Zimándi Pius: Október huszonharmadika
Fönt a termünkben azzal fogadnak, hogy itt járt G. László, a fõnökünk, észrevette, mit gépel Médi, és letiltotta a pontok legépelését. Késõbb ismét bejött és közölte, hogy az intézeti igazgatóság így határozott: „Aki akar, kimehet a tüntetésre, de nem lesz kollektív kivonulás.” – Mondom: „Ez az igazi szabadság.” – Derültség. Aztán szervezõdünk is már, mert hamar itt a három óra. Megindulunk. B. Pali bácsi, K. Feri és a hölgyek: Médi és a két Mária. Meg én. Megindulunk a 2-es villamoson le a Petõfi-szobor felé, mert állítólag ott kezdõdik. Az idõ ragyogó, mintha tavasz, sõt nyár lenne, meleg, napsütéses. Az utcán sok ember nyüzsög, többnek gomblyukában, kabátján nemzetiszínû szalag. Feltûnik, hogy sokan mennek a Petõfi-szoborral ellenkezõ irányba. Mire odaérünk, kiderül az ok: kissé elkéstünk. A Petõfi-szobornál lényegében már befejezõdött a gyûlés. Mondják, hogy Sinkovits színész elszavalta aTalpra magyar!-t, és felolvasták az egyetemi pontokat. De még sokan téblábolnak itt a szobor körül, és egyszer csak látom Veres Péter õsz fejét feltûnni a szobor talapzatán. Sietve igyekszünk közelebb, mert nincs hangszóró. Péter bácsi felolvassa az Írószövetség ma déli ülésének határozatát, az õ hét pontjukat. Van már itt pont annyi, amennyit akarsz, az egyiknek 7, a másiknak 15, de akad 32 is. Még az Írószövetség a legszerényebb, az övéké csak 7, igaz, hogy egy-egy legalább tíz mondatból áll. Eléggé mérsékelt, és a merészebb pontok is csak szordínóval szerepelnek benne. A nép fõleg ilyesmit tapsol meg: választás, önrendelkezés a parasztnak, szervezeti és személyi változás stb. Aztán kihirdetik, hogy átmegyünk a Bem-szoborhoz. B. Mária lemorzsolódik, fölfedezte Ignotus Pált, és vele kezd beszélgetni. A többi társaink már az állomáson maradtak el. Ketten szállunk fel a villamosra, a Margit híd irányába. Nézegetem a villamos mellett vonuló diákokat. Az ablakokban mindenütt emberek, a hivatalok ablakai is nyitva, ki-kinéznek rajta a bent lévõk. Van valami ünnepélyes a hangulatban, a „második március 15-e” hangulata. Egyszer csak F. Mária hangja riaszt fel az ábrándozásomból: egy fiatalember a villamosban visszakérõleg osztogatja az Agrártudományi Egyetem harminc-egynéhány pontját elolvasásra. A diák leszállóban van már, kevés idõm marad a röpirat átfutására. Követelik a magyar uránlelõhely magyar tulajdonát, a gazdasági szerzõdések felülvizsgálatát, az orosz csapatok kivonulását, Nagy Imre miniszterelnökségét stb.
A Margit hídon Budára még villamoson megyünk. A Bem téren már sokkal forróbb hangulat és nagyobb tömeg fogad, mint elõbb a Petõfi-szobornál. Itt is éppen Veres Pétert hallgatják. Nyilván autóval került át ilyen hamar. Hangszóró itt sincs, hanem csak egy hangszórós autó. Ennek a tetejére áll, mikrofont tartanak a szája elé. A légkör családias. Veres hangosan kérdi: „Meg van már nyitva a gyûlés?” Nem hallom, mit válaszolnak a körülötte álldogáló fiatalok. Aztán ismét Péter bácsi hangját hallom: „Ti vagytok a rendezõk? Vannak rendezõk?” Egypár diák közelebb megy Vereshez mint rendezõ, az igazság azonban az, hogy sehogy sem volt az itteni program megszervezve. Megéljenzik Verest, megéljenzik a Petõfi Kör jelszavait is (Péter bácsi itt is a hét pontot olvasta föl), még ezt is: „Szovjet–magyar barátságot akarunk!” Bár annak a hölgynek is igaza volt, aki hangosan megjegyezte: „Nagyon lanyha volt, de mégis éljen volt.” – A zsibongás, a tömeg óriási és egyre nõ. Jelszavak röpködnek, énekek hangzanak. Felváltva énekeljük aHimnuszt, Szózatot, a Kossuth-nótát. Hol itt kezdik, hol ott. Egyszerre több helyen is énekelnek, mást és mást. Aztán ütemesen hangzik a kiáltás: „Nemzeti zászlót a laktanyára!” A Bem-szobor háta mögött ugyanis laktanya van. Ablaka tele van katonákkal, sõt a tetõn is kiszedték itt-ott a cserepeket a bakák, és ott dugták ki fejüket, a kéményen is többen állnak. A teret körülölelõ többi ház ablakaiban, sõt a háztetõkön is emberek, fõleg fiatalok, szinte fürtökben. A tömeg mellett az úttesten teherautók sorakoznak, ezeken jöttek be a munkásifjak a tüntetésre a gyárakból és a külvárosokból. Az autók nemzetiszínû szalaggal, zászlóval díszítve, vörös zászló sehol. Nemzetiszínû