KISLEXIKON

1945. évi választások: 1945 novemberében Magyarországon demokratikus, többpárti, szabad választásokat rendeztek, amelyeket a nyugati hatalmak is elismertek. A választásokon a Független Kisgazdapárt győzött és tett szert a szavazatok abszolút többségére 57,03%-kal. Második lett a Szociáldemokrata Párt 17,41, harmadik a Magyar Kommunista Párt 16,95 és negyedik a Nemzeti Parasztpárt 6,87%-kal. Az előzetes megállapodások szerint koalíciós kormány alakult a fentebb felsorolt négy párt részvételével, amelyben a kulcstárcákat – például a belügyminiszterit – a kommunisták szerezték meg.

1959-es amnesztia: „A gyors politikai és gazdasági konszolidáció” 1959 tavaszán tette lehetővé az első részleges közkegyelmet. Az 1959: 12. számú tvr. alapján elsősorban a viszonylag rövidebb időtartamú büntetésre ítéltek szabadultak; valamint az ítélet időtartamára való tekintet nélkül a fiatalkorúak, illetve azok, akiknél ezt alapvető emberiességi szempontok indokolták (idősek, várandós nők, kisgyermekes anyák stb.). Ugyancsak elhagyhatták a börtönt azok az 1956 utáni speciális bíróságok (statáriális, népbírósági stb.) által elítéltek, akik „szabadságvesztés-büntetésük végrehajtása során a megjavulás komoly jeleit mutatták”. Ekkor szabadult a statáriális perekben fegyverrejtegetésért elítéltek nagyobb csoportja.

1960-as amnesztia: 1960. április 1-jén újabb részleges közkegyelemre került sor „felszabadulásunk 15. évfordulója alkalmából”. Ahogy a többi, úgy ez az amnesztia sem kizárólag az 56-os elítélteket érintette, a 2. §. például a világháború után háborús vagy népellenes bűncselekmény vádjával elítélteket szabadította ki, amennyiben büntetésükből már legalább tíz évet letöltöttek.

1963-as amnesztia: A kül- és belpolitikai események 1963-ban tették lehetővé az 56-os elítéltek „nagy” amnesztiáját. A kubai válságon túljutó szuperhatalmak és a szocializmus alapjainak lerakását deklaráló MSZMP kölcsönösen hajlottak a rendezésre. A már 1960-ban megkezdődött szigorúan titkos tárgyalások eredményeképpen az USA javaslatára 1962 őszén levették az ENSZ Közgyűlésének napirendjéről a magyar kérdést, U Thant főtitkár pedig meghívást kapott Budapestre. Azonban még ekkor sem bocsátott és kegyelmezett meg a kádári hatalom minden 56-osnak, több megszorító rendelkezés gondoskodott arról, hogy közülük számosan – több száz ember – továbbra is börtönben maradjon. Miközben kiszabadultak a börtönből a háborús bűnösök, ha büntetésük kétharmad részét már letöltötték, és minden megszorítás nélkül visszanyerték szabadságukat azok, „akik hatalmukkal visszaélve, a szocialista törvényességet megsértették”, a rendelet kizárta a visszaesőnek minősítettek 56-osokat, vagyis azokat, akiket 1951 után már egy alkalommal – akármilyen váddal – végrehajtható szabadságvesztésre ítéltek. Kizárták azokat is, akiket ugyan a forradalomban való részvételükért, de különösen súlyos minősítésű köztörvényes vádak (gyilkosság, rablás stb.) alapján (is) ítéltek el. Így a fegyveres felkelők túlnyomó része börtönben maradt, és azok a sorállományú katonák is, akik november 4-én parancsra felvették a harcot a szovjet csapatokkal. Végül nem vonatkozott az amnesztia az 1957. május 1-je után elkövetett hűtlenség vádjára sem, így továbbra is börtönben maradtak azok, akik e dátum után fordultak elítélt vagy éppen bíróság előtt álló felkelők védelmében valamely nemzetközi szervezethez. A kutatás jelenlegi fázisában még nem merjük állítani, hogy pontosan tudnánk a dátumot, mikor szabadult az utolsó 56-os, volt aki 1974. május 14-én hagyhatta csak el börtönét, de valószínűleg nem ő volt az utolsó.

adminisztratív módszerek: A hatósági kényszereszközök eufém megnevezése. Adminisztatív intézkedésről beszéltek, amikor büntetőjogilag jártak el a munkából későkkel vagy a selejtet termelőkkel, vidéken a beadási- és egyéb kötelezettségeket nem vagy nem időre teljesítőkkel stb.

Akadémia utcai pártközpont: Az Akadémia utca 17-es számú házban működtek a Magyar Dolgozók Pártja központi vezető szervei, lényegében innen irányították az országot. Az 1956-os forradalom alatt kezdetben Nagy Imre miniszterelnök is az Akadémia utcából látta el feladatait, de október 29-én áttette székhelyét a Parlamentbe, így a pártközpont helyett a Parlament lett az ország politikai központja.

ÁVH (ÁVO): Államvédelmi Hatóság. Állambiztonsági szerv, amely a Belügyminisztérium felügyelete alá rendelt hatóságként alakult 1948 szeptemberében. Jogelődjei a Politikai Rendészeti Osztály (PRO, 1945) és a BM Államrendőrség Államvédelmi Osztálya (ÁVO, 1946) voltak. Alapításától kezdve a kommunista párt vezetése alatt állt. A PRO fő feladata a nácizmus magyarországi maradványainak felszámolása volt, amely már az 1945. novemberi választások után kibővült az úgynevezett reakció elleni harc jelszavával. A szervezet székháza kezdetben az Andrássy, majd később Sztálin út 60. sz. alatti épület volt, amely korábban a Szálasi-féle nyilaskeresztes párt székháza volt (az úgynevezett „Hűség Háza”), később a Jászai Mari téri „fehér ház”. Az ÁVO, majd az ÁVH a kommunista hatalomátvételért folytatott küzdelem során döntő szerepet játszott a koncepciós perek előkészítésében és végrehajtásában. Felső vezetésében a szovjet állambiztonsági szolgálat, az NKVD (KGB) emberei tanácsadókként ellenőrizték és irányították tevékenységét. 1948-tól a párt hadseregének, illetve a „párt öklének” számított. Hatalma csúcsán, 1949 és 1953 között, formailag közvetlenül a Minisztertanács alá rendelt főhatóságként működött, tényleges, egyszemélyi vezetője Rákosi Mátyás volt. Szervezeti keretébe került a kb. 18 ezer fős Honvéd Határőrség (úgynevezett zöld ávó) és a katonai elhárítás is. Szovjet mintára felállították belső rendfenntartó testületét, a Belső Karhatalmat. Átvették a legfontosabb párt- és állami épületek, valamint több kényszermunka-, illetve internálótábor (pl. Recsk, Kistarcsa) őrzését. Az ÁVH 1950 és 1953 között mintegy 650 ezer ember ellen folytatott eljárást. Leghírhedtebb vezetője, Péter Gábor 1945-től 1953. januári letartóztatásáig állt a szervezet élén, és híven végrehajtotta Rákosi Mátyás minden utasítását. Nagy Imre 1953-as első kormánya az ÁVH-t visszahelyezte a BM felügyelete alá. Az 1956-os forradalom idején a magyar társadalomnak a sztálini rendszer iránti mély ellenszenve leginkább az ÁVH elleni gyűlöletben és ezzel párhuzamosan néhány ávós meglincselésében öltött testet. A forradalom alatt az ÁVH egyes egységei, tisztjei a szovjet csapatok oldalán harcoltak a fegyveres felkelők ellen. Nagy Imre kormánya 1956. október 28-án teljesítette a forradalom egyik fő követelését, és feloszlatta az ÁVH-t. Ezt november 7-én a Forradalmi Munkás–Paraszt Kormány is megerősítette egy belügyminiszteri rendelettel, ám a megszüntetett szervezet tagjainak többsége a forradalom vérbefojtása után a rendőrség állambiztonsági osztályainál dolgozott 1961-ig.

A bécsi “Magyar Forradalmi Tanács”: főleg volt pesterzsébeti és csepeli forradalmárok által 1956 decemberében alapított kislétszámú szervezet, amely nyugati támogatással, konspirációs eszközökkel, majd fegyverekkel kívánta a forradalom céljaiért folytatni a harcot. Tagjainak többsége egy idő után (tekintettel Ausztria semlegességére) Genovába települt át. A tanács Magyarországra küldött három futárát letartóztatták (közülük kettőt kivégeztek), ezt követően a szervezet gyakorlatilag beszüntette tevékenységét.

bolsevik (az orosz bolsinsztvo [többség] szóból): az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt forradalmi (kommunista) szárnyának, illetve tagjainak elnevezése. A párt II. kongresszusán (1903) Londonban a párt szervezeti szabályzatának kérdésében tartott vita során a forradalmi irányvonal képviselői, a bolsevikok Lenin vezetésével többségi támogatást kaptak a kisebbségben maradt mensevikek („kisebbség”) platformjával szemben. A bolsevik szó 1918 és 1952 között az orosz-szovjet kommunista párt hivatalos nevének része, a bolsevizmus pedig a marxizmus–leninizmus elmélete és a forradalmi munkáspártok (kommunista pártok) által alkalmazott gyakorlata egészen a második világháborúig.

Borsod Megyei Munkástanács: 1956. október 25-én, miközben a DIMÁVAG küldöttsége és Földvári Rudolf Budapesten Nagy Imrével tárgyalt, Miskolcon az Egyetemvárosban megalakult egész Borsod irányítására Papp Miklós és Nagy Attila vezetésével a megyei munkástanács, amely azonnal állást foglalt a sztrájk mellett, miközben a közbiztonság erősítése érdekében 150 fős munkásőrség felállítását határozta el, továbbá az üzemeket munkástanácsok alakítására szólítottak fel. Felhívásuk nyomán az elkövetkező napokban szerte Borsodban munkástanácsok vették át nemcsak az üzemek, hanem a települések irányítását is. A megyei munkástanács október 26-án a rendőrkapitányság elfoglalása után a megyei tanács épületébe költözött át, ezzel is szimbolizálva a forradalom helyi erőinek hatalomátvételét. Hiába látott hozzá a munkástanács azonnal karhatalom szervezéséhez, nem tudták megakadályozni a második, október 27-i népítéletet, amelynek következtében a megyei munkástanács egy része lemondott. Ugyanezen a napon érkezett vissza a fővárosból a DIMÁVAG küldöttsége. Értesülve a városban történtekről, másnap újraválasztották a gyár kultúrtermében a megyei munkástanácsot, amit október 29-én kibővítettek. A megyei tanács apparátusát alárendelték a munkástanácsnak, programjuknak a 21 pontot tekintették. November 5-én a munkástanács eredménytelenül tárgyalt a várost megszálló szovjet csapatok parancsnokságával, így valamennyiüket letartóztatták és Kárpátaljára szállították. A Grósz Károly vezetésével restaurálódó helyi pártvezetést azonban meghátrálásra kényszerítette az általános sztrájk, így november közepétől szabadon engedték a munkástanács letartóztatott vezetőit, sőt bevonták őket a város és a megye irányításába. A december 9-én megtartott aktívaülésen indította meg a helyi MSZMP a végső leszámolást a munkástanáccsal.

Corvin közi csoport A Corvin moziban és a körülötte lévő épületekben civil fegyveresek már 1956. október 23-24-e éjszakáján felvették a harcot a szovjet páncélosokkal. Kihasználva a körzet kitűnő stratégiai adottságát, az itteni felkelők hamarosan a legnagyobb és legjelentősebb fegyveres felkelő csoporttá alakultak, és hősiességük döntő szerepet játszott az október 28-ai fordulat kivívásában. Főparancsnokuk Iván Kovács László, majd Pongrátz Gergely volt. A fegyverszünet idején a Corvin közi felkelők képviselői többször tárgyaltak az ország politikai és katonai vezetőivel, befolyásuk a környező fegyveres csoportokra erősödött. November 4-én este a szovjet túlerő nyomására elhagyták bázisukat, de a felkelők egy része még több napig folytatta a harcot a város különböző részein.

