Szűcs István: Veszprém szovjet megszállása
– 1956. november 3-án délután Veszprém megye egyik lőszerraktárát a megyei forradalmi tanács – melynek én is tagja voltam – kinyitotta, és hivatalosan fegyvert osztott a veszprémi nemzetőregység tagjainak, így az egyetemi hallgatók többségének is. Én is ekkor kaptam fegyvert.
– És... használták is?
– Nem. Pontosabban fogalmazva az a csoport, amelynek én is tagja voltam és amelynek történetéről beszélni akarok, az nem használta a fegyverét. Hogy úgy mondjam: fegyveresen megadtuk magunkat a szovjet csapatoknak.
– Tehát 3-án jutottak fegyverhez és 4-én hajnalban már Veszprémben is voltak szovjet csapatok?
– Ismereteim szerint, már november 3-án este volt olyan egyetemista járőrcsoport, amit elfogtak az oroszok.
– Ön személy szerint mikor tudta meg, hogy megindult a fegyveres támadás?
– Emlékezetem szerint, november 4-én a hajnali órákban olyan fél négy-négy óra körül. Történt éppen, hogy az egyetemi diákszálló portása feljött a szobámba, ahol aludtam, hogy telefonáltak a Veszprémi Vegyipari Egyetem központi épületétől, mi ezt A-épületnek hívtuk, kérték, hogy menjek be, mert támadnak az oroszok. Akkor vettem magamhoz azt a pisztolyt, amit előző nap osztottak. Még nem értem le az emeletről a földszintre, amikor hatalmas robbanást hallottam; mint kiderült, egy szovjet páncélos repeszgránáttal belőtt a diákszállónak pont abba a szobájába, amelyikben én laktam, valószínűleg azért, mert ott égett a villany. Futottam az egyetem központi épületébe, közben észleltem, hogy ég a Hungária kávéház, hogy lövöldözések vannak a városban, láttam a szovjet csapatokat. Innen tudtam meg, hogy elkezdődött.
– Két oldalról lőttek?
– Nem tudom, csak hogy sok oldalról. De azt biztosan tudom mondani, hogy a Veszprém megyei forradalmi tanács, illetőleg az ahhoz rendelt katonai parancsnokság tűzparancsot nem adott. Később, ahogy összevetettük ismereteinket, úgy derült ki, hogy ezeknek a lövöldözéseknek a zömét az oroszok csinálták, mert 4-én hajnalban még nem merült fel, hogy fegyveres harc lesz Veszprémben. Tehát beértem az A-épületbe, ott tartózkodott egy 10-12 fős ügyelet, egyetemi hallgatók és néhány egyetemi tanárnak vagy előadónak a felesége, akik a hírközpontban dolgoztak, részben telefonügyeletet teljesítettek, részben pedig a nyelvtudásuk miatt minden elérhető rádióadást hallgattak. Az egyetem úgynevezett C-épületében volt a katonai tanszék. 1956 előtt a magyar egyetemeken ugyanis kemény katonai oktatás folyt. Tehát november 4-én is a katonai tanszékek vezetői bent tartózkodtak az egyetem épületében. Velük közösen olyan döntést hoztunk, hogy nem vesszük fel a harcot a beérkezett orosz csapatok ellen, hiszen az egyetem épülettömbjét addigra több szovjet páncélos vette körül; nagyon sok gyalogost láttunk futni, kúszni, és maga az egyetem egy nem védhető, modern, üveges épület volt. Az egyetlenegy helyes lépés, amit tehetünk – gondoltuk –, hogy nem lövetjük szét az egyetemet, nem vesszük fel a harcot az oroszokkal, ezért aztán másodmagammal kimentem az oroszok elé. Én személy szerint csak az ajtóig, egyik társam, aki nálam bátrabb volt, lement a lépcsőn is fegyverrel a kezében, és szóltunk az oroszokhoz, hogy megadjuk magunkat, jöjjenek. Bezúdultak, a fegyvereket leadtuk, ezután orosz kísérettel bejártuk az egyetem összes helyiségeit, hogy meggyőződjenek, nincsenek bennük ellenséges csapatok. Ez a nézelődés tulajdonképpen baj nélkül végződött, egészen addig, amíg ki nem másztunk a tetőre, ahol némi pánikot keltett a ledöntött vörös csillagok látványa. Ez rendkívül kellemetlen volt, nem tolerálták az oroszok a humorunkat. Aztán elmondtuk, hogy az elmúlt időben ez volt a szokás, ismeretlen tettesek döntötték le a csillagot; így megúsztuk. Ezt követően bezártak bennünket az egyik analitikai laborba. Itt derült ki, hogy a katonák „összetévesztették” a Szuezi-csatornát a Veszprémi Vegyipari Egyetemmel, ugyanis semmiképpen sem akarták elhinni, hogy ahol mi most vagyunk, az Magyarország, és itt nincs Szuezi-csatorna és nincs tenger. A ránk vigyázó kiskatonák elmondták, ők úgy tudták, Szuezben kerülnek bevetésre.