annál több. És most már még több, mert a tömeg nagy éljenzése közt a laktanyára kitûzik a zászlót, mégpedig hármat, egyet a tetõn, a cserepeken keresztül. Új tömeg érkezik, egyetemisták, sok magyar zászlóval. A zászlókon a kommunista címer vagy eltakarva, vagy összetûzve, hogy ne lehessen látni, sõt van egy rongyos zászló is: a közepébõl kivágták a kommunista címert, a kalászosat a vörös csillaggal. Hirtelen ismét nagy taps és éljenzés: hosszú póznán nagyalakú Kossuth-címert visznek a szoborhoz, ahol magasra emelik. Aztán egyvalaki fölmászik vele a szobor mellé, egy másik valaki a magyar nemzeti zászlót dugja be Bem apó kardja mellé, egy harmadik a lengyel zászlót. A szobor talapzatán állók között fölfedezek egy õsz hajú, körszakállas bácsit, tehát még Táncsicsunk is van. Szervezés abszolúte nincs. A tömeg hangszórót követel, de az sincs. Fölfedezik a színész Bessenyeit, kiáltják: „Halljuk Bessenyeit!” Hosszas tanakodás után Bessenyei az autóról átmegy a Bem-szobor talapzatához, és onnan felolvassa aSzózatot. Csak azért hallom, mert közel állok, egyébként a hangja elvész a nagy zsivajban. Közben állandóan érkeznek újabb és újabb egyetemista csoportok. Többen indítványozzák is: „Várjuk meg a pestieket!” Ha új csoport érkezik – köztük professzoraik is menetelnek – ismét éljenzés és taps, és minden csoport külön énekel. Egy fiatalember olyan magasra megy a szobron, amilyenre csak tud, papírlapot lobogtat a kezében, mert a nép az „Egyetemi pontokat” akarja hallani. A fiatalember átkiált az autóhoz: „A mikrofont adjátok ide! Te!” De nem kapja meg, a zajjal sem tud megbirkózni, meg a közbeszólásokkal és a minduntalan feltörõ éljenzésekkel. Abba is hagyja a felolvasást. Az éljenzést idõnként a katonák idézik elõ. Így egyszer csak a laktanya ablakán kidugnak egy nagy Kossuth-címert, látszik rajta, hogy a gyûlés alatt rögtönözte egy ügyes katona. Dörgõ éljen a válasz természetesen. Amikor a tömegbõl ezt a jelszót kiáltják egyre sûrûbben, hogy új egyenruhát a katonáinknak, akkor katonáink az ablakokban kezdik levetni oroszos zubbonyukat. Közben lent a szobor tövénél elhelyezik a koszorúkat. Mikrofon, illetõleg megfelelõ hangszóró híján nem lehet biztosítani a csendet, figyelmet, kiadják hát a jelszót: „A Parlament elé!” Meg is indul a tömeg.
És most pár szót errõl a tömegrõl. Túlnyomó részük egyetemista, de képviselve van itt minden réteg és minden kor. A mellettünk lévõ akácfa ágain 10-12 éves diákgyerekek álldogálnak kapaszkodva. Õk követelik a leghangosabban: „Tiszta választást!” pedig õk már ebben a rendszerben születtek és nevelõdtek. És az egyetemisták? Valóban „népi” arcok, erõs, sõt többen durva arcvonásokkal. Az úr bûnül ne vegye, egyikkel-másikkal nem szeretnék sötétben találkozni. Szóval nem „úrigyerekek”. Csupa munkás- és parasztszármazású, legtöbbje tízéves kölök volt a rendszerváltozáskor. Már ennek a rendszernek a neveltjei, mely annyira irtott minden nacionalizmust. És most õk, ezek a fiúk és lányok csinálják a nacionalista forradalmat. Mert ha szkeptikus is vagyok, és fenntartással nézem az egészet, és nem hiszek a „második március 15-ében”, azért egy kicsit mégiscsak forradalom ez. Az emberek olyan bátrak, hogy minden eddigi képzeletet felülmúl. Balra tõlem egy nagyhangú férfi kijelenti: „Eleget hallgattam három évig!” Biztos börtönben ült vagy internálótáborban. A Veres-féle pontokra bekiabálja: ”Kevés, többet kérünk!“ Jobbra egy õsz ember ordítja nekivörösödve: „Ki az oroszokkal!” Semmi baja sem történik. Pár évvel ezelõtt pár évet ült volna ezért. Most meg? Még a felesége is mosolyogva néz rá! Bezzeg egy héttel ezelõtt is még riadtan csitítgatta volna! Valahogyan érz[õd]ik az embereken, hogy jelentõsnek tartják az eseményeket. Vegyest szoronganak itt, jó részükben kokárdásan, nõk, férfiak, fiatalok és öregek, egyszerûbb emberek és intellektuelek. A kommunistáknak sikerült megcsinálni a nemzeti egységet. Testvéri egyetértésben van itt jól öltözött úriember a munkaruhás melóssal, és figyelem a késõbbiek folyamán, hogy valahányszor az egyetemisták fölvonulása mellett el-elviharzik egy-egy teherautó megrakodva munkásfiúkkal, ütemesen kiáltják a diákok: „Munkás-paraszt gyerekek – Együtt megyünk veletek!”
