Erdélyi Tibor: A budapesti műegyetem 1956. október 22-23-án
A pontjainkat most már teljesen nyíltan, az egyetem házi sokszorosítójában, a hivatalvezető engedélyével húztuk le és kötegeltük. Rengetegen jelentkeztek középiskolások is meg első-,másodévesek, akik a telefonkönyvből nézték ki a címeket, és vittek egy-egy köteggel a gyárakba meg az egyetemekre. Csak telefonon, de volt már kapcsolatunk a pesti oldallal. Tudtuk azt, hogy a Pesti Barnabásban, a bölcsészkaron valami hasonló van. De nem egyeztettünk, hogy most ezt közösen csináljuk, meg hogy azonosak legyenek a pontok. Tulajdonképpen ezt az egészet valahogy a szocializmus keretei között képzeltük el. Ez meghatározó volt.
Körülbelül ötezer ember jött össze estére, teli volt teljesen az aula. Szabó Sándor építész évfolyamtársam, barátom kezelte a mikrofont. Tulajdonképpen ebből állt az elnökség. Semmi formaság. A korábban szokásos piros abrosz meg nagy asztal meg díszvendégség nem volt. Csináltunk egy dobogót, két asztal volt, annak a tetején volt a mikrofon, az aula könyvtár felőli bejáratánál, a lépcsők tövében. Aki bejelentkezett korábban, hogy szót kér, az szót kapott. Ez volt az elv. A gyakorlat az volt, hogy aki arról az oldalról jött be, és jobban hozzá tudott férni, vagy ha olyan valaki volt, akit mindenki várt, hogy megszólaljon, akkor az hamarabb szót kapott, mint hogyha, mondjuk, a hátsó sorból egy vadidegen jelentkezett. Akire emlékszem, Kuczka Péter volt, akit abban az időben, nem mondom, hogy ellenzékiként, de jó szándékú íróként tartottunk nyilván. Fölszólalt még például Tatabánya képviselője, szóval vidékről is többen voltak, minket, diákokat támogattak.
Aztán beszélt Szilágyi József is. Nagydarab, tekintélyes, mackós, baritonos férfi – ez volt ő – kiállt oda a sok cingár, többé-kevésbé nem túl jól táplált diák után, és nagyon drámaian kezdte a felszólalását. „Amíg önök itt üléseznek, vitatkoznak, olyan fölösleges dolgokról fecsegnek – nem így mondta, de ez volt az utólagos kivonata vagy szándéka a beszédnek –, mint az egyetemi autonómia, meg hogy egységes legyen a szervezet, meg hogy hányféle érdekszervezet legyen, ez alatt az idő alatt a szovjet csapatok körülzárták Varsót.” Elmondta, hogy kettős gyűrű van Varsó körül. Az oroszok körülvették tankokkal a várost, és az oroszokat pedig körülvették a lengyelek. A lengyelek ugyanezt akarják, amit mi akarunk, és ő azt javasolja, hogy mindenképpen fejezzük ki, hogy egyetértünk a lengyelekkel, egyet akarunk. Tehát hogy valamiféle szolidáris megnyilvánulás legyen.
Nem beszélt sokat, talán négy-öt mondatot mondott, de nagyon kemény, nagyon lázító tartalmú mondatokatt mondott akkor, ami a huszonéves társaságnak elég volt ahhoz, hogy mindenki föl akart pattanni és ki akart rohanni. Szinte március 15-i hangulat tört ki mindenkiben, hogy most rögtön a lengyel követségre menjünk, a Bem-szoborhoz menjünk.
Semmi értelme nem lett volna, ez igaz. Másrészt meg voltak olyan híreink, hogy tudnak a rendőrségen erről a gyűlésről, és ávéhások vannak a környéken. Marián István érdeme volt, hogy fölugrott – katonai egyenruhában, alezredesi váll-lapjaival, összenőtt fekete szemöldökkel –, és nagyon határozottan beleordította a mikrofonba, hogy csönd. Mindenkit leültetett és azt mondta, hogy mindenki maradjon nyugodtan. Jó a Bem-szobor, de csak holnap. Marián Pista egy megnyugtató jelenség volt ebben a látszólagos káoszban. Azon túl, hogy ezeknél a pontoknál hatalmas siker meg tetszésnyilvánítás volt, konkrét, jól megfogalmazott politikai vezérfonal, jövőbe mutató út nem volt. Egy lázongó, egy pilvaxos nagygyűlés volt ez.
A gyűlés végére kialakult az a közhangulat, hogy a Bem-szoborhoz kell menni, nincs más lengyel vonatkozású pont, ahol ezt megfelelően meg lehet mutatni.
Tehát lezajlott ez az egyetemi gyűlés. Ezután ez az ötezer ember szépen, nyugodtan elhagyta az épületet és hazatért. Tizenegy óra és éjfél között lehetett vége, mert én még éjfél előtt beértem a Bercsényibe.
