Pokol Zoltán: A forradalom Záhonyban

1956. október 30-án estefelé a rádió bemondta, hogy az oroszok Záhonynál megkezdték a kivonulást. Szó szerint így mondta be a rádió. Persze én erre nagyon megörültem, ugyanis a reformátusoknál az volt a szokás október 31-én, a reformáció emlékünnepén, hogy már előző este volt egy esti istentisztelet, és 31-én délelőtt 10 órakor ünnepi istentisztelet – tehát nem reggel fél 7-kor –, meg délután 2 órakor szintén ünnepi istentisztelet. De ez csak 1948. október 31-ig volt így, mert, 1949-től már nem engedélyezték, nem is történt meg. Mivel azt mondták, hogy az oroszok megkezdték a kivonulást, elmentem a paphoz mint presbiter, és mondom neki: tiszteletes úr, jó lenne megtartani megint az istentiszteletet, mint annak idején 1948-ig. És a pap megörült ennek: jó, de akkor harangozni kell. Mondom, harangozzunk mi, presbiterek. Mindjárt szereztem néhány presbitert, és felmentünk a toronyba. Harangoztunk úgy, ahogy kell, 5 percig a nagyharanggal, akkor 3-4 perc szünet, 5 percig a kisharanggal, megint 3-4 perc szünet, 5 percig a két haranggal. És ebből minden református megértette, hogy miért szól a harang. Úgyhogy a templom teljesen megtelt. De ezen az istentiszteleten tényleg csak az volt, hogy a pap azon prédikált, azon imádkoztunk, hogy ebben a nehéz helyzetben őrizzen meg bennünket, őrizze meg a hazánkat, hogy végre élhessünk békében, boldogságban és nyugalomban. Mégis egy évvel később engem azzal vádoltak, hogy ezzel én izgattam, izgatásnak minősítették a tettemet.

November 4-én, ahogy a rádiót bekapcsolom, hallom, mi történik Budapesten. Azonnal indultam, hogy keressem meg az állomásfőnököt, mert tudtam, hogy Záhonyban is baj lesz, de hiába kerestem, nem találtam. Olyan 9 óra tájt hallom, hogy elkezdenek a falu nyugati oldalán lövöldözni, tudtam, hogy arra vannak a tüzérek, azt hittem, hogy a tüzérek csaptak össze az oroszokkal. Biciklivel voltam, hajtottam a falu nyugati részére. Akkorra már ott volt a kertek alján egy csomó férfi, asszony, fiatalabbak, idősebbek, és mindnyájan a temetőn túlra néztek. Én is arra néztem, és akkor láttam, hogy orosz harckocsik szinte körülvették és lövik a tüzérlaktanyát. Azért lehetett látni már szabad szemmel is, mert november 4-re a fák lehullatták a leveleiket, ha volt is valahol fasor, azon is átláthattunk, meg a kukoricán is. Láttam vagy 7-8 harckocsit. A szóbeszéd azt is kihozta, hogy a tüzérek egyetlen lövést sem adtak le az oroszokra. Tehát az oroszok kezdték a lövést, azóta is csak azok lőnek, a tüzérek nem lőnek vissza. Ugyanakkor azt látjuk, hogy egy harckocsi a falu felé jön, a falu felé van az ágyúcsöve. És ahogy ez lenni szokott, szerencsétlen asszonyok elkezdtek jajveszékelni, hogy mi lesz. A férfiak is arról beszéltek, hogy hogy volt ‘44. október végén, mikor Záhonyon keresztülment a front, hogy akkor is belőttek, és öten-hatan meg is haltak. Mások meg azt kezdték beszélni, hogy legalább menne el a tanácselnök meg a katonák parancsnoka az oroszokhoz, és szólna, hogy Záhonyt kíméljék meg, itt csak szerencsétlen falusiak vannak. Az egyik meg azt mondta, hogy ki kellene tűzni a fehér zászlót a templom tornyára, mint ‘44. októberben, mert amikor kitűzték a fehér zászlót, azonnal abbamaradt az ágyúzás. Egyszer csak Eszenyi Pista bácsi egyenesen hozzám fordult, és mondta: „Zoli öcsém, te biciklivel vagy, te értelmes ember vagy, ismerünk mindnyájan, tudsz jól oroszul, úgy hallottuk, azért választottak meg munkástanácselnöknek is, menj már, aztán beszélj ezekkel a főfejesekkel, a tanácselnökkel, a katonák parancsnokával, a rendőrök parancsnokával, és valami küldöttségben menjetek az oroszokhoz, hogy kíméljék meg a községet.” És akkor az asszonyok is elkezdtek rimánkodni, hogy „drága Zolikám, menj már, neked is itt van a családod a faluban”. Hallgattam rájuk, tudtam, hogy valóban ezt kell csinálni, én is féltettem a családomat, szüleimet, testvéreimet. Egyenesen mentem Kovács László MÁV-segédtiszthez. Azt is kellett győzködnöm, nem is őt, hanem a feleségét, mert a felesége nem akarta engedni, mert féltette a férjét. Végül fogta a sapkáját, ültünk a biciklire és mentünk. Odaértem a téglaépülethez, az olyan 20 méter hosszú lehetett, és ott láttam a csődületet. Én úgy megrémültem, a biciklit azonnal levágtam, elkezdtem rimánkodni a parancsnoknak, hogy drága elvtársak, mit akarnak, hát ne tegyenek ilyesmit, ez az ember [az állomásfőnök] ártatlan, ez csak azt tette, amit neki Debrecenből meg Budapestről parancsoltak. És akkor mondta a parancsnok: rendben van, nem lőjük agyon, de ha a község részéről bármilyen támadás vagy bántalom éri a szovjet katonákat, akkor nemcsak őt lőjük agyon, hanem ezeket is, akik itt állnak fenntartott kézzel – 10-12 katonatiszt meg a vasúti légóparancsnok volt. Szerencsére sokan elmenekültek, különösen a legénység. A kukoricásba meg a füzesbe be tudtak slisszolni, és így nem történt semmi bajuk. Úgy látszik, csak azt a tíz-tizenkettőt kapták el, aki nem menekült el.

