Váradi Gyula: A Honvédelmi Minisztérium november 4-én
Andropovnak elmondtam, hogy mint a katonai tanács elnöke jöttem hozzá, annak látom szükségességét, hogy legyenek a magasabb szovjet egységeknél általunk is megbízhatónak tartott tábornokok és tisztek, ha nekünk valami információ kell, hitelt érdemlően kapjunk tőlük választ. Összekötő tiszteknek ajánlottam Uszta Gyulát, a Szovjetunióból hazajött tiszteket, Róka Mihályt és a többieket. Andropov azt mondta, hogy ez jó, helyes, majd megnézik, de neki nincs összeköttetése a parancsnoksággal, Tököllel megszakadt a kapcsolat, nem tudnak telefonon beszélni. Nem voltam én olyan naiv, hogy ezt bevegyem, de segítőkészség volt bennem. Mondtam, ha ez a baj, nekem van módom és lehetőségem, hogy rendelkezésre bocsássak egy rádiós autót tiszttel, tolmáccsal, hol jelentkezzenek. Mondta, hogy menjek el a Gorkij fasorba, a szovjet elhárítás tartózkodott abban az épülettömbben. Ott engem szeretettel fogadtak, meghallgattak, és mondták, hogy sajnos nincs kapcsolat. Megegyeztünk abban, hogy oda fogom küldeni a híradós tisztemet, a tolmácsomat és a rádiót. Én már a részletekre nem emlékszem, hogy hogyan, de kijutottak Tökölre, és csak 4-e után tudtam meg, hogy megérkezésük után nyomban letartóztatták őket. 4-én hajnalban adtak nekik egy szöveget Maléter Pál aláírásával, amelyet le kellett adni a rádión – hírösszeköttetésük volt a honvéd rádióállomással –, amelynek a lényege az volt, hogy Maléter közölte velem, a tárgyalások eredményesen folynak, minden a legnagyobb rendben van. Azt állapítottam meg, hogy ez a Maléter nevében jött géptávirat nem egyezik a csapatoktól jött közvetlen hírekkel, amelyek különböző szovjet csapatmozgásokról adtak hírt. 3 óra körül már Bajáról és környékéről, a jugoszláv határ felől befutottak az első hírek, hogy a szovjet csapatok megmozdultak, a laktanyát körülfogták, lerohanták. Az első hírre az volt azonnal a válaszom – és ezt hangoztattam, ezért mentem a miniszter szobájába is, hogy ők is ezt továbbítsák –, hogy a csapatok ellenállást ne tanúsítsanak, a szovjetek kérésének tegyenek eleget. Mivel mindenféle fegyveres ellenállást, katonai ellenállást a szovjetekkel szemben ésszerűtlen, eredménytelen, hiábavaló és felesleges véráldozatnak tartottam.
A november 3-án éjjel zajló szovjet csapatmozgásokat Király Béla úgy említi meg könyvében, hogy a szovjet csapatok felderítése. Valóban ez volt. Kíváncsiak voltak, hogy a laktanyák hogyan viselkednek a szovjet csapatok megjelenésére, mozgására vagy tűzcsapásaira. A 3 óra után érkező hírek mellett megkaptam a Maléter Pál nevében küldött provokatív táviratot. Ez a Maléter Pál nevében jött üzenet provokáció volt. Az volt célja, hogy azt a látszatot keltse bennem és azokban, akikkel én ezt közlöm, hogy a tárgyalások eredményesen folynak, és a szovjet csapatok ellenséges támadása esetén ez alkalmas arra, hogy a honvédek és a honvédtisztek egy újabb szovjetellenes rohamba essenek bele, és meggondolatlan cselekedeteket hajtsanak végre. Provokációnak tartottam az egészet akkor is és most is.
Válaszút előtt álltunk, hogy mi történik akkor, ha ez a nagy csapatmozgás hajnali össztámadássá vagy megmozdulássá alakul át. Azt hiszem, az a leghelyesebb kifejezés, hogy másodszori szovjet invázió, mert az ország területén tartózkodtak végig. Ha jól emlékszem, Szűcs Miklós könyvében 13-15 szovjet hadosztályról van szó. Korábban részt vettem olyan törzsvezetési gyakorlaton, amikor a katonai vezetés számára pontosan kiszámoltuk, hogy a vasútvonalakon és a hágókon 2 nap alatt 20 hadosztályt lehet átdobni Magyarország területére. Akkor nem beszéltem még a Magyarországon lévő csapatokról. Tehát világos volt, hogy a szovjet csapatok újbóli megmozdulásával és támadó jellegű fellépésével szemben a katonai vezetésnek teljesen értelmetlen bármilyen ellenállást tanúsítani. Én most nem mint vezérkari akadémiát végzett tábornok kívánok megnyilatkozni, hanem előveszem az eredeti szakmámat, és mint vasöntő tudom, meggyőződtem arról, hogy Leningrádtól Berlinig nem lehetett a szovjet csapatokat feltartani, sem a Don, sem a Dnyeper, sem a Kárpátok, sem a Tisza, sem a debreceni, majd a fehérvári nagy csaták nem voltak elégségesek arra, hogy a szovjet támadást megállítsák. Az Berlinben fejeződött be. Tehát ha ezt tudom mint egyszerű ember, katonai képzettség nélkül, akkor mint katonailag képzett, iskolázott ember nem lehetek olyan szamár, hogy ne tudjam felmérni, hogy a Magyar Néphadsereg nevetséges, alászervezett, létszámban, fegyverben harcképtelen katonai ereje csak jelentéktelen ideig képes ellenállást tanúsítani a Magyarországon állomásozó állandó és a Magyarországra beérkezett szovjet erővel szemben.
(Az 1956-os Intézet Oral History Archívuma, 233. számú interjú, készült 1990-ben.)
Váradi Gyula (1921), vasmunkás, katonatiszt. Részt vett az illegális kommunista mozgalomban, 1943-ban másfél év börtönbüntetésre ítélték. 1945-ben belépett az MKP-be. A Kossuth, majd a Zrínyi Katonai Akadémia elvégzése után vezérkari tiszt, ezredes, vezérőrnagy, a páncélos csapatok parancsnoka. 1952-ben a Szovjetunióban elvégezte a Vorosilov Akadémiát. A forradalom alatt a Forradalmi Honvédelmi Bizottmány tagja, tárgyalásokat folytatott a felkelőkkel, illetve a szovjet vezetőkkel. 1957-ben leszerelték, majd letartóztatták. 1958-ban hét év börtönbüntetésre ítélték. 1960-as szabadulása után öntőmunkás, majd középvezető. 1990-ben a Történelmi Igazságtétel Bizottsága Katonai Szekciójának elnökévé választották.