De most még itt vannak a téren, és fegyelmezett menetben indulnak a Parlament elé. Máriával az út szélére állunk. Éppen a Lenin-intézet megy elõttünk. Csak nekik van vörös zászlójuk, igaz, csak egypár. De a tömeg, amely mellett elhaladnak, rájuk kiált: „Le a vörös zászlóval! Eleget láttuk eddig!” És a Lenin-intézet növendékei harsogják legerõsebben ezeket az új jelszavakat: „Az idegen csapatok – Hagyják el az országot!” – Kisvártatva más változatban: „Legyen szabad ez a haza – Szovjet csapat menjen haza!” – Továbbá: „Pfuj, Gerõ! Pfuj, Gerõ!” – Táblákat is visznek a tömegben. Rajtuk ezek a leggyakoribb jelszavak: „Tiszta nemzeti politikát!” – „Egyenjogúságon alapuló szovjet–magyar barátság!” – A legnépszerûbb jelszó azonban ez: „Nemzeti zászló – Kossuth-címer!” Kell a népnek a külsõ szimbólum. Ami kézzelfogható.
A menet élén a Kossuth-címert viszik. A Parlament lépcsõjére is azzal állnak fel, szemben a tömeggel. Egyelõre azonban még csak a hídon bandukolunk, a jármûveknek szánt részen. A villamosforgalom leállt. Megyünk Pestre a Margit hídon, mellettünk az egyetemisták, nemzeti zászlókkal, fegyelmezetten, de közben jelszavakat kiáltva. Néha el-elszáguld mellettünk egy-egy teherautó munkásgyerek. Ismét felzúg: „Munkás-paraszt gyerekek – Együtt megyünk veletek!” – Az autókról tele torokkal kiáltják a munkásfiúk: „Le a Sztálin-szoborral!” – Majd ismét: „Rákosiból elegünk – A Nagy Imre kell nekünk!” – A híd közepe táján a gyalogjárón egy szembejövõ fölnevet: „Nesze nektek, komcsik!” mellettünk megy el Budára. Mária figyelmeztet: „És nézze meg, hogy ki mondta!” Utánafordulok: egy idõs munkás, ócska munkaruhában, õsz fejjel.
Már a híd közepén tartunk, amikor az általános zsivajban új hang jelentkezik. A távolból, a pesti oldalról füttyök hangja árad felénk. Közelebb érve halljuk, hogy valóságos füttykoncert ez, az ÁVÓ épülete, a belügy mellett elvonuló diákok fütyülnek. Közben újabb és újabb teherautók robognak mellettünk a hídon, szintén tele fiatal munkásokkal. Most éppen röplapokat szórnak: aSzabad Ifjúság címû lap rendkívüli kiadása. A pesti hídfõnél sikerül végre egy ilyen röplapot kölcsönkapnom. Átfutom, de nincs rajta semmi különös azok számára, akik immár másfél órája részt veszünk a tüntetésben. A Petõfi Kör és a tüntetés jelszavait tartalmazza, és a lap alján egy bejelentést: Gerõ Ernõ este nyolckor a rádióban beszélni fog.
A pesti parton kísérem már a fiatalokat, akik – most már közvetlen közelrõl vagyok tanúja – éktelenül fütyülnek az ÁVÓ háza mellett, bár az ávósok kitettek két nagy nemzeti zászlót az egyik ablakba. A magánházak ablakában is tömeg, nézik az egyetemistákat, integetéssel és éljenzéssel fejezik ki irántuk rokonszenvüket. A Balassi utca közepén járunk, amikor taps csattan fel a menetbõl. Odanézek: egyik ház ablakából nagy nemzetiszínû lobogót lengetnek, és sokan állanak körülötte a szoba lámpafényében, mert közben erõsen besötétedett.
