Domokos József megnyitója az országos bírói értekezleten

1957. március 28.


Kedves Kartársaim! Kollegiális szeretettel üdvözlöm összes vendégeinket és kívánom, hogy érezzék jól magukat ebben a rohammunkával helyreállított kollégiumi teremben. Az értekezletet egy héttel korábbra terveztük, azonban az épületnek ez a része az ellenforradalmi események okozta sérülések miatt nem volt használható. Az ellenforradalom mérhetetlen sok kárt, sérülést okozott. Sok zűrzavart is, a koponyákon, a jogászok koponyájában is. Fel lehet vetni a kérdést, hogy ha mindenütt vannak zavarok és ezek még nem csitultak el, és nem lát tisztán még ma sem nem egy becsületes kommunista, és népi demokráciánk sok becsületes híve, miért legyen ez alól kivétel éppen a bírói kar. Nem természetes-e, hogy itt is vannak zavarok, munkánk helyes elvégzését akadályozó nehézségek?

Elvtársak, én nem egészen osztom ezt a nézetet, és nagyon örülök, ha véleményemhez bírói társaim is csatlakoznának. Mi, bírák, élethivatásunknak választottuk ezt a pályát. Élethivatásunk, hogy mindennapi bírói munkánk során véleményünket kialakítsuk. Ha másoknál a helyes vélemény kialakulásában még lehetnek zavarok, mi nem engedhetjük meg magunknak, hogy nálunk is ilyen zavarok legyenek. Véleményem szerint mi saját magunkkal szemben magasabb igénnyel kell, hogy fellépjünk, mint másokkal szemben. Nekünk tisztábban kell látnunk, és helyesebb véleményt kell kialakítanunk.

Hálás köszönetemet fejezem ki az Igazságügy-minisztérium vezetőinek, akik ezt a találkozót kezdeményezték, és annak anyagi előfeltételeit megteremtették. Megköszönöm, hogy ezzel előmozdította számunkra, hogy az alkotmányban előírt kötelességünket megfelelően teljesítsük. Nehéz dolga van jelenleg a Legfelsőbb Bíróságnak. Nemcsak az épületét kell rendbe hozni – a munka még folyik –, hanem köztudomású, hogy a Legfelsőbb Bíróság bírái nehéz körülmények között, rendkívüli feladatokkal megterhelten végzik munkájukat. Létszámunk nagyon megcsökkent. A Legfelsőbb Bíróságtól nagy számban távoztak el bírák, részben olyanok, akik ellenforradalmi tevékenységet fejtettek ki, részben pedig azok, akik nem kívántak az ellenforradalommal szemben szilárdan fellépni. Az Igazságügy-minisztérium és a Legfelsőbb Bíróság vezetése tisztában van a felmerülő nagy nehézségekkel, de ezekkel minden erőnkkel meg akarunk küzdeni. Kölcsönös kollegiális segítségre van szükség, beszéljük meg közös gondjainkat együtt. Ezt célozza a mai értekezlet.

Az értekezleten felmerülő problémákat a Legfelsőbb Bíróság bírái fogják előadóként megvilágítani. Nem lenne azonban helyes, ha bevezető szavaimban nem foglalkoznék röviden néhány problémával. Ilyen pl. a kormány 1956. november 4-én elhangzott nyilatkozatának kérdése. A Kádár-kormány 1956. november 4-i felhívása lényegileg a következőt tartalmazza: a kormány nem fogja tűrni, hogy a dolgozókat bármi ürügy alapján üldözzék azért, mert a legutóbbi idők eseményeiben részt vettek. Szó szerint idéztem a kormánynyilatkozatot, amely semmi esetre sem alkalmas arra, hogy a túljogászkodók amnesztiáról ábrándozzanak és arról beszéljenek, hogy egyáltalán nem lehet eljárni azokkal szemben, akik november 4-e előtt bármit is elkövettek. Közkegyelem gyakorlására nem a kormány, hanem az Elnöki Tanács jogosult. Az Elnöki Tanács viszont amnesztiarendeletet nem hozott. A kormánynak a nyilatkozat megtételekor esze ágában sem volt, hogy bárkit is büntetlenül hagyjon, aki bűncselekményt követett el. A nyilatkozatban foglalt „üldözés” alatt tehát nem a büntetőjogi üldözést, hanem az ezen a körön kívül eső üldözést kell érteni (pl. nem fogják állásából elbocsátani, aki ugyan részt vett az októberi eseményekben, de bűncselekményt nem követett el).

