Valerij Muszatov:
Szovjet-magyar kapcsolatok, 1953–1956
[...] A Szovjetunió háború utáni külpolitikáját Kelet-Európa vonatkozásában három alapvető cél határozta meg: a baráti kapcsolatok ápolásával erősíteni a régióban Moszkva befolyását; nem engedni a német revansizmusnak az USA és más nyugati hatalmak által támogatott feléledését; megteremteni a feltételeket a szocializmus felépítéséhez ezekben az országokban. A szovjet politikusok értésre adták, hogy a kelet-európai országok függetlenségének garanciája a Szovjetunióval való együttműködés. A kelet-európai szovjet befolyás alapját, a szovjet zóna területi állandósulását a második világháború győztes hatalmainak potsdami egyezménye teremtette meg. Az 1975-ös helsinki zárónyilatkozatban ez az állapot tükröződött vissza. Európában új realitás csak 1990 után kezdődhetett.
A Szovjetunió külpolitikájában állami nagyhatalmi érdekek keveredtek ideológiai, pártpolitikai motívumokkal. Primátusa természetesen az állami érdeknek volt, ezt érvényesítette Sztálin, mint ahogy utódai is.
Sztálin halála vízválasztó volt a Szovjetunió és a szocialista tábor életében. A kiútkeresés, a sztálini gyakorlattól, az egyszemélyi diktatúrától, az imperializmussal szembeni konfrontációtól való távolodás szinte a temetést követő napon megkezdődött. Az utódok (ti. a sztálinisták és a leninisták) közötti viták, a hatalmi harc a Kreml birtoklásáért 1957-ig elhúzódott. A magyarországi változásokat is ebben a kontextusban, Hruscsov és a Malenkov-Molotov-csoport szembenállásában kell vizsgálni. A desztalinizáció és a torzulások kijavítása ellentmondások közepette zajlott a XX. kongresszusig, és azt követően, a hatvanas évekig is, a neosztálinista hullám kezdetéig. A politikus Hruscsov mint reformer impulzív, de ellentmondásos alak volt. Pártvezéri helyzete is csak fokozatosan szilárdult meg 1953–1956 között.
Az ötvenes évek végén a külpolitikában, a Nyugathoz való közeledést és a vele való dialógusteremtést illetően Moszkva csak részsikereket ért el. Ez hozta magával azt, hogy a népi demokratikus országokkal meglévő kétoldalú kapcsolatokat, amelyek barátsági és kölcsönös segítségnyújtási szerződéseken nyugodtak, az NSZK-nak a NATO-ba való belépése után a Varsói Szerződés létrehozásával erősítették meg. Kialakult a bipoláris világrend. Négy kelet-európai országban szovjet csapatok állomásoztak. Ezzel párhuzamosan folyt a közös gazdasági szervezet kiépítése, olyan szellemben, hogy az egy zárt piac keretei között majd segítse tagjai gazdasági fejlődését és érdekeik egyeztetését.
1954–55-ben vette kezdetét a szocialista országok párt és állami vezetőinek hagyományos találkozóinak sora, csakúgy mint az aktuális problémák megvitatásának (ezek leggyakrabban az ideológia, az agrárátalakítás és a külpolitika területét érintették) szentelt csoportos konzultációk gyakorlata. Moszkvában ezt értették a partnerekkel való normális kapcsolatokon, valamint azt, hogy a partnereknél közreműködnek az új rend erősítésében, és elősegítik annak szélesebb társadalmi támogatottságát. A kinyilatkoztatott egyenlő jogok, a szuverenitás és a függetlenség tiszteletben tartása ellenére a szovjet vezetés ugyanakkor nem ritkán be is avatkozott a népi demokráciák belső, különösen pártügyeibe.
Szeretném azonban azt is hangsúlyozni, hogy 1953 után a vezetők kapcsolatai jóval civilizáltabb formákat öltöttek. A szovjet közreműködés tanácsokat, ajánlásokat jelentett, és azokat nem kísérte megtorló számonkérés. A szovjet vezetők hozzáállását paternalistának is lehetne nevezni – olyan volt ez, mint amikor a nagyobb testvér megleckézteti a nem igazán okos kistestvéreket. Azt megértetni, hogy a szocialista országok vezetései autonómok, hogy önállósulniuk kell, és hogy a felelősséget maguknak kell vállalni saját népük előtt, olyan folyamat volt, ami következetes és kemény munkát igényelt. A kelet-európai rezsimek „gyenge lábakon” álltak, a nép és a hatalom között nagy volt az ellentét. Számukra a moszkvai támogatás ezért is létfeltétel volt, ami viszont egyet jelentett a függőséggel.