– Maga beszélt a kiskatonákkal?
– Igen, hiszen akkor már az orosz államvizsgán is túl voltunk.
– Hogyan folytatódik a történet? Önök bent voltak az analitikai laborban?
– Tízen-tizenketten még aznap, november 4-én több alkalommal kértük a parancsnokot, hogy szíveskedjen már meghallgatni bennünket. Elmondtuk neki, hogy mi egyetemi hallgatók vagyunk, ő is látta, tudta, hogy nem került sor fegyveres összecsapásra, tudja, hogy leadtuk a fegyverünket, megadtuk magunkat, engedjen ki. Kérdeztük, hogy tulajdonképpen mi a bűnünk. Végre tizenkét óra körül elengedett bennünket. Ezt követően néhányan hazamentek, heten-nyolcan ellenben, akik elhatároztuk, hogy fölmegyünk a várba, mert akkor már a lövöldözések irányából kikövetkeztettük, hogy a vár minden bizonnyal harcban áll, és segíteni akartunk a társainknak.
– De fegyver akkor már nem volt maguknál?
– Akkor már semmiféle fegyverünk nem volt. Az egyetemi hallgatók nagyobb részének a diákszállója akkor a várban volt. Útban a vár irányába, a veszprémi főpostánál összefutottunk egy telepített tüzérüteggel, ahol az orosz katonák ismét elfogtak bennünket. Ez a tüzérségi üteg ágyúval lövöldözött Jutas irányába, nem tudjuk, hogy hová, mert viszontágyúzással vagy becsapódásokkal nem találkoztunk. Bezártak bennünket egy szobába ott, a postán. Ismételten kérleltük, hogy rádión lépjenek már kapcsolatba az egyetemmel, az ott lévő orosz egységek parancsnokával, aki majd igazolni fogja, hogy nem csináltunk semmi rosszat, engedjenek minket menni a diákszálló felé. Emlékezetem szerint két óra után ismét elengedtek bennünket, és most már másodszor is elindultunk a vár felé. Veszprémnek van egy nevezetes utcája, a becsületes neve Jókai utca, de ott Hosszú utcának hívják. Itt a Jókai utcán rendkívül nehezen tudtunk átjutni, géppuskáztak, gépágyúztak, mindig ki kellett várni, amíg éppen nem látunk a kanyarban föltűnni páncélost, így értünk a vár bejárata előtt lévő úgynevezett Vörös Hadsereg téri lépcsőfeljáróhoz. Ez már délután négy óra körül lehetett, amikor is a lépcsőfordulóban nyolc-tíz fegyveres orosz újra elfogott minket. Felkísértek bennünket a vár bejárata előtt lévő épületbe, a volt megyei újság szerkesztőségének szobájába, ahol, mondhatom, ezek az orosz katonák feltűnően barátságtalanul viselkedtek velünk, annak ellenére, hogy mi ott kvázi járókelők voltunk. Kivégzéssel fenyegetőztek, egyszer már nagyon veszélyessé vált a helyzet, jött egy orosz katona, aki többet ivott, kibiztosított egy tojásgránátot és fölemelte a kezét, hogy közénk dobja. A ránk vigyázó egyik őr kapta el a kezét, dulakodtak egymással, közben egyiknek a kezében ott volt a kibiztosított tojásgránát, de szerencsére ezt is megúsztuk. Este hét-nyolc óra felé belöktek közénk három vagy négy pénzügyőrt. Ezek az emberek nem tudtak állni, remegtek, reszkettek a félelemtől. Nagy nehezen elmondták, hogy reggel óta egy-egy szovjet páncélosra kötözve járták a várost. Azért kötözték őket a páncélosra, hogy ne lőjék az alakulatot. Kezdtünk félni. Az éjszakát ebben a zsúfoltságban, ittas oroszok jövés-menése mellett töltöttük el úgy, hogy hulladékokat dobáltak közénk, üres uborkás üveget, borosüvegeket, üres konzervdobozokat. Talán öt-hat négyzetméteres helyen guggoltunk tizenketten.