A fegyveres ellenforradalom leverése után sokat hangoztatták bíráink a bírói függetlenséget. Meg kell mondanom, hogy nekem, mint öreg jogásznak, mindig gyanús, ha a bírák a bírói függetlenséget feltűnően hangoztatják. A bírói függetlenséget az alkotmány biztosítja. Sem az Igazságügy-minisztérium, sem a Legfőbb Ügyészség, sem senki más nem merheti az alkotmány rendelkezéseivel szemben a bírói függetlenséget megtámadni. A bírói függetlenség azonban nem egyszer kalózlobogó volt!

Akkor hangoztatták még, amikor nem dőlt el a „ki kit győz le” kérdése, de úgy látszott, hogy a kommunisták kerülnek uralomra. Most főleg azok a jogászok követelik a bírói függetlenséget, akik azt állítják, hogy a november 4-i kormánynyilatkozatra tekintettel az október 23. és november 4. között elkövetett bűntetteket nem lehet eljárás alá vonni. Felteszem a kérdést, hogy ha november 4-én, amikor a szörnyű vérengzés pusztított országunkban, a kormányelnök beszédében azt mondotta volna: „nem akarjuk, hogy ilyesmi még egyszer előfordulhasson, elrettentő példát kell statuálni, ezért a kormány megtiltja, hogy a bírák az eléjük kerülő ügyekben az enyhítő szakaszokat alkalmazzák”, kérdem én: a bírák betartották volna-e ezt az utasítást? Azt hiszem, nem lett volna helyes, ha ezt teszik. Mi, bírák, függetlenek vagyunk, és nekünk a kormány ilyen utasítást nem adhat. Azt remélem, hogy ebben a kérdésben nincs is közöttünk eltérés.

Felvetek egy másik kérdést. Hallottam olyan elgondolásról, hogy 1956. október 23. és november 10-e közötti időben az ország lakossága állandó izgalmi állapotban volt, a premeditáció megállapítása tehát kizárt, mert ilyen felizgatott állapotban nem lehet szó a nyugodt megfontolásról, amit a régi elméletek a premeditáció megállapításához megkívántak. Ez az álláspont lényegileg azt jelenti, hogy itt szabadon lehetett gyilkolni, de a gyilkosság bűntettét mégsem lehetett elkövetni. Úgy gondolom, mi ezt az utat nem járhatjuk. Olvastam tegnap Szénmási legfőbb ügyész elvtárs újságcikkét, amelynek megállapításait mindenben magamévá teszem. De úgy gondolom, nemcsak a bíróságokon, hanem az ügyészségeknél is vannak súlyos hibák. Nekik is meg kell magyaráznunk a premeditáció helyes értelmét, hogy merjenek a gyilkosság miatt vádat emelni az október 23-a és november 10. között elkövetett gyilkosságok esetén.

Engedjék meg, hogy álláspontom alátámasztására elsárgult fóliánsok megállapításaira is hivatkozzam. Csak egyetlen kúriai határozatot említek. A vádlott napokon keresztül mások előtt több ízben hangoztatta, hogy amennyiben a csendőrök el akarják fogni, nem adja meg magát, hanem forgópisztolyával védekezik, és ha kell, pár csendőrt le fog lőni. Ez azért lényeges, mert nem meghatározott személyre vonatkozott ez a kijelentés. Nyilvánvaló, hogy a csendőrök megjelenése, az azzal járó meglepetés bizonyos fokú izgalmat válthatott ki a vádlottból; ennek ellenére nem férhet kétség ahhoz, hogy vádlott a lövéseket előre megfontolt elhatározás alapján tette meg, és így az előre megfontoltság megállapítása nincsen kizárva. A Magyar Királyi Kúria 1934-ben hozta ezt a határozatát, és mi még most azon vitázunk, hogy az október 23. és november 10. közötti eseményekkel kapcsolatban lehet-e szó premeditációról. Erről még csak annyit, hogy szerintem az ellenforradalmi események során elkövetett ilyen cselekményeknél nehezebben képzelhető el, s nehezebben állapítható meg a nem premeditált ölés, mint a gyilkosság.

