Beck Tibor:
Az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság október végén
Október 28-án az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság, mint a bölcsészkar forradalmi központja (a kar oktatóinak forradalmi bizottsága csak október 31-én alakult meg) beköltözött a dékáni hivatalba. A vidékről és külföldről folyamatosan érkező segélyek nemcsak az egyetemisták népszerűségét és befolyását jelezték, hanem az egyetem kollégiumainak ellátásán kívül a segítséget igénylő kórházaknak is jutott belőlük. Az élelmiszer- és gyógyszerraktárat az első napok szervezetlensége után Csanádi György, a közgazdaságtudományi egyetem jogászprofesszora és felesége, valamint Bod Péter docens szervezte meg a Vörösmarty Gimnáziumban. A diákotthonok élelmiszerrel történő ellátását Szakál Antal hallgató irányította, a szállítást a nemzetőrség végezte.
A diákok folyamatosan figyelték a külföldi rádióadásokat. A karnak az újságírótanszéken összegyűjtött négy rádióját Havas Ágnes és testvére kezelte. A hírekről röplapokon és az Egyetemi Ifjúságban számoltak be, és rögtön ki is fejtették állásfoglalásukat: „Mint a római rádió olasz nyelvű híreiből értesültünk, a Szakszervezeti Világszövetség nyilatkozatot adott ki, melyben leszögezi, hogy Magyarországon csak ellenforradalmi elemek felkeléséről van szó. A nyilatkozatot Di Vittorio írta alá. E rövid hírhez hozzászólnivalónk nincsen. Cáfolatára akárcsak egy szót is ejteni felesleges, hiszen már a Szabad Nép is megírta az igazságot. Ami érdekes, az mindössze annyi, hogy ha a Szakszervezeti Világszövetség magyarországi híreket akar szerezni, akkor a Szovjetunióhoz fordul és nem mihozzánk. A módszer régi, eleget tűrtük, többet beszélni róla valóban teljesen felesleges. Mint értesültünk az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság táviratilag tiltakozott a Szakszervezeti Világszövetség vezetőinek rágalma ellen.”
A kar épületének tetejéről folyamatosan figyelték a belvárost, állandó telefonügyeletet tartottak. Az összegyűjtött információkat Pozsár István egy ideig továbbította a pártközpontba. Az egyetemen sürgő-forgó többszáz egyetemista (a bölcsészeken kívül műegyetemisták, jogászok és medikusok is voltak a karon), a jól megszervezett nemzetőrség, az állandóan jövő-menő tárgyalóküldöttségek, az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság által naponta kiadott röplapok, felhívások és rádióközlemények, az Egyetemi Ifjúság magas színvonala szintén növelték az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság tekintélyét. (A közlekedési nehézségeket az oldotta meg, hogy a diákok Rákosi Mátyás páncélozott ZISZ autóját a margitszigeti garázsból „kölcsönvették”.) A röplapok egy része a legégetőbb politikai kérdésekben nyilvánított véleményt. [...]
Ebben a harcban a diákok szövetségesüknek tekintettek minden józan politikai erőt, köztük az általuk igen nagyra becsült Kéthly Anna vezette szociáldemokrata pártot: „Kéthly Anna felszólítására tegnap megalakult a Szociáldemokrata Párt is. Az Egyetemi Forradalmi Bizottság örömmel nyújtja kezét annak a pártnak, melynek kezéből utoljára csavarta ki a fegyvert a Rákosi-önkény. Hisszük, hogy ez a párt olyan hű lesz ezután is a dolgozó népünkhöz, mint addig volt, míg árulói el nem adták tiszavirág életű pozíciókért. Tudjuk, a Szociáldemokrata Párt soraiban nem ad helyet olyanoknak, akik az elnyomóknak, az emberi jogokat gyalázóknak zsoldosául szegődtek. Öreg párt, tapasztalt párt a Szociáldemokrata Párt, de ne feledjétek, hogy a fiatalok álltak napokig értetek a barikádokon!”
A röplapok, felhívások másik része a helyzet normalizálását szándékozott elősegíteni: „Vágóhídi dolgozók! Veszélyben a főváros húsellátása. Feldolgozandó hús van elegendő, de a dolgozóknak csak 20 %-a dolgozik. Holnap még lesz hús. Rajtatok áll, hogy holnapután is legyen. Menjetek munkahelyetekre, biztosítsátok fővárosunk ellátását. Élelmezési szállítómunkások! Az élelmezési kormánybizottság biztosítja a főváros élelmiszer-szükségletét. Rajtatok áll, hogy el is jusson az üzletekbe. Jelentkezzetek munkahelyeteken, biztosítsátok fővárosunk ellátását.” A bölcsészek felléptek a konszolidációt megzavaró jelenségek, a provokációnak is felfogható cselekedetek ellen is: „Önfegyelmet fiatalok! Tudomásunkra jutott, hogy Budapest külső kerületeiben és egyes vidéki helyeken is az arra vonuló szovjet egységeket szidalmazták, sőt volt, ahol megdobálták őket. Az egész ország egységes kívánsága a szovjet katonák azonnali kivonása az országból. [...] De ezt hátráltatják az ilyen megnyilvánulások. Mi ne provokáljunk! A végső célokra gondoljon mindenki! Kiharcoltuk az ország semlegességét. Ez is kötelez. A mai rendkívül feszült külpolitikai helyzetben a legkisebb atrocitás is diplomáciai manőverezésre adhat alkalmat. Fiatalok! Józan észt! Fegyelmet! Önuralmat!”
