Hajdu Tibor:
A szovjet és a magyar vezetés kapcsolata, 1945–1953
[...] Sztálin magyarországi politikáját akkor érthetjük meg, ha tisztán látjuk politikai személyiségét, utolsó éveinek döntéshozói mechanizmusát. Sztálin azt a pártapparátust, bürokratikus vezetőréteget személyesítette meg, amely Lenin halála után csalódott a világforradalom illúziójában, de esze ágában sem volt ezt bevallva lemondani a hatalomról. Az általa hirdetett eszmék és „pragmatikus” politikája között még nagyobb volt az eltérés, mint más nagyhatalmak vezetőinél, s ezzel tartósan megtévesztette a világot és a kremlinológusokat. Pedig azt, hogy mennyire nem vette komolyan saját eszmerendszerét, 1939-ben, mikor lepaktált Hitlerrel, eléggé bemutatta elképedt bírálóinak és megdöbbent híveinek.
Miután Sztálinnak 1939 után már végképp nem voltak távlati elképzelései, például arról, hogy miképp végződik a világháború és hol lesz az ő helye a győztesek sorában – mert mindenesetre a győztesek közé akart tartozni és ez sikerült is neki –, külpolitikája a háború alatt és után a távlatok nélküli improvizációk sokszor ellentmondásos sorozata. Alapjában pesszimista alkat lévén, nem képzelhette, hogy legyőzheti egy végső harcban az egész „nemzetközi imperializmust”, arról viszont meg volt győződve, hogy az imperializmus meg akarja semmisíteni a Szovjetuniót. Ezért politikája minden agresszivitása, harcias propagandája mellett kiváró, védekező jellegű, mint az olyan sakkozóé, aki nem tervezi meg a játszmát, hanem ellenfele hibáira les. Mennyi volt ebben az oktalan félelemben a dogmatikus beidegződés, mennyi a kisebbségi érzés és üldözési mánia, az vitatható, de bizonyos, hogy tovább élt utódaiban egészen Brezsnyev és Szuszlov korainak nem mondható haláláig.
Sztálin magyarországi politikáját mindenekelőtt azzal jellemezhetjük, hogy nem volt ilyen. Az ő figyelme mindig a fő ellenfélre koncentrált: Trockijra, majd Hitlerre, majd az Egyesült Államokra. Az ő sakktábláján Magyarország a gyalogok között is a jelentéktelenek közé tartozott. A mások ötleteit viszont rendszeresen gyanakvással fogadta, ezért életében sem a Külügyminisztérium, sem a KB nemzetközi osztályai nem dolgoztak ki programokat Magyarország, sőt egész térségünk jövőjéről sem. Ivan Majszkijjal még 1944 elején készíttettek egy összefoglalást a szovjet hadicélokról, s az ő tétele, miszerint a Szovjetuniónak nincs szüksége egy erős Magyarországra, s fenn kell tartani, de szűk határok között, nyilván megegyezett Sztálin és Molotov intencióival.
1943-ban Sztálin feloszlatta a Kominternt, ami annyira nem hiányzott neki, hogy talán egy év is eltelt, míg felállította az SZKP KB nemzetközi információs osztályát, élén G. Dimitrovval, a Komintern volt főtitkárával. Dimitrov mellett – a Kominternhez hasonlóan – magyar pártképviselő is működött (Háy László), de hozzá már érdemi kérdésekkel nem is fordultak. Rákosi mégis azt hihette, Dimitrov osztálya a Komintern rejtett utóda, és Magyarországra hazatérve jelentésekkel bombázta, tele kérdésekkel, melyekre válaszokat és instrukciókat várt. Legtöbbször hiába – az óvatos Dimitrov tartózkodott attól, hogy kényes kérdésekben utasításokat adjon; ezért ez a levelezés meglehetősen egyoldalú volt.