23-án reggel bementem az egyetemre. A kari bizottsági szobában már készen volt stencilezve egy csomó felhívási szöveg a délutáni felvonulásra. Akkor nem tudtuk, hogy vita lesz, hogy engedik vagy nem engedik. Azt hiszem, dél körül mi teljesen polgári körülmények között ebédeltünk a menzán. A professzorok zöme sötétkék ruhában jött be – akkor az volt az ünneplő ruha. Volt, akinek kokárdája is volt. Borzasztó lelkesek és kedvesek voltak. Egyöntetűen állást foglaltak a diákság mellett, mellettünk álltak. Rengeteget jelentett egyébként, a biztonságérzetet, hiszen ebben a négy-öt évben az ember nem kötődik máshoz jóformán, mint a tanáraihoz, és abból, hogy ők mellettünk álltak, úgy éreztük, hogy ez mindenképpen valami jó dolog lehet. Több kapcsolatunk volt velük, mint a külső, országos politikával. Még a magamfajtának is, aki párttag voltam.
Olyan oldott, márciusi hangulat volt. Összegyűltünk az egyetem udvarán. Körülbelül negyven-negyvenötezren voltunk. Ezt azért merem mondani, mert a két nagy udvar teli volt, és a tömeg kitüremkedett a Budafoki útra, illetve a Kruspér utcába. Ami szabad közlekedő felület volt a Műegyetemen, tehát leszámítva az épület területét, az teli volt. Izgatottan vártuk, hogy elindulhassunk. Volt egy kis pódium, ahol felváltva Marián Pista meg egy-két fiatal szerepelt. És időnként futár jött, hogy most engedik, most nem engedik.
Emlékszem, hogy egy rendkívül vékony embert toltak föl az emelvényre, és a Marián gúnyosan mondta, hogy Piros elvtársat vártuk, és maga helyett Feketét küldött. És akkor bemutatkozott az illető, hogy Fekete vagyok, a belügyminiszter helyettese. Azt mondta, hogy hadd ragadja meg az alkalmat, hogy a Belügyminisztérium kollégiuma nevében együttérzésüket fejezze ki, és ők is régóta meg akarják javítani a dolgokat stb. Ennek szellemében hozzájárulnak a tüntetés megtartásához.
Lényeg az, hogy végül is megadták az engedélyt, de akkor már a Budafoki úton végig álltak az egyetemisták, a Beloiannisz és a Kismotor- és Gépgyár dolgozói nyolcas-tízes sorokban, karonfogva, zömében ünnepi ruhába vagy tiszta munkaruhába öltözve, és várták a startjelet.
Én eléggé elöl voltam. Volt egy kislány, akinek nem tudom már a nevét sem, egy elsős, aki ott nyüzsgött előre-hátra. Emlékszem, hogy a második sorban voltam akkor, amikor hozott valami papírt, amely kézzel volt írva, és csak az volt rajta, hogy a pesti egyetemek is jönnek. Két óra után valamennyivel elindultunk lefelé a Gellért téren, a budai rakparton. Kedves és boldog lakosságot lehetett látni az ablakokban. Azt hiszem, az út elején még nem láttam lyukas zászlókat, de a közepe tájékán már voltak. Elején kint voltak a rendes népköztársasági lobogók, de piros zászló sehol nem volt. Nagyon erősen lehetett érezni, hogy a tömegben valami plusz erő van, nem egyszerűen a benne lévők ereje összeadódva, hanem valami plusz. Hatalmas tömeg volt. És néma volt, sokkal erősebb volt talán, mintha kiabáltunk volna. Semmi ruszkik haza meg ilyen jelszó nem volt.
(Az 1956-os Intézet Oral History Archívuma, 152. számú interjú, készült 1983-ban, valamint 1994-ben.)
Erdélyi Tibor (1932), vízvezeték-szerelő, építész. 1952–1956 között a Budapesti Műszaki Egyetem hallgatója, a DISZ- és a pártválasztmány tagja. 1956. október 22-én részt vett a műegyetemi nagygyűlés szervezésében. A forradalom idején a Budai Nemzetőrség 1. számú zászlóaljának parancsnoka. A forradalom bukása után a MEFESZ egyik vezetőjeként részt vett a szellemi ellenállásban. 1957 októberében első fokon életfogytiglani, 1958 februárjában másodfokon tizennyolc év börtönbüntetésre ítélték, 1963-ban szabadult. Kertészmérnök, majd 1964-től tíz évig városrendező, ezt követően különböző építőipari vállalatoknál mérnökként dolgozott. 1988-ban a Történelmi Igazságtétel Bizottsága egyik alapítója, 1989-ben Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének egyik fő szervezője.