Vjacseszlav Szereda:
Szovjet döntéshozatal, 1956. október 23–30.
Az utóbbi egy-két esztendőben az ’56-os magyar forradalomra vonatkozóan tetemes mennyiségű dokumentum került elő az oroszországi levéltárakból. Ezek alapján képet nyerhettünk arról, hogy mit tett a szovjet hatalmi gépezet az 1956-os magyar válság „megoldásáért”. A hogyanról és a miértről pedig, vagyis arról, hogy a moszkvai döntések Magyarországról milyen körülmények között és milyen tényezők hatására születtek azokban a kritikus napokban, hogy voltak-e döntési alternatívák, nézeteltérések vagy esetleg személyi összecsapások a magyar kérdés körül a szovjet vezetőségben, mindezekről a kérdésekről sokkal kevesebb megbízható információval rendelkeztünk, s amit tudni lehetett, azt is inkább a közvetett források, visszaemlékezések, mintsem konkrét történeti adatok alapján tudhattuk.
Nemrég azonban a moszkvai Elnöki Levéltárból előkerült a „koronadokumentum”, amelynek segítségével Rainer M. Jánossal [...] megkíséreljük rekonstruálni azt a drámai fordulatokban bővelkedő döntéshozatali folyamatot, amely 1956 októberében-novemberében zajlott le a Kreml falai között. Az SZKP korabeli dokumentációját ismerve kivételes szerencsének kell tartanunk, hogy viszonylag részletes feljegyzések készültek (és meg is maradtak) a szovjet pártelnökség – az akkori Politikai Bizottság – azon üléseiről, ahol Hruscsov és társai Magyarország sorsáról döntöttek. [...]
1956 minden egyéb nagy horderejű bel- és külpolitikai esemény – a XX. pártkongresszus, a lengyel válság, a szuezi háború – ellenére Hruscsovék számára kétségkívül a „magyar ügy” éve volt. Amint eddig is tudtuk, 1956 májusától decemberéig több mint hússzor foglalkoztak a Kremlben fő napirendi pontként „Magyarország kérdéseivel”. De mivel a hivatalos határozatokat általában úgy fogalmazták meg, hogy néha nem is érthető, tulajdonképpen mi volt a döntésük, csak most, a Malin-féle feljegyzések ismeretében állapíthatjuk meg teljes bizonyossággal és pontos dátumokkal, hogy e sok alkalom között legalább hétszer hoztak oly lényegbevágóan fontos döntést a Kremlben, amely közvetlenül befolyásolta a Magyarországon zajló eseményeket.
Előrebocsáthatom: majdnem mindegyiket a felemásság, a krónikus elkésettség vagy a tényleges társadalmi folyamatok olyan félreismerése jellemezte, hogy ezt utólag csakis azzal a ténnyel lehet magyarázni, hogy a XX. kongresszus után a keleti blokkra vonatkozóan az SZKP vezetői nem rendelkeztek semmilyen konkrétabb, a puszta retorika szintjét meghaladó újító stratégiával vagy elképzeléssel. Már az első ilyen kulcsfontosságú döntést, amelyet július 12-én hoztak (Rákosi Mátyás támogatásáról), a következő napon, mihelyt a Budapestre kiküldött Anasztasz Mikojan tájékozódott a rendkívül kiélezett magyarországi helyzetben, a moszkvai Elnökségnek felül kellett vizsgálnia. (Lényegét tekintve persze érvényben maradt az eredeti döntés, mert a Rákosi leváltását követő hónapokban is Moszkva azt támogatta Magyarországon, amit Rákosi képviselt.) A további hasonló, a magyar eseményeket meghatározóan befolyásoló döntéssorozat már a forradalom időszakához, annak ismert fordulataihoz kapcsolódik. Hogy lássuk az összefüggést, csak fel kell sorolni a dátumokat: október 23., 28., 30., 31., november 3. (ez utóbbi napon Kádár János kormányfői kinevezéséről döntött az Elnökség). A folyamatosan napirenden levő, „magyar ügyekkel” kapcsolatos számtalan kérdés közül, amelyről a november 4. előtti-utáni napokban döntött a Kreml, még egy kérdésről mondhatjuk azt, hogy az előbbiekhez hasonló súlyú, történelmi felelősséggel járó döntések sorába tartozott. Bár ez a bizonyos – hetedik – döntés kívül esik kijelölt témánk időkeretein – 1956. november 27-éről van szó –, mégis meg kell említenünk. Ekkor adott az Elnökség utasítást a KGB-nek, a Honvédelmi és a Külügyminisztériumnak arra, hogy gyűjtsenek anyagot „Nagy Imre diszkreditálásához”, amit a vonatkozó feljegyzés rendkívüli szűkszavúsága ellenére sem lehet másképpen értelmezni, mint a forradalom (az akkori szovjet értelmezésben természetesen: ellenforradalom) főbűnösének a kijelölését. De térjünk vissza az előzményekhez.