Mikor Dimitrov hazatért Bulgáriába, osztálya helyett létrejött a még kevesebb befolyással rendelkező nemzetközi információs és külpolitikai osztály, melyet gyakran átszerveztek. Kompetenciája, mint ahogy az többünk által átnézett irataiból kitűnik, egyre szűkebb és bizonytalanabb Sztálin utolsó éveiben. Vezetője, majd felsőbb irányítója Mihail Szuszlov lett, aki így a magyar ügyek fő felügyelője is vagy három évtizeden át. Szuszlov hatalma lépésről lépésre nőtt, 1947-ben már a KB titkára, de Sztálin életében valódi hatásköre nagyon korlátozott. Érdemben a moszkvai pártközpont sokkal kevésbé szólt még bele a Magyarországgal kapcsolatos különböző problémák eldöntésébe, mint 1953 után. A budapesti követek, Puskin és Kiszeljov a Külügyminisztérium, illetve Molotov emberei voltak, de Molotov 1949-es leváltása után a követség súlya is csökkent.
Közben Szuszlov szférájában viszont erősödött a pártbürokrácia, de ekkor még nagyrészt öncélúan. Már 1945 tavaszán azt kérték Rákositól, küldesse el nekik rendszeresen a párthatározatokat, a fontosabb magyar újságcikkeket, gazdasági és egyéb információkat. Figyelembe véve, hogy ezenkívül részletes információkat küldött Budapestről a szovjet követség, a hírügynökség, a szovjet haderő politikai osztálya, majd mindinkább a belügyi, illetve „biztonsági” szervek, a moszkvai pártközpontban pedig módszeresen vezették a külföldi kommunista káderek kartonjait, elképzelhetjük, mennyi adat gyűlt össze Szuszlov íróasztalán; ezeket azonban nem volt kinek továbbítsa, ő pedig főleg emigránsok hazatérése, moszkvai utazások, külföldi könyvek kiadása és hasonló szintű kérések engedélyezésével foglalkozott. Sztálin életében sem ő, sem Molotov vagy más vezető szovjet politikusok nem jártak Budapesten (csak a galyatetői csúcstalálkozón 1949-ben, de az a látogatás nem Magyarországnak szólt), kivéve persze Vorosilovot, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnökét.
Vorosilov marsall, bár fényes címek viselőjeként, 1941 óta bukott politikusnak és hadvezérnek számított, akit Sztálin és környezete már semmibe se vett. Ezért ő maga már csak indokolt óvatossággal közeledett egykori barátjához, Sztálinhoz, rajta keresztül befolyást gyakorolni, információkat szerezni a Kreml szándékairól kevéssé lehetett. Vorosilov pozíciójára jellemző Charles Gati közlése: mielőtt elhagyta Magyarországot, amikor is a békeszerződés aláírásával megszűnt a SZEB funkciója, 1947 elején felszólította tisztjeit, készüljenek fel arra az esetre, ha a szovjet hadsereg rövidesen kivonul. Rákosi szeretett volna erről az eshetőségről biztosabbat tudni, ezért 1947. április végén Moszkvába repült és Szuszlov útján audienciát kért Sztálintól. Sztálin Molotovot bízta meg azzal, hogy közölje Rákosival, mi újság. 1947. április 29-i megbeszélésükön Molotov hosszan kikérdezte Rákosit a magyarországi helyzetről, de megvárta, amíg ő teszi fel a kérdést: „Tudnunk kell, meddig maradnak még Magyarországon szovjet csapatok.” Molotov erre közölte: „Amíg csapataink Ausztriában állomásoznak, állomásozni fognak Magyarországon és Romániában is. Még a Magyarországgal kötött (béke)szerződés ratifikálása után is Magyarországon marad a szovjet csapatok egy része. A helyzet tehát az egész 1947-es év folyamán körülbelül olyan marad, mint amilyen most.”
Rákosi bizonyára őszintén felelte: „Ez számunkra kétségtelenül kedvező, de ne feledkezzék meg arról, hogy a megszálló csapatok fenntartása nekünk nem kevésbe kerül.” Mire Molotov megnyugtatta: a magyar békeszerződés ratifikálása után a Szovjetunió viseli az immár nem „megszálló” csapatok költségeit. A fenti megbeszélés jegyzőkönyve jól mutatja, mennyire esetleges volt Rákosi kapcsolata a szovjet felső vezetéssel.