Végül még pár szót a gyorsított eljárásról. A Legfelsőbb Bíróság egyik határozatában kimondotta, hogy a gyorsított eljárásban a Btá. 51. §-ának alkalmazására nem kerülhet sor. Felmerül azonban a kérdés a Btá 52. §-ával kapcsolatban. A jogszabály, az 1957: 4. tvr. 5. § (1) bekezdésében kimondja, hogy a gyorsított eljárásban elbírált cselekmény büntetése halál. Az eset összes körülményei szerint azonban életfogytiglani, vagy 5–10 évig terjedhető börtönt lehet kiszabni. A rögtönbíráskodásról rendelkező 1956: 28. tvr. ugyanilyen rendelkezéseket tartalmaz. Sajnos, azonban a gyorsított eljárásról szóló jogszabályokból kimaradt az a fél mondat, amely a rögtönbíráskodásról rendelkező jogszabályban benne van, hogy további enyhítésnek helye nincs. Szándékosan maradt ki? Nem hiszem. A jogszabályt alkotó ugyanazt a büntetési tételt rendelte alkalmazni a gyorsított eljárásban, mint a rögtönbíráskodás során; főleg az a különbség a két eljárás között, hogy a gyorsított eljárás nem köti meg annyira a bíró kezét a bizonyítás felvétele tekintetében.

A gyorsított eljárás fegyver a mi kezünkben. Olyan fegyver, amelytől azt reméltük, hogy puszta léte a gyilkosokat és ellenforradalmárokat visszatartja attól, hogy bűncselekményt kövessenek el. Ezt azonban a gyilkosoknak kell elkezdeni! De ha kell, mi használni fogjuk ezt a fegyvert. De micsoda fegyver az, amelynél szóba kerülhet a Btá. 52. §-ának alkalmazása, amely lehetővé teszi, hogy a bíróság a gyorsított eljárás során akár 3 hónapi börtönbüntetést szabjon ki? A jogalkotó a bíróság kezébe buzogányt adott, és mi ezt nádpálcává akarjuk faragni? Nem ezért kaptuk!

Bírótársaimat arra kérem, hogy mutassanak nagyobb határozottságot az ellenforradalom megsemmisítése, nagyobb eltökéltséget népi demokráciánk megvédése érdekében. Tehát valami új-e az, amit én kérek? Töreky Géza 1925-ben a budapesti büntető törvényszék elnöki állásába való beiktatása alkalmával szó szerint a következőket mondta: „A törvényt akként kell alkalmazni, hogy a vezetésre predesztinált rétegek védve legyenek a feltörekvő osztályokkal szemben”.

Ez legalább őszinte megnyilatkozás volt. 1925-ben, amikor én az emigrációból hazatértem, értesültem erről a nyilatkozatról, meg is maradt az emlékezetemben, és Törekynek ezzel a megnyilatkozásával foglalkoztam is a Sallai–Fürst-ügyről írt tanulmányomban. Ez a beszéd a bethleni konszolidáció idején hangzott el. Pár év múlva, 1931-ben vasúti merényletet követtek el, mire a kormány statáriumot hirdetett a kommunisták ellen. Pedig a kommunistáknak a merénylethez semmi közük sem volt, kiderült, hogy a robbantást egy félőrült ember követte el. De a statárium megmaradt, és egy év múlva ennek alapján végezték ki Sallait és Fürstöt, akikre a legkisebb konkrét tényt sem tudták rábizonyítani.

Elvtársak! Tanuljunk egy kis osztályharcot a fasizmus igazságszolgáltatásától! Ne engedjük magunkat áljogtudósok magyarázataitól félrevezetni, akik egyik kezükben a talmudot, a másik kezükben régi „foljánsokat” tartva igyekeznek megmagyarázni, hogy november 4-e előtt nem lehetett gyilkosságot elkövetni, és hogy a gyorsított eljárásban 3 hónapi börtönt is ki lehet szabni. Ne üljünk fel ezeknek és ne feledjük, hogy a Magyar Népköztársaság bírái vagyunk, a proletárdiktatúra bírái, akiknek az a kötelességük, hogy a proletariátus államát erősítsék, és annak minden ellenségét, aki a proletár forradalomra kezet emel, kíméletlenül megsemmisítsék.


(Megjelent: Iratok az igazságszolgáltatás történetéhez. 2. Szerk.: Horváth Ibolya, Solt Pál. Budapest, 1993. 701–707. l.)


Kérjük írja meg véleményét, javaslatait.
Utolsó módosítás: 2001. december 1.
Copyright © 2000 Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete Közalapítvány