A jó publicitásnak is köszönhetően a bölcsészkart a diákmozgalom egyik központjának tekintették mind a hatalom, mind a felkelők, sőt általában még túl is becsülték a diákok erejét. Az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság több tucat intézmény kérésére küldött ki megbízólevéllel ellátott egyetemistákat tanácsot adni, véleményt nyilvánítani, a Nagy Imre kormány mellett agitálni. Október 31-én délután csaknem ötven egyetemista rajzott szét a városban röplapokkal és az Egyetemi Ifjúság példányaival. Többek között a Dreher Keksz- és Ostyagyárba, az Adócsőgyárba, a Duna Cipőgyárba, a Hazai Fésűsfonógyárba is eljutottak. Látogatásukról az Egyetemi Ifjúság másnapi száma számolt be. A karon megjelenő küldöttségekkel, amelyek tájékoztatást szerettek volna a kialakult helyzetről kapni, főként Molnár Edit és Szilágyi Imre hallgatók tárgyaltak. Ismertették velük az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság aktuális állásfoglalásait, s a legkülönfélébb kérdésekben próbálták meggyőzni őket. Ez korántsem volt könnyű feladat: „A bennünket felkereső különböző küldöttségek egymással homlokegyenest különböző politikai követelések támogatására kérték fel a bizottságot. Az volt az álláspontunk, hogy ezek a követelések nem időszerűek, velük kapcsolatban majd a kormány fog állást foglalni, ha itt lesz az ideje.”
Az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság súlyát jelezte, hogy Hárs István belügyminiszter-helyettesen kívül mások is megpróbálták őket közvetítőként felhasználni a különböző fegyveres csoportokkal folytatott tárgyalásokon. Nagy Imrén kívül többek között Vas Zoltánnal (Budapest 1945-ös polgármesterével, akit ismét megbíztak a főváros közellátásának megszervezésével) is felvették a kapcsolatot, valamint Maléter Pállal is tárgyaltak: „Az egyik Maléterrel való találkozás november 1-jén volt. [...] Ketten vagy hárman voltunk az egyetemről, tehát a bölcsészkarról. Maléter meg akarta oldani a Pest környéki orosz katonák élelmezését, miután ez október végén – november elején teljesen megoldatlan volt. Felsorolt hűtőházakat, ahol hús van, és amit el kellene juttatni az orosz katonákhoz. De egyrészt nekem nem volt semmiféle kapcsolatom az orosz katonai parancsnoksággal, másrészt pedig az én tudomásom szerint semmiféle olyan eszköz, amivel ezt meg tudtuk volna oldani az Egyetemi Forradalmi Diákbizottságnak nem állt rendelkezésére. Tehát ez konkrét folytatás nélküli beszélgetés lett. [...] Különben ekkor Maléter az Országos Légierő és Légvédelmi Parancsnokság épületében volt, ott fogadott minket, ott beszélgettünk és onnan jöttünk vissza kocsival.”
Az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság tárgyalópartnerei – köztük Maléter is – nemcsak abban tévedtek, hogy a diákok lehetőségeit túlbecsülték, hanem abban is, hogy azt gondolták, hogy a bizottság a felkelőcsoportokban harcoló egyetemistákon keresztül talán befolyást tud gyakorolni a forradalmárokra. Ez a feltételezés tévedésnek bizonyult, mert a diákbizottságnak a felkelő csoportokra nem sok hatása volt. Próbáltak ugyan kapcsolatot teremteni velük és befolyásolni őket, de nem sok sikerrel.
A Corvin köziekkel szinte semmi kapcsolatuk sem volt. Egy alkalommal jelent meg két fiatal az egyetemen, akik Corvin közieknek mondták magukat, és élelmiszereket kértek. Meg is állapodtak Varga Jánossal, de nem jelentkeztek újra. Egy másik alkalommal néhány diák (köztük Molnár Edit) az egyik corvinista munkásfiúnál vendégeskedett néhány órát. Pozsár kifejezetten ellenszenvvel viseltetett irántuk. A Dudás vezette csoport szintén ellenszenves volt az egyetemistáknak, többek között a Szabad Nép székház előtti incidens és az Egyetemi Ifjúság kinyomtatásának megakadályozása miatt.
