Rácz Sándor: A Nagy-budapesti Központi Munkástanács
Mi volt a KMT új vezetésének az elképzelése?
Először is az, hogy fel kell venni a munkát, be kell hozni az embereket a gyárakba. (Először a XI. Kerületi Munkástanács fogalmazta ezt meg, de én is így gondoltam.) Nem szabad engedni, hogy a Kádárék adjanak munkát, kenyeret a munkásoknak, mert akkor ők manipulálják őket. Ha a KMT be tudja hozni az embereket az üzemekbe, gyárakba, akkor a saját pozícióját is megerősíti ez volt az elképzelés. A végleges munkástanácsokat is meg kellett választani. (Kádárék mindig azt mondogatták, hogy a munkástanácsok nem érvényesek, mert a munkások nem is voltak bent a gyárban mintha őket viszont közfelkiáltással választották volna...) 16-án aztán ezzel a tervvel, a munkába szólító röpirattal megyünk be a Parlamentbe, újabb tárgyalásra. A felhívást én olvastam be a rádióba; a stúdió akkor ott volt bent, a Parlament épületében. Ezen a megbeszélésen történt, hogy Apró Antal azt mondja: A KMT három tagját beválasztanák a kormányba. Amire én: Mit gondol, azért küldtek engem ide, hogy holmi miniszteri tárcákra alkudozzak?! Arra válaszoljon inkább, amit kérdezek: mikor mennek ki a szovjet csapatok, mikor jön vissza Nagy Imre a kormány élére, és mikor veszik be a törvénybe a munkástanácsokat?
A szovjet csapatokkal nem voltak súrlódásaitok?
Nézd, akkoriban már nagyban mentek a deportálások. Volt nekünk egy háromtagú kiszabadító bizottságunk, és ők jártak az orosz parancsnokságra kihozni az embereket a deportálásból. Ők közvetítettek aztán egy találkozót Grebennyik tábornokkal, a főparancsnokkal. Ez később, november 23-a, a néma tüntetés után történt, mert arra jól emlékszem, hogy éppen ekkor jött el a KMT ülésére Sándor József kíséretében három szovjet katonai történész, hogy megismerjék az álláspontunkat. Emlékszem, egyikük lement délben az utcára, és szinte sírva jött vissza, hogy ez a város, ahol még éjszaka is színes élet van, egy órára halottivá válik, egy lélek sincs az utcán, mert a KMT arra szólította fel az embereket, hogy így tüntessenek az egy hónapos fordulón. Ez után pár nappal mentem el az Ajtósi Dürer sorra, a volt pártfőiskola épületébe, ahol a főparancsnokság volt. Ez is egy érdekes kép: Grebennyik és a többi orosz tiszt zubbonyába be van tűzve a Kossuth-címer tudod, amit mindenki viselt a forradalom alatt , amikor pedig a kacsát mákos kaláccsal szolgálják fel, visszaküldi a kalácsot, hogy a magyar ember kenyeret eszik. Grebennyik jóindulattal volt velünk szemben, és én itt el is fogadtam a vacsorát, mert nem akartam megsérteni a külföldiek vendégszeretetét. Egyébként is azért mentem el hozzájuk, mert nem akartam, hogy csak a Kádárék tájékoztassák őket és rajtuk keresztül Moszkvát; úgy gondoltam, én őszintén elmondom, hogy mit akarunk aztán beszélhet bárki, amit csak akar. Sikerült is valamit enyhítenünk a deportálásokon és a kijárási tilalmon. Aztán még kétszer jártam a főparancsnokságon; egyszer egy hatalmas tatárral vagy mongollal beszéltem, másodszor meg egy köpcös orosszal, azt hiszem, a Szerovval. Ők már nem voltak olyan barátságosak.
Hogyan képzeltétek el a munkástanácsok országos hálózatának a kiépítését?