Debreceni Szocialista Forradalmi Bizottmány (DSZFB): 1956. október 25-éről 26-ára virradó éjszaka a helyi párt- és tanácsi vezetők megállapodtak a forradalmi szervezetek, a diákok, a munkások és a katonák küldötteivel. Az eseményeket szocialista forradalomnak nevezték, és ekkor határoztak az új helyi hatalmi szerv, a Debreceni Szocialista Forradalmi Bizottmány megalakításáról. Ez 26 pontban foglalta össze követeléseit, melyeket a helyi Néplap október 27-i számában jelentettek meg. Elnöke Csorba László alezredes, helyőrségparancsnok volt. A bizottmány október 27-én vette át ténylegesen a hatalmat: a tanácsi hivatalok és osztályok ugyan megmaradtak, de az irányítás az itt is megválasztott forradalmi testületek, legfelső szinten pedig a DSZFB kezében volt. A DSZFB november 4-én, a szovjet agressziót követően szüntette be tevékenységét.

desztalinizáció: Sztálin 1953 márciusában bekövetkezett halála után indult folyamat, amelynek lényege, hogy a kommunista rendszer alapjait nem érintve felszámolják, illetve megszüntetik a rendszer azon kirívó és durva törvénytelenségeit – koncepciós perek, kényszermunkatáborok, a vezér személyi kultusza stb. –, amelyek Sztálin nevéhez fűződtek. A desztalinizáció érdekessége, hogy több kelet-európai kommunista országban – de a Szovjetunióban is – leginkább azok kívánták vezetni ezt a folyamatot, akik maguk is súlyosan felelősek voltak a sztálini időszak törvénysértéseiért. Az a felismerés motiválta őket, hogy finomítani kell az eszközökön, mert ha ezt nem teszik meg, akkor társadalmi robbanásra lehet számítani. Volt, aki a saját hatalmát kívánta ezzel stabilizálni, vagy politikai létét biztosítani. A desztalinizáció következetes véghezvitele egyik kelet-európai kommunista országban és a Szovjetunióban sem történt meg, elakadt harmad- vagy félúton. (Volt, ahol meg sem kezdődött, például Albániában.)

DISZ: Dolgozó Ifjúság Szövetsége. A Magyar Dolgozók Pártja vezetése alatt álló országos és egységes ifjúsági szervezet, amely 1950 júniusában alakult. Soraiban a 14–25 év közötti fiatalokat tömörítette. Az egységes ifjúsági tömegszervezet létrehozásával a kommunista párt célja az volt, hogy teljes ellenőrzése alá vonhassa az addig különböző szervezetekre tagolódott ifjúsági mozgalmat, valamint hogy a fiatalokat az úgynevezett népi demokratikus rendszer híveivé nevelje, és végrehajtassa a pártnak az ifjúságra vonatkozó határozatait. Emellett a DISZ biztosította az MDP személyi állományának utánpótlását is. A DISZ felépítése teljes egészében megegyezett az MDP felépítésével, ugyanolyan hierarchizált és centralizált szervezet volt. A DISZ központi napilapja a Szabad Ifjúság volt, ezenkívül hetilapot is adott ki. Az 1956-os forradalom idején a DISZ felbomlott, helyét és szerepét 1957 tavaszától kezdve a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) vette át.

doktrinér: általában valamely politikai elmélet híve, aki a realitásokkal kevéssé számolva a valós helyzettől elvont, elméleti szabályokhoz mereven ragaszkodik.

Dunántúli Nemzeti Tanács (DNT): 1956. október 30-án került sor Győrött a dunántúli forradalmi szervezetek küldötteinek értekezletére, amelyen képviseltette magát Borsod és Bács-Kiskun megye is, valamint Csepel. Az értekezleten a küldöttek beszámoltak a helyi eseményekről, előadták terveiket, javaslataikat. Ezek alapján alakítottak ki egységes álláspontot a kormánnyal, illetve annak intézkedéseivel kapcsolatban. Tizennégy pontos határozatot fogadtak el, amelyben feltételesen elismerték a kormányt. Október 31-én a DNT Szigethy Attila vezette küldöttsége Nagy Imrével és Tildy Zoltánnal tárgyalt, ennek során sikerült tisztázni a vitás kérdéseket. Másnap a DNT megválasztotta vezetőségét; tagjai: Szigethy Attila, Horváth Endre (Tatabánya), Kemendy Béla ezredes (Székesfehérvár). A DNT november 4-én, a szovjet agressziót követően szüntette be tevékenységét.

Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ): kormányközi világszervezet, székhelye New York. Az ENSZ-t ötven ország hívta életre 1945 júniusában. Ez volt az úgynevezett San Franciscó-i Charta, vagy más néven az ENSZ Alapokmánya. Az ENSZ fő célkitűzései: a nemzetközi béke és biztonság fenntartása; a nemzetek közötti, népeket megillető egyenjogúság és önrendelkezési jog tiszteletben tartásán alapuló baráti kapcsolatok fejlesztése; a gazdasági, szociális, kulturális és emberbaráti együttműködés; az emberi jogok és az alapvető szabadságjogok megerősítése és tiszteletben tartása. Az ENSZ-nek jelenleg több, mint 180 tagállama van. Emellett az ENSZ számos, a világ országait globálisan érintő, speciális feladatokra szakosodott intézménnyel is rendelkezik.

ENSZ Biztonsági Tanácsa (BT): az Egyesült Nemzetek Szervezetének talán legfőbb vezető szerve, amelynek elsőrendű feladata a nemzetközi béke és biztonság megőrzése. Fegyveres konfliktusokban a BT felhívást tehet tűzszünetre vagy a csapatok visszavonására, a szemben álló felek egyetértésével megfigyelőket, békefenntartó erőket vezényelhet ki, végső esetben gazdasági, katonai kényszerintézkedéseket foganatosíthat. Határozatai kötelező erejűek, ülését a soros elnök bármikor összehívhatja, ha a nemzetközi béke vagy biztonság veszélybe kerül. A BT-nek tizenöt tagja van (1963-ig 11), amelyből az öt nagyhatalom – Szovjetunió (1991-től Oroszország), Franciaország, Kína, Nagy-Britannia, USA – állandó tag, tíz nem állandó tagját pedig – évente ötöt – a méltányos földrajzi megosztás elve alapján az ENSZ Közgyűlése két évre választja. Érdemi kérdésekben kilenc támogató szavazattal hozhat határozatot, feltéve, hogy egyik állandó tag sem szavaz ellene. Az állandó tagok – a nagyhatalmak – ugyanis vétójoggal rendelkeznek. A kommunista rendszerek 1990-es fennállásáig a Szovjetunió és az USA gyakran alkalmazta a vétójogot a másik fél által szorgalmazott határozatok meghiúsítására.

ENSZ Közgyűlés: a Közgyűlés az ENSZ egyik legfelsőbb és legfontosabb szerve, amely valamennyi tagországot magába foglalja – ez az ENSZ „parlamentje”. Minden tagállamnak egy szavazata van, egy ország legfeljebb öt állandó és öt pótküldöttet delegálhat. A Közgyűlés évente egy rendes ülésszakot tart, de rendkívüli ülésszak is összehívható. Ilyen rendkívüli ülésszakot tartottak 1956 őszén a szuezi válság és a magyar forradalom vérbefojtásának ügyében. A Közgyűlés határozatait a jelen levő és szavazó tagok egyszerű szavazattöbbségével hozza, a fontos ügyekben (például új tagállam felvétele) kétharmados többség szükséges. A BT-vel ellentétben nem hozhat a tagokra kötelezően érvényes határozatokat, mindössze ajánlásokat tehet.

Egyiptom elleni agresszió (szuezi válság): Miután Nasszer egyiptomi elnök 1956 nyarán államosította és ezzel egyiptomi fennhatóság alá vonta a Szuezi-csatornát, Nagy-Britannia és Franciaország úgy döntött, hogy ha kell, fegyveresen is visszaszerzi elvesztett ellenőrzését a fontos vízi út felett. Ebbe bekapcsolódott Izrael is, amely saját pozícióit kívánta erősíteni a térségben, illetve területi nyereséget akart elérni Egyiptom kárára. 1956. október 22-én a három ország titokban megegyezett abban, hogy legkésőbb egy hét múlva megindítják a fegyveres támadást Egyiptom ellen a Szuezi-csatorna visszaszerzéséért. Az izraeli–angol–francia agresszió súlyos konfliktust idézett elő a nyugati hatalmak táborában – az USA ugyanis nehezményezte, hogy szövetségesei a háta mögött cselekedtek –, és elfordította a politikusok, valamint a világ közvéleményének figyelmét Magyarországról. Az ENSZ Közgyűlésének napirendjén egyszerre szerepelt Magyarország és a szuezi válság, így a két esemény megítélése sajátos alku tárgya lett a nagyhatalmak között, hiszen a szuezi invázió jellegét tekintve nem sokban különbözött a magyarországi szovjet katonai beavatkozástól.

Egyetemi Forradalmi Diákbizottság: 1956. október 25-én – zömmel bölcsészhallgatókból – alakult meg az Eötvös Loránd Tudományegyetem Pesti Barnabás utcai épületében Pozsár István tanársegéd vezetésével. A spontán létrejött diákbizottságot a későbbiekben – Pozsár mellett – Varga János, az ELTE Történettudományi Karának dékánhelyettese, Molnár József tanársegéd, valamint Mérei Ferenc irányította. November 3-án a budapesti diákparlament ülésén újjáválasztották a bizottságot. Ez a műegyetemisták után a legnagyobb budapesti fegyveres egyetemista erő – a mintegy 250–300 fős bölcsész-nemzetőrség – felett rendelkezett. A november 4-i szovjet intervenció megindulásakor a diákbizottság a fegyveres harc ellen foglalt állást, egyidejűleg illegalitásba vonult. Tagjai közül sokan emigráltak, az itthon maradottak többségét 1957 tavaszáig letartóztatták és néhány hónaptól több éves börtönbüntetésre ítélték.

egypártrendszer: a kommunista hatalomgyakorlás szovjet típusa, amikor formailag egy párt – a kommunista párt –, valójában annak néhány vezetője irányítja az országot oly módon, hogy a politikai és a gazdasági szféra minden területét teljes ellenőrzése alatt tartja. A polgári demokráciától eltérően az országot érintő mindennemű döntés nem a kormányüléseken vagy a parlamentben születik, hanem a kommunista párt központi vezetésében. A parlament és a kormány másod- vagy harmadrangú szerepet játszik, tevékenysége mindössze arra korlátozódik, hogy a pártközpontban meghozott döntéseket közzétegye és végrehajtsa. A kommunista egypártrendszer egyik változata az úgynevezett áltöbbpártrendszer, amikor a kommunista párt mellett más pártok is léteznek, ezek azonban a kommunista párt csatlósai, amelyek elfogadják annak vezető szerepét, és politikai tevékenységük jórészt csak a puszta létükre korlátozódik. Egypártrendszer állt fenn például a Szovjetunióban, Magyarországon, Romániában és Albániában, áltöbbpártrendszer Lengyelországban, a Német Demokratikus Köztársaságban, Bulgáriában és Csehszlovákiában.

ellenforradalom: „a politikai hatalom jellegében beálló reakciós fordulat, illetve az ezt célzó megmozdulás. Hátterében mindig a társadalmi haladás feltartóztatásában érdekelt osztályok és társadalmi rétegek érdeke áll. Klasszikus formája, amikor a történelmileg haladóbb társadalmi-gazdasági rendszert képviselő osztály államhatalmát döntik meg a megelőző társadalmi formáció visszaállítása céljából (például a Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság leverése), vagy erre tesznek kísérletet (például az oroszországi ellenforradalmárok 1918–1921 között). (Forrás: Munkásmozgalom-történeti Lexikon. Szerk.: Vass Henrik. Második, javított és bővített kiadás. Budapest, 1976. 151-152. l.)

Elnöki Tanács: a szovjet Legfelső Tanács mintájára hozták létre Magyarországon 1949-ben, a köztársasági elnöki intézmény helyett. Az Elnöki Tanács a korábban a mindenkori köztársasági elnököt megillető jogok mellett az évente négyszer ülésező országgyűlés szünetei közötti időszakokban többé-kevésbé az országgyűlés funkcióját is átvette, s bár például törvényeket nem hozhatott, de törvényerejű rendeleteket igen. Az Elnöki Tanács tagjait az országgyűlési választások után az új parlament választotta (rendszerint újjá). Vezetője az Elnöki Tanács elnöke, aki a fentebb felsorolt jogkörökből következően meglehetősen széles jogosítványokkal rendelkezett. Az Elnöki Tanács elnöke általában tagja volt az MDP/MSZMP vezető testületeinek is.

