Nagy Imre: A Központi Vezetőség ülése után
1954. október 20.
Pártunk Központi Vezetőségének legutóbbi ülése kiemelkedő helyet foglal el pártunk egész eddigi munkájában és – mint számos központi vezetőségi tag a vita során hangsúlyozta – jelentősége csak a párt nemrégen lezajlott III. kongresszusához hasonlítható. Mi tette ilyen nagy jelentőségűvé a Központi Vezetőség ülését?
Mindenekelőtt az, hogy nagyszerű megnyilvánulása volt a pártvezetés elvi-politikai egységének. Egyértelmű, határozott állásfoglalás volt az új szakasz politikája, a júniusi határozatok mellett. Ugyanakkor egységes és félreérthetetlen állásfoglalás volt a lagymatagság, az ingadozás, az elnézés, a liberalizmus ellen a párt politikai és gazdasági feladatainak végrehajtásában. A Központi Vezetőség ülése a pártszerű kritika és önkritika példás alkalmazásának megnyilvánulása volt, s a pártvezetés magas politikai színvonaláról tanúskodott. Ez a központi vezetőségi ülés megmutatta, mennyi politikai tudás és felkészültség, mennyi rátermettség és tapasztalat áll a párt vezetésének rendelkezésére, akár elméleti és gyakorlati, akár politikai és gazdasági kérdések eldöntéséről van is szó. A központi vezetőségi ülés nagy tanulsága, hogy abból az erőforrásból, amit pártunk Központi Vezetősége képvisel, jóval többet és sokkal bátrabban kell meríteni nehézségeink leküzdéséhez, győzelmeink kivívásához egyaránt, mint azt a múltban bármikor tettük.
Nyugodtan megállapíthatjuk azt is, hogy a Központi Vezetőség legutóbbi ülése a párt kollektív vezetésének nagyszerű és sikeres erőpróbája volt, nemcsak az bizonyosodott be, hogy a kollektív vezetés le tudja gyűrni az egyszemélyes vezetésből származó hibákat és azok súlyos következményeit, de az is kétségtelenné vált, hogy tudás, tapasztalat és a vezetéshez nélkülözhetetlen előrelátás, valamint a marxista–leninista tudományos szemlélet terén messze fölötte áll mindenféle egyszemélyes vezetésnek. A Központi Vezetőség ülésének ez a rendkívül értékes tapasztalata nemcsak a Központi Vezetőség vagy a Politikai Bizottság munkája számára felbecsülhetetlen, hanem a párt mindazon szervei számára is, amelyekben a kollektív vezetés elvének kell a gyakorlatban érvényesülni. A Központi Vezetőség ülésén a párt felemelte a mutatóujját. Az előttünk álló nagy, nehéz és bonyolult feladatok megoldásához irányt mutatott, világos távlatokat tárt fel. De figyelmeztetett is! Mégpedig arra, hogy minden párttagnak legjobb tudásával és erőkifejtésével a párt határozatainak maradéktalan végrehajtásán kell dolgozni, kommunistákhoz méltó lelkesedéssel, szenvedélyességgel és ügyszeretettel, különösen azoknak, akik a párt bizalmából vezető helyen állnak. Azokkal szemben pedig, akik nem harcosai, vagy éppen kerékkötői a párt politikája eredményes és gyors megvalósításának: igazságos, de szigorú rendszabályokat fog alkalmazni.
A Központi Vezetőség ülésének kimagasló jelentősége abban is megnyilvánul, hogy határozatai, amelyek rövidesen nyilvánosságra kerülnek, nagymértékben megerősítik a pártvezetésbe vetett bizalmat és emelik annak tekintélyét. Ugyanakkor biztosítják és megszilárdítják a pártvezetés és a párttagság politikai egységét, ezzel megsokszorozzák pártunk erejét és cselekvőképességét. A központi vezetőségi ülés nyomán mielőbb fel kell számolni azt a lazaságot, amely a pártvezetés és a párttagság közötti kapcsolatok terén egészen a legutóbbi időkig fennállott.
A Központi Vezetőség ülésének és határozatainak nemcsak a párt, hanem az ország és a dolgozó nép számára is igen nagy jelentősége van. Eloszlatta a kétkedést, az aggódást, amely az utóbbi időben a párt gazdaságpolitikájában tapasztalt bizonyos ingadozás nyomán keletkezett, hogy vajon nem kanyarodik-e vissza a párt a június előtti, régi politikához, nem rövid életű-e, nem csupán átmeneti-e az új szakasz politikája. A Központi Vezetőség ülése világosan kinyilatkoztatta dolgozó népünk legszélesebb rétegei felé, hogy nincs ok ilyen aggodalomra! A Központi Vezetőség irányításával egész pártunk szilárdan és határozottan áll a júniusi és a kongresszusi határozatok alapján, nem áll meg félúton, nem kanyarodik vissza, hanem következetesen halad előre a múlt év júniusában kijelölt úton. Központi Vezetőségünk határozatai tehát azt jelentik, hogy a párt és a nép egy akaraton van.