Furcsa módon az SZKP hivatalos dokumentumai között egyáltalán nem szerepel a szovjet csapatok budapesti bevonulására vonatkozó határozat, holott – miként ez Malin feljegyzéseiből kiderül – október 23-án, az elhangzottakból ítélve, moszkvai idő szerint 22–23 óra között ülésezett a szovjet pártelnökség, és határozatot is hozott ez ügyben. Nehezen hihető, hogy a Kreml-beli „areopagiták” saját maguk előtt is el akarták volna titkolni döntésüket. Az sem valószínű, hogy a kérdés azért nem került be az Elnökség szigorúan titkos hivatalos jegyzőkönyvébe, mert akkor még nem volt kéznél Gerő Ernő vagy Hegedüs András segítségkérő levele. (Jellemző egyébként, hogy a magyar pártvezető többszöri szóbeli sürgetése, amellyel október 23-a folyamán a szovjetekhez fordult, szóba se került az Elnökség ülésén.) A hivatalos jegyzőkönyv hiányának oka inkább az lehetett, hogy a határozat elfogadásánál – most első ízben – megszegték az egyhangú határozathozatalnak a szovjet vezetés számára mindaddig szent elvét: a testület egyik tagja, Mikojan, nem értett egyet a döntéssel. Hasonló esetekben máskor elnapolták a kérdést, most azonban ezt nem tehették meg.
Zsukov marsall rövid tájékoztatója után (amelyet Malin három mondatba tömörített: „Százezres tüntetés Budapesten. Felgyújtották a Rádiót. Debrecenben elfoglalták a megyei pártbizottság és a BM megyei főosztálya épületét”) a beavatkozást Hruscsov kezdeményezte, amelyet Bulganyin miniszterelnök nyomban helyeselt. Mikojan pedig, aki a nem formális szovjet hierarchiában a második embernek számított, azt az álláspontot fejtette ki, hogy „végezzék el a rendcsinálást maguk a magyarok. Ha bevonulnak csapataink, elrontjuk magunknak a dolgot. Próbálkozzunk politikai lépésekkel, és csak azután vonultassuk be csapatainkat”. Mikojan szerint „olcsóbb megoldás lett volna Nagy Imrére bízni a feladatot, hogy úrrá legyen a mozgalmon”. Ezt a javaslatot – különösen a Nagy Imrére vonatkozó részt – Molotov határozottan elvetette. Bár az eseményekről, mint Zsukov tájékoztatójából is láthatjuk, elég szórványos híreik voltak, az Elnökség többi tagja, illetve a póttagok, Zsukov honvédelmi és Sepilov külügyminiszter, szintén a beavatkozás mellett foglalt állást. Többen hangsúlyozták, hogy a helyzet gyökeresen különbözik a lengyelországitól. (Ebben igazuk is volt.)
Végül Hruscsov kompromisszumos javaslatot terjesztett elő: katonailag be kell vonulni Budapestre, ugyanakkor Nagy Imrének is be kell kapcsolódnia a kormány munkájába, de egyelőre nem miniszterelnöki poszton. Még egy javaslata volt – az is kompromisszumos –, hogy Szuszlovot és Mikojant, akik általában is eltérő állásponton voltak a magyar ügyeket illetően, küldjék ki Budapestre.