Forradalmi Karhatalmi Bizottság: A forradalom győzelmével bejelentették a gyűlölt és rettegett ÁVH feloszlatását, és a konszolidáció érdekében megkezdődött egy új fegyveres szervezet létrehozása. A honvédség, a rendőrség, a felkelők és egyéb civil fegyveres egységek képviselőiből 1956. október 30-án a Budapesti Rendőr-főkapitányságon megalakult a Forradalmi Karhatalmi Bizottság, amely a tervek szerint a új kormány felállásáig működött volna. Fő feladata a nemzetőrség megszervezése, ennélfogva a belső béke megteremtése, a rend fenntartása volt. Parancsnokául Király Béla honvéd-tábornokot, helyetteséül Kopácsi Sándort választották. Legfőbb szerve a 10 fős Operatív Bizottság volt.

forradalmi tanács/bizottmány, nemzeti tanács/bizottmány: 1956. október 26-ától szerte az országban megalakultak a települések közigazgatásának irányítására a forradalmi tanácsok (nemzeti tanácsok, nemzeti bizottságok, nemzeti forradalmi bizottságok stb.). Ezek a testületek általában a helyi megmozdulás, tüntetés során megtartott választások eredményeképpen alakultak, létrejöttüket elsősorban a helyi forradalom legitimálta, majd október 28-án megkapták Nagy Imre és a kormány elismerését is. A tanácsok alapvetően három feladatot tűztek maguk elé: érvényre juttatni a forradalom legfőbb célkitűzéseit; fenntartani a településen a közrendet és a közbiztonságot, megakadályozni minden fegyveres összetűzést (ennek érdekében hozták létre a nemzetőrséget); biztosítani a lakosság ügyeinek intézését, a közügyek szakszerű továbbvitelét. Létrejöttük és működésük révén országosan összeomlott a tanácsrendszer, a helyi igazgatást ezek a nép által választott, valódi helyhatóságként működő testületek vették át. Leváltották a régi, hitelüket vesztett vezetőket; intézkedtek az ÁVH-sok és egyes helyi hatalmasságok védőőrizetve vételéről (vagy letartóztatásáról); begyűjtötték a kádereknél lévő fegyvereket; felügyelték a nemzetőrséget; szakbizottságokat hoztak létre a közellátás biztosítása érdekében. A forradalmi tanácsok egy része november 4-én feloszlott, de legtöbbjük csak átalakult, és tovább irányította a települést. A Kádár-kormány november 10-én hozott rendelete visszaállította a tanácsrendszert és annak október 23-a előtt hivatalban volt funkcionáriusait visszahelyezte hivatalukba, de a forradalmi helyhatóságokat csak december közepétől tudta ténylegesen kiszorítani a hatalomból, és sok helyütt 1957 márciusáig ott maradtak a nép által választott képviselők a tanácsokban.

frakció: egy párton belüli csoport, amely a párt általános politikai irányvonalával vagy a párt politikájának bizonyos kérdéseivel nem teljesen ért egyet, és ezért a párton belül külön álláspontot képvisel. A kommunista párt esetében – Lenin nyomán – a lehető legszigorúbban tiltották a frakciózást, kifelé ugyanis egységet és erőt kellett mutatni. Lenin megítélése szerint a frakció puszta léte is megbontja a kommunista párt elvi és szerkezeti egységét, aláássa a pártfegyelmet, gátolja a pártot céljainak megvalósításában, megbénítja a párt irányíthatóságát, radikálisan csökkenti ütőképességét és hatékonyságát. A frakciózás ennélfogva olyan súlyos vád volt, amely akár halálos ítéletet is jelenthetett a megvádolt számára (attól függetlenül, hogy elkövette-e azt vagy sem).

görög emigránsok: a görög polgárháború (1944-1949) alatt és után kb. 120 ezer főt, elsősorban gyermekeket, nőket, sebesülteket, később pedig a Görög Demokratikus Hadsereg partizánjait menekítették külföldre a görög kommunista vezetők és a kelet-közép európai szocialista országok közötti titkos megállapodás alapján. Magyarországra első csoportjuk 1948-ban érkezett. A görög menekülteket, akik foglalkozásukat tekintve földművesek és szakképzetlen munkások voltak, zárt közösségekben telepítették le: a Kőbányai úti Dohánygyár és az e célból felépített Görögfalva (1952-től Beloiannisz) voltak a legnépesebb kolóniák. Később a lakótelepek ún. görög házaiban laktak. Az izoláltsággal egyfelől jelenlétüket próbálták leplezni, másfelől a GKP helyi vezetősége így szoros megfigyelés alatt tarthatta őket. Sokan közülük magyarul sem vagy csak alig tanultak meg, a magyar valóságba nem tagozódtak be. 1953-ban a GKP tagjait (a menekültek kb. 20%-t) beléptették az MDP-be. Érdekképviseleti szervük, a Magyarországon Élő Politikai Emigránsok Szervezete alapszabálya alapján egyaránt tartozott a magyar és a görög párt felügyelete alá. Előbb a hatvanas, majd a hetvenes években újraindult repatriálási hullámok után a magyarországi görögök száma ma kb. 3000 főre tehető.

gyorsított eljárás: 1957. január 15-én hirdették ki a gyorsított büntető eljárás szabályozásáról szóló 1957: 4. számú törvényerejű rendeletet. Ennek a speciális büntető intézménynek lett volna feladata az „ellenforradalmi bűncselekményekkel” vádoltak gyors és szigorú megbüntetése. A rendelet értelemszerűen az ítélkezés gyorsítását volt hivatva biztosítani, ennek érdekében tette lehetővé például a vádlott vádirat nélküli bíróság elé állítását. A törvényerejű rendelet 5. §-ának rendelkezése szerint a „gyorsított eljárásban elbírált bűntettek büntetése halál”, amit azonban a bíróság az enyhítő körülményeket figyelembe véve mérsékelhet. A rendelet mégsem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, noha lehetővé tette a tizennyolcadik életévüket betöltött, de húsz évnél még nem idősebb fiatalok halálos ítéletének végrehajtását is, amit egy 1950-ben hozott törvény tiltott, így azt az 1957: 34. számú tvr. – amely elrendelte a népbíróságok felállítását – 1957. június 15-én hatályon kívül helyezte.

Győri Nemzeti Tanács: 1956. október 26-án a győri megyei tanács elnöke, elfogadva a tüntetők követeléseit, velük Budapestre utazott, hogy pontjaikat a kormány elé terjesszék. A helyi pártvezetés első vonala ugyanekkor Csehszlovákiába menekült. Ebben a helyzetben alakult meg a Városházán a nemzeti tanács, amely Szigethy Attila országgyűlési képviselőt választotta elnökének. A tanács kezdettől megyei jogkörrel intézkedett. Első felhívásában bejelentette, hogy a megye területén feloszlottnak nyilvánítja az ÁVH-t, egyben felszólított minden közösséget, hogy önnön irányítására alakítsa meg a maga forradalmi tanácsát. Október 28-án ultimátumban szólították föl a kormányt a fegyveres harc azonnali befejezésére. A Győri Nemzeti Tanács hívta össze az október 30-án megtartott dunántúli értekezletet, ahol sor került a Dunántúli Nemzeti Tanács megalakítására. A Győri Nemzeti Tanács november 4-én, a szovjet agressziót követően beszüntette tevékenységét.

Hazafias Népfront: a népfront kezdetei az 1930-as évekre nyúlnak vissza, amikor a Szovjetunió által is erőteljesen támogatott mozgalom célja az volt, hogy megfékezze a nácizmust. Lényege, hogy minden párt – világnézettől és politikai beállítottságtól függetlenül –, amely elutasítja a német nácizmust vagy az olasz fasizmust, fogjon össze és tömörüljön a népfrontba, hogy együttesen vehesse fel a harcot a közös veszély ellen. Magyarországon ennek szellemében alakult meg 1944 decemberében a kommunisták uralta Magyar Nemzeti Függetlenségi Front, amely a Független Kisgazdapártot, a Magyar Kommunista Pártot, a Szociáldemokrata Pártot és a Nemzeti Parasztpártot foglalta magába. A népfront ezen pártjai alkottak kormánykoalíciót a következő négy évben. Az 1949-es választások előtt a Magyar Dolgozók Pártja létrehozott egy új népfrontot (Magyar Függetlenségi Népfront, elnöke Rákosi Mátyás), amelybe beterelte a létükben és működésükben teljesen ellehetetlenített polgári és parasztpártok maradványait. A népfront csak arra kellett, hogy a színjátékká lealacsonyított parlamenti „választások” kereteit biztosítsa. Ez először 1949-ben történt meg, amikor is egy mandátumért csak egy jelölt „versengett”, akit a népfront választott ki; a legfőbb kritérium a kommunista párt iránti hűség és annak politikájával való azonosulás volt. 1954 őszén Nagy Imre miniszterelnök létrehozta a Hazafias Népfrontot, amellyel az volt a célja, hogy saját politikai irányvonalához tömegtámogatást – egyfajta bázist – nyerjen. Minden olyan szervezetre és emberre számított, amely és aki nem volt feltétlenül kommunista, de segítséget kívánt nyújtani a rendszer kirívó durvaságainak felszámolásához és „emberarcúvá” formálásához. Mivel Nagy Imrét 1955-ben leváltották és háttérbe szorították, az általa életre hívott népfront igazán érdemi tevékenységet nem tudott kifejteni. 1957-től kezdve a Kádár-kormány a Hazafias Népfront működését a régi, 1949-es alapelvekre helyezte vissza, és ez a bábszerep volt a népfrontra jellemző egészen az 1980-as évek végéig.

Honvédelmi Bizottmány: 1956. október 31-én a Honvédelmi Minisztériumban összegyűltek a hadsereg helyőrségeinek, laktanyáinak, intézeteinek választott képviselői, hogy megfosszák befolyásuktól a sztálinista tábornokokat, és megválasszák a honvédség forradalmi bizottságát. A 21 fős bizottmány - amely Király Béla tábornokot választotta elnökévé - követelte, hogy a szovjetek hagyják el az egész ország területét, illetve mondják fel a Varsói Szerződést. A bizottmány célkitűzéseihez tartozott a honvédség irányítása is.

internálás: A közrend szempontjából veszélyesnek minősített személyek bírósági ítélet nélküli fogva tartása. Az első világháború idején például Franciaországban a Központi Hatalmak francia terüelten tartózkodó állampolgárait internálták. A kommunista országokban az internálás elterjedt büntetési forma volt. A világháborút követően, kezdetben és eredetileg a háborús és népellenes bűnösök gyors és nagy tömegű fogva tartásának biztosítása érdekében állítottak fel internálótáborokat. A kommunista hatalomátvételt követően ezekben a mind szélesebb körben ellenségnek minősített csoportokat (kulákok, szociáldemokraták, osztályidegenek, klerikálisok stb.) őrizték 1953-ig, amikor Nagy Imre feloszlatta az internálótáborokat. 1956-ban a december 13-án kihirdetett, 1956: 31. számú törvényerejű rendelettel szabályozták az internálást, amit kezdetben az ügyész rendelt el, de az 1957: 1. tvr. már az internálás elrendelését is az azt amúgy is végrehajtó rendőrség fennhatósága alá utalta. Időtartama hat hónap volt, amelyet azonban újabb fél évre meg lehetett hosszabbítani. 1960-ban a részleges amnesztiát elrendelő 1960: 10 számú tvr. szüntette meg e jogintézményt.