1953 után a politikai korrekciók Moszkva iniciatívájára történtek. Ez teljes mértékben igaz Magyarország és az MDP vezetése esetében is. Hogy mennyire komolyan vették az 1953. júniusi magyar változásokat és helyeselték az új vezetés Rákosi-Nagy-féle felállását, bizonyítja, hogy az SZKP KB Elnöksége folyamatosan figyelemmel kísérte, hogy a magyarok hogyan valósítják meg a kapott tanácsokat. Nem volt más iniciatíva. A bizalom váltakozott a bizalmatlansággal. Erről a budapesti szovjet követség dokumentumai is tanúskodnak, ugyanúgy mint a külügyminisztériumi apparátus Molotovnak, illetve az SZKP KB Elnökségének átküldött feljegyzései.
Így 1953-ban a szovjet külügyminisztérium azt észrevételezte, hogy a magyarok „néhány súlyos hibát” követtek el, és „hiányosságok tapasztalhatók” a Moszkvából kapott tanácsok gyakorlatba való átültetését illetően. Kiemelték, hogy Rákosi és Nagy beismerte: az MDP KB nem tett meg mindent a párt mozgósítására a KB júniusi plénumán hozott határozatok megvalósítása érdekében. Az SZKP KB-nak küldött levél szerint erről a két magyar vezető azt mondta, hogy intézkedések történtek a téziseknek a pártszervezetekhez való szétküldéséről, azért, hogy ott jobban megértsék a júniusi plénum határozatait. A helyzet azonban, amint ezt Moszkva is észrevételezte, ennél jóval bonyolultabb volt. A szovjet követség értékelése szerint a plénum határozatait nem ismerte sem a párt, sem a nép, Nagy parlamenti programja pedig, amely ráadásul „hibás tételeket” tartalmaz, a legkülönbözőbb híresztelések útján terjedt el, és a lakosság nem is értette. Sok kérdésre még a pártszervezetekben sem lehetett választ kapni. Ellentmondásos helyzetben volt a sajtó is.
A szovjet vezetést különösen a parasztság körében történtek nyugtalanították: a termelőszövetkezetekből való tömeges kilépések és a vagyon széthordása. Ezzel kapcsolatban 1953 októberében Rákosi Mátyásnak azt tanácsolták, hogy lépjen fel a termelőszövetkezetek szétzüllesztése ellen, s hogy megszilárdításukra hozzanak politikai és gazdasági intézkedéseket, de úgy, hogy közben kerüljék a dolgozó parasztsággal szemben az erőszakot.
A második probléma, ami Moszkvában izgalmat okozott, az egység hiánya, a Rákosi és Nagy közötti ellentét a magyar párt csúcsain. A szovjet követ a helyzetet Naggyal, Farkassal, illetve Gerővel való beszélgetéssel próbálta orvosolni. A Nagyhoz való viszony bonyolult volt. Az azonban tény, s ezt hangsúlyozni kell, hogy Nagy Imre is, aki „az MDP KB-ben kialakult helyzet és Rákosi elvtárs tevékenységének értékelésében erősen szubjektív véleményt nyilvánított”, olyan információkkal szolgált, hogy „Rákosi elvtárs az MDP KB munkájának javítása érdekében nem alkalmazta kellő mértékben a Moszkvában a magyar elvtársaknak adott útmutatásokat”. A Nagy Imrétől kapott tájékoztatás alapján jelenthette a szovjet követ, hogy Rákosi nem ért egyet a moszkvai intenciók némelyikével, különösen azokkal, amelyek az MDP vezetési hibáit kritizálták, és azt is, hogy hasonló az álláspontja a propagandát irányító Horváth Mártonnak is. Moszkvában megjegyezték, hogy Rákosi nem informálja eléggé Kiszeljov követet.