– Mikor szabadultak ebből a szobából?
– Hajnalban, mégpedig meglehetősen kellemetlen körülmények között közölték velünk, hogy kivégeznek bennünket azoknak az orosz katonáknak az életéért, akik meghaltak a Veszprémben folyó harcokban. Ekkor úgy nézett ki, hogy konyec. Sorba állítottak bennünket, kivezettek a folyosóra, ahol meg kellett nézzük az orosz katonák holttestét. Talán öt vagy hat halott katona feküdt ott. Nem tudom, hogy ki ölte meg őket, honnan hozták oda. Reménytelennek látszott a dolog. Valahonnan azonban előkerült egy másik orosz tiszt, aki nagy vitába került a parancsnokkal. Végül kiderült, hogy min veszekednek: a tiszt ugyanis azt javasolta, hogy ne végezzenek ki minket, hanem a közreműködésünkkel, a bőrünk árán foglalják el a várat. Tudniillik a vár bejáratánál volt egy harcképtelenné vált szovjet páncélos, ami eltorlaszolta a bejáratot. Ez az orosz tiszt kitalálta, hogy ha minket tizenkettőnket úgy küld fel a várba, hogy mindegyikünk a vállára vesz egy lőszerládát, és a „napos oldalon” – úgy értem, hogy a fegyverekkel belőhető oldalon – libasorban megyünk fel a vár felé, az „árnyékos”, a fegyverektől védett oldalon ők majd követnek bennünket, rendkívül nagy számú fegyveres orosz és magyar civil; így megoldódik a vár bevétele.
– Milyen civil magyarok voltak a kísérők között?
– Ezt később tudtuk meg, hogy a korábbi, rossz emlékű fegyveres testületünk volt tisztjei.
– Az ÁVH-sok?
– Pontosan. Az oroszok tehát feljutottak a vár előtti szűk utcába, a mi közreműködésünkkel, ahol egyszersmind a Veszprém megyei börtön is van, és betettek oda minket. Ott a börtönudvaron a civil ruhások közül odajött az egyik hozzám, közölte, hogy most kivégeznek, bekötötte a szemem, odaállítottak a börtönfal mellé.
– Maga most népmesét mond?
– Nem, kérem szépen, ez nem népmese. Én nagyon sokat gondolkodtam, mielőtt elvállaltam, hogy beszélek erről. Ez nem népmese, ez tény, bár úgy hangzik, mintha mese lenne.
– Egyszóval, bekötötték a szemét...
– Két-három fegyveres odaállt, közölték, hogy kivégeznek, és hallottam egy hatalmas nagy dörrenést. Úgy éreztem, hogy meghaltam. Aztán kiderült, hogy nem, hanem „csak” jópofáskodtak; fölém lőttek a falba, majd a mellettem álló civil ruhás úr géppisztolytussal tarkón vágott. Pár óra múlva tértem magamhoz a börtön folyosóján. Ott rugdostak, mégpedig, míg élek, nem felejtem el, ezzel: „Na, te csibész, milyen a túlvilág?” Ezt követően itt a várban megkezdődtek a kihallgatások, ahogy az lenni szokott.
(Megjelent: Tartsatok ki, fiúk és énekeljetek. Szűcs Istvánnal beszélget Győri Béla. Vasárnapi Újság, Budapest, 1989. 193–196, l.)