A Széna tériekkel már több sikerrel vették fel a kapcsolatot. Október 29-én küldöttségük tárgyalásokat folytatott a diákbizottsággal az egyetemen. A megbeszélések eredményeként megállapodtak abban, hogy a diákbizottság támogatja a felkelők csatlakozását a nemzetőrséghez, és néhány budai iskola számára élelmiszersegélyt küld. A diákbizottság többek között néhány fogoly elengedését is elérte. A diákbizottságnak a legszorosabb kapcsolata talán az Angyal István vezette Tűzoltó utcai felkelőkkel volt, bár ezt rövid ideig beárnyékolta Román Károly letartóztatása. Kifejezetten jó volt viszont a kapcsolat az Országos Légierő és Légvédelmi Parancsnoksággal, akiknek összekötő tisztje napokig az egyetemen tartózkodott. Az első rádió adó-vevő készüléket ők szállították az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság részére.
Az egyetem nyitva állt mindenki előtt. A forradalom tisztaságába vetett hittel, teljes nyíltsággal fogadtak bárkit, aki ott megjelent: „Nem jutott eszünkbe, hogy ebben a fölpörgetett, csúcson járatott légkörben valaki rosszindulatú, vagy rosszakaratú lehet, vagy ártani akar, vagy ha nem akar, akkor is árthat. Valószínűleg az idióták naivitásával, tárt karokkal fogadtunk ott mindenkit.” Néha a legfurcsább követelésekkel keresték meg őket. Az Egyetemi Forradalmi Diákbizottságot kereste fel többek között az egykori főcserkész Jánosi Ferenc, „Juló bá” is, mert szerette volna az egykori cserkészszékházat visszakapni. (Ez a kérés ezekben a napokban nem igazán volt aktuális.) Komolyabb döntés elé állította az egyetemistákat az a katonatiszt, aki eligazítást remélve egy dunántúli harckészültségbe helyezett páncélos egység parancsnokaként kereste fel az egyetemet. Schlanger Andrással tárgyalt, aki a szovjetekkel való minden konfliktuslehetőség elkerülését javasolta neki. A Parlamentnél állomásozó flottillaegység parancsnokát szintén Schlanger fogadta: „Elmondták, hogy hosszabb ideje vannak a parlament körül, senki nem törődik velük, semmiféle ellátmányt nem kapnak, semmiféle dolguk nincs. Az orosz csapatokat már kivonták Pesten kívülre, tehát a parlament körül nem voltak orosz csapatok. Hogy mit csináljanak? Azt mondtam, hogy menjenek haza. [...] Harckészültségben lévő, tehát felfegyverzett, mindennel fölszerelt egységek voltak, mert hisz amikor kivezényelték őket, akkor még létezett egy hadsereg és létezett egy HM, amelyik őket kirendelte, amelyik ekkorra tökéletesen szétesett, és amelyik valószínű már azt se tudta, hogy valaki őket odarendelte. Valószínű, hogy bent a parlamentben lévő embereknek meg nagyobb gondjuk is volt annál, hogy kint mit tudom én 150 folyamőr ácsorog a parlament körül. Az új HM nem tudott róluk, vagy nem akart tudni róluk. A fegyvereiket másnap két teherkocsin beszállították a bölcsészkarra.” Még Pécsről is érkeztek katonatisztek, hogy a diákok segítségét kérjék a helyőrség parancsnokának leváltásához. (Görgényi az Ádám-Pozsár perben tett tanúvallomásában „horthysta” katonatisztekként emlegeti őket, akik azzal dicsekedtek, hogy „most szabadultak a börtönből és egyikük sem kapott tíz évnél kevesebbet”.) A katonatisztek felajánlották, hogy átveszik az egyetem nemzetőrségének irányítását, de elutasították őket. Ezután egy Pécs környéki partizáncsoport megszervezéséhez kértek segítséget, de ezt sem sikerült elérniük. Elképzelhető, hogy ez a bölcsészkari esemény szolgált alapul ahhoz a szovjet jelentéshez, melyet Szerov Hruscsovnak küldött november 11-én: „Megállapítottuk, hogy legjobban az egyetemi ellenforradalmi szervezeteket fegyverezték fel, melyeket a Horthy-hadsereg volt katonatisztjei vezettek.”