Irodalmi Újság: a Magyar Írók Szövetségének hetilapja 1950 és 1956 között. A kommunista irodalom és kultúra propagálására hozták létre. Főleg kisebb terjedelmű szépirodalmi műveket, kritikákat, publicisztikai, irodalompolitikai és esztétikai cikkeket közölt, a Rákosi-időszak elvárásainak megfelelően. Fennállásának folyamán szerkesztőbizottsága többször változott. 1955-től kezdve szerkesztőségében az akkor már megbuktatott miniszterelnök, Nagy Imre hívei kerültek túlsúlyba, akik az Irodalmi Újságot a rendszer keretein belüli szükséges reformok szószólójává tették, így a lap jelentős szerepet vállalt a forradalomhoz vezető úton. Az 1956-os forradalom idején különszámban tett hitet a forradalom eszméi és a Nagy Imre-kormány politikája mellett. 1956. november 4. után szerkesztőinek egy része Nyugatra emigrált. Ők és a már korábban Nyugatra távozott neves magyar írók, költők és publicisták továbbra is megjelentették az Irodalmi Újságot, mint a magyar írók kéthetenként megjelenő lapját, amely őrizte a forradalom emlékét és képviselte annak eszmeiségét. Az első „emigrációs” szám 1957. március 15-én jelent meg Londonban, majd a szerkesztőség 1962-ben Párizsba költözött. A lap utolsó száma 1989-ben látott napvilágot. Az Irodalmi Újság az egyik legnagyobb hatású és legszínvonalasabb magyar emigrációs sajtótermék volt.

Jugoszláv Kommunisták Szövetsége (JKSZ): Elődje az 1919-ben alakult és 1921-től 1941-ig illegalitásban működő Jugoszlávia Kommunista Pártja. Ennek vezetője a második világháború alatti jugoszláv fegyveres ellenállás vezetője, Joszip Broz Tito volt, aki 1945-ben pártja élén állva magához ragadta a hatalmat Jugoszláviában és egy totális, sztálini típusú, egypárt rendszerű kommunista diktatúrát valósított meg. 1948-ban a Szovjetunió vezette kelet-európai kommunista országok tömbje szakított Jugoszláviával és kizárta a táborból, mivel Tito nem volt hajlandó mindenben alávetni magát Sztálin akaratának és partneri, egyenrangú viszonyra tartott igényt. Jugoszlávia Kommunista Pártját 1952-ben Jugoszláv Kommunisták Szövetségére keresztelték át – vezetője Tito maradt –, ami formai szakítást jelentett a szovjet típusú kommunista pártszervezéssel. A JKSZ taglétszáma 800-850 ezer fő között mozgott, központi lapja pedig a Borba (Harc) volt.

Kádár-kormány (Magyar Forradalmi Munkás–Paraszt Kormány): 1956. november 2-án Moszkvában az SZKP KB Elnöksége ellenkormány megalakításáról döntött. November 3-án összeállították névsorát és programját, a „Magyar Forradalmi Munkás–Paraszt Kormány” élére Kádár Jánost nevezték ki. November 4-én közvetített rádióbeszédében kívánta Kádár legitimálni a szovjet csapatok újbóli segítségül hívását. November 7-én szovjet katonai fedezet alatt vitték az ellenkormány tagjait Szolnokról Budapestre, ahol – alkotmányellenesen – Dobi István, az Elnöki Tanács nevében, feleskette őket, egyben leváltotta a Nagy Imre-kormányt. A kormány névsora: Kádár János a minisztertanács elnöke, Münnich Ferenc elnökhelyettes, a fegyveres erők minisztere, Marosán György államminiszter, Dögei Imre földművelésügy, Apró Antal iparügy, Rónai Sándor kereskedelem, Horváth Imre külügy, Kossa István pénzügy, Csanádi György a közlekedés- és postaügy kormánybiztosa, Nyers Rezső közellátási kormánybiztos. A Minisztertanács megnevezésére az 1970-es évek elejéig ezt az elnevezést használták.

káder: általában a kommunista párt által kiemelt fiatal (szak)munkások vagy paraszti származású fiatalok, akik nem a tanult hivatásukat gyakorolják, hanem politikai meggyőződésüknél fogva a kommunista párt bürokráciájában, a pártapparátusban dolgoznak oly módon, hogy létük és megélhetésük is a párttól függ. Emiatt a káderek nem hívei a reformoknak, és rendszerint a mindenkori pártvezetőhöz ragaszkodnak. A káderek a párt számára univerzális személyek, akik bármilyen vezetői poszt vagy posztok betöltésére alkalmasak, amelyekre a párt jelöli őket. Gyakran előfordult, hogy ugyanaz a káder négy-hat különböző fontos munkakört töltött be az államigazgatásban, a kormányszerveknél, a termelésben vagy a pártapparátusban. A káderek a kommunista párt egyik legszélesebb és legjelentősebb bázisát jelentik.

Katonai Bizottság: az MDP KV 1956. október 23–24-i ülésén létrehozott szervezet. Legfőbb célja az volt, hogy kapcsolatot teremtsen és tartson a pártvezetés, valamint a magyar és szovjet katonai parancsnokságok között. Feladatának tekintette a munkásság felfegyverzését, ezt többször szorgalmazta is, erre azonban nem került sor. A Katonai Bizottság összetétele: vezetője Kovács István, tagok: Mező Imre, Földes László, Fehér Lajos, valamint hivatalánál fogva Bata István és Piros László. Október 25-én a fegyveres harc elhúzódása miatt a KV megerősítette, kibővítette a Katonai Bizottságot. A PB-ből kimaradt Kovács István helyett Apró Antalt nevezték ki vezetőjének, de Kovács is a tagja maradt. Új tagok: Münnich Ferenc és Nógrádi Sándor. A Katonai Bizottság kiemelt politikai szerepet játszott október 26-án, amikor e testület fellépése akadályozta meg a Donáth Ferenc javaslatai alapján elfogadott, fordulatot jelentő program határozattá emelését.

keményvonalas: a Magyar Dolgozók Pártja azon vezetőségi tagjai számítottak keményvonalasoknak, akik egyrészt semmilyen hajlandóságot nem mutattak a legkisebb politikai változtatásokra vagy engedményekre sem, másrészt akik akár fegyveres erőszak bevetésével is mindenáron védelmezni óhajtották a magyarországi sztálini–rákosista rendszert. Legfőbb képviselőik: Gerő Ernő, Hegedüs András miniszterelnök, Kovács István, az MDP budapesti pártbizottságának első titkára stb.

KGB: Komityet Goszudarsztvennoj Bezopasznosztyi – Államvédelmi Bizottság. Titkosszolgálati és állambiztonsági feladatokat látott el bel- és külföldön egyaránt. Fő célja a Szovjetunió, a szovjet típusú kommunista államforma védelme és fenntartása a belső és a külső ellenséggel szemben, valamint az úgynevezett imperialista tábor gyengítése. Első elnöke Ivan Szerov lett, másik ismert vezetője (1967 és 1982 között) Jurij Andropov. A KGB a világ minden pontján jelen volt, belföldön pedig teljesen behálózta a társadalmat.

kiegészítő parancsnokság: katonai közigazgatási szerv. Rendszerint a polgári közigazgatási egységeknek megfelelő területi beosztásban működik. Nyilvántartja a hadköteleseket, és intézi a fegyveres erők személyi állományanak feltöltését.

Kilián laktanya: Az Üllői út–Nagykörút kereszteződésénél található épület – szemben a Corvin közzel – ahol a legsúlyosabb harcok folytak. Többségében munkaszolgálatos katonák (a Maléter Pál ezredes parancsnoksága alatt álló Katonai Műszaki Kisegítő Alakulatok katonái) tartózkodtak itt. Az alakulat ugyan a forradalom első napjaiban szembenállt a felkelőkkel, de a katonák közül többen együtt harcoltak velük a szovjetek ellen, és az épülettömbben lévő munkásszállás is fegyveres felkelők bázishelye volt. Maléter Pál ezredes október 25-én vette át az irányítást, és fő célkitűzésének az objektum védelmét tartotta, bármilyen támadással szemben. A szovjetek vereségét a közvélemény egy jelentős része a Kilián laktanya katonáinak tulajdonította, így az a forradalom egyik központjává fejlődött, parancsnoka honvédelmi miniszter lett. November 4-én súlyos harcok után a szovjetek kezébe került.

Kis Újság: Politikai napilap, 1945-től a Független Kisgazdapárt központi lapja. A kisgazdapárt 1948–49-es felszámolása után a Kis Újságot is megszüntették (1952-ben). Az 1956-os forradalom idején az újság ismét a kisgazdák hivatalos lapjaként jelent meg, november 4. után azonban a Kádár-kormány a Kis Újságot újólag megszüntette.

KISZ (Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség): a DISZ utódja, az MSZMP irányítása alatt álló országos, egységes és egyetlen ifjúsági tömegszervezet. Felállítása a szovjet típusú politikai intézményrendszer restaurálásának fontos eleme volt, mutatja ezt, hogy már az Ideiglenes Intéző Bizottság 1956. december 5-i ülésén is napirendre került a megszervezése, de akkor még nem találták alkalmasnak a helyzetet felállítására. Az MSZMP Földes László vezetésével delegációt állított föl, amelynek feladata volt a hasonló szovjet szervezet, a Komszomol vezetőivel konzultálni a KISZ megszervezéséről. Noha a magyarok és a szovjetek egyetértettek abban, hogy a KISZ-t még március 15-e előtt meg kell alakítani, erre mégis csak 1957. március 21-én, a Tanácsköztársaság kikiáltásának évfordulóján került sor, a Köztársaság téren, az Erkel Színházban.

konszolidáció: az 1956-os forradalom idején konszolidációnak nevezték azt az állapotot, amikor a fegyveres harcok megszűntek, az élet visszatért a normális kerékvágásba, és megteremtődtek a felkelők, vagyis a magyar nemzet által megfogalmazott követelések politikai megvalósításának feltételei – ez nagyjából az október 28-tól november 4. hajnaláig terjedő időszak. 1956. november 4-e után a Kádár-kormány a forradalomban résztvettek elleni terror és kegyetlen megtorlás időszakát nevezte konszolidációnak (ez körülbelül 1963-ig tartott), amikor is rendkívül ingatag alapokon álló hatalmát – elsősorban szovjet katonai segítséggel – sikerült megszilárdítania.

Korea: az országot a második világháború idején a japán megszállás alól a két nagyhatalom, az USA és a Szovjetunió szabadította fel. A Koreai-félsziget fekvésénél fogva mindkét nagyhatalom számára kiemelt jelentőséggel bírt, így 1945-ben Koreát két – szovjet és amerikai – megszállási övezetre osztották fel. Mind a két zónában megalakult az adott nagyhatalom szájízének megfelelő politikai berendezkedés: Dél-Koreában a demokratikus, míg Észak-Koreában a szovjet típusú kommunista. 1950-ben Észak-Korea – szovjet támogatással – megtámadta Dél-Koreát, azzal a céllal, hogy a félsziget másik részén is meghonosítsa a kommunista rendszert. Dél-Korea amerikai segítséggel eredményesen verte vissza a támadást, ami három évig tartó kíméletlen és véres háborúvá változott. Sztálin halála után, 1953 nyarán a felek megegyeztek a létrejött állapot – status quo – fenntartásában, és fegyverszünetet írtak alá. A harmadik világháború kitörésének reális esélyét magában hordozó koreai háború a fegyverszünettel úgy ért véget, hogy a meghúzott demarkációs vonal pontosan egybeesett azzal a határral, amely mentén az USA és a Szovjetunió 1945-ben a Koreai-félszigetet kettéosztotta. Ez a kettéosztottság a mai napig is tart.

Kreml: az orosz cárok palotaegyüttese Moszkvában. 1917, a bolsevik hatalomátvétel után a szovjet kommunisták a fővárost Pétervárról Moszkvába helyezték át. A szovjet párt és állami vezetők – elsősorban Sztálin – a Kremlben rendezték be hivatalaikat, sőt ott is laktak. A Kreml – ahol több ortodox templom is található – Sztálin 1953-as haláláig teljesen zárt volt, a nagyközönség előtt csak ezután nyitották meg. A Kreml ugyanolyan szimbolikus meghatározása a Szovjetunió legfelső vezető szerveinek vagy személyi vezetőinek, mint az USA-ban az amerikai elnökök rezidenciája, a Fehér Ház.

kulák: (orosz szó, jelentése zsírosparaszt vagy nagyparaszt): a Szovjetunióban az 1920-as évek végén kezdődött erőszakos és kényszerű szövetkezetesítést durva kampány kísérte a gazdag parasztokkal – a kulákokkal – szemben, akik általában nem akartak belépni a kolhozokba. A kulák meghatározás – ami eredetileg módosabb vagy gazdag parasztot jelentett – egyre szélesedő fogalomkörébe a csak töredékföldekkel rendelkező, de ahhoz ragaszkodó parasztok is bekerültek. Magyarországon a szövetkezetesítési kampány 1948-as kezdete után ugyancsak előtérbe került a kulákok elleni harc, amely azt hirdette, hogy a kulák a kapitalista rendszer csökevénye, aki jelentős magántulajdona miatt eleve ellenséges az új társadalmi berendezkedéssel szemben. Csakúgy, mint a Szovjetunióban, a kulák fogalma Magyarországon is teljesen parttalanná vált.

Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom: 1956. november 13-án a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága tagjainak kezdeményezésére megalakult a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom nevű illegális szervezet. Vezetői Ádám György és Gimes Miklós voltak. November 15-én kiadták a „Magyar újjászületés tízparancsolatát”, és megindították az Október Huszonharmadika című lapot, amely december közepéig konspiratív körülmények között, sokszorosítva jelent meg.

Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága: 1956. október 28-án Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Jogi Karán alakult meg a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága, amely a budapesti egyetemi ifjúság forradalmi szerveit, a volt népi kollégistákat, az Írószövetséget, az Újságírószövetséget és a Petőfi Kört egyesítette a volt reformista pártellenzék irányítása alatt. Vezetői Ádám György és Markos György voltak. November 11-én a bizottság az Írószövetséggel együtt kiáltványt intézett az ország népéhez a magyar értelmiség nevében. Ebben hitet tettek a forradalom mellett, egyben tiltakoztak a kádárista terror ellen. 1956. november 21-én átalakult Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsává, amely már félig-meddig illegálisan működött. Elnöke Kodály Zoltán, főtitkára Markos György volt.

Magyar Forradalmi Tanács: 1957. január 5–8. közötti strasbourgi értekezleten alakult. Célja az volt, hogy kifejezésre juttassa a magyarság függetlenségre és szabadságra irányuló törekvését, és felhívja a nyugati hatalmak figyelmét arra a kötelességükre, hogy szerezzenek érvényt az ENSZ-határozatnak: sürgessék a szovjet hadsereg kivonását Magyarországról, és tagadják meg az együttműködést a Kádár-rendszerrel. Elnökévé Kéthly Annát, alelnökökké Király Bélát és Kővágó Józsefet választották. Strasbourgban a küldöttek meghatározták a Tanács politikájának elvi alapjait, szervezeti felépítését, gazdaságügyi, menekültügyi, kultúr- és tájékoztatási politikáját. A Tanács – elsősorban a kedvezőtlen világpolitikai fejlemények miatt – hamarosan eljelentéktelenedett.

Magyar Írók Szövetsége (Írószövetség): 1945 júliusában a Magyar Írók Szabad Szervezetéből alakult, az írók szakmai, érdekvédelmi szervezete volt. Jelentősége a kommunista hatalomátvétel után nőtt meg: a sztálini irodalom-politika érvényesítésének terepe lett. 1953 után több tagja Nagy Imre politikája mellé állt. Az SZKP XX. kongresszusa után a szövetség az írók lázadásának fóruma lett. 1956 őszétől vezetésében nem kommunista írók is szerepet kaptak. A forradalom előkészítésében és a forradalomban játszott szerepe miatt 1957 januárjában a Belügyminisztérium működését felfüggesztette, majd áprilisban betiltotta. Több mint tíz tagját ítélték börtönbüntetésre. Az Írószövetséget az MSZMP 1959 őszén szervezte újjá.

Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmány: Dudás József mérnök kezdeményezésére 1956. október 29-én a II. kerületi Tanács épületében különböző pártállású tagokkal alakult meg a Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmány. A szervezet Dudás 25 pontos programjának elismerésén alapult. Ennek lényege: a szovjetek azonnali kivonulása; ideiglenes kormány felállítása, az ÁVH feloszlatása, a felkelők részvétele a rend fenntartásában; Diákparlament, Munkás-Paraszt-Katonatanácsok létrehozása; sztrájkjog; vallás-, sajtó- és gyűlekezési szabadság; többpártrendszer; a Varsói Szerződés felmondása, semlegesség. A testület elnöke Dudás József lett, aki a Szabad Nép székházában hozta létre a bizottmány központját, ahol szervezete számára lapot indított, és fegyveres csoportot szervezett. A bizottmány mindezek ellenére sem tudta a bázisát kiszélesíteni, sőt a forradalom utolsó napjaiban szinte teljesen elszigetelődött.

Magyar–Szovjet Társaság: a magyar–szovjet barátság elmélyítését volt hivatva szolgálni, tényleges célja a szovjet típusú kommunista rendszer propagálása. Eredetileg Magyar–Szovjet Művelődési Társaság néven alakult 1945-ben, és egy évvel később már félmillió tagja volt. A társaság 1948-ban vette fel a Magyar–Szovjet Társaság nevet és vált igazi kommunista tömegszervezetté, amely 1953-ban 1,3 millió taggal és 8000 helyi szervezettel rendelkezett. (Ezek többségének működése csupán formális volt.) Az 1956-os forradalom idején az MSZT is szétesett. 1957 nyarán Magyar–Szovjet Baráti Társaság néven szervezték újjá, tagság nélkül.

MDP: Magyar Dolgozók Pártja. 1948 júniusában jött létre, miután a Magyar Kommunista Párt „egyesült” a szociáldemokrata párttal. Ezt hivatalosan fúziónak, vagyis a két munkáspárt egyesülésének nevezték, valójában azonban a meggyengített és megtizedelt szociáldemokrata párt maradványát olvasztotta magába az MKP. A Magyar Dolgozók Pártja elnöke ugyan Szakasits Árpád, ám tényleges vezetője Rákosi Mátyás lett. A párt létszáma meghaladta az egymillió főt. 1956 júliusában Rákosit leváltották az MDP éléről, utódjává a tőle politikájában nem sokban különböző Gerő Ernőt választották, akit október 25-én Kádár János váltott fel. Az MDP az 1956-os forradalom győzelmével szétesett.

(MDP) KV: Központi Vezetőség. A szovjet mintára felépített kommunista pártok egyik felső vezető szerve, amely Magyarországon kb. 100–110 emberből állt. A Magyar Dolgozók Pártjában ezt Központi Vezetőségnek hívták, más pártoknál – a Magyar Szocialista Munkáspárt esetében is – Központi Bizottságnak; két pártkongresszus között a párt legfelső döntéshozó szerve. Ha a KV/KB funkcióját összevetjük egy polgári demokratikus rendszer intézményeivel, akkor ez ott a parlamentnek felel meg. A KV tagjait a párt kongresszusa választotta meg. A KV által hozott határozatok kötelező erejűek voltak az alsóbb pártszervek és a párttagság számára. A KV saját tagjai közül választotta meg a létszámát tekintve jóval kisebb, ám a KV-nál nagyobb hatáskörrel rendelkező Politikai Bizottságot.

(MDP) PB: Politikai Bizottság. A szovjet mintára felépített kommunista pártok legfelső vezető szerve, amely Magyarországon 8–12 emberből állt. Ha a PB funkcióját összevetjük egy polgári demokratikus rendszer intézményeivel, akkor ez a szerv a kormánynak felel meg. A PB tagjait a Központi Bizottság – az MDP-ben Központi Vezetőségnek hívták – választotta meg, mindig tagja volt a párt első titkára (vagy főtitkára). A Politikai Bizottság határozatai kötelező erejűek voltak az alsóbb pártszervek és a párttagság számára.

MDP Terv- és Pénzügyi Osztály: Az MDP és 1956 után az MSZMP Központi Vezetőségének/Központi Bizottságának számos osztálya működött – ezek elnevezései gyakran változtak –, amelyek tevékenysége egy-egy minisztérium tényleges feladatainak átvétele és az adott minisztérium irányítása volt. A párt Külügyi Osztályának irányítása alá tartozott például a Külügyminisztérium, a Terv- és Pénzügyi Osztály alá a Pénzügyminisztérium. A KV/KB-osztályok emellett még a párt vezetése számára dolgoztak ki háttéranyagokat.

MDP Titkárság: általában a kommunista párt Központi Bizottságának Titkársága: a KB Titkársága szervezi, összehangolja és ellenőrzi a kongresszus, a KB és a Politikai Bizottság határozatainak végrehajtását. Dönt a hatáskörébe tartozó szervezeti, személyi kérdésekben. Gondoskodik a KB apparátusa (bürokráciája) munkájának irányításáról, összehangolja a területi pártszervek tevékenységét, leginkább a párt szervezeti-szervezési kérdéseivel foglalkozik. A Titkárság minden tagja egyúttal tagja a PB-nek is.

MAORT-per: a részben külföldi tulajdonú vállalatok kommunista államosításának iskolapéldája. A Magyar–Amerikai Olajipari Részvénytársaság 1935-ben kapott koncessziót a dél-zalai kőolaj kitermelésére. A második világháború vége felé a németek rablógazdálkodást kezdtek a területen, ezt 1945 után a magyar kommunista gazdaságvezetők irányításával folytattódott. Amikor a mérnökök által korábban megjósolt drasztikus termeléscsökkenés 1948-ban bekövetkezett, szabotázzsal vádolták meg őket. Ennek ürügyén a kommunista hatalom egy nagy kirakatperben súlyos börtönbüntetésre ítélte a magyar és amerikai vádlottakat, sőt, halálos ítélet is született. Egyidejűleg 1949-ben a vállalatot államosították.

MEFESZ: Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége. 1945 nyarán alakult, mint az egyetemi és főiskolai hallgatók tömegszervezete, nevét 1948-ban Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szervezetére változtatta. A MEFESZ 1950-ig a kommunista párt ifjúsági szervezetének, a Dolgozó Ifjúság Szövetségének megalakításáig létezett. 1956. október 16-án a szegedi egyetemisták ismét megalakították a MEFESZ-t, ezúttal Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége néven, példájukat az elkövetkező napokban követték az ország valamennyi felsőoktatási intézményének hallgatói. 1957 tavaszára a MEFESZ tevékenysége lehetetlenné vált, a szervezetet csatlakoztatták a KISZ-hez.

Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala: Nagy Imre miniszterelnök 1954 márciusában hívta életre az intézményt Szántó Zoltán vezetésével. A Tájékoztatási Hivatal formálisan az állami vezetés munkájának sajtónyilvánosságát volt hivatva biztosítani. Emellett sajtórendészeti feladatokat látott el, rendelkezett a sajtónak szánt papírmennyiségről, ellenőrző és felügyeleti jogokat gyakorolt többek között a Magyar Rádió és a Magyar Távirati Iroda felett. A Tájékoztatási Hivatal létrehozása egyben azt is jelentette, hogy létrejött az MDP KV Agitációs és Propagandaosztályával párhuzamos intézmény.

Minisztertanács Titkársága: amikor Nagy Imre 1953-ban, első ízben miniszterelnök lett, első szervezési-szervezeti intézkedései közé tartozott, hogy megszüntette a Minisztertanács Elnökségét és Hivatalát, s helyükre létrehozta a Titkárságot. Ez volt a kormányfő személyes döntéselőkészítő és szakértői apparátusa, amelynek feladatai közé tartozott a Minisztertanács munkájával kapcsolatos adminisztráció elvégzése is.

MSZMP: (1925–1928): Magyarországi Szocialista Munkáspárt. 1925 tavaszán alakult az illegális Kommunisták Magyarországi Pártjának legális fedőpártjaként, elnöke Vági István volt. 1927-ben vezetőit letartóztatták, és 1928-ra a párt működése lehetetlenné vált, majd meg is szűnt. (1956–1989): Magyar Szocialista Munkáspárt. 1956. október 31-én az MDP Elnöksége kimondta a párt feloszlatását, és új pártot alapított ezen a néven. Az alapító kongresszus előkészítésére Donáth Ferenc, Kádár János, Kopácsi Sándor, Losonczy Géza, Lukács György, Nagy Imre, Szántó Zoltán részvételével intézőbizottság alakult (nem azonos az MSZMP Ideiglenes Intézőbizottságával). Az új párt lapja, a Népszabadság főszerkesztője Haraszti Sándor lett. 1956. november 4-e után a Kádár-kormány kisajátította a nevet.