A Központi Vezetőség irányelvei és határozatai megszilárdítják az államvezetést, a Minisztertanács munkáját, és a párt, valamint a kormány politikájának egységét tükrözik. A kormány a júniusi párthatározatok alapján, azok szellemében vezeti az országot, ugyanakkor a párt a kormányprogramot sajátjának tekinti. Pár nap múlva országunk életében nagy jelentőségű esemény szemtanúi leszünk: tanácskozásra ül össze a Hazafias Népfront első országos kongresszusa, amely kibontakoztatja az országunk életében páratlan hazafias összefogást, nemzetünk egységét, amely a népünkben rejlő legnemesebb érzést, eszmét és akaratot a haza felvirágzásának, békéjének és szabadságának szolgálatába állítja. E nagyszerű mozgalom a júniusi párthatározat és a kormányprogram szilárd alapjain bontakozhat ki, az teszi lehetővé és feltétlen szükségessé, viszont a júniusi párthatározatot és a kormányprogramot is a legszélesebb nemzeti hazafias összefogással lehet csak megvalósítani. E szoros összefüggést látva értjük meg a Központi Vezetőség ülésének jelentőségét a Hazafias Népfront-mozgalom kibontakozása szempontjából. A Központi Vezetőség világos, egyértelmű és határozott állásfoglalása a júniusi határozat és a kormányprogram mellett, amely annak idején a lakosság legszélesebb rétegeiben lelkes fogadtatásra talált, megszilárdította a párt és a kormány politikájába vetett bizalmat, amely a legbiztosabb záloga a nemzet egységes tömörülésének a Hazafias Népfront nagyszerű mozgalmában.
A Központi Vezetőség behatóan foglalkozott pártunk gazdaságpolitikájának elvi és gyakorlati kérdéseivel. A Központi Vezetőség ülésén elhangzott felszólalásomban néhány elvi kérdésre hívtam fel a figyelmet, amelyeknek tisztázása és megértése nélkülözhetetlen az új szakasz politikájának következetes megvalósításához, a bizonytalanság, az ingadozás megszüntetéséhez. Nézzük sorjában.
A június előtti gazdaságpolitika hibái és a pártvezetés hibái, amelyeket a júniusi határozat feltárt, szorosan összefüggnek és azonos gyökereik vannak. A gazdaságpolitika terén sem érvényesült a kollektív vezetés, a benne rejlő nagyobb tudás és tapasztalat. Személyes vezetés érvényesült, amely szűk kör ismereteire támaszkodott, nem érvényesült a kritika és önkritika, hiányzott a gazdaságpolitika tudományos megalapozása, dogmatizmus, sematizmus uralkodott el, ami valóságos melegágya antimarxista–antileninista nézeteknek a gazdaságpolitikában.
Ebből viszont világosan következik a párt helyes gazdaságpolitikája megalapozásának és következetes megvalósításának mindennél fontosabb feltétele – a gazdaságpolitika pártirányítása. Ez a legfőbb záloga a hibák kiküszöbölésének, a marxista–leninista gazdaságpolitikának, ezt kell most megvalósítanunk.
A hibákban komoly szerepe volt annak is, hogy a gazdaságpolitikának rendeltük alá a párt egész politikáját. Ma már látjuk, hogy ez súlyos hibákra vezetett, amint azt a júniusi határozatban, majd a III. kongresszuson megállapítottuk, azóta is erőteljesen küzdünk ellene, mégsem tudtuk az ilyen törekvéseket teljesen felszámolni, még mindig vannak megnyilvánulásai. Itt van például a munkás-paraszt szövetség kérdése. Pártunk egész politikájának kulcskérdése, minden párt- és állami tevékenységünk alapja, amelynek mindent alá kell rendelni. Nem lehet olyan nehéz helyzet, sem gazdasági, sem politikai, hogy ettől eltérnénk. Ellenkezőleg: mennél nehezebb a helyzet, annál inkább szükség van rá, annál nagyobb gonddal kell ápolni és erősíteni. Erre kell a gazdaságpolitikának is irányulni. Ezzel szemben az elmúlt évek során a gazdaságpolitika nem számolt vele, keresztezte a munkás-paraszt szövetség politikáját, aláásta azt. Az elmúlt évek során a gazdaságpolitika következményeiben a legsúlyosabb hiba éppen ez volt. A baj ott van, hogy ilyen törekvések és nézetek gazdasági vezetőink körében még ma is megnyilvánulnak. Elég a termelők anyagi érdekeltsége, a falusi vásárlóerő-elvonás és más hasonló kérdések körüli huzavonára utalni. De hasonló jelenséggel találkoztunk nemrégiben a takarékossági rendszabályok során is. A takarékosság rendkívül fontos kérdés és gazdaságpolitikánkban igen fontos szerepet tölt be, amíg nem keresztezi a párt általános politikáját. Nem szabad azonban úgy takarékoskodni, hogy az akadályozza államhatalmi szerveink, a helyi tanácsok működését és megszilárdítását. Úgy sem lehet takarékoskodni, hogy azzal a most születő és az ország politikai életében, a párt és a széles tömegek kapcsolatában oly fontos szerepre hivatott Hazafias Népfront alól húzzuk ki az alapot. Mint ahogyan nem szabad takarékosság címén olyan rendszabályokat alkalmazni, amelyek akadályozzák vagy megnehezítik a mezőgazdasági fejlesztés programjának végrehajtását. Márpedig voltak ilyen takarékossági tervek.