Október 29-én szervezték meg az első vidékre kiküldött egyetemista csoportokat. Feladatuk a budapesti helyzet ismertetése, a vidéki állapotok megismerése, és a Nagy Imre-kormány, valamint a konszolidáció melletti propaganda volt. Barek István, Pomogáts Béla és Gömöri György Győrbe, Nagy Lajos, Román Károly, Vörös Károly és Tóth Ede tanársegéd Sopronba, Szakács Sándor Kapuvárra, Litauszky István, Papp Zoltán, Buk Pál Veszprémbe, Alaksza Tamás Zalaegerszegre, Kosztya Lujza, Gedai István, valamint egy Pintér és egy Lenkei vezetéknevű hallgató Jászberénybe indult. Tapasztalataikról többen jelentéseket küldtek: „A soproni postáról K-vonalon kellett jelentenünk. A kormánynak volt valamilyen információs irodája, mi el is mondtuk a tapasztalatainkat. Csend volt, béke volt Sopronban.” Miután tájékozódtak, november elejére mindannyian visszatértek az egyetemre. (Román Károly és társai például november 2-án jöttek vissza Budapestre egy vöröskeresztes teherautóval.)
Október 30-án a budaiak közül csatlakozott a bizottsághoz Széll Sándor, Szabó Iván és Csáthy Tamás. Aznap délelőtt egy orvostanhallgató hozta a hírt, hogy a Köztársaság téren tűzharc folyik. Néhányan, köztük Pozsár kimentek a térre, majd Kopácsihoz indultak felajánlani a bölcsésznemzetőrség segítségét. Elutasították őket: „Mondom Kopácsinak, hogy mi van. [...] Jó lenne, ha a rendőrség beavatkozna. Mi is vagyunk pár százan. Ha az egyetem meg a rendőrség kimegy, nem hiszem, hogy lőttek volna. Ő telefonált és azt mondta, hogy nem kell aggódni. Visszamentem az egyetemre.”
Varga János is tudomást szerzett a történtekről. Pozsárral ellentétben ő nem akarta a bölcsésznemzetőrség beavatkozását, viszont kiküldött két személygépkocsit hogy segédkezzenek a sebesültek elszállításában. Délután a diákok többsége még nem tudott a pártház ostromáról. Amikor már elterjedt az ostrom híre, a történtek ismertetésére összehívtak egy gyűlést: „Elmondtuk, mindaz, ami a Köztársaság téren történt, nem szolgálja a forradalom ügyét. Elmondtuk azt is, meg akartuk akadályozni, de közölték velünk, hogy a BM és a HM fog beavatkozni. Nem történt meg. Kértük a diákokat lépjenek fel minden olyan esetben, amikor nem törvényesen próbálnak meg embereket felelősségre vonni, mert az ilyen esetek csak azt szolgálják, hogy újabb ürügy legyen a szovjet beavatkozásra.” A lincselések megrendítették a diákokat. Többen a forradalom jobbra tolódásától féltek, és úgy gondolták, hogy fel kell készülniük a demokratikus szocializmus elleni jobboldali támadásra.
Október 31-én délelőtt katonai értekezletet tartottak az egyetemen a Zrínyi és a Petőfi Katonai Akadémia valamint az Országos Légierő és Légvédelmi Parancsnokság tisztjeinek közreműködésével. Az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság részéről Pozsár István, Vincze György és Görgényi Dániel volt jelen.
November 1-jén délelőtt 11 óra körül az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság képviselői a Parlamentben a Magyar Értelmiségi Forradalmi Bizottság és a Magyar Szabad Szakszervezetek Országos Szövetsége társaságában tárgyaltak a kormány képviselőivel a kialakult helyzetről. Úgy döntöttek, hogy este 8-kor az Építők Székházában összehívják a budapesti nagyüzemek forradalmi tanácsainak megbízottait, valamint a honvédség forradalmi katonatanácsának, az Egyetemi Forradalmi Diákbizottságnak és a Magyar Értelmiségi Forradalmi Bizottságának a képviselőit. Az előző napi nyugtalanító hírek ellenére, úgy tűnt, hogy a városban helyreáll a rend. Kinyitott a vásárcsarnok, befejeződtek a sztrájkok. Miután nyugodt volt a helyzet, a bizottság vezetője Pozsár István november 2-án hazament a szüleihez Pomázra.
Az egyetem lapja a forradalom szolgálatában
A sokat idézett Egyetemi Ifjúság forradalmi számainak megjelenése a diákbizottság nevéhez fűződött. Az újság eredetileg az ELTE hetilapja volt, amely Tudományegyetem címmel jelent meg. 1955 októberétől új szerkesztője Endrődy László lett, akinek javaslatára az újság nevét Egyetemi Ifjúságra változtatták. A szerkesztőség a bölcsészkar Pesti Barnabás utcai épületében rendezkedett be. A lapot író diákok és a főszerkesztő Endrődy is részt vettek a diáktüntetésen. Másnapra az eseményekről beszámoló különszám kiadását tervezték, de elsodorták őket az események. Október 25-én a diákbizottság „sajtócsoportja” úgy döntött, hogy nem változtatja meg a lap címét, és a forradalom szolgálatába állítja: „Az Egyetemi Ifjúság addig hetilap volt. A forradalmi bizottságnak viszont szócsőre volt szüksége. Elhatároztuk, hogy átalakítjuk napilappá.”
