Turbók Gyula: A miskolci DIMÁVAG munkástanácsa
Aztán megtörtént a végleges munkástanács megválasztása. Amikor megjelentünk a pártbizottságon, akkor még munkásszervező bizottság voltunk, de 25-én, amikor elindultunk, akkor már munkástanács. Ez spontán történt. A végleges munkástanácsban minden üzemből volt egy vagy több küldött. Az első elnök Bogár Karcsi volt, de őt a megyei munkástanácsba választották 29-én, és akkor én, a helyettese lettem a munkástanács elnöke. Meghatároztuk azt is, hogy a különböző funkciókat ki töltse be.
Másnap vagy harmadnap a munkástanáccsal bekerültem egy irodába, és ott megindult az áradat. A legkülönbözőbb vidékekről jöttek emberek. A DIMÁVAG hallatlan nagy tekintélynek örvendett a városban és egész Borsod megyében, talán azért, mert mi voltunk az elsők, mi indítottuk el az egészet. Például: megjelent valahonnan egy katonatiszt, aki hozott egy papírt, és azt kérte, hogy írjam alá. Elmondta, hogy ők valahol valamilyen objektumot védenek, és a raktár csak akkor ad ki nekik lőszert, ha a DIMÁVAG munkástanácsa ezt jóváhagyja. Te jóságos Atyaúristen! – gondoltam. Azt se tudtam, hogy eszik-e vagy isszák, de aláírtam, és azt mondtam, hogy a legjobb belátása szerint használja fel. Aztán valahonnan jöttek, hogy megalakítanák a faluban a munkástanácsot, ha egyetértünk, akkor írjunk néhány sort. Az emberek vezetést vártak valakitől. Vezetés nem volt, sem a megyei szervek, sem a helyi szervek nem álltak semmilyen módon a feladatuknak nemhogy a magaslatán, de még a mélységén sem. Az emberek megszokták azt, hogy csak akkor tesznek valamit, ha valamilyen ösztönzés vagy jóváhagyás történik. Az is lehet, hogy mérni akarták azt, hogy amit tesznek, helyes-e, és mivel a DIMÁVAG munkástanácsa fogalommá vált a megyében, sőt Észak-Magyarországon, jöttek megkérdezni, hogy ha ezt tesszük, helyes-e, ha azt tesszük, helyes-e. És ebben az embernek állást kellett foglalni, ha tetszett, ha nem. Nem mondhatta azt, hogy nem érdekel. Nem mondhatta azt, hogy menj innen. Muszáj volt állást foglalni. Ez igen nehéz megpróbáltatás volt, mert én nagyon tudom érezni a szavaimnak és a tetteimnek a felelősségét.
Volt egy-két nap, amikor úgy nézett ki, hogy rendbe jön az ország helyzete. A városban az egyetemisták a helyzet normalizálására átvették a rendfenntartást, a forgalom irányítását. Volt olyan, hogy betört egy kirakat, és reggelig nem veszett el belőle semmi. Úgy látszott, hogy az emberek jobbik énje kerekedik felül, talán a hatalom is belátja azt, hogy... De ez talán csak egy-két nap volt.
A gyárban közben elindult a személyzeti dossziék tüzelése. A dolgozók követelték, hogy amit a személyzeti osztály összegyűjtött róluk, azokat meg kell semmisíteni.
Nem volt gyárvezetés, nem volt párt, szakszervezet sem volt. Nem küldtünk mi el senkit, eltűntek azok maguktól az utolsó szemig. Egyszer a párttitkár bejött hozzám, neki azt javasoltam, hogy a saját érdekében menjen haza, vagy maradjon itt benn, de ne uccuzza az embereket. Egyébként azt csinál, amit akar. Nem fenyegettem meg senkit. Biztos voltak emberek, akik fenyegetőztek, de a munkástanács sohasem.