Az Országos Munkástanács soha nem alakult meg. 21-ére, reggel 8-ra hívtuk össze az ország munkástanácsainak küldötteit értekezletre, a Sportcsarnokba. Gyülekeztek is az emberek, több százan de a csarnokot úgy körülvették a szovjet tankok, hogy egy egér se tudott volna átjutni. Erre átmentünk a MÉMOSZ-székházba, de oda se engedtek be bennünket, így vagy hatvanan-hetvenen átmentünk az Akácfa utcába. A kisterembe csak egy-két vidéki küldött fért be, már csak ezért sem alakulhatott meg az Országos Munkástanács. Pedig én egy kicsit reménykedtem, hogy ennek már nem én lennék az elnöke igaz, ekkor már nemigen tülekedett senki, szorult a hurok körülöttünk. Szóval itt elhatároztuk, hogy 2223-án kétnapos sztrájkkal tiltakozunk a gyűlés megakadályozása és Nagy Imréék elrablása ellen. Ennek a felhívásnak az volt a jelentősége, hogy ugye, két napja behoztuk az embereket a gyárba, most meg már sztrájkba hívjuk őket; szóval ez is a KMT erejét bizonyította.
Volt kapcsolatotok Nagy Imréékkel?
Nem, mert mi a jugoszláv követségre nem mentünk be, hogy ne tegyük még csavarosabbá az amúgy is bonyolult diplomáciai helyzetet; de az elrablásukról értesültünk. Szóval 21-én újra bemegyünk a Parlamentbe... Elfelejtettem mondani: én előzőleg felszólaltam a KMT elnökségében, hogy sokan mondják, hogy túl fiatal, talán heves is vagyok, válasszanak helyettem valaki mást de megint engem választottak, így aztán ismét én megyek tárgyalni. A Parlamentben két dologban állapodtunk meg: fogadják el rendelettel a munkástanácsokat és a Nagy-budapesti Központi Munkástanácsot, és adjanak nekünk egy helyiséget. Valamelyik előző napon már felkeresett Fock Jenő, hogy beszéljük meg a rendelettervezetet, amit magával hozott, mert Minisztertanács lesz, és elő kell készíteni. Egész nap dolgoztunk a tervezeten, megállapodtunk a végleges formában, nálunk is maradt egy példány aztán 22-én mégis a javítatlan szöveg jelent meg minisztertanácsi rendeletként.
Ti mit javítottatok a kormány tervezetén?
Hogy a gyárigazgatói helyeket pályázat útján kell betölteni, az igazgatót a munkástanács elbocsáthatja; ilyesmiket. De látszott már: hiába ülsz le tárgyalni a kormánnyal, semmibe vesz, szembeköp. Egyébként ezek a javítások most már kormányprogrammá váltak, úgy tudom.
Várjuk ki a végét, Sándor...
Hát, nem tudom, munkástanácsok nemigen lesznek, az már igaz.
És mi lett a másik kérésetekkel, a helyiséggel?
Először a Földművelésügyi Minisztériumban akartak nekünk helyet adni, de én nem fogadtam el: nem vagyunk mi minisztérium! Persze, inkább az járt a fejemben, hogy ha ekkora épületben kapunk helyet, tökéletesen ellenőrizhetnek bennünket. Az Andrássy úton kinéztem egy különálló épületet de ők is tudhatták, hogy itt bármikor magunkra csukhatjuk a kaput, és ezért nem adták oda. Végül december 3-án kaptunk néhány szobát a MÉMOSZ-székház ötödik emeletén, a Dózsa György úton.
Mi történt a munkástanács-rendelet után?