A döntés előzménye az Egyetemi Forradalmi Diákbizottságnak Nagy Imrével folytatott aznapi tárgyalásával függött össze. A tárgyalás után a küldöttség beszámolót tartott az egyetemen. Ekkor merült fel, hogy pontokba kellene foglalni és kinyomtatni a diákság követeléseit. Az előkészítésben többek között Gömöri György, Márton László, Vincze György, Molnár Edit, Segesdi Miklós, Csernus Ákos, Varga Pál, Vázsonyi Vilmos vettek részt. Október 27-én Gömöri György néhány társával a Vörös Csillag Nyomdába ment segítséget kérni a kinyomtatáshoz, ott azonban elutasították, sőt a nyomdát megszállva tartó katonák csaknem letartóztatták őket. Ennek ellenére másnap (október 28-án) összeállították az Egyetemi Ifjúság első, forradalmi számát. Vincze ekkor már a nemzetőrséget szervezte, helyét a második szám szerkesztésében Endrődy László vette át. Endrődy 23-án részt vett a tüntetésen, majd a Majakovszkij (Király) utca sarkán szerveződött felkelőcsoport tagja lett. Október 29-én jelent meg az egyetemen Káldi Zsófia újságíró szakos hallgató társaságában. Mindketten csatlakoztak a diákbizottsághoz. Káldi mint „titkárságvezető” – két gépírólánnyal együtt – szintén az Egyetemi Ifjúság szerkesztésében vett részt. Aznap este újból megpróbálják kinyomtatni a lapot: „Beesteledik és megint előttünk a nyomdaprobléma. Felhívjuk a pártlap szerkesztőségét azzal a kéréssel, hogy a Szikra Nyomdában szeretnénk kinyomtatni a lapunkat. Szántó Jenő jelentkezik, közli, hogy hozzájárul a lap kinyomtatásához, de előbb szeretné látni a cikkeket, ha nincs ellene kifogásunk [...] Fél egy tájban nekivágunk az éjszakának Márton Lacival. Fegyverünk nincs, kéziratok a zsebünkben. [...] A Rákóczi úton kísérteties a csend. [...] Átbotorkálunk a feltépett kövezeten és megkönnyebbülve pillantjuk meg a Szabad Nép máskor fényben úszó, most komor sötét tömbjét. Az egész épületben alig maradt pár ember. Sötét folyosókon botladozunk, végén mégis feljutunk Szántóhoz. [...] Néhány apróbb stilisztikai változtatást javasol, amit el is fogadunk. Lemegyünk a szedőterembe, ahol egyszerre három lapot is nyomtatnak, Gimes Miklós Magyar Szabadság című lapját [...] a Valóság című Pest megyei néplapot[...] és a sebtében Magyar Ifjúságra átkeresztelt Szabad Ifjúságot. Mi jöttünk a legkésőbb, tehát várnunk kell. [...] Hat óra tájban kész a lap, a forradalmi Egyetemi Ifjúság első száma. [...] Mi büszkén és fáradtan, az első példányokat lobogtatva bemegyünk az egyetemre.”
A sikertől új erőre kapva szinte azonnal hozzáláttak a második lapszám elkészítéséhez. A lap szerkesztősége, amely az első szám után kibővült Szívós Péter, Csikós Róza, Bársony György, Schlanger András, és Mészáros György hallgatókkal, a tanulmányi osztály helyiségében működött. A lap megjelentetéséhez a diákoknak több problémával is meg kellett birkózniuk. November elején elfogyott a papír. A folytatáshoz Losonczy Géza segítségével a Magyar Ifjúság készleteiből, Molnár Edit közreműködésével pedig a Fővárosi Tanács nyomdájából kaptak utánpótlást. Novembertől a lapot a Honvéd utcai Kossuth Nyomdában készítették. Ennek oka az volt, hogy a Szikra Nyomdát felkelőcsoportjával megszállva tartó Dudás Józseffel nem tudtak megállapodni, ezért új nyomdát kellett keresniük. Endrődynek Losonczy Géza segítségével sikerült megegyeznie a Kossuth Nyomdával, miután elfogadta a nyomda feltételét: a lap első oldalán lévő József Attila idézet megváltoztatására – „Jöjj el szabadság, te szülj nekem rendet...” helyett a Szózat „Hazádnak rendületlenül légy híve, óh magyar!” soraira. November 2-án, amikor megtudták, hogy a Dudás-csoport kivonult a Szabad Nép székházából Endrődy (miután a Kossuth Nyomda minősége rosszabb volt, valamint a József Attila idézet lecserélésével sem értett egyet) megkísérelte az újság visszavitelét a Szikra Nyomdába, de terve a Szikra kapacitásának túlterheltsége miatt csak november 3-án sikerült.