A sok elkésett moszkvai lépés mellett az október 23-i végzetesen elsietett volt. Nem azért, mert Budapesten akkor még alig dördült el néhány lövés a Rádiónál, emberáldozatuk sem volt még az eseményeknek, hanem mert e döntés következtében megváltozott a felkelők magatartása. Nemcsak saját maguknak „rontották el a dolgot” (értsd: felszították a szovjetellenességet), de megbénították a (mégis) kormányelnöki posztra kerülő Nagy Imrét is. A magyar forradalomból pedig nemzetközi ügyet, a nagyhatalmakat is érintő válságot csináltak.
A következő néhány napban a szovjet pártelnökség előbb más kelet-európai országok – Bulgária, Csehszlovákia, NDK – Moszkvába rendelt vezetőivel, majd a Liu Sao-csi által vezetett népes kínai küldöttséggel konzultált. Csak október 28-án kezdtek bele a magyarországi helyzet beható megvitatásába. És ez a vita, mint a feljegyzésekből láthatjuk, majdnem folyamatosan tíz napon keresztül, november 6-ig tartott. A Kremlben ráébredtek arra, hogy Magyarországon nem elszigetelt csoportok, holmi „fasiszta bandák” randalírozásáról van szó, hanem arról, hogy a társadalom – és nem utolsósorban a munkásosztály – jelentős része felkelt a rendszer és a védelmére vezényelt szovjet csapatok ellen (Hruscsov: „A helyzet súlyosbodik... Kádár hajlik arra, hogy tárgyalásokat folytasson az ellenállási gócokkal... A munkások támogatják a felkelést”). Ezen a napon az MDP Politikai Bizottsága – Mikojan jelenlétében és jóváhagyásával – határozatot hozott a felkelés átértékeléséről. Szuszlovot Budapestről Moszkvába rendelték, hogy tájékoztassa az Elnökséget a magyarországi fejleményekről. Az egyre kilátástalanabb helyzetben az amúgy sem egységes szovjet vezetőségben kialakultak a frontvonalak. Előbb a „kemény” vonal képviselői (Molotov, Vorosilov, Kaganovics) sorakoztak fel. Vorosilov a felkelés erélyes elfojtását, egy új kormány felállítását szorgalmazta, és kíméletlen szavakkal ostorozta Mikojan és Szuszlov budapesti tevékenységét: „Az amerikai ügynökség aktívabban dolgozik, mint Szuszlov és Mikojan elvtárs” – mondotta. Azután a másik tábor – Szaburov miniszterelnök-helyettes, Zsukov, de Malenkov is – lendült támadásba, rugalmasabb taktikát javasolva. Közben Hruscsov, úgy látszik, elég tanácstalanul, felvázolta a lehetséges alternatívákat: egy „bizottság” (vagyis ellenkormány) alakítása, amely kezébe veszi a hatalmat – ezt ő „a legrosszabb változatnak” minősítette; a másik: megtartani a meglévő kormányt, ami azzal a veszéllyel járhat, hogy „Nagy Imre ellenünk fordul”, és „követelni fogja a tűz beszüntetését és a csapatok kivonását”, ami után „jön a kapituláció”.
A hosszú, talán tíz óránál is tovább tartó, nehezen követhető vitában Bulganyin, Zsukov, Hruscsov felszólalásai alapján végül kialakult az az álláspont, amelynek október 23-án még lett volna értelme: támogatni kell Nagy Imrét, aki Kádárral együtt az október 28-i kormánynyilatkozat szellemében – a szovjet csapatok segítsége nélkül – cselekedve, talán meg tud birkózni a felkelők radikálisabb részével, ha azok nem teszik le a fegyvert. „Máskülönben megszálláshoz kellene folyamodni – hangoztatta Bulganyin. – Ez kalandorságba sodorna bennünket.” Kaganovics is meginog: „Menjünk bele abba, hogy támogatjuk a kormányt.” Malenkov amnesztiát javasol a felkelők számára. Molotov is – bár óvatosságra int – egyetért Nagy Imre támogatásával. Vorosilov az utolsó, aki megadja magát, noha szavai inkább a pánikkal határos kétségbeesésről tanúskodnak, mint józan belátásról: „Ha legalább egy csoport létrejött volna, ott lehetett volna hagyni a csapatokat. Nincs kire támaszkodni. Különben háború (lesz).”