Az ilyenfajta gazdaságpolitikai intézkedések veszélyesek. A múlt hibái sorában igen komoly szerepük volt a gazdaságpolitika mindenhatóságáról vallott nézeteknek, amelyek maguknak rendelték alá a párt egész politikáját. Az ilyenfajta nézeteket és azok maradványait is fel kell számolni, a gazdaságpolitikát teljesen a párt politikai fő vonalának kell alárendelni, annak keretében, azzal összhangban kell megvalósulnia.
A júniusi határozat és a kormányprogram igen kedvező feltételeket teremtett a korábbi hibák felszámolására, az új szakasz célkitűzéseinek megvalósítására. Gazdasági életünk mégis átmeneti nehézségekkel küzd. Hol a baj? Ott, hogy a júniusi határozat és a kormányprogram nyújtotta lehetőségekkel nem éltünk úgy, mint kellett volna, célkitűzéseit nem valósítottuk meg következetesen, nem harcoltunk erélyesen a megnyilvánuló ellenállással szemben, elnézők voltunk a kétkulacsosság iránt, más szóval felemás politikát folytattunk: sem a régi hibás gazdaságpolitikát nem számoltuk fel gyökeresen, sem az újat nem valósítottuk meg következetesen.
A KV ülésének az ad nagy jelentőséget, hogy véget vetett az ilyen bizonytalan politikának, a liberalizmusnak, hogy „tabula rasá”-t csinált, és a sok huzavona után végre egyértelműen és határozottan megjelölte a júniusi KV és a III. kongresszus határozatai alapján nyugvó gazdaságpolitika elvi és gyakorlati célkitűzéseit, valamint erélyes és gyors megvalósításának módjait. A Központi Vezetőség ülése nem hagyott kétséget afelől, hogy a párt változatlanul a júniusi határozatokat tekinti az új szakasz és gazdaságpolitikája alapjának. Ez világosan meghatározta azt is, hogyan kell gazdasági nehézségeinket leküzdeni, és hogyan kell tovább előrehaladnunk a szocializmus építésének útján.
A júniusi és annak alapján a kongresszusi határozatokból világosan következik, hogy átmeneti gazdasági nehézségeink leküzdésének és azon túl a szocializmus építésének útja nem a dolgozó nép életszínvonalának csökkentése, nem az áremelés, bércsökkentés, adónövelés és vásárlóerő-elvonás, nem a termelési bázis szűkítése, hanem a termelés fokozása és szélesítése, az ipar átcsoportosítása, közszükségleti cikkek fokozottabb termelése, a mezőgazdaság fejlesztése, a termelők érdekeinek fokozása – más szóval nem vásárlóerő-elvonás, hanem árualap-növelés. Az új szakasz gazdaságpolitikája a termelés fejlesztésén, a lakosság anyagi és kulturális életkörülményeinek állandó javításán nyugszik. Olyan gazdaságpolitika ez, amely a feladatok megvalósítására a dolgozó tömegek erejét biztosítja. A dolgozók nélkül, ellenükre vagy rovásukra nem lehet és nem szabad gazdaságpolitikát csinálni. Csakis a tömegek legmesszebbmenő közreműködésével tudjuk céljainkat megvalósítani. A június előtti gazdaságpolitika egyik legsúlyosabb hibája éppen az volt, hogy nem számolt a dolgozó tömegekkel, ami a párt és a tömegek szoros kapcsolatának meglazulására vezetett.
Az új szakasz alapvető politikai tartalma – a párt és a széles tömegek legszorosabb kapcsolatának biztosítása. Nyilvánvaló, hogy a gazdaságpolitikának is ezt a célt kell szolgálnia. Keresztezné a párt politikai fő vonalát az olyan gazdaságpolitika, amely nem a termelés fokozását, a termelőerők fejlesztését, a dolgozók növekvő igényeinek kielégítését tűzi ki célul. Az olyan célkitűzéseket, amelyek ellentétben állnak a párt politikai fő vonalával és a júniusi határozatok gazdaságpolitikai elveivel, el kell vetni, fel kell számolni.
Gazdaságpolitikánkban súlyos hibák forrása volt a túliparosítás, a gazdasági célkitűzések általános túlméretezettsége mind az iparfejlesztés üteme, mind a beruházások terén. Ez okozta döntően a népgazdaságban bekövetkezett aránytalanságokat is. Sehol a népi demokratikus országokban, a mienknél sokkal kedvezőbb adottságok mellett sem volt még megközelítően sem olyan arányú és ütemű iparosítás, mint nálunk. A felemelt ötéves terv az iparosítás túlzott ütemét abból a teljesen helytelen és tarthatatlan felfogásból kiindulva határozta meg, hogy állítólag a nehézipar növekedése sem abszolút mértékben, sem százalékosan nem csökkenhet egyik évről a másikra, állandóan emelkednie kell. Súlyosbította a helyzetet, hogy összes nagy létesítményeink másfél-kétszeresébe, sőt ennél is többe kerültek az előirányzottnál.