A kormány 25-ére meghívta az elnököket és a gyárigazgatókat. Erre a Bali Sanyi ment el, mert én Veszprémben voltam a megyei munkástanács megalakulásán, ők üzentek, hogy vegyek részt az alakuló ülésükön. A gyár Packardján mentem le; elég elkeseredett hangulatban voltam, őszintén elmondtam nekik, hogy a kormány milyen játékot űz velünk. Volt egyébként egy másik munkástanácsülés is, ahol részt vettem: a gyár óbudai Vörös Csillag Gyáregysége üzent, hogy baj van az ottani munkástanáccsal, mert csupa kommunista van benne, és nem arra mennek, amerre a munkások szeretnék. Én kimegyek, összehívom az embereket, megköszönöm az eddigi munkástanács munkáját, és mondom: akkor most válasszák meg azokat, akiket akarnak. Tíz perc alatt végeztem is az egész választással. Szóval visszajövök Veszprémből; 27-én újabb tárgyalás a kormánnyal. Ezt a küldöttséget már én vezetem. Bevisznek bennünket a tárgyalóba; egy ovális asztal megterítve: Kádár felesége meg egy másik nő sürgölődik, resztelt májat szolgálnak fel. Én leülök a fal melletti kanapéra, előveszem a táskámból a lókolbászt meg a kenyeret, amit Szelvényi nyomott még délelőtt a kezembe, és ott falatozom egyedül. Ezt a vacsorát, a Kádárét már nem fogadom el. Közben bejön Marosán, és elkezd pattogni, hogy: Na, híres vasasok! Mi, pékek, sütjük a kenyeret, a híres vasasok meg sztrájkolnak. Nem biztos, hogy az mind munkás, aki cejgnadrágban van... De senki nem reagált rá, hát visszabújt a szobájába. 11-kor jött Kádár én aztán előhozakodom a kérdéseimmel: Mi a véleménye Kádár úrnak arról, ami történt? Nagy Imréék elrablása, a sztrájk, a munkások elítélése...? Erre felpattan, hogy ő ezt nem bírja idegekkel. Ugye, most nem engedtem, hogy előre kifaggassanak bennünket, nem tudott felkészülni, így a mosoly le is hervadt az arcáról. Ezzel aztán vége is lett a tárgyalásnak.
Nem is tárgyaltatok többet?
De, még egyszer, december 6-án. De ekkorra már nagyon elmérgesedett a viszony a kormánnyal. Ugye, a párt is szervezkedett, meg a KMT is egyre erősödött. Megalakultak a szakcsoportok: a sajtó- és tájékoztatási Sebestyén Miklós, a szervezőcsoport Tőke Ferenc vezetésével, aztán a gazdasági szakcsoport és a többi. 28-án akartuk megjelentetni a Munkásújságot Obersovszky Gyula szerkesztésében. Már megkezdődött a próbanyomás, amikor telefonált Sándor József, hogy ezt a kormány ellenséges lépésnek venné. Jól van, mondom, akkor leállítjuk a nyomást lássák a jóindulatot. Így csak egy stencilezett Tájékoztató jelent meg, ha jól emlékszem, három számmal, az utolsó tán december 5-én. Ekkoriban van az is, amit nagyon fontosnak tartok: felkeres engem egy ősz hajú úr a nevét azóta sem tudom , és átad nekem vagy negyven gépelt oldalnyi szöveget a kibontakozás útjáról. Főleg gazdasági kérdésekkel foglalkozott ez az írás, de politikai kérdésekben is használható volt. A letartóztatásomkor vitték el az irodámból, és Molnár János könyve a KMT gazdasági programjaként emlegeti. Szóval ez eredetileg nem a mi programunk volt, meg hát semmi nem valósult meg belőle, de sok mindenben egyetértettünk vele, és megvitatásra akartuk javasolni, de erre már nem került sor.
Mik voltak a főbb elképzelései ennek a programnak?
Például olyasmik, hogy a nem nyereséges üzemeket szerződéssel át kell adni a dolgozóknak... Szóval, ami ma már szintén kormányprogram.
A kormánnyal való birkózásnak milyen további lépései voltak?
Először is az, hogy nagyon kapacitáltak bennünket: vegyük fel a kapcsolatot a szakszervezetekkel. A SZOT-osok még október 23-a előtt kint jártak Jugoszláviában, és az ottani tapasztalatok alapján kidolgoztak egy munkástanács-tervezetet, de én nem akartam, hogy a SZOT maga alá tapossa a munkástanácsot, meg Gáspár Sándorral amúgy sem akartam szóba állni, mert ő már a Rákosi-érában eljátszotta a maga szerepét mint SZOT-vezér. De nagyon nyomtak bennünket a szakszervezetek felé.
