársai keményen bírálták október 23-a óta megtett lépéseit, és arra kívánták rávenni, hogy ismerje el a mozgalmat nemzeti demokratikus forradalomnak, álljon annak élére, és átköltözve a Parlament épületébe tegye egyértelművé, hogy nem az egyetlen párt, hanem a kormány vezeti az országot.