Lukách Tamás: A váci éhségsztrájk
Elérkezett '59 karácsonya. Gyönyörű szép karácsonyfát csináltunk drótból. Valahonnan került zöld papír, azt ráragasztottuk, még apró ajándékokat is készítettünk egymásnak, és zengett a „Mennyből az angyal” az egész folyosón. Azt tudom mondani, hogy Vácott viszonylag békében és jól éltünk. Abban az időben az enyhülésnek komoly jelei mutatkoztak. Mindenki abban reménykedett, hogy 1960. április 4-én valamilyen nagyobb lélegzetű amnesztia lesz. Kiderült, hogy csak néhány ember szabadul. Egy reggel, amikor a két házi munkás hozta a nagy fazekat, amiben a kávé volt, besúgták a zárkába, hogy eddig még sehol nem vették föl a reggelit. Mi sem vettük föl, de azért levittek bennünket dolgozni. A javítóüzemrészben olyan hangulat terjedt el, hogy ne dolgozzunk. Erre közöltük a polgári művezetővel, hogy az emberek megtagadták a munkát. A börtönparancsnokságról lejött néhány tiszt, és követelték, hogy dolgozzunk, különben kemény megtorlás lesz. Nagyon zaklatottá vált a hangulat. Én azt éreztem, hogy ha ez fokozódik, és a börtönvezetés nem ad valamilyen magyarázatot, akkor itt nagyon szélsőséges, kemény dolgok következhetnek. Nagy Elek is itt dolgozott, vele jó baráti viszonyban voltam. Bár ő is egy kicsit a hőbörgősök oldalán állt, de aztán beszéltem vele, és megértette, hogy vigyáznunk kell. Ha ellenszegülünk, biztos, hogy keményen lépnek föl, hiszen egyetlenegy jól fizetett büntetés-végrehajtási tiszt sem fogja az állását kockára tenni, és nem akar majd mellénk beülni csíkosba. Ketten szóltunk a polgári művezetőnek, hogy telefonáljon föl a börtönparancsnokságra, és mondja meg, hogy két ember szeretne fölmenni elmondani a véleményét, és meghallgatni az övékét. Öt perc múlva fölvezetett bennünket a börtönparancsnokságra. Ott elmondtuk, hogy a sztrájk azért tört ki, mert mindenki nagyon várta az amnesztiát, sokan azt hitték, hogy most ítéletfelezéssel szabadulhatnak. Azt szerettük volna elérni, hogy értékeljék és érzékeljék a jó szándékunkat, azt, hogy mi a helyzetet nyugodtan akarjuk megoldani, hogy vegyék tudomásul, a feszültség nagy, ezt valahogy le kell vezetni. De ennek nem az a módja, hogy visszafelé borzolják a szőrünket. Mondtuk, hogy nyugtatóan hatna az emberekre, ha a hivatalos álláspontot nyíltan, őszintén közölnék. Erre az volt a válasz, hogy ők semmiféle közlési joggal nincsenek fölruházva, körülbelül annyit tudnak, mint mi. Visszavittek, majd fél óra után jött a rendelkezés, hogy sorakozó. Szépen kivonultunk az udvarra, és azt láttuk, hogy 34 őr állt fönn a másfél méter magas terasszerűségen, töltött géppisztollyal a kézben, plusz egy-egy tartaléktárral. Akkor átvillant az agyamon: Atyaisten, egyben van 72, 34x72 még sok is. Fölsorakoztunk, és egy ismeretlen tiszt közölte velünk, ha a legkisebb rendbontás történik, lövet, az őrség mindenre elszánt. Amint fölértünk a zárkába, borzasztó nagy fölzúdulás tört ki. Hozták az ebédet, senki nem mozdult, mindenki maradt a fenekén, ki az ágyon, ki a padon – „köszönöm, nem kérek”. Akkor délután végigjött a folyosón a nevelőtiszt, hogy „persze, könnyen éhségsztrájkolnak, hiszen még tele vannak kajával”. Tudniillik, mindig hónap végén volt spájzolás. Erre – összebeszélés nélkül – mindenki összepakolta a kajáját, és amikor vacsoraosztásnál újból nyílt az ajtó, kitettük a folyosóra. Másnap sem vettünk fel ételt, de a harmadik nap már néhányan elfogadták a vacsorát, és így szép lassan lecsillapodott az egész.
Nem telt el egy hét se, elkezdődött a munka, ment minden a maga útján. Egyik nap jöttek értem, és átvittek a Lordok Házába, a kiscellás épületbe. Nem szóltak semmit, csak ott voltam pár napig. Innen a Gyorskocsi utcába vittek, és ott magánzárkába kerültem. Száznyolcvan napig a kutya se nézett rám. Nem győztem a kanál végével a vonalakat huzigálni a falra. Később tudtam meg, hogy többeket el is ítélték.
(Az 1956-os Intézet Oral History Archívuma, 399. számú interjú, készült 1992-ben.)
(Megjelent: Szuronyok hegyén nem lehet dolgozni! Szerk.: Kozák Gyula, Molnár Adrienne. Budapest, 1993.)
Lukách Tamás (1923), géplakatos és motorszerelő. 1939-től a Ganz Vagon- és Gépgyárban dolgozott szakmunkásként, majd a gyár tervgazdasági főosztályának helyettes vezetője lett. 1956-ban a Ganz Vagon- és Gépgyár ideiglenes munkástanácsának elnöke, majd a végleges munkástanács titkára. 1957-ben nyolc év börtönbüntetésre ítélték. 1960 áprilisában részt vett a váci börtönsztrájkban, 1962-ben szabadult. A Csepeli Hajójavítóban motorszerelő, majd az Óbudai Hajógyárban műszaki ügyintéző. A Bánki Donáth Gépipari Főiskola elvégzése után környezetvédelmi szakember.