Az MDP II. kongresszusának a népgazdasági tervek felemelésére vonatkozó célkitűzései is túlméretezettek voltak, ami alapját képezte későbbi, helytelen határozatoknak. A száz munkáson aluli üzemek államosításakor rengeteg kisüzemet számoltak fel, kapkodó profilírozás kezdődött, az ipar struktúrája eltolódott, megváltozott, rosszabb lett, mint volt. Jelentős termelőerők pedig elpusztultak. A magánkisipar gyors likvidálását sem tudta a szövetkezeti kisipar növekvő termelése pótolni. Az iparosítás gyors üteme valószínűleg még nem okozott volna a maihoz hasonló nehézségeket, ha elsősorban azokat az iparágakat fejlesztettük volna, amelyek a lakosság áruellátására, vagy hazai nyersanyagokkal termelnek, amivel csökkentik az ipar külföldi nyersanyagszükségletét. Könnyített volna az is, ha nem a rendkívül anyagigényes iparokat fejlesztettük volna. De nem ez történt.
A túlzott iparosítás káros következményeit az ipar átcsoportosításával, az ipari termelés átállásával kellett volna és kell felszámolni. A helyzet azt mutatja, hogy ezen a téren nem sok történt, az átállás még a legutóbbi időben is vontatottan és bizonytalanul ment, amit világosan mutatnak az ipari termelés és beruházás számai, amelyekből kiderül, hogy sem az ipari termelés átállítása, sem az ipari beruházások terén gazdasági szerveink nem hajtották végre a júniusi párthatározatot és a kormányprogramot. A beruházásokat ugyan jelentősen csökkentették, de ez egymagában nem oldja meg a kérdést. A beruházások csökkentését az ágazati arányok messzemenő megváltoztatásával kellett volna egybekötni, a könnyűipar, az élelmiszeripar, a közszükségleti cikkek és mezőgazdasági felszerelések gyártását kellett volna sokkal jobban a beruházásokból részeltetni, ez jelentette volna az árualapok növelését, a lakosság jobb áruellátását. Ehelyett azonban az történt, hogy a korábbi arányok lényegesen nem változtak, vagy amennyiben némileg változtak, nem kerültek végrehajtásra. Az ipari termelés és beruházás átállítása a párt előtt álló egyik legsürgősebb és legnagyobb feladat.
A gazdaságpolitika kérdéseinek megoldása folyamán pártunknak az új szakaszban reá háruló legfontosabb feladatból kell kiindulnia. Ez a feladat: a proletariátus és a parasztság szövetségének további megszilárdítása és kifejlesztése, a város és a falu, a szocialista ipar és a paraszti gazdaság összefogásának megvalósítása. A párt és a kormány a júniusi határozatban és a kormányprogramban, majd a III. kongresszus a maga határozataiban ebből az alapvető lenini tételből indult ki, feltétlenül helyesen.
A mezőgazdaságnak elsőrendű jelentősége van az ország egész népgazdasága szempontjából. Pártunknak egyetlen pillanatra sem szabad elfelejtenie, vagy akár csak szem elől tévesztenie a parasztság nagy jelentőségét. E körülménynek nemcsak semmibevevése, hanem már nem eléggé figyelmes kezelése is számtalan veszéllyel járna mind gazdasági, mind tisztán politikai téren, mert elkerülhetetlenül aláásná vagy gyengítené a proletariátus és a parasztság szövetségét, a parasztságnak a proletáriátus iránti bizalmát, azt a szövetséget és azt a bizalmat, amely az adott időszakban a népi demokrácia fő támasza, s amelynek megőrzése és erősítése a néphatalom szilárdságának alapfeltétele, következésképpen a pártnak is legfőbb feladata. Ezeken a helyes lenini elveken nyugszik a mezőgazdaság fejlesztéséről szóló párt- és kormányhatározat. A hiba ott kezdődik, amikor a helyes célkitűzések következetes végrehajtásától gazdasági vezetőink eltérnek.
A mezőgazdaság fejlesztéséről szóló párt- és kormányhatározat gazdasági, technikai és pénzügyi téren kitűzte a feladatokat. Megvalósításukhoz azonban ezen túlmenően a termelők anyagi érdekeltségének biztosítása kell. A siker megköveteli, hogy az állam messzemenő anyagi, technikai, pénzügyi és szakmai segítsége egybekapcsolódjon a termelői érdekeltséggel. Ezt kell most biztosítani, ilyen irányban kell a mezőgazdasági határozatot továbbfejleszteni.
Úgy látszik, ez sem magától értetődő dolog. Hogyan áll a kérdés? A mezőgazdasági program és annak mennél gyorsabb és teljesebb végrehajtása a munkásosztály reálbére és életszínvonala emelésének elengedhetetlen feltétele. A mezőgazdaság-fejlesztési program a termelőerők növekedését célozza, ami a fokozódó termékbőségben jelentkezik. Ez az alapja az életszínvonal emelésének falun is és városon is egyaránt.
Tudvalevő, hogy a mezőgazdaság olyan termelési ág, ahol lehetetlen a termelőerők fejlesztése a termelők, egyéni vagy szövetkezeti parasztok életszínvonalának emelése nélkül. A növekvő terménymennyiségekből az egyéni gazdák is, a tsz-tagok is elsősorban a saját növekvő szükségleteiket fedezik. A termék más része áruvá válik és a város növekvő igényeit elégíti ki.