1953 novemberében a szovjet külpolitikai szolgálat úgy értékelte a magyar helyzetet, hogy a júniusi moszkvai találkozó óta ott komoly munkát végeztek. [...] A szovjet követ beszámolt az MDP ideológiai és felvilágosító munkájának súlyos hiányosságairól. Születtek bizonyos deklarációk a pártmunka átalakítására, a gyakorlatban azonban nem történt semmi. A követség feltétlenül szükségesnek tartotta a népfront problémájának tisztázását, mert az nem kap elegendő támogatást az MDP-től. Megjegyezték, hogy Nagy Imre is hasonló véleményen van.
A fő probléma a követségi értékelés szerint az, hogy a Politikai Bizottságban nincs meg a „kellő összeforrottság”. Rákosi a fő kérdéseket máshogy ítéli meg, mint Nagy és Farkas. A munka a régi rend szerint megy. A PB-ben a fő kérdésekről csak hárman nyilvánítanak véleményt: Rákosi, Nagy és Gerő, a többiek hallgatnak. A párt alsóbb szintjein tudnak az egység ilyetén hiányosságairól és az ellentétekről. A szovjet külügyminisztérium a továbbiakban levonja a következtetést: bár Rákosi nemrég kijelentette, hogy a magyar elvtársaknál nem merült fel a moszkvai döntőbíráskodás kérdése, az azonban szükségesnek látszik, hogy a magyaroknak tanácsokat adjanak az MDP KB vezető magjában az egység és az összeforrottság bizonyos fokú erősítésére. Igen lényeges, hogy az SZKP vezetését nyugtalanította az MDP-n belül kibontakozott harc. 1953-ban, noha Nagy Imre parlamenti programbeszédében a szovjet elemzők már akkor is egy sor hibás tételt találtak, e téren még többé-kevésbé objektív következtetésre jutottak, 1954-re azonban ez szemmel láthatóan eltolódott a miniszterelnök tevékenységének kritikája felé. De ezzel együtt is, továbbra is határozott nyomást gyakoroltak Rákosira – különösen a rehabilitációk lassúsága miatt. A szovjet követ az 1954-ben történtekből azt a következtetést vonta le, hogy „az MDP vezető szerepe, ami a magyar népi demokrácia alapfeltétele, meggyengült a párt vezetésében elengedhetetlenül szükséges lenini egység hiánya miatt. A jobboldali opportunista nézetek követői, élükön Nagy Imrével, megtörni igyekeznek a szocialista iparosítást, fellépnek a nehézipar kiemelt fejlesztése ellen, gyengítik a munkatermelékenység növelésére hozott párterőfeszítéseket az ipar és a mezőgazdaság területén. ...A jobboldali opportunisták, akik gyakorlatilag az osztályellenség ügynökeiként léptek fel, gyengítették a munkásosztály és az MDP vezető szerepét, megrendítették az országban a népi demokratikus rendet, ami lényegében egyet jelent a kapitalizmus előtti behódolással. Csak az SZKP vezetése részéről megnyilvánult segítséggel tudtak magyar barátaink úrrá lenni ezeken a veszélyes tendenciákon” – hangsúlyozta a követ. Megjegyezte, hogy Nagy Imrét Vas Zoltán, Horváth Márton, továbbá Farkas Mihály, Apró Antal, Kis Károly és Dögei Imre is támogatja.
Jurij Andropov kritikával illette Rákosi Mátyást is: nincs hatása a Minisztertanács munkájára, elerőtlenítette a Politikai Bizottságot, s mint első titkár, Nagy Imre tevékenysége bírálatában nem áll a kötelező elviség talaján, ezzel szűkíti az egyes észrevételek hatékonyságát és a vita lehetőségét. A követ is jelenti Moszkvába a szovjetellenes jelenségek erősödését, és példaként az 1954-es Nemzetközi Főiskolai Játékokon tapasztalt magyar nézői reagálásokat hozza fel. A jelentések visszatérő témája a magyar társadalomban a burzsoá nacionalizmus veszélye.
Ezeknek az értékeléseknek a tükrében érthetők azok az intézkedések, amelyeket 1955-ben hoztak Nagy Imre ellen. Megkezdődött a „jobboldali elhajlás elleni harc”. Az igazság kedvéért azonban meg kell jegyezni, hogy Moszkvában nem tört ki örömujjongás Rákosi ténykedése okán sem: tisztában voltak azzal, hogy Magyarországon a problémák ettől nem csökkentek. (Az ÁVH volt vezetőjének, Péter Gábornak 1956 nyarán az SZKP KB-nek írt levele újból előtérbe állította Rákosinak a törvénysértésekben való részességét.)