1943 vége felé, mikor a Kominternt már feloszlatták, a Hitler által megszállt szláv államok területén megerősödött a partizánmozgalom és közeledett a pillanat, mikor a Vörös Hadsereg az északi és déli szláv államok határaira érkezik, a szovjet külpolitikában feltűntek egy pánszláv politika elemei. Ezt az elképzelést – melynek Magyarországot súlyosan érintő eleme volt, hogy Sztálin hozzájárult Benes ázsiai ízű ötletéhez, a németekkel együtt a magyarok kitelepítéséhez – felső szinten hamarosan elejtették ugyan, de miután a szovjet hadseregben, az írók, az értelmiség soraiban sokan rokonszenveztek vele, a gyakorlatban még 1–2 évig érezhető volt a hatása. A hangsúlyozott szlávbarátság, a Balkán-konföderáció Moszkva által el nem fogadott, de nem is kifogásolt tervei Magyarországot szűk sarokba szorították, minek sajátos pozitívuma, hogy 1946–48 körül Magyarországnak a szomszéd államok közül Romániával volt a legtűrhetőbb kapcsolata s néhány évre az erdélyi magyarok helyzete is javult, legalábbis Szlovákiához vagy Kárpát-Ukrajnához viszonyítva. Hátrányosan érintette viszont Magyarországot, hogy a párizsi békekonferencián még érezhető volt a megkülönböztetett proszláv politika maradványa.
Sztálin 1943-tól 1947-ig várakozó állásponton volt – milyen engedményeket lehet kicsikarni a nyugati szövetségesektől. Mikor már markánsan kirajzolódtak a nyugati engedékenység határai (Finnországban, Görögországban, Iránban) Sztálin politikája megmerevedett, s a hidegháború szellemében teljesen a magáénak tekintette azt az érdekszférát, amit a Nyugat de facto elismert számára – vagyis Európában az úgynevezett népi demokratikus államokat. Ezzel Magyarország és Románia 1947–48-tól, az NDK 1949-től Moszkva szemében egyenlő kistestvérré vált a szláv államokkal, sőt jobb testvérré az addig legtestvéribb Jugoszláviánál.
Az uniformizálás és a vele járó mind aktívabb szovjetizálás káros volt, de Magyarország számára az egyenrangúvá válás szomszédaival új lehetőségeket is hozhatott, ha ezeket a Rákosi-féle vezetés ki tudja használni. Míg a kommunista vezetők egy része arra törekedett volna, hogy az abszolút szovjetlojalitás keretein belül a magyar sajátosságoknak megfelelő szocialista modellt alakítson ki (mint Nagy Imre, Rajk, bizonyos tekintetben még Révai is), a Rákosi-Gerő-Farkas triumvirátus sematikus szovjetizálást folytatott, sőt valami éltanuló, „legjobb tanítvány” stréberséggel törekedtek Moszkva bizalmának megnyerésére.
Az eredmény ellentmondásos volt; már 1950 körül – mint jelentéseikből kitűnik – nemcsak a szomszédok, de a szovjet követség és az ÁVH szovjet tanácsadói is megsokallták Rákosi stréberségét és beavatkozását a testvérpártok ügyeibe, magyarul: hogy folytonosan denunciálta Moszkvában az osztrák, olasz, nyugatnémet, csehszlovák és más kommunista pártokat. (Ez már valószínűtlenné teszi az olykor ma is hangoztatott feltevést, hogy Rákosi 1957-ben még visszatérhetett volna – mindenkinek elege volt belőle.) Másrészt méltányolták buzgalmát Tito befeketítésében, gátlástalan hűségét, s ezért nemcsak Sztálin halála után, de még 1956-ban is nehezen szánták rá magukat a Kremlben végleges elejtésére.