Az újság utolsó, a diákbizottság által készített forradalmi száma (amelyet már újra a Szikra Nyomdában nyomtattak) november 4-én jelent meg, de a szovjet intervenció miatt már nem került utcára. November 4. után azonban megjelent még egy „illegális” szám, amely röplap és plakát formájában került az utcára: „Ezt a számot a szovjet csapatok újabb támadása után egy-két nappal nyomtatták, s november 9-én láttam először az utcán, ahol már ellepték a falakat a sokszorosított röplapok, plakátok és kézzel írt pamfletek. Tartalmát már nem tudom visszaidézni, azon kívül, hogy tiltakozott az orosz beavatkozás és a »forradalmi munkás-paraszt kormány« hatalomátvétele ellen, de arra jól emlékszem meghökkentett bennünket, hogy semmit sem tudtunk a lapszám előállítójáról és szerkesztőjéről. [...] Végül Endrődyvel és Sándor Andrással bementünk az Alkotmány utcai Honvéd nyomdába, ahol a kezdeti húzódozás után egy fiatal nyomdász újságíró, S. J. bevallotta, hogy ő írta és nyomtatta ki lóhalálában ezt a számot.” A lap szerkesztői nem nagyon örültek a „különszám” megjelenésének, mert politikai mondanivalójában ugyan nem találtak kifogásolni valót, de színvonalát tekintve rosszabbnak ítélték, és nem tartották helyesnek a diákbizottság nevének tudtuk nélküli felhasználását.
Az Egyetemi Ifjúság néhány nap alatt a forradalom egyik népszerű újsága lett. Az első lapok közé tartozott, amelyek tárgyilagosan próbálták meg tájékoztatni olvasóikat az eseményekről. A diákbizottság megszervezte terjesztését Budapesten kívül vidékre is, főleg a Dunántúlra jutatták el néhány számát. A lap szerkesztését Endrődy László kivételével egyetemisták végezték, ezért mindvégig maradt benne egy kis esetlegesség és némi improvizáció. Politikailag a lap – mint a diákbizottság orgánuma – a Nagy Imrét támogató vonalat képviselte. November 1-jén a Kossuth Rádió interjút készített Endrődyvel. Az újság főszerkesztője, a lap céljaira vonatkozó kérdésre adott válaszában így foglalta össze céljaikat: „Továbbra is pártoktól független (akkor a mögöttem álló Márton László közbeszólt: szocialista) lapot kívánunk szerkeszteni, figyelemmel az igazságra, s a diákság érdekeire. De véleményem szerint hamarosan vissza kell térnünk a hetenkénti megjelenésre, vagy nagy terjedelmű havi folyóirattá változtatjuk az Egyetemi Ifjúságot.”
Az Egyetemi Ifjúság mint az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság sajtóorgánuma nagymértékben hozzájárult a diákok elképzeléseinek népszerűsítéséhez és az egyetemisták befolyásának növekedéséhez. Cikkei, felhívásai, jelentései a diákbizottság információs hálózatának jólszervezettségét és a lapot szerkesztő hallgatók szakmai rátermettségét bizonyították. A lap forradalmi számait végigolvasva, kibontakoznak előttünk a diákok törekvései, félelmei, elképzelései, s az éppen aktuális problémákra adott megoldási javaslatai. [...]
A diákparlament ülése
Az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság vezetését vitathatatlan sikerei ellenére sem támogatta mindenki. Tény, hogy a bizottság nem demokratikus választással, hanem spontán, forradalmi módon született, s bár ezt aligha vethette szemükre bárki – különösen az ELTE oktatóinak a bizottságot legalizáló nyilatkozata után, többen, akik Pozsár autoriter vezetési stílusát, sztálinista múltját kifogásolták, a Diákparlament november 3-ra összehívott ülésén – melyet az Országos Egyetemi Forradalmi Bizottság megválasztására és az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság megerősítésére hívtak össze – készültek kinyilvánítani elégedetlenségüket.