MSZMP Ideiglenes Intézőbizottsága: 1956. november 7-én a Kádár-kormány Budapestre érkezett tagjai összeültek, és kijelölték az Ideiglenes Intézőbizottság tagjait: Apró Antal, Biszku Béla, Fehér Lajos, Kádár János, Kállai Gyula, Kiss Károly, Marosán György (november 11-től Münnich Ferenc is). November folyamán megalakult a párt Ideiglenes Központi Bizottsága, valamint a fővárosi és vidéki vezető testületek, amelyek szintén ideiglenesnek nevezték magukat. Az 1957. júniusi országos MSZMP-pártértekezleten választottak végleges vezető szerveket. Az Ideiglenes Intézőbizottság feladatait tekintve megfelelt a Politikai Bizottságnak, s 1957 júniusa után valóban ezen a néven működött tovább.

MUK (Márciusban Újra Kezdjük!): 1957. január-februárban tűnt föl elsősorban Budapesten, de az ország más településein, sőt a határon túl is a MUK jelszava. Elsősorban a fegyveres harcban részt vett fiatalok néhány kisebb csoportja nem tudott beletörődni a forradalom leverésébe, és tervezték, hogy március 15-én fegyveres felkelést robbantanak ki a rezsim ellen. Néhol előkészületek is történtek: a volt fegyveres csoportok tagjai felvették egymással a kapcsolatot, elővették közterületen vagy erdőkben elrejtett fegyvereiekt, harcba hívó röpcédulákat írtak és terjesztettek. A hatalom, elsősorban a belügyi erők eltúlozták a MUK jelentőségét, és erre hivatkozva márciusban nagy arányú begyűjtési kampányt szerveztek, melynek során közel hatezer embert vettek őrizetbe. Minden óvatossági rendszabály ellenére, ha felkelésre nem is, de a fennálló hatalommal demonstratíve szemben álló megnyilvánulásokra, röpcédulázásra, falfelírásokra mégis sor került ezen a napon. A MUK-ban való részvétel vádjával több halálos ítéletet is hoztak és hajtottak végre.

munkásőrség: a Kádár-rendszer hatalmának megszilárdítására és védelmére alakult önkéntes fegyveres testület. Az MSZMP Ideiglenes Intézőbizottsága 1957. január 29-i határozatát végrehajtva az Elnöki Tanács 1957. február 19-én törvényerejű rendeletben intézkedett felállításáról (1957: 13. számú tvr.). Első országos parancsnoka Halas Lajos ezredes volt. A közvetlen pártellenőrzést az MSZMP KB Adminisztratív Osztályán és a Párt- és Tömegszervezeti Osztályán keresztül gyakorolták, helyi szinten a megyei pártbizottságok megfelelő osztályain keresztül. Mindvégig a Kádár-rendszer biztos támogatója volt; de a konszolidációval, valamint az állomány elöregedésével csökkent jelentősége. 1989 októberében az Országgyűlés jogutód nélkül feloszlatta.

munkás–paraszt szövetség: a kommunista párt tézise szerint a munkás–paraszt szövetség a munkásosztály és a parasztság együttműködésének sajátos formája a proletárforradalmak idején és a szocializmus építésének szakaszában. Ennek ideológiai alapja az, hogy a munkásosztály ugyan egyedül is győzhet a proletárforradalomban, de a parasztság nélkül a hatalmat megtartani nem tudja. A parasztság viszont a munkásosztály vezetése nélkül nem képes győztes forradalmat vívni. Vagyis a két osztály egymásra van utalva, s ezért jön létre egy különleges osztályszövetség, amelyen belül a munkásosztályé a vezető szerep, s az utóbbi legfontosabb szövetségese a szocialista öntudattal rendelkező parasztság.

munkástanács: október 24-étől kezdődően szerte az országban megalakuló szervezet a munkásság politikai törekvéseinek képviseletére. A munkástanácsok alakulása nagy lendületet vett október 26-án, miután a párt és a szakszervezet is kiállt létrehozásuk mellett. Megalakulásuk után kezükbe vették az üzemek irányítását, párhuzamosan gyakoroltak munkáltatói és érdekvédelmi feladatot, miközben képviseltették magukat az új helyi politikai vezetésben. Számos esetben fegyveres munkás- vagy üzemőrséget szerveztek a gyár védelmére. Az országossá váló sztrájk irányításával, valamint megfogalmazott és a pártvezetéshez eljuttatott követeléseik révén jelentős szerepet játszottak az október 28-i fordulat előkészítésében. November 1-je és 3-a között valamennyi munkástanács határozott a sztrájk felfüggesztéséről, és a munka november 5-én történő felvételéről; erre azonban a szovjet agresszió következtében nem került sor. November 4-étől a munkástanácsok álltak a forradalmi harc élére. Ragaszkodtak az országos követelések teljesítéséhez, Nagy Imre kormányának visszaállításához, ezek megvalósítása érdekében országos sztrájkot hirdettek. Számos helyen az üzemeken túllépve területi munkástanácsokat alakítottak, ezek közül a legjelentősebb a november 14-én létrehozott Nagy-budapesti Központi Munkástanács, amely országos hatáskörrel működött. A munkástanácsok a kádári restauráció erősödésével, a szisztematikus és tömeges megtorlás beindításával veszítették el politikai befolyásukat 1957 tavaszán, majd november 17-én törvényerejű rendeletet adtak ki megszüntetésükről.

Nagy-Budapest: Budapest és a környező városok és községek (például Békásmegyer, Budafok, Mátyásföld, Csepel, Kispest, Rákoshegy, Újpest) korábbi gyűjtőneve. Ez az elnevezés akkor keletkezett, amikor 1950-ben ezeket a peremvárosokat közigazgatásilag egyesítették a fővárossal, és létrehozták a 22 budapesti kerületet.

Nagy-budapesti Központi Munkástanács: 1956. november 12-én, majd 13-án a testület létrehozására tervezett alakuló értekezletet a kádári hatalom megakadályozta, november 14-én az Egyesült Izzóban területi és üzemi munkástanácsok küldöttei megalakították a Nagy-budapesti Központi Munkástanácsot (KMT). A testület december 9-i feloszlatásáig küzdött a forradalomban kivívott eredmények védelmében. A KMT állt a november 4-e után újra kibontakozó spontán országos sztrájkmozgalom élére, felhívást fogadott el budapesti kerületi munkástanácsok megválasztására, kísérletet tett Országos Munkástanács megalakítására, felvette a kapcsolatot a még létező forradalmi vagy a forradalmat támogató szervezetekkel (Írószövetség, Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa stb.). Egyre bővülő kapcsolatokat épített ki a vidéki üzemi és területi munkástanácsokkal. A forradalmi követelések érdekében több alkalommal tárgyalt a Kádár-kormánnyal, programját Bibó István november 6-i tervezete alapján határozta meg. Vezetője Rácz Sándor és Bali Sándor volt. Létezése és tevékenysége a kettős hatalom kialakulásának veszélyével fenyegette a kormányt. A tárgyalások eredménytelensége és a fokozódó terror ellen tiltakozva a KMT 1956. december 11–12-ére 48 órás általános sztrájkot hirdetett. Válaszul Kádárék másnap törvényen kívül helyezték a területi munkástanácsokat, majd 11-én letartóztatták a kormánnyal való tárgyalásra érkező Rácz Sándort és Bali Sándort.

NÉKOSZ: Népi Kollégiumok Országos Szövetsége. Az 1945 után létesült népi kollégiumok 1946 júliusában alakult központi szervezete. Közel kétszáz intézményéhez több mint tízezer, főként paraszt- és munkásszármazású tanuló tartozott. A NÉKOSZ-t a németellenes ellenállásban tevékenyen részt vevő Győrffy István Kollégium diákjai hozták létre, a Magyar Kommunista Párt és a Nemzeti Parasztpárt támogatásával. A NÉKOSZ tagjait a kialakulóban lévő új társadalmi rendszer, a népi demokrácia iránti elkötelezettségre nevelték. 1949 szeptemberében oszlatták fel, miután egy évvel korábban a kommunista párt kemény bírálatban részesítette a kommunista eszmék következetlen képviselete és más eszmék szervezetbeli jelenléte miatt. A NÉKOSZ-hoz tartozó kollégiumokat államosították, megtörve és felszámolva azok autonómiáját.

nemzetőrség: A forradalom napjaiban különféle elnevezésekkel (nemzetőrség, népőrség, munkásőrség stb.) mindenfelé alakultak fegyveres csoportok, szervezetek, nemcsak Budapesten, hanem az ország többi városában és a falvakban is. Ezek valamennyien feladatuknak tekintették a közrend, a közbiztonság fenntartását – mivel a rendőrség feladatát nem tudta ellátni. Ennek érdekében járőröztek, begyűjtötték a fegyvereket az ÁVH tisztjeitől, általában a Rákosi-rendszer funkcionáriusaitól, kedvezményezettjeitől, felügyelték az élelmiszer és a segélyszállítmányok kiosztását, őrszolgálatot szerveztek különböző objektumok (gyárak, magtárak, kórházak stb.) védelmére. Az október 28-i fegyverszünet után kezdődött meg ezen fegyveres csoportok egységes rendbe szervezése, irányításukra jött létre október 30-án a Budapesti Rendőr-főkapitányságon a Forradalmi Karhatalmi Bizottság, amely a tervek szerint a új kormány felállásáig működött volna. Parancsnokául Király Béla honvéd-tábornokot, helyetteséül Kopácsi Sándort választották, de helyet kaptak vezetésében a fegyveres felkelők képviselői is.

Népakarat: a Népszava (amely 1948-ig a szociáldemokrata párt, majd ezután a Szakszervezetek Országos Tanácsának központi napilapja volt), 1956. november 4-től egészen 1958-ig.

népbíróság: miután a gyorsított eljárás nem bizonyult a tömeges és megfelelően szigorú ítélkezés alkalmas formájának, 1957. április 6-án rendelték el népbíróság felállítását a Legfelsőbb Bíróságon, majd június 15-én öt megyei jogú bíróságon (Győr-Sopron, Baranya, Csongrád, Pest és Borsod-Abaúj-Zemplén megyékben), valamint Budapesten, a Fővárosi Bíróságon. A népbírósági tvr. korlátozta a védelem lehetőségét, hiszen csak azon ügyvédeknek tette lehetővé az eljáráson való részvételt, akiket az igazságügyminiszter az e célból összeállított névjegyzékbe felvett. A rendelet emelte a büntetési tételeket, és korlátozta az enyhítő körülmények alkalmazhatásának körét, lehetővé tette, hogy a tanácsvezető bíró belátása szerint befejezettnek tekintse a bizonyítási eljárást, és akár teljes mértékben eltekintsen a védelem tanúinak meghallgatásától. Az általánosan bevett jogi normát leginkább a súlyosítási tilalom eltörlésével sértette meg, amikor lehetővé tette, hogy olyan esetekben is, amikor kizárólag csak a védelem fellebbezett a meghozott ítélet ellen, súlyosabb, akár halálos ítélet is szülessen a másodfokú eljárásban. A népbírósági tanácsok a tanácsvezető hivatásos bíróból és két népbíróból álltak, utóbbiak több esetben sértettjei voltak az októberi eseményeknek – ami a jog általában érvényes szabályai szerint kizáró körülménynek számít. A legtovább működő népbíróságok felszámolására csak 1961 áprilisában került sor.

Népszabadság: a Magyar Szocialista Munkáspárt központi lapja, amely a Szabad Nép folytatásaként jött létre, és idővel annak évfolyamszámozását is átvette. Szerkesztőbizottságának felelős vezetőjét – vagyis a főszerkesztőt – az MSZMP Központi Bizottsága jelölte ki, amely egyben a szerkesztőbizottság munkáját is irányította. A kádári időszakban a legnagyobb példányszámban megjelenő magyar napilap, naponta több mint 650 ezer példányt nyomtak belőle.