Ha valaki a falusi lakosság életszínvonalának emelése ellen van, az a mezőgazdasági termelés fejlesztése ellen van, mert a kettő együtt jár. Alapjaiban támadja az új szakasz fő célkitűzését, a júniusi határozat alapelvét. Lehet-e a paraszti életszínvonalat csökkenteni vagy annak emelkedését megakadályozni és ugyanakkor a mezőgazdasági fejlesztési programot végrehajtani? Nem lehet! Mégis, gazdasági körökben voltak, akik azt az álláspontot képviselték, hogy lehet, és azt szerették volna a párttal elfogadtatni!
Ez nem a mi gazdaságpolitikánk, ennek semmi köze a marxizmus–leninizmushoz. A termelési kedvet aláásná, a termelést visszavetné, politikai következményei pedig beláthatatlanok lennének. A munkás-paraszt szövetséget, a proletárdiktatúra talpkövét, a hatalmat sodorná veszélybe. Aki a termelés csökkentésén, a termelési érdekeltség megszüntetésén keresztül akarja az új szakaszt „megvalósítani”, aki így akarja a mezőgazdaság-fejlesztési programot „megvalósítani” és nem az anyagi érdekeltség lehető legnagyobb mérvű biztosításán keresztül, az csődbe viszi ezt a programot. A termelési érdekeltség fokozása természetesen falusi vásárlóerő-növekedést is jelent, ami kapcsolatban van a mezőgazdasági árakkal. Teljesen ellentmond azonban a mezőgazdaság fejlesztésére, az életszínvonal emelésére irányuló célkitűzéseknek az olyan árrendszer, amelyet a mezőgazdasági termelést és az életszínvonal kérdését háttérbe szorító, túlzott iparosítás szolgálatában alakítottunk ki.
Az anyagi érdekeltség biztosításával tehát a falusi vásárlóerő elkerülhetetlenül növekedni fog. De a növekvő vásárlóerő ösztönzi a parasztot a további termelésre, aminek feltétele a mezőgazdaság termelőeszköz-, felszerelés-, műtrágya- stb. szükségletének maximális kielégítése. Az ipar átállítása tehát szoros kapcsolatban áll a falusi vásárlóerő kérdésével, előfeltétele annak növelésének.
A falusi vásárlóerő elvonásának szükségességét egyesek az árualapok elégtelen voltával indokolják.
Helyes-e az ipari átállás, átcsoportosítás lassúságából, vontatottságából azt a következtetést levonni, hogy nem szabad a falusi vásárlóerőt növelni, vagy éppen csökkenteni is kell?
Teljesen helytelen. Ennek következménye a termelőeszközök, a termelési kedv csökkenése, az árukészletek, az élelmiszerek csökkenése, drágulás, reálbércsökkenés, az életszínvonal hanyatlása lenne – elsősorban a városban, a munkásosztálynál. A parasztság ugyanis áthárítaná növekvő terhei jó részét a fogyasztókra, saját szükségletei és fogyasztása legutolsósorban csökkenne.
A paraszti vásárlóerő csökkenése és az ipari termelés átállításának elhúzódása, a mezőgazdasági termelőeszközök gyártásának lassúsága a munkásság bőrén csattanna; – végső következményében munkásellenes gazdaságpolitikai rendszabály lenne.
Azt mondták egyesek, hogy csak átmeneti, ideiglenes intézkedésnek szánták a falusi vásárlóerő-elvonást. Ez is alapjában helytelen! A mezőgazdasági termelés bizalom kérdése is. A javasolt intézkedés teljesen aláásná azt a bizalmat, amely a júniusi határozatok nyomán kialakult, s ezt még egyszer megszerezni nagyon nehéz lenne. Hosszú időre megbénítaná a mezőgazdasági termelés fokozását, sőt visszavetné azt.
A parasztság ellen, a mezőgazdasági termelés ellen javasolt intézkedések mögött végső soron munkásellenes politika húzódik meg. A falu és a város szembeállítását, a parasztság és a munkásság életszínvonalának szembeállítását jelenti, holott a kettő között szoros összefüggés van.
A mezőgazdaság olyan termelési ág, ahol a termelés fejlesztése elkerülhetetlenül a termelők életszínvonalának emelkedésével jár együtt. De ez az egyetlen lehetséges módja a munkásosztály életszínvonala emelkedésének is. Ha a paraszt nem fokozza a termelést, nem emelkedhet a munkásosztály életszínvonala sem. Enélkül pedig nincs szocializmus.
A régi gazdaságpolitika a szocializmusnak egészen helytelen értelmezést adott, számításon kívül hagyta az embert, a társadalmat, a szocializmus fogalmát pedig leszűkítette a vas- és acéltermelés maximális növelésére, a túliparosításra.
Az első ötéves terv idején a gazdaságpolitika egyik fő hibája a mezőgazdasági termelés elhanyagolása, sőt sok tekintetben közvetett visszafejlesztése volt. Hosszú éveken keresztül súlyosan megsértettük a termelők anyagi érdekeltségének elvét és adminisztratív módszerekkel, egyre csökkenő jövedelmezőség mellett igyekeztünk a parasztságot termelésre szorítani. Az az elv érvényesült, hogy a mezőgazdaság többet termeljen, de ne akkumuláljon! Ez fából vaskarika, mert ha a mezőgazdaság nem akkumulál, nem tudja a termelést fokozni.