A munkástanácson belül is elég sokat vitatkoztunk, különféle felfogások voltak. Általában azok az emberek viselkedtek harciasabban, akik a munkástanács perifériáján voltak, akik tömegként szavaztak, de nem írtak alá semmit, ők névtelenek tudtak maradni. A munkástanács azt igyekezett bizonyítani, hogy a demokrácia, a szocializmus híve, szélsőségek nélkül, a magyar jelleg kidomborításával. Egy vitában Bogár Karcsi azzal érvelt, hogy „itt a párttagsági könyvem, látjátok, én kommunista vagyok, és ezt nem szégyellem”. Mi párttagként, becsületes emberként akartuk megvívni a forradalmat. Még mindig hittünk abban, hogy a párt mint szervezet képes arra, hogy levesse a hibáit. Nem voltak látványos párttagkönyv visszaadások, pártkönyvégetések. Inkább a pártszervezet vezetőit, cselekményeit ítélte el a munkástanács is és az emberek is, mintsem azt, hogy kommunista valaki.
Percről percre be volt osztva minden időnk, nem is tudtuk átgondolni a teendőinket, kidolgozni az elképzeléseinket, az események sodra irányított bennünket. Nem tudom, hogy a gyár egyik legnyomasztóbb gondját, az iszonyatosan szűk normarendszert hogyan oldottuk volna meg. Lehet, hogy az új vezetők kérdésében sem tudtunk volna könnyen dönteni. Fontos volt előkészíteni, hogy a gyár elkezdje a munkát, hogy normalizálódjon az élet. November 5-én indult volna a munka, meg kellett teremteni a feltételeket. Szén- és nyersanyag-problémáink voltak. Én azt tekintettem feladatomnak, hogy a saját területemen induljon el a békés építő munka, és mindenki a maga területén tegye azt, ami a dolga. (...)
Hétfőn [november 5-én] viszont tíz óra tájban megjelent egy orosz katonai jármű. A hangosbemondón keresztül hívattak, beültettek és elvittek. Bevittek egy laktanyába, ahol egy orosz parancsnok elé vezettek. Többen voltunk, különböző gyáraknak a munkástanácselnökeit szedték össze. Amikor mentem be, akkor Terplán Zénó tanár, akivel jó kapcsolatom volt az egyetemről, többekkel együtt jött kifelé, és mondta, hogy ne féljetek, gyerekek. Éreztem, hogy azért mondja, mert félni kell. A katonatiszt közölte velünk, hogy mind le leszünk lőve az utolsó szemig, ha másnap nem indul be a munka. Hát én tudtam, hogy ez képtelenség. Nem hiszem, hogy választ vártak tőlünk, legfeljebb annyit, hogy megértettük-e. Arról szó se lehetett, hogy felvegyük a munkát, ezt azzal indokoltuk, hogy nincs energia. A DIMÁVAG-nak ugyan saját erőműve volt, de tényleg nem volt szenünk. Egy szovjet katonai összekötő naponta odajárt és követelőzött. Feltehetőleg az ő kezdeményezésére megint begyömöszöltek bennünket egy páncélos autóba, és elvittek valahová a csehszlovák határ túlsó oldalára. (...) Drága szomszédaink határa tömve volt harckocsikkal, amelyeknek a csövei mind felénk álltak. (...) Ennek a tárgyalásnak az lett volna a célja, hogy szenet szerezzünk tőlük. A szlovák elvtársak győzködtek bennünket, hogy mennyire helytelen, amit csinálunk. Azok biztos pártemberek voltak, velük gyakorlatilag Kukucska tárgyalt, mi a küldöttség voltunk, akiket erőszakkal vittek el. A tárgyalásnak azonban nem lett semmi eredménye, nem kaptunk szenet, és a hazajövetelünk után sem vettük fel a munkát. (...)