Andropov tudósította Moszkvát arról, hogy a jobboldali opportunista nézetekkel vívott harc az MDP vezetése számára „nehéz feladat”, mivel a jobbos hangulat „eléggé eluralkodott. ... Nagy Imre és társai ezt fel is fogták”. A követ értékelésében Nagy tevékenysége kétszínű. (Moszkvának ígéretet tesz a hibák kijavítására, ezt azonban nem teszi meg, sőt a későbbiekben egyet nem értésének is hangot adott a Moszkvából neki címzett kritikai észrevételeket illetően.)
A szovjet követ további megjegyzései kedvezőek, például: Nagy körül kialakult egy külön politikai platform. Megerősíti, hogy az MDP-ben a baloldali hibák sokkal mélyebben gyökereznek, mint az úgynevezett jobboldali elhajlásé. A Politikai Bizottság a mai formájában nem tudja vezetni az országot. Rákosi újból diktatórikus módszerek alkalmazására törekszik. Nagy Imre Nógrádi Sándort, Szántó Zoltánt, Dögei Imrét, Kádár Jánost, Kovács Istvánt be akarja vinni a PB-be. A KB-be kooptálni kívánja Donáth Ferencet. Az MDP KB – jegyezte meg a követ – nem támogatja ezeket a javaslatokat.
A követ értékelésében Nagy Imre kritizálása keveredik annak hallgatólagos elismerésével, hogy egy sor kérdésben igaza van. Ez lehetett annak hátterében is, hogy az MDP KB tagjai a plénumokon hiába „köszönték meg” az SZKP segítségét, az 1955-ös márciusi plénum munkájában Szuszlov is részt vett.
Az SZKP XX. kongresszusa után a Rákosi-vonal csődjének beismerése már csak idő kérdése volt. Moszkvában azonban szemmel láthatóan halogatták a döntést az első titkár személyéről. Így aztán 1956 júliusában az SZKP-nek igazi krízis közepette kellett megoldást találnia az MDP vezérkarának megújítására. Kezdetben az első titkári posztra Hegedüst gondolták. Mikojan Kovács István jelölését fontolgatta. Végül is – amint ezt később Hruscsov is elmondta – Moszkvában a „tapasztalt elvtársaknak” adtak lehetőséget, és egyezségre jutottak Gerő jelöléséről. Ez durva hiba volt. Biztos, hogy akkor még voltak más variációk is. A magyar Politikai Bizottságban azonban győzött a konzervatívok alkuja.
A budapesti szovjet nagykövetség Rákosi eltávolítása után egy hónappal konstatálta, hogy a helyzet az országban bonyolultabbá vált, azért, mert az MDP vezetése a XX. kongresszus után nem cselekedett határozottan és világosan. A vezetés széthúzó volt. Megjegyezték, hogy az 1956-os júliusi plénum határozatai tisztáztak bizonyos dolgokat, a helyzet azonban továbbra is zavaros: „Barátaink eddig még nem értek el jelentősebb sikereket a hatalom megerősítéséért vívott harcban.” Amíg korábban, 1955-ben a követség csak tapogatódzott Nagy Imrét és társait illetően, most a követ azt kérdezte Moszkvától: mi legyen Naggyal?
Mit tanácsolt vajon Andropov, a követ? Az természetes, hogy a követ azoknak az ajánlásoknak a szellemében dolgozott, amelyeket neki az 1956 nyarán Budapestre érkezett Szuszlov és Mikojan adott át. Ezek a tanácsok azonban nem vallottak különösebb éleselméjűségre. A budapesti követ hagyományos megoldásokat javasolt, amelyek szemmel láthatóan a helyzet evolúciójának ismeretén alapultak. A felkelés lehetőségére komolyan akkor még nem gondoltak. Júliusban azonban már kidolgozták a Különleges Hadtest és a magyar katonaság és rendőrség együttműködési tervét rendbontások esetére. Ezek viszont csupán papíron léteztek a továbbiakban is.