Központi kérdésünk most a mezőgazdasági termelés fokozása és a gazdaságpolitikában az anyagi érdekeltség elvének maradéktalan érvényesítése.
A másik fontos kérdés, amit felszólalásomban is érintettem, az életszínvonal kérdése. Túlzásokba estünk-e az életszínvonal emelésével kapcsolatban? Nagyobb lábon élünk-e, mint szabadna? Van-e ilyen hibája a júniusi határozatnak? A számítások azt mutatják, hogy 1954 közepéig az életszínvonal – 1949-hez képest – mintegy 15–18 százalékkal emelkedett. Hogy ez sok-e vagy kevés? Ezzel kapcsolatban a következőket kell figyelembe venni: 1949-től 1953 végéig a nemzeti jövedelem – a helyesbített adatok alapján is – mintegy 60 százalékkal emelkedett. Az ipari termelés felfutásának mértéke kb. 240 százalékos. Az alapanyag-ipari felfutás is megközelíti a 200 százalékot. Ilyen körülmények között az életszínvonal-emelkedést nem lehet túlzásnak tekinteni.
Ha ezt az emelkedést a népgazdaság nehezen bírja el, annak nem az a magyarázata, hogy a júniusi határozatban túlzott feladatokat tűztünk magunk elé, hanem az, hogy nem kerültek végrehajtásra azok az intézkedések (termelésnövelés, átállítás, mezőgazdaság-fejlesztés stb.), amelyek biztos alapját képezték volna az életszínvonal emelésének. A júniusi határozat és a kormányprogram ebből, a termelés növeléséből indult ki és nem abból, hogy a kitűzött gazdasági feladatokat nem hajtják majd végre. A júniusi célkitűzések tehát e tekintetben is reálisak voltak. A nehézségekért nem a határozatot és állítólagos túlzásait kell okolni, hanem azokat, akik nem hajtották végre az átállítást és a termelés növelését célzó intézkedéseket.
Az átállás elhúzódása, az ellenállás az új szakasz politikájával szemben tehát súlyosan sérti a munkásosztály érdekeit, mert csökkenti a reálbért.
Az ipari átállítás azt jelenti, hogy nehéz- és gépipari termékek helyett fokozottabb mértékben közszükségleti cikkeket állítunk elő: több cipőt, ruhát, háztartási felszerelést, élelmiszert és így tovább. Nyilvánvaló, hogy ez legalább olyan mértékben érdeke a munkásosztálynak, mint bármely más társadalmi rétegnek. Ezen a téren a panasz ott van, hogy az áru nem elegendő, hogy nem kielégítő minőségű és drága. No de tudjuk, hogy a mi viszonyaink között, népi demokratikus rendszerünkben a fogyasztók – maguk a termelők, maga a dolgozó nép. Vajon kitől kérhetjük számon, ha valamely áruból kevesebb van, ha nem jó a minősége, vagy ha drága? Saját magunktól! Ebből le kell vonni a végső következtetést: többet, jobbat, olcsóbban kell termelni! Ez a Központi Vezetőség alapvető határozata. Ez elsősorban magának a munkásosztálynak érdeke, életszínvonala, reálbére alakulásának feltétele. A munkásosztály kezében van tehát saját életszínvonalának sorsa, amihez elengedhetetlen az ipari termelés átállítása. Ugyanez a helyzet, ha a faluval kapcsolatban nézzük a kérdést. A munkás-paraszt szövetség alapja a falu és a város közötti árucsere. Ha az ipari üzemek nem látják el a falut kellő mennyiségű mezőgazdasági felszereléssel és háztartási, valamint közszükségleti cikkekkel, nem kapunk kellő mennyiségű mezőgazdasági terméket a városi lakosság, elsősorban az ipari munkásság számára. Márpedig tudjuk, hogy ipari üzemeink eddig nem adtak elég árut a falunak. Az is világos, hogy ha az ipar magas önköltséggel, drágán termel, nem tudunk olcsón mezőgazdasági termékekhez jutni. Ha pedig kevés és drága a mezőgazdasági termék, az a munkásosztály reálbérét és végső soron életszínvonalát csökkenti. Az ipar átállításával a falusi árualapok növelése az egyetlen helyes és járható út, amely a munkásosztály reálbérének és életszínvonalának emelésére vezet. Mennél gyorsabb az ipari termelés átállítása, annál gyorsabban javul a munkásság helyzete.
Kétségtelenül van társadalmi életünknek néhány területe, amelyről el lehet mondani, hogy nagy lábon élünk. Feltétlenül indokolt ezeken a területeken a messzemenő és ésszerű takarékosság. Ha azonban a dolgozó nép legszélesebb tömegeinek életviszonyait nézzük, helytelen nagylábonélésről beszélni. Sem kereseti, élelmezési, ruházkodási, lakás- és egyéb viszonyai nem erre mutatnak.