Én ígérkeztem, fogadkoztam, hogy nem lesz semmi ilyesmi, meg engedjék meg, hogy beszéljek a hangosbeszélőn a községgel, hogy kérjek mindenkit, őrizzék meg a nyugalmukat, ne csináljanak semmit, akkor az oroszok megkímélik a községet. Erre mondta: rendben van, ez értelmes, okos dolog lesz – így mondta: mologyec –, de vegyem tudomásul, hogy köztük is van, aki tud magyarul, és ha lázítani merészelek, akkor odaállítanak engem is a főnök mellé. Mondom, én annak csak örülök, ha tud valaki magyarul, mert legalább hallják, hogy mit beszélek, csak egy a fontos, hogy a községet kíméljék meg. Rendben van. Még be kellett melegednie a mikrofonnak, közben én átgondoltam, hogy mit fogok mondani. Elkezdtem beszélni: „Halló, halló, itt Pokol Zoltán beszél, most beszéltem az orosz katonai parancsnokokkal, és ígéretet kaptam rá, hogy ha a község részéről nem éri semmiféle támadás vagy bántalom a szovjet katonákat, akkor ők is meg fogják kímélni a községet. Ezért felkérek mindenkit, hogy tartózkodjon a házában meg az udvaron, nehogy fejetlen futkosással félreértésre adjanak okot. Akik a templom közelében laknak, tűzzenek ki a torony négy ablakába fehér lepedőfélét, ugyanezt tegyék a két laktanyában is, oda is tűzzék ki a fehér zászlókat.” Én ezt többször is megismételtem, hogy hallják a falusiak a hangomat, hogy ezáltal is megnyugtassam őket, és lássák, hogy én tényleg figyelemmel kísérem a község sorsát. Ahogy ismét elkezdem mondani a mondókámat, egyszer csak beront egy orosz katona, a fegyverét rám fogja, lefasisztáz, hogy lázítok. Mondom, dehogy lázítok, itt van a parancsnokotok vagy 60 méterre, annak az engedélyével beszélek, kísérj oda, és akkor minden tisztázódik. Szerencsére, ahogy folyt ez a vitatkozás – a mikrofon be volt kapcsolva –, meghallották az oroszok, egy őrnagy azonnal szaladt, és félrecsapta az orosz katona fegyverét. Akkor mondtam neki, hogy őrnagy elvtárs, egy másik katona talán nem fog ennyit alkudozni, tessék valamit csinálni, nehogy valami bajom származzék. 2-3 perc múlva jött egy másik katona helyette.