Sajátos szerepet játszott az 1948–49-ig igen rossz magyar-csehszlovák viszony. Talán az egyetlen reláció, melyben jobbnak ítélhetjük Rákosi viselkedését Kádárénál, hogy ő még szót mert – merhetett – emelni bizonyos magyar nemzeti ügyekben (hadifoglyok hazahozatala, a csehszlovákiai magyar kisebbség védelme) Sztálinnál, Molotovnál és Szuszlovnál, ha óvatosan is. A kárpát-ukrajnai magyarság helyzetének firtatásától persze ő is óvakodott. Először csak a kitelepítés és kísérő jelenségei ellen tiltakozott Moszkvában és Prágában is, majd burzsoá nacionalistaként denunciált egy sor csehszlovák kommunistát, Husákot, Clementist, Nosekot, Moskovicsot és másokat, nem is eredménytelenül. Gerő útján arra is kísérletet tett, hogy vitáját Prágával a Kominform ülésén napirendre tűzzék. Hogy az utókor hogyan minősíti szerepét az addig tényleg magyarellenes politikát folytató Clementis kivégzésében, Husák és társai bebörtönzésében, megítélés kérdése. Tény, hogy Puskin követ és Szuszlov irodái már nacionalizmussal vádolták, s egyes orosz kollégák hipotézise szerint a Rajk-perrel ezt a vádat próbálta Rajkra áthárítani.
A békeszerződéssel, a jóvátétellel kapcsolatos ügyek a Molotov vezette Külügyminisztériumhoz tartoztak. Ezért Budapesten nagy fontosságot tulajdonítottak a Molotov szűkebb munkatársi köréhez tartozó Puskin befolyásának. 1949-ben, mikor Molotovtól elvették a külügyek irányítását, a fenti ügyek már le voltak zárva. Az új szovjet külügyminiszter, Visinszkij, a béketárgyalásokon nem sok jóindulatot mutatott hazánk iránt, de úgy tűnik, minisztersége alatt szerencsére nem is igen foglalkozott Magyarországgal. Az ötvenes évek elején Kiszeljov volt a budapesti szovjet követ, de őt az akkor már nagyon elbizakodott Rákosi nem tekintette fontos partnernek. Ha valamiben nem egyezett vele vagy a térséget ellenőrző Bjelkin tábornokkal, akkor Moszkvába repült, egyedül, mindenféle titkár vagy testőr, azaz potenciális ellenőr nélkül – szokatlan ilyen nagy vezérnél –, majd visszatérve közölte, hogy mindent egyeztetett Sztálinnal. (Így járt el például a Rajk-per vádiratával, melynek elkészítésében az ügyészség nem játszott érdemi szerepet.) Sem Kiszeljov, sem Bjelkin nem merte volna felhívni Sztálint, és megkérdezni, tényleg beszélt-e Rákosival és ha igen, mit? Rákosi olykor bizonyára blöffölt és ezzel kockáztatott, de végül is ügyesen lavírozott a Kreml és az egyre növekvő számú magyarországi tanácsadó között. Magyarországon elképzelhetetlen lett volna, hogy a szovjet követ rendszeresen részt vegyen a pártvezetés ülésein, mint az NDK-ban. A tanácsadóknak nem volt döntéshozó hatáskörük és egymással vagy a szovjet követséggel sem álltak rendszeres, szabályozott kapcsolatban. Feltehető, hogy tanácsaik nem is voltak mindig rosszak, de működésük mégis a mind nagyobb zűrzavart és bizonytalanságot növelte. Ismeretes milyen nagyszámú párt, ifjúsági, katonai és biztonsági kádert képeztek ki a Szovjetunióban. Ez a szisztéma később, a tanácsadórendszer felszámolása után is megmaradt, és fontos szerepe volt a vezetők előléptetési rendszerében.
Molotov és Vorosilov kikapcsolódása után a kontaktus a Kremllel még esetlegesebbé vált. Sztálin ritkán adott már egyenes utasítást, az ő óhajait ki kellett találni s ebben Rákosi elég ügyes volt. Amit Rákosi és klikkje rovására írhatunk, nem is az, hogy nem szálltak szembe Sztálin akaratával, hanem a túlbuzgalom. Ha Rákosi olyan bölcs vezér, amilyennek hitte magát, kevesebb utánzás is megtette volna, felfoghatta volna, hogy Sztálinnak a külvilág előtt megjelenő „monolit egység” Patyomkin-fala, a KGST világpolitikai jelentősége fontosabb volt, minthogy ténylegesen mi történik a magyar gyárakban vagy milyen a termelőszövetkezetek szervezésének üteme. Talán sokszor elég lett volna kitétetni a „szocialista” vagy „szövetkezeti falu” táblát, a normális élet és termelés felforgatása nélkül.