Népszava: először 1877-ben jelent meg, majd 1880-tól a Szociáldemokrata Párt központi napilapja lett. A két világháború között a munkásmozgalom egyetlen legális napilapja volt. Magyarország német megszállása után betiltották, 1945-től jelent meg újra. Amikor 1948 júniusában a Magyar Kommunista Párt magába olvasztotta a szociáldemokrata pártot, a Népszava a Szakszervezetek Országos Tanácsának központi napilapja lett. Az 1956-os forradalom idején ismét az újjáalakult Szociáldemokrata Párt orgánuma. November 4. után egészen 1958-ig Népakarat címen jelent meg, ekkor visszakapta régi nevét.

NSZK–NDK: a második világháborút követően a szövetségesek által megszállt Németországot négy megszállási övezetre osztották fel. 1947-ben kezdetét vette a hidegháború, mély szakadék keletkezett a Szovjetunió és nyugati szövetségesei között. A korszak egyik fontos eseménye volt, amikor 1949-ben a nyugati hatalmak saját megszállási övezeteiket egyesítették, és létrehozták a demokratikus Német Szövetségi Köztársaságot. Válaszul a Szovjetunió még ugyanabban az évben saját megszállási övezetében megalakította a kommunista Német Demokratikus Köztársaságot. Berlin, a korábbi német főváros továbbra is négyhatalmi megszállás alatt maradt, keleti – szovjet – fele lett az NDK fővárosa (az NSZK-é Bonn). 1961-ben az NDK kommunista vezetése felhúzta a Kelet-Berlint Nyugat-Berlintől elválasztó falat, amely a megosztott Európa szimbóluma maradt 1989-ig.

Országos Tervhivatal (OT): 1947ben hozták létre. Az első hároméves terv időszakában (1947–49) jelentős szerepet töltött be a magyar gazdaság szovjet mintára történő átalakításában (magát a hivatalt is a szovjet példa nyomán hozták létre). Tevékenysége az 1950-es évek elejétől a gazdaság egészét átfogta. Feladata a távlati és az operatív gazdasági tervjavaslatok kidolgozása, és az aktuális ötéves terv végrehajtásának ellenőrzése. Elnökét az Országgyűlés választotta, s az elnök tagja volt a kormánynak is.

osztályidegen: „a dolgozó osztályoktól idegen, velük szemben álló”. A negyvenes évek végétől 1962-ig érvényben lévő gyakorlat szerint osztályidegennek minősítették – az 1938. évi foglalkozás és vagyoni helyzet alapján – a volt földbirtokosokat, arisztokratákat, a gyár- és üzemtulajdonosokat, a vagyonukból élőket; a háborús bűnösöket, a politikai bűncselekmények vádjával elítélteket; a kuláknak tekintetteket; a volt csendőröket, a korábban hivatalos politikai vagy magasabb állami funkciót betöltő személyeket; a volt rendőrség, katonaság át nem igazolt tagjait; azokat az üzlet- és műhelytulajdonosokat, kereskedőket, akik a felszabadulás után huzamosabb ideig két vagy annál több alkalmazottat foglalkoztattak, illetve a rendszerrel nem együtt,űködő egyházi személyeket. 1957-ben egy MSZMP határozat értelmében az „ellenforradalomban” történt részvételük miatt elítéltekre is kiterjesztették ezt a minősítést. Az osztályidegennek, illetve az osztályidegen származásúnak minősítettek nem tölthettek be bizonyos munkaköröket, vezető beosztásokat, kizárták őket a továbbtanulásból. A büntetőeljárások során is súlyosbító körülménynek számított ez a bélyeg.

osztályellenség: „a munkásosztály ellensége”. Ezzel a jelzővel bélyegezték az osztályidegeneket és osztályhelyzetüktől függetlenül az uralkodó ideológiával szemben álló személyeket.

Pártkongresszus: általában a kommunista párt kongresszusa: a kongresszus a párt legfelsőbb szerve, amely rendszerint ötévente ül össze. Ezen – a Központi Bizottság beszámolója alapján – értékelik az előző időszakban végzett tevékenységet és meghatározzák a következő időszak feladatait, valamint a párt politikájának általános irányvonalát. A kongresszus küldötteit az ország minden településén, nagyüzemekben, gyárakban, intézményekben stb. működő pártalapszervezetek választják meg, a küldöttek listáját a Központi Bizottság hagyja jóvá. A kongresszus az értékelésen és a feladatmeghatározáson túl szükség esetén módosíthatja a párt szervezeti szabályzatát, és megválasztja a Központi Bizottságot, amely még a kongresszus ideje alatt szavazással jelöli ki a Politikai Bizottság és a Titkárság tagjait, illetve a párt főtitkárát és annak helyettesét. A kongresszuson a fő beszámolót a párt vezetője tartja.

Petőfi Kör: 1955 márciusában alakult a Dolgozó Ifjúság Szövetsége vitaklubjaként, titkára Tánczos Gábor lett. A Petőfi Kör a fiatal kommunisták számára kínált egyfajta vitafórumot, szigorúan a rendszer keretein belül maradva. A Kör érdemi tevékenységet az SZKP XX. kongresszusáig nem folytatott. Ekkortól a kommunista reformerek olyan kérdések köré szerveztek vitaesteket, amelyek emberek széles körét foglalkoztatták. A sajtó és a tájékoztatás kérdéseiről szóló 1956. júniusi vitán már több mint hétezren vettek részt, s ezután az MDP vezetése pártellenes tevékenység miatt a Petőfi Kör működését felfüggesztette. Tevékenységét szeptemberben kezdhette újra, utolsó rendezvényére, az orvosvitára 1956. október 23-án délután került sor. Ekkor az események már túlléptek a Körön. A forradalom idején vezetőségi tagjai a Nagy Imre-kormányt támogatták. A forradalom leverése után a Petőfi Kört a forradalom tudatos ideológiai előkészítésével vádolták, és emiatt a Kör vezetői közül többeket – például Tánczos Gábort és Hegedűs B. Andrást – többéves börtönbüntetésre ítéltek.

poznani munkásfelkelés: 1956. június 28-án a lengyelországi Poznan munkásai tömegesen vonultak az utcára a rohamosan romló életszínvonal ellen tiltakozva. Mikor a hatalom képviselői nem hallgatták meg követeléseiket, a jelszavak radikalizálódtak, az addig gazdasági jellegűek politikaiakkal egészültek ki, és a tömeg elfoglalt számos középületet. A Belbiztonsági Szolgálat (a lengyel ÁVH) épületének védői tüzet nyitottak, mire a felkelők fegyvereket szereztek, és ostrom alá vették az épületet. Rokossowski szovjet marsall, lengyel nemzetvédelmi miniszter 10 000 katonát, közel 400 harckocsit és páncélozott katonai járművek százait – sőt repülőket is – bevetett a felkelők, valamint a fegyvertelen tömeg ellen. A poznani harcok idején több mint 70 ember halt meg, a sebesültek száma csaknem elérte az ezret.

radikális: az 1956-os forradalom idején azokat nevezték radikálisnak, akik egy nyugati típusú polgári demokrácia megvalósítását tűzték ki célul, nem pedig a szocialista rend reformját.

reformer: az 1956-os forradalom idején azokat nevezték reformereknek, akik a kommunista hatalomgyakorlás módszereiben olyan változásokat – reformokat – szorgalmaztak, amelyek a rendszert közelítették volna a hirdetett célokhoz és a nemzeti hagyományokhoz. A reformerek – akaratukon kívül – a forradalom előkészítésében játszottak kiemelkedő szerepet, mivel először ők mertek nyíltan beszélni a sztálini–rákosista rend törvénysértéseiről és embertelenségéről. 1956. október 23-án túlhaladtak rajtuk az események, de sokan voltak közöttük, akik nem maradtak meg reformernek, hanem továbbléptek. A reformerek legfőbb képviselője Nagy Imre, illetve a köréje szerveződött csoport (Gimes Miklós, Losonczy Géza stb.) volt.

statárium: rögtönítélő bíráskodás, amelynek során bizonyos – előre meghatározott –cselekmények ellen gyorsított eljárással igen súlyos, gyakran halálos ítéleteket hoznak s azokat rövid időn belül végrehajtják. A statárium alapvető célja az elrettentés. Csak rendkívüli helyzetekben szokták alkalmazni, az állam biztonságát vagy társadalmi rendjét súlyosan fenyegető külső vagy belső veszély esetén.

Szabad Kossuth Rádió: a Kossuth Rádió 1956. október 30-tól a forradalom leveréséig Szabad Kossuth Rádió néven sugározta adásait, jelezve ezzel, hogy egyrészt szakított a sztálini múlttal, másrészt pedig, hogy a forradalom immáron cenzúramentes rádiója.

Szabad Nép: kommunista politikai napilap. 1942. február 1-jén indult mint az illegális KMP lapja. 1945 februárjától a Magyar Kommunista Párt – 1948 júniusától az MDP –központi napilapja, főszerkesztője 1948-ig Révai József volt. Példányszáma 1953-ban meghaladta a 700 ezret. 1953-ig újságírói gárdáját az abszolút lojalitás jellemezte a párt vezetése iránt, szerkesztőségébe csak a sztálini rendszert vakon szolgáló kommunista-sztálinista újságírók kerülhettek be. Nagy Imre első miniszterelnöksége idején a Szabad Népben is kialakult a miniszterelnök támogatóinak (és ellenfeleinek) tábora. 1956. október 23-án a tömeg megostromolta a Szabad Nép Blaha Lujza téri, az akkor még álló Nemzeti Színház mögött lévő épületét, majd egy héttel később Dudás József és csoportja foglalta el a székházat és a lap nyomdáját. A forradalom idején a Szabad Nép a Nagy Imre-kormányt támogatta, azonban nemigen sikerült bizalmat keltenie maga iránt. A lap utolsó száma 1956. október 29-én jelent meg, majd átadta helyét a Népszabadságnak.

Szabad Nép-félóra: Az ötvenes években a munkahelyeken tartott politikai viták. Ezeken a megjelenés kötelező volt, a dolgozóknak magyarázniuk, kommentálniuk kellett az aznapi Szabad Népben megjelent fontosabb híreket, a vezércikket. Természetesen tényleges vitáról szó sem lehetett, a résztvevők mindannyian a párt iránti elkötelezettségüket igyekeztek bizonyítani.

SZKP (Szovjetunió Kommunista Pártja):. Az 1875-ig visszanyúló előzmények után az SZKP közvetlen elődje az 1918 márciusában alakult Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt, majd amikor az orosz polgárháború győztes befejezése után, 1922-ben megalakult a kommunista Szovjetunió, 1925-ben a párt nevét is átkeresztelték Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjára. Lenin 1924. januári halála után az SZK(b)P vezetését Sztálin vette át. A párt a Szovjetunió mindenható szerve lett, az országot az SZK(b)P és annak egyszemélyi vezetője, Sztálin irányította, teljhatalommal. 1952-ben a pártot ismét átkeresztelték, neve Össz-szövetségi Kommunista (bolsevik) Párt, a közhasználatban a Szovjetunió Kommunista Pártja. Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála után utóda Hruscsov lett, akit 1964-ben vezetőségbeli elvtársai puccsszerűen távolítottak el a hatalomból, s helyére Brezsnyev került. Az SZKP taglétszáma tízmillió körül mozgott.

SZKP Elnöksége (pontosabban az SZKP Központi Bizottságának Elnöksége, hiszen a testületet a KB választotta): 1952 és 1966 között a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának Politikai Bizottságát nevezték Elnökségnek. Az Elnökség funkciója teljesen megegyezett a Politikai Bizottságéval, csak a neve volt más (az is csak időlegesen).