Aznap igen sokat kellett szaladgálnom, intézkednem, mert itt ilyen félreértés, ott olyan félreértés volt. Például összeszedték a sebesülteket a tüzérlaktanyában, vitték volna kórházba Kisvárdába, ott voltak a gépkocsin. Persze a sorompónál ott álltak az orosz katonák, igazoltattak, és nem akarták engedni. Akkor a kiskatonával odamentem, és mondtam az őrnek, engedélyt kaptam, hogy minden sebesültet kórházba lehet vinni, ezeket is el kell engedni. És ez a kiskatona bizonygatta, hogy én vagyok a prezident. Szerencsére az oroszok, ahogy meghallották a prezident szót, abban a pillanatban engedelmeskedtek, elvitték a sebesülteket. A fegyvereket szedték össze, azt is be kellett mondanom a hangosbeszélőbe, hogy akinél fegyver van, az hozza be, és szolgáltassa be a szovjet parancsnokságra.

Amikorra én kiszabadultam a stúdióból, akkorra már eltűntek a katonatisztek, eltűnt az állomásfőnök is, mindenki. Csak másnap tudtam meg, hogy átvitték őket Csopra. A katonatisztek feleségei jöttek hozzám, hogy menjek a parancsnokhoz, kérdezzem meg, mi van a férjeikkel. Ahogy elmondtam az asszonyok panaszát az őrnagynak, ő bement a parancsnokhoz, valamit beszélt vele, aztán kijött, és azt mondta, lehet, hogy már aznap este, lehet, hogy másnap mindenki idehaza lesz, mert csak kihallgatásra vitték őket. És a katonatisztek, ha nem aznap, másnap már biztos, hogy hazajöttek, november 6-án. Viszont azt hallottam, hogy az állomásfőnök azért nem jött haza, mert idegösszeomlást kapott, és elvitték Ungvárra a kórházba. Később megtudtam, hogy valamikor december táján hazajött, és valamikor január végén vagy február közepén hallottuk, hogy disszidált Svédországba.

November 5-én kaptam engedélyt arra az oroszoktól, hogy kimehessek a téesz stráfszekerével összeszedni a halottakat. Öten voltak. Jött velünk a kocsison kívül még vagy 3-4 téesz-tag. Ott is voltak őrök, meg parancsnoka is volt az őröknek, ott aztán elmondtam a mondókámat. Én akkorára már csináltam egy kétnyelvű parancsot magamnak magyarul meg oroszul, hogy nekem ilyen meg ilyen dolgokra van meghatalmazásom, ilyen dolgokban intézkedhetek, felmutattam a parancsnoknak, mondta, davaj, davaj. Akkor összeszedtünk öt halottat, felraktuk a stráfszekérre.

A tanácsnak volt egy csűrféléje, oda raktuk be a halottakat. November 6-án gondoskodtunk a koporsókról, a sírásásról. Ezt már a tanács intézte, fogadott fel embereket, és november 7-én délután úgy fél 3 – 3 táján rendeztük meg a temetést. Csak nagyon egyszerű temetést engedélyeztek az oroszok, csak néhány hozzátartozó vagy ismerős kísérhette ki őket. Így aztán 5-6 katonatiszt kísérte meg egy menyasszony, akinek a vőlegénye az öt halott között volt. Ennyien voltunk, meg a sírásók. Szépen leraktuk az öt halottat egymás mellé, csináltam egy vázlatot, hogy itt ez nyugszik, ott az nyugszik, aztán a fejfát is odatűztük. A katonák is csináltak ugyanilyen vázlatot. Hallottam később, hogy exhumálták, hazavitték, és odahaza temették el őket.


(Az 1956-os Intézet Oral History Archívuma, 398. számú interjú, készült 1992-ben.)

Pokol Zoltán (1920), vasutas. 1956-ban a záhonyi vasútállomás munkástanácsának elnöke, 1957-ben internálták, majd hét hónap börtönbüntetésre ítélték. Szabadulása után segédmunkás, majd újra vasutas, 1979-től nyugdíjas.


Kérjük írja meg véleményét, javaslatait.
Utolsó módosítás: 2001. december 1.
Copyright © 2000 Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete Közalapítvány