Hiszen még a néphadsereg fejlesztésében is a külvilág felé mutatott kép volt a fontos. Rákosi rengeteget költött erre az állam sovány kasszájából, pedig a tapasztalt szovjet tábornokok még csak kísérletet sem tettek 1955-ig a néphadsereg betagolására védelmi rendszerükbe. Farkas mint honvédelmi miniszter jól illett ebbe a komédiába – Moszkvából jött, tudott az oroszok nyelvén beszélni, marconább külsejű, mint Bumm tábornok –, de soha azelőtt még csak katona sem volt. (A bolgár pártvezetés igényesebb volt, Rokosszovszkij lengyel hadügyminiszteri kinevezése után ők is kértek egy szovjet marsallt, de Moszkvában ezt szükségtelennek találták.)
Szuszlov hivatalában tudták, hogy Magyarországon nincs minden rendben, hiszen a követség jelentései egyre kritikusabbak lettek és persze följelentésekben sem volt hiány, de a KB vezető munkatársai sem kezdeményezhettek változást Sztálin utolsó éveiben Magyarországon vagy például a nyilvánvalóan sikertelen Tito-ellenes kampányban. Hruscsov szavaival: „Vigyáztunk arra, hogy ne dugjuk az orrunkat Kelet-Európa ügyeibe, hacsak maga Sztálin nem csavarta arra az orrunkat.” Különben Sztálin uralmának leghomályosabb periódusa a halála előtti egy-két év, de azt tudjuk, hogy éppen a felső vezetést igyekezett állandó létbizonytalanságban tartani. Lehet, hogy új őrségváltás készült: Berijára 1951-ben kezdték gyűjteni a terhelő adatokat, Molotov feleségét letartóztatták, az 1952-es pártkongresszuson választott vezető szervekből kihagyták az addigi hatalmasságok nagy részét, új, a korábbiaknál nagyobb cionista „ügy” előkészítésébe fogtak, amelynek magyar verziója az első lépésekből ítélve igen széles körű személyi konzekvenciákkal járt volna, a Slansky-ügyhöz hasonló nagyságrendben.
Most, hogy ismerjük a jelentések (és feljelentések) nagy részét (bár még nem ismerjük például Jemeljánovnak, 1949-től 1955-ig az ÁVH főtanácsadójának jelentéseit), elmondhatjuk, hogy nem adnak hű képet az akkori Magyarországról. Alig van szó bennük a tömeges letartóztatásokról és műperekről, a termelőszövetkezetek szervezésének erőszakos módszereiről, vagy éppen a nép érzelmeiről a megszálló hadsereg iránt. Mégis leleplezték a gazdaság és főleg a mezőgazdaság kritikus helyzetét, felhívták a figyelmet Rákosi őszintétlenségére, valamint arra, hogy az értelmiség és az írók körében általánosak a „burzsoá, antimarxista nézetek”. Ami engem leginkább meglepett e jelentéseket olvasva, az, hogy Révai József, akit a kortársak a mindenkori moszkvai vonal kemény végrehajtójának tekintettek, a követség és fő besúgója, Gergely Sándor szerint elfajzott liberális, aki fő feladatának tekinti az irodalom frontján rágcsáló kártevők védelmét, a „népies nacionalista” Veres Pétertől a „burzsoá nacionalista” Lukács Györgyig. Filippov követségi tanácsos 1952. novemberi jelentése szerint Révai káros módon az ultrabalos írókra irányítja a fő tüzet, ezzel „lényegében támogatva azoknak a burzsoá íróknak és kritikusoknak a harcát ellenük, akik az új magyar irodalom kialakulásának akadályai”. Ilyet a tanácsos csak akkor írhatott le az MDP fő ideológusáról, ha Moszkvában már foglalkoztak leváltása gondolatával. Nem véletlen, hogy Révait 1953 júniusában nem hívták meg Moszkvába a két pártvezetés tanácskozására, majd kitették a kormányból és a PB-ből – ki tudja, mi vár rá, ha Sztálin néhány hónappal tovább él?