Emellett ez a megállapítás helytelenül orientálná a pártot a nehézségek leküzdésére irányuló erőfeszítések terén. Ugyanis, ha a nagylábonélésnek olyan nagy szerepe lenne a nehézségekben, akkor főképpen a nagylábonélés felszámolásával, tehát lényegében takarékossággal és az életszínvonal csökkentésével kellene és lehetne a nehézségeket felszámolni. A nagylábonélés hangoztatásának és előtérbe állításának bizonyára szerepe van abban is, hogy amikor a gazdasági nehézségekből kiutat keresünk, egyes gazdasági vezetők elsősorban ilyen irányú intézkedéseket hoznak javaslatba.
Szerintem, ahogyan nem a nagylábonélés a nehézségek fő oka, ugyanúgy a megszüntetésére irányuló intézkedések sem alkalmasak arra, hogy nehézségeinket megszüntessék. Ha mi a nagylábonélésben látjuk a hibát, ezzel lényegében az egész új szakasz fő gazdasági célkitűzését elvetjük. Sőt, ha logikusan tovább elemezzük a kérdés ilyetén való felvetését, úgy arra a helytelen következtetésre kell jutni, hogy a gazdasági bajok okát nem a régi, hibás gazdaságpolitikájában kell keresni, amely nem tette lehetővé a dolgozók nagy lábon való élését, hanem az új szakasz gazdaságpolitikában, amely a júniusi határozat és a kormányprogram alapján meghirdette a nép jólétének növelését, más szóval a „nagylábonélést”.
A nagylábonélés túlzott hangoztatása más veszélyeket is rejt magában, amelyek már eddig is számos intézkedésben kifejezésre jutottak. Az erőfeszítéseket, a rendszabályokat nem a termelés növelésére, a termelőerők fejlesztésére, a mezőgazdasági termelés fokozására, a termelési kedv ösztönzésére, a termelők anyagi érdekeltségének növelésére irányítja, hanem különböző megszorításokra, korlátozásokra stb. A nagylábonélés túlzott hangoztatása végső soron a dolgozók életszínvonalának csökkentését célzó rendszabályokra ad ösztönzést. Ezért el kell vetni. Ellenkező esetben az új szakasz gazdaságpolitikája elleni támadások számára szolgálhat „elvi” alapul.
A vezetés szilárdságán, határozottságán, céltudatosságán és a helyes irányelveken, tehát végső soron rajtunk múlik az új szakasz gazdaságpolitikájának sikere.
Az a gazdaságpolitika, amely korlátozásokkal, csökkentésekkel, a dolgozóknak a termelésben való anyagi érdekeltsége korlátozásával, végső soron az életszínvonal rovására, csupán takarékossággal, a kiadások csökkentésével (ami rendkívül fontos, de mégsem a döntő) akarja a népgazdaságot rendbehozni, a régi hibákat és azok súlyos következményeit megszüntetni és az új szakasz gazdaságpolitikáját megalapozni, az a gazdaságpolitika kudarcra van ítélve. Ha nem a termelőerők fejlesztése irányában keressük a kibontakozást, a helyzet tovább súlyosbodik.
Nem lehet a szocializmus építésének platformja az a gazdaságpolitika, amely nem a termelőmunkán épül fel.
Márpedig mi most a nehézségek leküzdésénél is, a régi hibák súlyos következményeinek felszámolásánál is, a kiútkeresés terén és a feladatok kitűzésénél is a szocializmus építésének perspektívájából indulunk ki. Nem fogadhatunk el olyan javaslatokat, amelyek végső következményeikben a szocializmus építésének útját eltorlaszolják, azt zsákutcába vinnék. A termelőerők korlátozása, csökkentése nem a szocializmus építésének útja.
A Központi Vezetőség világosan és egyértelműen állást foglalt abban, hogy a szocializmus építése egyetlen helyes útjának a KV júniusi és a III. kongresszus határozataiban lerögzített elveket és célkitűzéseket ismerte el. Minden más utat elvetett.
Gyökeresen felszámolt minden olyan elgondolást vagy nézetet, amely szerint a termelőerők fejlesztése a gépipar, a vas- és acélgyártás, valamint a kohászat fejlesztését jelenti csupán, mintha a mezőgazdaság fejlesztése, a könnyűipar, az élelmiszeripar, a mezőgazdasági termelőeszközök gyártásának fokozása stb. nem jelentené a termelőerők fejlesztését.
A mindennapi pártmunkában is messzemenő következtetéseket kell levonni a Központi Vezetőség tanácskozásából és határozataiból. A Központi Vezetőség ülése a pártvezetés elvi egységének nagyszerű megnyilvánulása volt. Nekünk ezt most tovább kell vinni és el kell érni, hogy a párt egész tagsága egy nyelven beszéljen. Ehhez azonban meg kell változtatni a vezetés módszereit és fel kell számolni a párttagok szerepéről kialakult bizonyos helytelen nézeteket. Érvényesíteni kell azt, hogy a párttagoknak nemcsak a vezetés által kitűzött feladatok végrehajtása terén van igen fontos szerepük, hanem a párt politikájának kialakításában is. Enélkül nem lehet egészséges, pártszerű élet a pártban, a vezetés pedig a levegőben lebegne, elszakadna a párttagság széles tömegeitől, elveszítené azt az erőt és lendületet, amit a párttagság a vezetés számára jelent. A Központi Vezetőség ülésének egyik fő tanulsága, hogy ezen változtatni kell. Mi, nagyon helyesen, sokat foglalkozunk a párt és a dolgozó tömegek kapcsolatával. De kevés szó esik a pártvezetés és a párttagság kapcsolatáról, elvi-politikai egységéről. Pedig ez forradalmi munkáspártban elengedhetetlen feltétele a pártvezetésnek. Enélkül a párt és a tömegek szoros kapcsolata nem valósulhat meg. Változtatni kell azon is, hogy a párttagság előtt nem vetjük fel a párt elvi és politikai kérdéseit, mintha az ezekkel való foglalkozás csak a vezetés feladata lenne, a párttagságra csak a végrehajtás tartozna.