A másik lépés a két tüntetés volt: a nőtüntetés meg a december 6-i, a kormány melletti tüntetés. A december 4-i nőtüntetésre egyébként a KMT nem adta előzetes beleegyezését, mert sokan azt mondták: provokáció beléjük lőnek, aztán bennünket terhel a felelősség. Én ezzel nem értettem egyet, de a többség akaratához kellett igazodnom. Nagyon megható és szép lett végül ez a tüntetés: az asszonyok, lányok az ismeretlen katona sírjához mentek a Hősök terén; ott elővették kabátjuk alól a nemzetiszín zászlókat, kibontották, és egy-egy szál virágot helyeztek el a síron úgyhogy a végén egész virágkazal borította; annyi volt a virág, hogy a közepén kivágott zászlókat ebbe a kazalba szúrták le az asszonyok. ATájékoztatóban meg is dicsértük őket, hogy elégtételt adjunk, amiért előtte nem álltunk melléjük. A másik, a kommunista tüntetés 6-án volt: vörös zászlókkal, dalolva vonultak fel, és 4 óra körül érkeztek a Nyugati elé, épp amikor Angyalföldről, Újpestről odaértek a munkások, akik aztán jól elagyabugyálták a tüntetőket. Mi éppen ekkor, 6-án délután voltunk benn a Parlamentben; aMemorandumot vittük. (Ez jelent meg a Magyar Füzetek 7. számában.) Kádárék a nyakamba akarták varrni a zavargást. Álljon meg a menet mondom , az a felelős ezért a provokációért, aki engedélyezte a tüntetést! Korán volt még a kormány mellett tüntetni, vörös zászlókkal felvonulni! A Memorandumra másnap, 7-én kellett volna elhangzania a válasznak a rádióban, de Kádárék egy szót se szóltak róla.
8-ára összehívtuk az Országos Munkástanács küldöttértekezletét. Tőke Ferenc szervezte, és csak én tudtam az előkészületekről, mert tanultunk az előző esetből. A MÉMOSZ-székházban volt az értekezlet, reggel 9-kor kezdődött. Én nem mentem be, mert a KMT-nek az volt a véleménye, hogy ne én elnököljek: befolyásolnám a küldötteket. (Elfelejtettem mondani: 6-án kértem a KMT-t, hogy szavazzon újra az elnöki tiszt betöltéséről, mert többen azt mondták, hogy merev és inzultáló vagyok a kormánnyal szemben, nem lehet velem tárgyalni de ismét engem választottak.) Szóval megkezdődik az ülés, és úgy 10 óra tájban felhív Sándor József, hogy ne merjük megtartani az értekezletet, mert a kormány nagyon ellenzi. Mondom neki, hogy hát én itt vagyok az irodában, nem tudom, van-e ilyen ülés vagy nincs. Aztán dél körül jött egy másik, egy sokkal fontosabb telefon: Salgótarjánban lövik a munkásokat, ötvennél több halott! Én azonnal kihívatom a salgótarjáni küldöttet, hogy ismer-e egy ilyen és ilyen nevű embert, és hogy megbízható-e. (Azt nem mondtam meg neki, hogy miért kérdezem, mert előbb tájékozódni akartam.) A küldött teljesen megbízhatónak mondta a telefonálót, úgyhogy én felhívtam a szovjet parancsnokságot meg aztán a kormányt is: ki a felelős a sortűzért? Semmit nem feleltek a kérdésemre. Bementem a terembe, ahol már többen kérdezgették: hol van Rácz Sándor, miért nincs itt? Kimegyek az emelvény elé, elmondom, hogy miért nem én elnököltem, és elmondom a salgótarjáni hírt is. A teremben ezt éreztem amúgy is feszült volt a hangulat; sorra szólaltak fel az emberek, és aztán egyhangúlag elfogadtuk a javaslatot: 48 órás sztrájk! 9-én reggeli 8 óráig hírzárlatot rendeltünk el a döntésről, nehogy a küldötteket lekapcsolják útközben. A KMT fogalmazott egy felhívást a világ munkásaihoz, amiben kérjük, hogy támogassák a magyar munkásokat a félelem nélküli életért folytatott küzdelmükben; ez azután bejárta a világsajtót. Tulajdonképpen a 1112-i sztrájk és felhívás volt az utolsó szavunk. Nem volt már mit mondanunk Kádáréknak, akik tárgyalás helyett belénk lövetnek. Tudod, én úgy érzem, hogy a Nagy-budapesti Központi Munkástanács mint egy pecsét hitelesítette az egész forradalmat: hogy ez nem huligánok, hanem a munkások felkelése volt.
(Megjelent: Beszélő összkiadás. Budapest, 1992. 3 kötet, valamint Szuronyok hegyén nem lehet dolgozni! Szerk.: Kozák Gyula, Molnár Adrienne. Budapest, 1993.)