SZKP XX. kongresszusa: A Szovjetunió Kommunista Pártja 1956. február 14. és 25. között tartotta XX. kongresszusát. Ennek legnagyobb eseménye a szovjet pártvezető, Nyikita Hruscsov titkos, zárt ajtók mögött elmondott beszéde volt, amelyben úgy leplezte le félig-meddig a sztálinizmus bűneit, hogy azokért kizárólag a már halott diktátort tette felelőssé. Hruscsov beszéde így is nagy visszhangot váltott ki a jelen lévő szovjet és a külföldi – magyar, lengyel, csehszlovák stb. – pártvezetők körében. A csatlós országok túlnyomó többségében a beszédet nem is hozták nyilvánosságra. Magyarországon Rákosi tartott róla rövid beszámolót az MDP KV március 12-13-i ülésén, de a teljes szöveg nyomtatásban csak a Kádár-rendszer bukásakor jelent meg. A beszéd Lengyelországon és nyugati országokon keresztül mégis elterjedt. Az, hogy a sztálini rendszer bűneit – még ha csonka formában is – maga a szovjet pártvezető mondta ki, azt jelentette, hogy ezután immár nyilvánosan is lehetett bírálni a kommunista rendszer torzulásait. Magyarországon és Lengyelországban a beszéd nyomán erjedés indult meg az uralmon lévő pártban és a társadalomban egyaránt, követelvén saját kommunista vezetőik felelősségre vonását. Hruscsovot ellenfelei 1956 őszén–telén azzal vádolták, hogy a XX. kongresszuson elmondott beszédével kiengedte a szellemet a palackból, vagyis emiatt következtek be a lengyel események és robbant ki a magyar „ellenforradalom”. Ezért – bár a XX. kongresszusra számtalanszor hivatkoztak továbbra is a Szovjetunióban és másutt –, maga Hruscsov fújt visszavonulót.

Szocialista Internacionálé (SZI): a szocialista és a szociáldemokrata pártokat egyesítő nemzetközi szervezet. 1951-ben alapították Frankfurt am Mainban. Tagjai elsősorban a nyugat-európai szocialista és szociáldemokrata pártok, valamint a kelet-európai – magyar, román, lengyel, bolgár stb. – emigráns szocialista, illetve szociáldemokrata politikusok voltak. A SZI határozottan elvetette a kommunista pártokkal való együttműködés minden formáját. Taglétszáma 1960-ban 10,7 millió fő volt, székhelye Brüsszel és London.

SZOT (Szakszervezetek Országos Tanácsa): Az 1948-as kommunista hatalomátvétel után létrehozott, az MDP, majd az MSZMP vezetése alatt álló egységes szakszervezet irányító testülete. Megalakításával a kommunista párt célja az volt, hogy felszámolja a valódi ágazati és egyéb szakszervezeteket, és az egységes szervezet révén teljesen befolyása alá vonja a szakszervezeti mozgalmat. Míg korábban a szakszervezetek a munkások, illetve a tagok valódi érdekvédelmét látták el, addig a SZOT központi tevékenysége az volt, hogy egyfajta áttételként végrehajtassa az aktuális ötéves terveket, munkaversenyeket szervezzen, biztosítsa a kommunista párt által kitűzött célok és termelési eredmények elérését. A SZOT felépítése ugyanolyan központosított és hierarchizált volt, mint a kommunista párté, központi orgánuma a Népszava volt, amely 1948-ig a Magyarországi Szociáldemokrata Párt napilapjaként jelent meg. A SZOT egyik legfőbb irányítója Gáspár Sándor, aki rövid megszakítással 1952-től a rendszer bukásáig annak élén állt.

szovjet: (Jelentése tanács.) A szovjetek eredetileg államhatalmi-népképviseleti szervek az orosz cári hatalom 1917-es felbomlása után, amelyek közigazgatási funkciókat töltöttek be. Kezdetben nem feltétlenül álltak a Lenin vezette bolsevik (kommunista) párt oldalán. Személyi összetételüktől függően voltak munkás-, paraszt- és katonatanácsok. Az 1917. novemberi bolsevik hatalomátvétel után a szovjetek egyre inkább a bürokratikus, teljesen hierarchizált kommunista központi hatalom végrehajtó szerveivé váltak, alulról építkező, önigazgató és önkormányzati jellegüket egyszer s mindenkorra elveszítették. Az 1956-os magyar forradalom idején alakult munkástanácsok ugyanilyen önigazgató-néphatalmi szervként jöttek létre és működtek.

szovjetizálás (szovjetesítés): a Szovjetunióban meghonosított és bevezetett, a SZU sajátosságainak megfelelően kialakult kommunista rendszer „exportálása” a közép- és kelet-európai országokba a második világháború után. A szovjetesítés azt is jelentette, hogy semmibe véve egy adott ország – például Magyarország – hagyományait, kultúráját, gazdasági fejlettségét stb., egy teljesen idegen rendszert erőltettek rá. A szovjet rendszer jellemző vonásai, amelyeket a kelet-európai kommunista államokba is átültettek: egy párt, a kommunista párt abszolút diktatúrája – ez vezeti és irányítja az országot; a párt vezérének személyi kultusza és mindenhatósága; az önigazgatás felszámolása, a politikai élet és a gazdaság teljes központosítása (például egy központi bank, központi tervgazdálkodás, öt- vagy hatéves tervek), oly módon, hogy minden egy helyre, a kommunista párt bürokráciája alá van rendelve; a közélet és a kultúra egységesítése: például egy írószövetség, egy ifjúsági szervezet, egy szakszervezet; az alulról jövő kezdeményezések és szerveződések betiltása; felülről létrehozott és ellenőrzött társadalmi szervezetek megalakítása, amelyek kizárólagos feladata a rendszer saját eszközökkel való szolgálata; a nehézipar mindenáron való fejlesztése; koncepciós politikai és gazdasági perek; a nemzeti sajátosságok felszámolása a kötelező internacionalizmus nevében; a kommunista és munkásmozgalmi ünnepek kötelezően tömeges megünneplése; a társadalom magánéletének, privátszférájának elvétele; a mezőgazdaság területén az erőszakos kollektivizálás, vagyis a parasztok termelőszövetkezetekbe való kényszerítése, a be nem lépők, illetve a gazdag parasztok zaklatása és bebörtönzése; állandó ellenségkeresés; terror; az emberek megfélemlítése; a politikai rendőrség (az állambiztonság) mindenható jelenléte; a rendszer bárminemű kritikusaival szembeni kegyetlen megtorlás; a vallás üldözése; a papok és hívők bebörtönzése; a korábbi politikai rendszer teljes körű tagadása és elitjének, uralkodó osztályainak üldözése; a nem kommunista hagyományok felszámolása; a kötelező munkaversenyek; a termelésben a mennyiség előtérbe állítása a minőség helyett; a kommunista ideológia, a marxizmus–leninizmus kötelezővé tétele, hogy bármilyen tudományos (történeti, irodalmi stb.) alkotás csak ennek szellemében születhetett stb.

szövetkezetesítés: más néven a mezőgazdaság szocialista átszervezése (kollektivizálás). Lenin elképzeléseinek megfelelően a parasztok saját földjüket vitték volna be egy közös termelőszövetkezetbe, ahol az így összeállt földterületet közösen művelték volna meg. Lenin úgy gondolta, hogy a parasztok maguk fogják felismerni a közös művelés előnyeit, és önként, a saját akaratukból hoznak létre termelőszövetkezeteket, mert felismert gazdasági érdekük ezt kívánja. A valóságban ennek épp az ellenkezője történt. Az 1920-as évek végétől kezdve a Szovjetunióban erőszakkal hajtották végre a szövetkezetesítést, mert a parasztok túlnyomó többsége nem volt hajlandó saját földjét bevinni a közösbe. Magyarországon 1948-tól szintén megkezdődött az erőszakos szövetkezetesítés, amit 1953-ban Nagy Imre refromjai fékeztek le.

Sztálin (Dunai) Vasmű: Magyarország egyik legnagyobb nehézipari létesítménye, az erőltetett, értelmetlen és gazdaságtalan nehéziparosítás egyik példaképe. 1950-ben – az első ötéves terv keretében – a harmadik világháborúra való katonai fegyverkezés sztálini parancsára kezdték építeni Dunapentelén, amelyet hamarosan Sztálinvárosnak neveztek el (egészen 1961-ig, amikor a település a Dunaújváros nevet kapta). Maga a vasmű is a szovjet diktátor nevét vette fel.

szuverén: önálló, független, bel- és külföldön hivatalosan is elismert ország vagy annak kormánya. A szuverén országot és kormányát a nemzetközi diplomáciában egyenrangú félként kezelik, az ország belügyeibe semmilyen más ország nem szól és nem avatkozik bele.

tagosítás: az elaprózódott földparcellák összevonása nagyobb táblákba. Az erőszakos szövetkezetesítés időszakában – 1948-tól kezdve – a tagosítás elméletileg a tervszerű földhasználat megvalósítását, a téeszekbe kényszerített, földjeiket közös tulajdonba adott parasztok parcelláinak a nagyüzemi gazdálkodás kialakítása érdekében történő összevonását, egyben a jobb földek megszerzését szolgálta. A gyakorlatban ettől számos esetben eltértek, és a tagosítás sok esetben büntetési eszközzé vált.

tanácsapparátus: Magyarországon 1950-ben felszámolták az addigi önkormányzatokat, és helyükre – szovjet minta nyomán – felálították a tanácsokat. A helyi tanácsok nem voltak önállóak, hanem a Belügyminisztérium, majd 1954-től a Minisztertanács Tanácsi Hivatala alá voltak rendelve. Fő feladatuk az volt, hogy a központi államigazgatási szervek által megszabott feladatokat helyi szinten végrehajtassák A tanácsokon kiépített bürokratikus szerv, az apparátus nem kötődött ahhoz a településhez, ahol a tanács működött (még akkor sem, ha az apparátus tagjai ott laktak), hanem létében és személyében szintén a központi szervektől függött, mindent megtett a felülről jövő utasítások végrehajtásáért.

társutas: így nevezték a kommunisták kezdetben azokat az értelmiségieket (később más pártbeli politikusokat is), akik rokonszenveztek a kommunista eszmékkel, és bizonyos esetekben a kommunisták mellett léptek fel.

többpártrendszer: a polgári demokratikus állam egyik alapeleme. Lényege, hogy a politikai életben több párt vesz részt, amelyekre a választók a szabad választások alkalmával szavaznak, és így bejuttathatják azokat a parlamentbe, ahol vagy kormány- vagy ellenzéki pártok lesznek. A többpártrendszer kizárja azt, hogy egyetlen párt kisajátítsa magának a teljhatalmat. A pártok elfogadják a demokratikus játékszabályokat, hogy a hatalmat erőszakosan nem ragadják meg, hogy kormányzati pozícióba a választók akaratából kerülnek, de bizonyos időszakonként – szabad választásokon – le is válthatják őket. A többpártrendszer visszaállítása az 1956-os forradalom egyik alapkövetelése volt, amelyet a Nagy Imre-kormány el is fogadott. November 4. után a Kádár-kormány visszaállította az egypártrendszert, a kommunista párt, az MSZMP teljhatalmával.

Varsói Szerződés (VSZ): 1955 májusában alakult Varsóban, ahol Albánia, Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, a Német Demokratikus Köztársaság, Románia és a Szovjetunió képviselői barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződést írtak alá (Albánia néhány évvel később kilépett a szervezetből). Noha a VSZ deklaráltan védelmi katonai szövetség volt, ennek ellenére támadó hadműveleti terveket dolgozott ki a nyugat-európai országok ellen, illetve a VSZ fegyveres ereje a tagországok kommunista társadalmi rendjének fegyveres fenntartását szolgálta. A VSZ megalakítása egyben abból a célból is történt, hogy a Szovjetunió intézményes jogi kereteket biztosítson a kelet-európai kommunista csatlós országok feletti uralmának. A VSZ kizárólagos vezető ereje a SZU volt, két legfontosabb intézménye: Politikai Tanácskozó Testület és Egyesített Fegyveres Erők.

Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erői: a Szovjetunió vezette Varsói Szerződés katonai szerve. Az egyesített fegyveres erők kötelékébe tartoztak a VSZ-tagországok fegyveres erői (a szovjet haderőnek viszont csak egy része). Ennek élén mindig szovjet főparancsnok állt, Moszkva határozott és döntött minden kérdésben. Az egyesített fegyveres erők kötelékébe mintegy négymillió katona tartozott. A VSZ Egyesített Fegyveres Erőit egyetlen alkalommal vetették be, 1968 augusztusában, a szovjet típusú kommunista rendszer fenntartására Csehszlovákiában. (A magyar forradalmat 1956-ban a VSZ kötelékébe tartozó szovjet csapatok verték ugyan le, de a többi állam katonai erőinek részvétele nélkül.)


Kérjük írja meg véleményét, javaslatait.
Utolsó módosítás: 2000. március 6. kedd
Copyright © 2000 Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete Közalapítvány