Az SZKP KB Elnökségéhez írt feljegyzésében augusztus végén a szovjet követ javaslatot tett egy Dobi, Gerő, Kádár, Rónai, Hegedüs alkotta delegáció moszkvai meghívására hivatalos tárgyalásra. A Magyarországon zajló vitákkal kapcsolatban Moszkvában tervbe vették egy a szocializmus építésével kapcsolatos elméleti jellegű cikksorozat megjelentetését. A követ azt kérte, hogy 1956 végéig küldjenek Magyarországra neves szovjet pártemberekből álló delegációt. Javasolta, folytassanak nem hivatalos megbeszélést a szabadságukat a Szovjetunióban töltő Gerővel, Kádárral, Rónaival és Horváth Mártonnal. A szovjet követ véleménye szerint erőfeszítéseket kell tenni annak érdekében, hogy Tito és a jugoszlávok elismerjék az MDP vezetését. A követ végül azt javasolta, hogy Gerő és Nagy üljenek le tárgyalni. Ha pedig Nagy nem gyakorol önkritikát, ezzel mint szakadár és mint ellenzéki leleplezi magát. Andropov ajánlotta, hogy Gerőnek világosan adják tudtára, hogy Moszkva egyáltalán nem óhajtja Nagyot a pártvezetésbe. Ami pedig Rákosi hazatérési szándékát illeti, ez a követ ellenkezésével találkozott, és Gerő sem akarta. A követséget aggasztotta a szovjetellenesség növekedése az országban, az értelmiség ellenzéki, Petőfi Kör-ös tevékenysége.
1956 októberében, ahogy a helyzet egyre romlott, a szovjet vezetés a nagykövetség aggodalmat keltő jelentései alapján novemberre tervbe vette Hruscsov budapesti látogatását. A követség komoly megfontolásra ajánlotta a lengyel események megvitatását a magyarokkal. (Hruscsov novemberben meg is érkezett Budapestre, de ekkor már a Kádárral való ismerkedés volt a cél.) Moszkva nem ellenezte Farkas Mihály letartóztatását. Tervek készültek a gazdasági megsegítésről, és Magyarország külső adósságai fedezetéül szolgáló garanciális valutaalap létrehozásáról.
Még 1956 elején Rákosi hitelkérelemmel állt elő, kérte a mentesítést a magyarországi német javak, különösen annak osztrák része utáni törlesztési kötelezettség alól, kérte továbbá a haditechnikai beszerzések, benne a csehszlovákiai harckocsivásárlások mérséklését, és azt, hogy biztosítsanak 100 ezer tonna szovjet gabonát. Vorosilov és Mikojan a felvetések többségére akkor még negatív választ adott. 1956 őszén azonban már teljesen más volt a reakció. Az 1956. október 10-i egyezmény szerint a Szovjetunió kész volt 100 millió rubeles hitelt biztosítani Magyarország számára (60 milliót áru, 40 milliót szabadon felhasználható konvertibilis valuta formájában). A szovjet hitelt bizonyos mértékben csökkentette, hogy Magyarország kötelezettséget vállalt a „Bauxit” nevű uránvállalatba való saját beruházásra.
Amint azt tudjuk, a fukar duplán fizet. 1957 márciusában a Szovjetunió a fegyveres felkelés következményeinek felszámolásához mind konvertibilis valutában, mind nyersanyag és áru formájában, illetve a hadiiparból származó jövedelmek elmaradása miatt kénytelen volt sokkal nagyobb árat fizetni: Moszkva nyakán maradtak ugyanis a korábban Magyarországnak szánt fegyverfeleslegek.