Az eseményeket előrevetítette, hogy a Dudás József által szerkesztett Magyar Függetlenség című lap november 1-i reggeli számában „Néhány szó az ELTE központi épületében megalakult Forradalmi Diákszövetségről” címmel egy cikk jelent meg, amely az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság vezetőit – személy szerint Pozsárt és (az újságíró szakos hallgató) Molnárt – támadta: „Magukat forradalminak nevezik, és mindjárt az első napokban olyan neveket olvashattok, mint Pozsár István, Molnár József. Ti, akik nem ismeritek őket, a két volt sztálinistát, nem értitek jogos felháborodásomat. Pozsár István az ELTE Politikai Gazdaságtan Tanszékének tanára. A XX. kongresszus előtt, de még részben utána is, az egyetem szektás vonalának egyik fő képviselője volt. Mikor érezte az idők szelét, újabban gyorsan igyekezett köpönyeget forgatni, de ez sem tartotta vissza attól, hogy harcos 23-i egyetemi tüntetésünkön vizsla szemekkel figyelje a bátrabban kiállókat. Ő csitította tömegünket időközben, hogy nehogy az orosz kérdésre még csak célzást is tegyünk. Molnár József a bölcsészkar pártvezetőségi tagja volt, és az újságíró tanszék leghűbb embere a vezetőség felé. Néhány társával együtt megjelenésükkel megnémították diáktársaikat, a rendszernek nem tetsző kijelentéseket spiclimódra a pártvezetőségnek sietve közölték. Embereket legázolva, szív és tehetség nélkül jutottak mindketten előre pozícióikhoz a szektás korszakban. És most? Most ? – Teljes fordulattal ők akarnak benneteket irányítani, magyar diákok. Ne engedjétek, hogy régi piszkos bűneiket így takargassák. Ne engedjétek, hogy vezetőitek sorában régi sztálinisták legyenek, akik most mea culpázva »megtértek« s ha újra fordulna a kocka, elsőként ők árulnák el igaz forradalmi ügyünk. [...] Egy igaz forradalmár.”
A cikket a hallgatók közül sokan olvasták. A diákbizottság megtámadott vezetőinek forradalom előtti tevékenységét nem alaptalanul érte a kritika. Szerepük annak a más társadalmi szinten is létező jelenségnek az egyetemi megnyilvánulása volt, hogy a Rákosi-érában kevésbé vagy egyátalán nem kompromittálódottak mérsékeltebb magatartást tanúsítottak, mint a volt szektás, dogmatikus sztálinisták, akik a forradalom melletti minél harcosabb kiállásukkal próbálták meg kompenzálni múltjukat.
A kérdés az volt, hogy mit tart hangsúlyosabbnak a diákok többsége. A diákbizottság megbírált vezetőinek forradalom előtti vagy alatti magatartását. A Pozsárt támogató diákok „Válasz helyett” című írásukban reagáltak a támadásra az Egyetemi Ifjúság november 4-i számában, de ennek visszhangja a szovjet támadás következtében már nem lehetett: „Egyébként megbízható népszerű napilapunk, a Magyar Függetlenség mocskolódó hangú glosszát közölt »Egy igaz forradalmár« aláírással egyik múltkori számában. Írója kifogásolta az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság vezetőinek tevékenységét, név szerint Pozsár Istvánét és Molnár Józsefét, személyeskedve, egy olyan szituációban, amelyben az egység mindennél fontosabb. [...] Régi sztálinistáknak tartotta őket, holott egyikőjüket Pozsár Istvánt egyátalán nem is ismerte személyesen. [...] Cikkét megvitattuk, tekintve, hogy egyik nagy példányszámú új lapunkban jelent meg. Itt derült ki, az egyetemisták közvéleménye egyaránt elmarasztalja Rétfalvi Éva kaméleonként színeváltott politikai magatartását, s ugyanakkor vitát tartottunk az általa elítélt személyek felett is.”
Ilyen előzmények után kezdődött meg november 3-án kora délután a bölcsészkar Pesti Barnabás utcai épületében a Budapesti Diákparlament gyűlése, melyen Varga János elnökölt. A pesti diákság képviselői mellett a budapesti értelmiség is képviseltette magát. Többek között Déry Tibor, Mérei Ferenc, Zelk Zoltán is részt vettek az ülésen. Először határozatot hoztak az országos helyzetről, melyet másnap az Egyetemi Ifjúság tett közzé „A Diákparlament a munka felvétele mellett szavazott!” címmel. [...]
Míg a határozat csak másnap jelent meg az Egyetemi Ifjúságban, a diákparlament döntését ismertető röpcédulát már aznap szétszórták Budapest utcáin: „Magyarok! A forradalmi ifjak, akik elindították a forradalmat, arra kérnek benneteket, hogy biztosítsátok az elért eredményeket! Vegyétek fel a munkát, de álljatok készen a harcra is!”