Nem támaszkodtunk eléggé a párttagságra, nem vittük eléjük a párt politikai kérdéseit, legtöbbször csak termelési kérdésekkel, a napi gazdasági feladatokkal foglalkoztunk, lényegében kiskorúságra kárhoztattuk. Pedig a mi erőnk párttagságunk széles tömegeiben, egységes cselekvésében, öntudatában van. Ugyanakkor viszont a párttagsággal járó kötelesség kiállni a párt politikája mellett, magyarázni és ha kell, megvédeni azt. Kíméletlenül ostorozni kell az ernyedt, közömbös magatartást. Kemény harcot kell folytatni az ellenséges propaganda ellen, amely néha párttagok körében is hitelre talál.
Fontos feladatok állnak előttünk a kádermunka terén is. A régi, rossz gazdaságpolitika ugyanis rossz káderpolitikával párosult, amelynek szintén komoly következményei vannak. A Politikai Bizottság beszámolójában felvetette ezt a kérdést. Tudnunk kell ugyanis, hogy a káderek döntenek el mindent.
A gazdasági helyzetünkben mutatkozó nehézségekben kétségtelenül szerepe van annak is, hogy nem minden helyen arra megfelelő gazdasági vezetők kezében van a feladatok megoldása. Most feltétlenül ezen is változtatni kell, meg kell találnunk azokat az embereket, akik akarják és akik képesek a párt határozatait végrehajtani.
Ki kell dolgozni részleteiben az új szakasz gazdaságpolitikáját a júniusi határozatnak és a III. kongresszus határozatai és a KV határozatai alapján. Intézkedési tervet és munkaprogramot kell népgazdasági ágazatonként – és ezt lejjebb bontva – kidolgozni. Nagyfokú tájékozatlanság van a párttagság körében közgazdasági téren. Tarthatatlan nézetek, egész vad elképzelések is gyakran hitelre találnak. Ebből is le kell vonni a tennivalókat. Sürgősen meg kell indítani a közgazdasági tudományos munkát, széles körben el kell terjeszteni ezeket az ismereteket, fel kell jobban készíteni párttagságunkat a gazdasági kérdésekben annyira szükséges tájékozottság terén. Sürgősen életre kell hívni a Közgazdaság-tudományi Intézetet, megindítani a folyóiratot, amelyre kongresszusi határozat is van.
A Központi Vezetőség ülésén tehát többről van szó, mint egyszerűen a gazdasági helyzet nehézségeiről vagy a nehézségek leküzdésének módjáról.
A júniusi párthatározatok válnak valóra a rehabilitációban is, abban, hogy kihozzuk a börtönökből ártatlanul elítélt elvtársainkat, visszaadjuk őket a pártnak, az életnek, a munkának. A múlt súlyos hibáit e téren is fel kell és fel is fogjuk számolni. Aki nem bűnös, annak szabadlábra kell kerülni. Ez a párt igazságérzetét és erejét, a kollektív vezetés bölcsességét bizonyítja! A pártnak és a kollektív vezetésnek van és lesz annyi ereje is, hogy soha többé meg ne ismétlődhessenek a múltban elkövetett bűnök. A Központi Vezetőség ebben is maga mögött tudja a párt egész tagságát.
A Központi Vezetőség ülése nehéz, de nagyszerű feladatok elé állítja pártunk egész tagságát. A hívó szóra talpra kell állítani pártszervezeteinket, forrjon az élet, a munka. Van eszme, cél, feladat, amely harcra hevíti a párt tagságát? Igen, van! Soha nem voltak a pártnak nagyszerűbb és népszerűbb célkitűzései, amelyek jobban összefűznék a pártot dolgozó népünkkel, mint a Központi Vezetőség határozatai. Azzal az elhatározással kell most munkához fogni, hogy pártunk vezetése köré mozgósítsuk egész párttagságunkat. Be kell hozni a termelés lemaradását, le kell küzdeni a nehézségeket, be kell bizonyítanunk, hogy nincs és nem lehet olyan nehézség az új szakasz politikájának útján, amelyet le ne győznénk. Be kell bizonyítani, hogy népünk felemelkedésének, a szocializmus építésének egyetlen járható útja – a júniusi határozatok útja. Pártunkat a dolgozó nép lelkesen követi ezen az úton. A párt és a nép pedig olyan erő, amely győzelemre tudja vinni a szocializmus ügyét hazánkban.
(Közli: a Szabad Nép 1954. október 25-i száma.)
(Megjelent: A Nagy Imre vonal. Dokumentumválogatás. Válogatta és a bevezető tanulmányt írta Dér Ferenc. Reform, 1989. 267-283. l.)