A Parlament elõtt már óriási a tömeg, teljesen ellepte a teret. Teljes a sötétség is. Hangszóró itt nincs. A fel-felvillanó fényekbõl következtetek, hogy itt is mindent felvesz a híradómozi, mint a Bem téren. A felvillanó fényben látom, hogy a Parlament lépcsõje tele van emberekkel. Zászlókat látok, és az immár híressé vált Kossuth-címert, szembefordítva az ácsorgó tömeggel. Hangszóró híján nem lehet beszédet mondani, de meg sietek is az egyetemre egy nyelvészeti elõadásra, és így lassan távozom a térrõl. Egy ideig még követ az egész tömeg ütemes kiabálása: „Vesz-szen Ge-rõ! Vesz-szen Ge-rõ!“
Bent, a volt piarista épület egyetemi elõadótermében a szokottnál gyérebb a publikum. Az eseményeket tárgyalják csöndesen, zsibongva, de bizonyos tartózkodással. T. József, az elõadó fölveti a kérdést, ne halasszuk-e el az elõadást, mivel a fõ nyelvészünk is hiányzik. Végül szavazunk: a megtartás mellett.
Mikor a délután folyamán elhagytam a parlamenti teret, még hallottam, amint egy ifjú „melós” odaszólt társaihoz a Parlament tetején világító vörös csillagra célozva: „Oltsák el a vörös csillagot!” Késõbb hallottam, hogy ezt a jelszót is átvette a nép. Tény, hogy mire visszaérkezem a térre két óra múlva, úgy nyolc felé, már nem ég a csillag. A tömeg változatlan, sõt szaporodik. A környezõ mellékutcákból áradnak az emberek a térre. A kettes villamosok csak a Géza utcától közlekednek a Boráros tér felé. Valóban itt van már a nép, nemcsak az ifjak. Amint ütemesen kiáltják is: „Itt az e-gész Bu-da-pest!” Az autó ismét itt van a hangszóróval, de persze ez kevés. Követelik: „Hangszórót! Hang-szó-rót!” Valaki csöndet kér a lépcsõrõl, és bejelenti, hogy Nagy Imre pár perc múlva beszélni fog. Óriási éljenzés! Kérik a gyönge hangszórón keresztül, hogy Veres Péter, Déry Tibor és Hámos György menjenek az egyes számú kapuhoz, és szóljanak a néphez, amíg Nagy Imre megérkezik. Közben itt is ének:Himnusz, Szózat, Kossuth-nóta. És jelszavak, mint: „Ég a házad ideki – Gerõ Ernõ gyere ki!” – „Vesszen Gerõ!” – Majd kisvártatva ismét megszólal egy hang: „Figyelem, figyelem! Csendet kérünk! Míg Nagy Imre megérkezik, Erdei Ferenc fog szólni.” Elsöprõ vihar tör ki erre. Füttykoncert és kiáltások: „Le vele!”, „Nem kell!” stb.
Fáradt vagyok, a mai napot is szeretném megörökíteni magamnak még ma frissen, mielõtt lefekszem, indulok hát haza. Távozóban hallom, hogy valaki szónokolni kezd: „Mint a Minisztertanács tagja...” Tovább nem juthat a beszédében, a nép üvölt, ordít, fütyül. Mikor úgy-ahogy csillapul a zaj, újra hallom az elõbbi hangot: „Szólni akarok egypár igaz...” Itt ismét kitör a vihar. Mellettem három katonatiszt áll, egyikük magából kikelve ordítja: „Csirkefogó! Eredj a Sztálin sírjához hazudni.” Majd csöndesebb hangon hozzáteszi mély meggyõzõdéssel: „Jeruzsálembe!” Hogy miért éppen oda, nem tudom, mindenesetre megvárom, míg lecsillapodik, aztán megkérdem tõle: „Ki akart beszélni?” Dühös undorral mondja: „Erdei.” – Utolsó benyomásom a térrõl az ütemes kórus: „Ha-zu-dott már e-le-get!” – Sajnos mennem kell már. Velem szemben tovább özönlik a gyalogos tömeg a legkülönbözõbb társadalmi rétegbõl a Parlament elé, a gyûlésre, ahol „Nagy Imre fog szólani.”
A Szent István körút sarkához érve, az újságárus felesége újságolja, hogy a Sztálin-szobrot már ledöntötték. Ezt erõs kétellyel fogadom, és inkább a még mindig el-elszáguldó teherautókra figyelek, ahonnan megint új jelszót kiáltanak le a fiúk a körúton: „Farkas mellé Rákosit!”
(Megjelent: Zimándi Pius: A forradalom éve. Budapest, 1992.)