A határozatok elfogadása után Pozsár István tartott beszámolót az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság eddigi működéséről. Az ellentétek, melyeket a Magyar Függetlenségben megjelent cikk már jelzett, abban jutottak kifejezésre, hogy néhányan le akarták váltani Pozsárt, és helyére Varga Jánost szerették volna megválasztani. A többség azonban Pozsárt támogatta. A Diákparlament megerősítette, hogy a diákság képviselőitől elsősorban a Nagy Imre-kormány támogatását várják el, és ennek a követelménynek Pozsár teljes mértékben megfelelt. Pozsár a támadások után több társával együtt kijelentette, hogy kommunista meggyőződésű, és az újjáalakuló „kis létszámú, de tiszta” pártba be fog lépni. Felszólította, a diákokat, hogy mindezek figyelembevételével válasszák meg az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság vezetőségét. A diákok bizalmát mutatta, hogy a régi tagokat döntő többségükben demokratikus választással megerősítették tisztségükben, és csak Molnár József és Pergel Ferenc hallgatókat váltották le. Gömöri György visszaemlékezésében így magyarázza a diákság magatartását: „Amennyire emlékszem, a Forradalmi Diákbizottságban a Magyar Függetlenség glosszája nem keltett különösebb izgalmat, hiszen voltak a bizottság tagjai között hajdani meggyőződéses sztálinisták is (így P. F.), de nekik is alkalmat kellett adni, hogy munkájukkal kijavítsák korábbi tévedéseiket.”
A most már demokratikus úton megválasztott Egyetemi Forradalmi Diákbizottság kibővült Molnár József tanársegéddel, Zádor István debreceni történésszel, Cserháti Pállal, az Agráregyetem képviselőjével, és Domokos Pál Péter bölcsészhallgatóval. Ezután, gyakorlatilag azonos összetétellel megválasztották az Országos Egyetemi Forradalmi Diákbizottságot, melyet azonban nem mindenki ismert el. Többen úgy gondolták, hogy a diákbizottság tagjai kinevezték magukat országos hatáskörűnek. Tény, hogy a Műszaki egyetem után a legnagyobb fegyveres egyetemista erő felett – még ha az mindvégig passzív is maradt – ők rendelkeztek.
A Diákparlament ülésén felmerült problémák oka az volt, hogy a diákbizottság forradalmiságát furcsa kettősség jellemezte. Miközben röplapjaikon azt hirdették, hogy nem akarnak sem sztálinizmust, sem kapitalizmust, mert a demokratikus szocializmus hívei, a gyakorlati követeléseik között több olyan pont volt, amely már a polgári demokrácia ismertetőjegyei közé tartozott. Ugyanakkor a demokratikus szocializmust megvalósíthatónak tartó többség mellett már megjelentek a polgári demokráciát követelők is. A jelenség magyarázatához meg kell vizsgálnunk, hogyan radikalizálódtak az eredetileg reformokért tüntető diákok a forradalom során.
A diákbizottságot megszervező hallgatók mindnyájan a szocialista rendszer „gyermekei” voltak. Középiskolai és egyetemi tanulmányaikat a Rákosi-rendszerben kezdték, legtöbbjük munkás- vagy szegényparaszti származású volt, a szocialista rendszernek köszönhették, hogy tanulhattak. Tanulmányaik során rendkívül erős sztálinista propagandának voltak kitéve, amely a világot megváltó-megváltoztató szocialista értelmiség mítoszával, és különböző kedvezményekkel próbálta meg őket a kommunizmus fanatikus híveivé tenni. A diákbizottság tagjainak többsége tagja volt a pártnak vagy a DISZ-nek. A szocializmus, a kizsákmányolás mentes világ hívének vallotta magát. Ugyanakkor – miközben a propaganda állandóan azt sulykolta, hogy ők a rendszer kedvezményezettjei – igen nehéz körülmények között éltek, 20-24 éves egyetemisták számára szinte elviselhetetlen középiskolás módszerekkel oktatták őket. 1956-ra már világosan látták a Rákosi-rezsim bűneit. Felismerték, hogy a sztálinista rendszer terrorra és szisztematikus hazudozásra van felépítve. Nem bírták tovább elviselni azt a szellemi börtönt, melybe egy új világot ígérve belekényszerítették őket. Változtatni akartak a katasztrofális gazdaságpolitikán, amely elsősorban szüleiket: a munkásokat és a parasztokat sújtotta. Reformokat szerettek volna az élet minden területén, és Nagy Imrét vélték annak a politikusnak, akinek vezetésével egy valódi, a magyar sajátosságokat figyelembe vevő, demokratikus szocializmus megteremthető. A forradalom őket is váratlanul érte, és a nép felkelésének hatására radikalizálódtak. A forradalom során rájöttek arra, hogy a demokratizálódás garanciáit a többpártrendszerben találhatják meg, és ez már túlmutatott az eredeti reformköveteléseiken. Ugyanakkor olyan többpártrendszert akartak megvalósítani, ahol az alkotmány biztosítja az alapvető szocialista vívmányokat. [...]
(Megjelent: Beck Tibor – Germuska Pál: A forradalom a bölcsészkaron. Szerk. Hegedűs B. András. Budapest, 1997. 93–117. l.)