Sztálin halála után egyszerre kiderült, hogy Molotov, aki újra külügyminiszter lett, olvasta Kiszeljov Visinszkij által figyelemre sem méltatott követi jelentéseit: magához rendelte és őszinte véleményét kérte Rákosi politikájáról. Az új szovjet vezetés ekkor ugyanis sürgős szükségét érezte a „népi demokráciákkal” való megfelelő és szabályozott kapcsolat kialakításának, az itteni helyzet normalizálásának. Ebben a kezdeményezők – mai ismereteink szerint – Berija, Molotov és Malenkov voltak, de nem azért, mintha „liberalizálni” akartak volna, hanem inkább rendet teremteni, félreállítva az addigi vezetés bal- és jobboldali elhajlóit. Rákosi egyeduralmából – mint Sztálinéból is – elegük volt, s Pesten is jobbnak láttak, akárcsak a Kremlben, egy „trojkát” (Rákosi, Nagy Imre, Gerő), melynek tagjait ki is játszhatják egymás ellen. Ezt tették másfél éven át, s ezt jobb magyarázatnak tartom Nagy felemelkedésére, mint képzelt (semmivel sem bizonyított) kapcsolatait Berijával és Malenkovval, akik ekkor éppen egymás ellen fenték a kést.
A Kremlben folyó hatalmi harcokról ma is vita folyik az orosz irodalomban. Eszerint Sztálin halála előtt a valódi döntéseket hozó „trojka” tagjai Malenkov, Berija és Bulganyin, Sztálin halála után pedig Malenkov, Berija és Molotov, akit az elnökségbe is visszavettek. Az első ember mindenképpen Malenkov volt, Hruscsov pozíciója a leginkább vitatott, de abban megegyezik a szakirodalom, hogy ő memoárjaiban alaposan felértékeli saját szerepét például Berija „hidegre tevésében”. Miután Malenkov miniszterelnököt 1953. március 14-én felmentették a KB első titkárságából, Hruscsov egyelőre informálisan erre a helyre lépett, és a „trojka” „csetverkává” alakult: Malenkov, Berija, Molotov, Hruscsov. A népi demokráciákat illetően fő gondjuk az NDK normalizálása volt, amit leginkább Berija szorgalmazott. (A magyarul kissé suta „új szakasz” kifejezés is fordítás az NDK-ra vonatkozó szovjet párthatározatból.)
1953. június 17-én Beriját Berlinbe küldték, a berlini demonstráció letörésére. A három nap, amíg ott tartózkodott, elég volt az ellene irányuló egységfront létrehozására és letartóztatása előkészítésére. Halálraítéltként hangoskodott már a szovjet és magyar pártvezetés nevezetes júniusi tanácskozásán is, jóllehet ezt ő nem tudta. Ha az ő jelöltje Nagy Imre, vele bukik. Rákosi kísérletezett is ilyen összefüggés konstruálásával. A szovjet és magyar vezetés 1954. május 5-i találkozóján megpróbálkozott azzal, hogy az 1953. júniusi „új szakaszt” Berija provokációjának minősítse. Az addigra az élre tört Hruscsov ezt indulatosan utasította el. Hruscsov e válasza álljon itt végszóként, mert ez a legjellemzőbb az új szovjet vezetés 1953 és 1956 közti magyarországi politikájára:
„Rákosi elvtárs Berija provokációjával magyarázza a hibák éles felvetését, és azt hiszi, hogy miután Beriját agyonlőttük, agyon kell lőni a kritikát is. Ez így nem helytálló. Hibák tényleg voltak, és azokat mi is bíráltuk, nemcsak Berija... Rákosi elvtárs idős és tapasztalt kommunista, kell, hogy bátorságot találjon a hibák elismerésére, és élére álljon azok kijavításának. Nagy elvtárs a másik végletbe esik. Ő helyesen bírált, de nem helyes csak a hiányosságokat látni és csak erre irányítani a párt figyelmét, hanem helyesen kell értékelni az elért eredményeket is... Nagy elvtárs hibákról, Rákosi elvtárs az eredményekről beszél, ezért mondják, hogy a pártnak kettős vonala van, és ez rendkívül káros...”
(Megjelent: Évkönyv 1996/1997 Az 1956-os forradalom a világpolitikában. Nemzetközi konferencia, Budapest, 1996. szeptember 26–29. A konferencia előadásait és vitáit sajtó alá rendezte Bak János. Budapest, 1956-os Intézet. 1997. 37-42. o.