Puchert János: Honvédek a forradalomban
– Október 31-én kaptuk a parancsot, hogy hozzuk fel lövegeinket Budapestre. Egységünk légvédelmi osztály volt, egy 85 mm-es közepes és két 37 mm-es könnyű légvédelmi ágyúkkal felszerelt ütegből állt. November 1-jére virradóra értünk fel a Budai Nagy Antal laktanyához, ahol Vidi alezredes továbbította felénk Mecséri ezredes parancsát: az osztályt ketté kell választani, mégpedig úgy, hogy a közepes üteget kétfelé kell osztani, és egy-egy könnyű üteggel meg kell erősíteni. Az egyik rész foglaljon tüzelőállást a külső Jászberényi úton, ennek az egységnek a parancsnoka Lantos ezredes volt. A másik rész pedig a Soroksári út végén, az ún. Jutadombon foglaljon tüzelőállást. Ennek a részlegnek a parancsnoka Szabó őrnagy volt, de mivel ő ideje nagy részét az osztálytörzsnél, a Kiss János laktanyában töltötte, velünk a Jutadombnál Kleibert százados, az egységünk törzsfőnöke tartózkodott. Hozzánk csatlakozott még a kiskunmajsai lövészezred egy lövész szakasza és a honi légvédelmi üteg egy 85-ös lövegraja, természetesen a lövegekkel együtt. A 85-ösök két lövegükkel az út mellett, az úttal párhuzamosan foglaltak tüzelőállást, jól ráláttak az útra. A mi ütegünk a négy lövegével az úttól mintegy 80-100 méternyire, az útra merőlegesen vagy inkább kissé ferdén foglalt tüzelőállást. Mi csak egy rövid szakaszát láttuk be az útnak. Jómagam egy katonatársammal az üteg tüzelőállása előtt ástam ki a tüzelőállásomat. Komfortosra megcsináltuk, tető is volt fölötte. Megpróbáltuk gallyakkal, kukoricaszárral valahogy álcázni. Rövid lövészárokszerű volt, olyan szélesre csináltuk, hogy ketten elfértünk, védve is volt, ha arra kerül a sor, hogy tüzelünk. Bár a beosztásom akkor rádiólokátoros volt, de mivel arra itt nem volt szükség, én a forradalom első napjaiban szereztem egy golyószórót, aminek nagyobb hasznát vettem.
– Számítottatok arra, hogy itt harc lehet?
– Mi ugyan információval nagyon gyéren voltunk ellátva, de azért lehetett arra számítani. A november 4-e előtti napok eseménytelenül teltek el.
– A per során gyakran fölmerült, hogy nagyon szovjetellenes volt a hangulat.
– Kétségtelen, valahogy indokolni kellett a bíróságnak az ellenünk folytatott eljárást és a majdani ítéleteket, de azt kell mondanom, hogy nem volt különösképpen szovjetellenes a hangulat. November 4-én hajnalban jött Tököl felől egy páncélosegység, amiből mi semmit sem láttunk, hisz sötét volt, csak a zajból következtettünk rá. Nem lőttünk egymásra. Később, 8–9 óra között jött egy aknavetős egység, azok a tüzelőállásnál megfordultak és visszamentek Tököl felé. Ezekre sem lőttünk. Utána kb. egy órával ismét jött egy egység. Ez egy eléggé tarka társaság volt: harckocsi, páncélautó, sorozatvető, teherautó, személyautó. Mint később megtudtuk, ezekkel jöttek a Tökölre kimenekült ÁVH-s tisztek, és hogy miért, máig sem tudom, egy páncélautón hozták az akkor már fogoly Maléter Pált, Kovács Istvánt és Szűcs Miklóst, a négytagú tárgyalóküldöttség három katona tagját. Amikor ez az egység megközelített bennünket, tüzet nyitott. Néhány perc alatt lezajlott a harc, hisz mi itt nagy erőfölényben voltunk. Az ávósok később azt mondták, hogy mi kezdtünk lőni, ők visszalőttek. Volt olyan gépkocsi, amelyik el tudott menekülni Tököl irányába, de gyalog is menekültek, volt ott kifelé egy nádas, arrafelé. Az eredmény: harckocsi, sorozatvető, teherautó, személygépkocsi kilőve. A bírósági irataink között volt egy szovjet jelentés, ami arról szólt, hogy a harcok során tizenegy szovjet katona vesztette életét, és sok volt a sebesült. Öt államvédelmis áldozat név szerint volt megemlítve, ebből kettő sajnos nem a harcok során vesztette életét. Nekünk egy sebesültünk volt, Szekeres Géza, tizedes akit a karján és a tüdején ért a lövés.
– Te hogy emlékszel, mivel lőttek vissza az oroszok?
– Inkább géppuskával, golyószóróval meg kézifegyverrel. Arra nem is nagyon volt idejük, hogy a harckocsival lőjenek, mert a 85-ösök előnyben voltak. A 85-össel szemben a harckocsi nem ellenfél, pláne, ha páncélgránátot tesznek bele, az megsemmisíti a harckocsit. Ez pár perc alatt lezajlott.
Most meg lehetne ideologizálni azt, hogy miért lőttünk. Én egyszerűen azt mondtam, hogy mi vagyunk itthon, ők mégiscsak idegenek, micsoda pimaszság az, hogy még ráadásul ránk is lőnek! Persze, hogy ez volt az indítóoka annak, hogy lőttünk. Ledényi, a bíró, azt mondta, az volt a célunk, hogy minél nagyobb kárt okozzunk a szovjeteknek. Hát persze hogy az volt! Akkor mi a fenének tanultunk volna két évig, hogyha nem. Hát jó, hogy nem simogattuk meg őket! Én mindig mondtam, hogy ha valamit csinálok, azt lelkiismeretesen csinálom. Sajnos, akárhogy vesszük, az a lelkiismeretes, hogy minél nagyobb kárt okozzak az ellenségnek.
(Az 1956-os Intézet Oral History Archívuma, 615. számú interjú, készült 1994–1995-ben.)
Puchert János (1934), lakatos. A komlói szénbányában dolgozott, majd 1954-ben bevonult katonának. 1956. november 1-jén egységét a Jutadombhoz vezényelték, ahol november 4-én tűzharcot vívtak az egyik Budapestre bevonuló szovjet egységgel. 1958-ban halálra ítélték, majd ítéletét kegyelemből életfogytiglani börtönbüntetésre változtatták; 1970-ben szabadult. 1989-es nyugdíjazásáig bányász volt. 1994-től önkormányzati képviselő Komlón.