Lényegében tehát azt mondhatjuk: 1953-tól a szovjet vezetés már érzékelte a magyar helyzetben rejtező komoly problémákat, és arra törekedett – megelőzendő a krízist –, hogy stabilizálja szövetségese helyzetét. Komoly beavatkozás azonban csak 1953-ban történt. Mindaz azonban, amit a szovjet vezetés tett, megmaradt az MDP politikájának korrigálását jelentő kereteken belül, arra irányult tehát, hogy a legszembetűnőbb politikai hibákat, tévedéseket kiküszöbölje. Ehhez a már ismert megoldásokat alkalmazták: tanácsok, instrukciók a párt legfelsőbb vezetésének, gazdasági segítség. Ahogy folyt a harc a hatalomért a szovjet vezetésen belül, ahogy a desztalinizáció zajlott, úgy avatkozott be a szovjet vezetés az MDP politikájába – hol közvetlenül, hol burkoltan. Ezt bizonyítja a moszkvai káderpolitika is. Nem volt bőséges a választék. Moszkva szemében Nagy opportunista volt, Kádárt nem ismerték eléggé, s tartottak attól, hogy 1951–1954 közötti törvénytelen börtönbüntetése okán ő a „sértett ember”. Az olyan, lényegében már önmagát túlélt politikusfigura pedig, mint amilyen Rákosi volt, ezt a helyzetet használta ki – mindazzal együtt, hogy ereje már rég megkopott. Az SZKP helyzetértékelései és politikai prognózisai sem tanúskodtak mindig mélységről, alaposságról. Az idejétmúlt, konzervatív klisék küzdöttek a politikai újítási kísérletekkel. Ám a valóságban még a XX. kongresszus után sem akadt senki sem, aki levonta volna a következtetést, hogy a sztálini rendszer zsákutca, s hogy a kommunista párt politikájának kardinális megváltoztatására van szükség. Azt, hogy az 1956-os felkelés az államszocializmus globális krízisének jele, s hogy a Szovjetunió kelet-európai politikájának hiányosságai szolgáltatták az egyik okot az 1956-os népmozgalmakhoz, csak később ismerték fel. A szovjet kormány 1956. október 30-i nyilatkozata – amint az ismeretes – tartalmazott néhány önkritikus elemet. Ami pedig a hozzászólók véleményét illeti: Nagy Imre egyes hiteles megjegyzései és reformer szemléletű javaslatai nem jobboldali revizionizmusként értékelendők. A helyzetet bonyolította a szovjet-jugoszláv ellentét a „nemzeti kommunizmus” kapcsán. A moszkvai vezetés számára a magyar felkelés – nem úgy, mint a lengyel események – bizonyos értelemben a váratlanság erejével hatott. A Kreml nehéz választás elé került. A kapkodás és a zavarodottság napjai után október 31-én döntés született: ismét erőt kell alkalmazni, Budapesten másik kormányt kell hatalomba helyezni.
A döntés meghozatalában nemcsak az SZKP vezetésének belpolitikai megfontolásai játszottak fontos szerepet. Hozzájárult ehhez Kína és a magyar nemzeti kisebbségekkel rendelkező, szomszédos szocialista országok állásfoglalása is, ugyanúgy mint a szuezi válság. Amint az újonnan napvilágra került dokumentumokból kiviláglik, Hruscsov nem tartott az Egyesült Államok beavatkozásától, nem félt attól, hogy Magyarország miatt nagyobb európai konfliktus robbanhat ki, bár a nyugati határokat minden eshetőségre készen szovjet hadosztályokkal fedette le. [...] Az adott történelmi helyzetben Hruscsov nem léphetett volna mást. Bizalmával Kádárt, a reálpolitikust tüntette ki. Kádárnak és elvbarátainak természetesen volt egyfajta társadalmi bázisa, hiszen máskülönben nem tudták volna végigvinni az ország konszolidációját. Csak szovjet tankok segítségével ezt nem lehetett volna megcsinálni. Azt is el kell mondani, hogy mind Nagy, mind Kádár magyar hazafi és egyben kiemelkedő politikus volt. Mindegyikőjüknek megvan a maga történelmi helye és saját nézetrendszere a nemzeti érdekek védelméről. És mindkettőjüknél megtalálhatók bizonyos „rossztétemények” is, amint azt a régi kommunista politikusokról szólván Margaret Thatcher megjegyezte: egyikük sem volt angyal, mindegyiküknek megvolt a saját „sötét foltja”. Magyarország mindhárom kommunista vezetőjére, Rákosira, Nagyra és Kádárra is tragikus vég méretett ki. Nagy Imre gondolatai, ahogy a Prágai Tavasz vezéralakjainak tervei is, megvalósítatlanok maradtak. Végső soron azonban a „kádárizmus” hatvanas-hetvenes évekbeli reformprogramja tette lehetővé Magyarország számára a békés átmenetet demokratikus fejlődéséhez és a piacgazdasághoz. [...] (Ford.: Ságvári György)
(Megjelent: Évkönyv 1996/1997 Az 1956-os forradalom a világpolitikában. Nemzetközi konferencia, Budapest, 1996. szeptember 26–29. A konferencia előadásait és vitáit sajtó alá rendezte Bak János. Budapest, 1956-os Intézet. 1997. 43–48. l.)