Mindannyian tudtuk, hogy Bogár Karcsiékat november 5-én letartóztatták, és azt is tudtuk, hogy a Szovjetunióba hurcolták őket. Azt mondták a dolgozók, hogy ameddig pedig haza nem jönnek, addig nem kezdjük el a munkát. Különféle szinteken folyt a harc, meg a gyűléseken a követelőzések, hogy bocsássák őket szabadon.
Közben megjelentek a hiénák, akik korábban elbújtak, a pártbizottság emberei. Visszatelepültek az irodáikba, és megkezdődött a vádaskodásuk és a nagyhangú fenyegetőzésük.
A munkástanács a gyár igazgatói tanácsa szerepét is betöltötte. Amikor november tizedike körül visszajött az igazgató, a munkástanács megerősítette őt. A vezetőket meghallgattuk, megerősítettük munkakörükben, de bért csak az én aláírásomra fizettek ki. Nem értettem egyet azzal, hogy sztrájkolunk és bért fizetünk, én nem írtam volna alá, de a munkástanács úgy döntött, hogy ki kell fizetni, tehát aláírtam. Félelmetes hatalmi jogkörünk volt, és a vezetők erre rá is játszottak, ravasz rókák voltak. Abban az átmeneti időben senki nem akart semmi olyat tenni magától, hogy valamilyen módon ne legyen lefedve. Az igazgató igyekezett úgy cselekedni, hogy az új idők új követelményeinek megfeleljen, de ezek a vezetők nem bíztak a forradalomban, és amiben csak lehetett, minden esetben a munkástanács döntését kérték. Én amellett kardoskodtam, hogy mindenki tegye a kötelességét, a munkástanácsnak nem az a dolga, hogy a gyárigazgatónak, a gyáregységvezetőknek a feladatát vállalja át, az egy más szervezet. Ha majd nem jól teszik a dolgukat, akkor a fejükre fogunk csapni. Leváltjuk őket, vagy akármit csinálunk.
Ekkor még aktív volt a munkástanács, de az már megszűnt, hogy különböző helyekről jöttek volna tanácsot kérni. Megkezdődött a dicstelen elsorvadás időszaka. Ezt én tudatosan éltem meg, és nem tehettem senkinek szemrehányást. Tudtam, hogy végül is az emberek zöme menti, ami menthető. Kezdtek jelentkezni a hősök, akik ellenállók voltak, az én jó ismerőseim pedig azt tanácsolták, hogy hagyjam ott az egészet.
Valaki már november 4-én, talán megérezve, hogy mi következik, azt mondta, hogy „itt a vállalati gépkocsi, ha akarod, rendelkezésedre áll, elviszünk a határig, mert biztos, hogy problémáid lesznek, ezért az a legjobb, ha disszidálsz”. De én ezt teljesen képtelen dolognak tartottam. Nagy szavak ezek vagy nem nagy szavak, nem érdekes, én magyarnak éreztem magam, és úgy éreztem, hogy semmi bűnt nem követtem el, és különben is, képtelen lennék egy idegen országban élni. Egyszerűen képtelen lennék ezt az országot itthagyni. Megköszöntem: nagyon rendesek vagytok, de nem fogadom el. Tehát nem disszidáltam.
(Az 1956-os Intézet Oral History Archívuma. 293. számú interjú, készült 1991-ben.)
(Megjelent: Szuronyok hegyén nem lehet dolgozni! Szerk.: Kozák Gyula, Molnár Adrienne. Budapest, 1993.)
Turbók Gyula (1930), gépészmérnök. Népi kollégistaként a pápai Református Gimnáziumban tanult. 1948-ban belépett az MKP-ba. A miskolci műszaki egyetemen Rákosi-ösztöndíjas, DISZ-titkár. 1954-től a miskolci DIMÁVAG-ban üzemmérnök. 1956 októberében részt vett a vállalati munkástanács megalakításában, decemberig annak elnöke. 1958-ban négy év börtönbüntetésre ítélték. 1959-es szabadulása után munkás, technológus, majd mérnök. 1991-től nyugdíjas.