Figyelemre méltó, hogy az október 28-i szovjet álláspontot, ahogy a feljegyzésekből látható, két olyan szempont is befolyásolta, amely három nappal később már nem tűnt annyira komolynak a szovjet vezetők számára. Mindkettőt Hruscsov vetette fel. Az egyik: „(A felkelés) átterjedt a vidékre. A katonaság átállhat a felkelőkhöz.” A másik ok az aggodalomra a Közel-Keleten most kialakuló veszélygóc, de a várható angol, francia magatartásra Hruscsov egyelőre nem úgy tekint, mint a lehetséges alibire, hanem olyan példát lát benne, amelyet a szovjeteknek nem szabad követniük, ha nem akarják elveszíteni a békeszerető világhatalom nehezen kialakított arculatát. „Az angolok és a franciák most kezdenek bajt keverni Egyiptomban – mondja Hruscsov. – Ne kerüljünk velük egy társaságba.”
Október 28-án úgy látszik a Kreml néhány lépéssel meghátrált az elől a gondolat elől, hogy háborút kezdeményezzen egy „baráti szocialista ország” ellen. Sőt a következő elnökségi ülésen, amelyre október 30-án került sor, újabb radikális lépést tettek. Közben, 29-én, valószínűleg nem üléseztek: alighanem ez volt az a bizonyos nap, amikor Hruscsov (ezt le is írja híres emlékirataiban) a kínai delegációval folytatott végeérhetetlen tanácskozást a Lipki nevű egykori sztálini dácsában. Erről számol be az elnökségnek az október 30-i ülés elején.
1956. október 30. a hruscsovi időszak egyik talányos, sokáig megfejthetetlen napja. Az SZKP KB első titkára aznap a következő szavakkal nyitotta meg az Elnökség ülését: „Ma el kell fogadni a nyilatkozatot a csapatoknak a népi demokratikus országokból való kivonásáról (ezeket a kérdéseket meg kell vitatni a Varsói Szerződés ülésszakán) azon ország véleményének figyelembe vételével, amelyben csapataink ott tartózkodnak”. És folytatta: „Ez az álláspontja a KKP (Kínai Kommunista Párt) KB egész Politikai Bizottságának”. Nincsen okunk kételkedni abban, hogy Mao küldöttei azt tartották moszkvai missziójuk elsődleges feladatának, hogy kihasználva a „Nagy Barát” szorult helyzetét, meggyengítsék az SZKP hegemóniáját a kommunista világmozgalomban.
Ezek után meglepő dolgok hangzottak el néhány szovjet politikus szájából. Bulganyin miniszterelnök helyeslő szavai után a keményvonalas Molotov szögezte le véleményét: „Ma meg kell írni a felhívást a magyar néphez, hogy haladéktalanul kezdjünk tárgyalásokat a csapatok kivonásáról...” Érdemben mások sem kifogásolták a később híressé vált nyilatkozat ötletét, a táborral való kapcsolatok alapos felülvizsgálatát. Némi vita csak akörül folyt, hogy két nyilatkozat legyen-e (a magyarokhoz, illetve az egész szocialista táborhoz), vagy meg kell elégedni egy közös deklarációval. Egyesek – mint Vorosilov és Kaganovics – óvtak a túlzott önkritikától. Mások viszont – ott és akkor – épp az ellenkezőjére mutattak hajlandóságot. Sepilov külügyminisztert idézzük: „Az események alakulása megmutatta, hogy a népi demokratikus országokkal kapcsolataink válságban vannak... Fel kell tárni a mélyen fekvő okokat... Ki kell küszöbölni a parancsolgatás elemeit... A nyilatkozat – az első lépés... Magyarország kormányának egyetértésével hajlandók vagyunk kivonulni”. Zsukov marsall (talán az övé a legmeglepőbb kijelentés Malin október 30-i feljegyzésében): „Egyetért a Sepilov elvtárs által előadottakkal... A csapatokat ki kell vonni Budapestről, ha szükséges, Magyarországról is. Számunkra ez katonai-politikai lecke... Ha továbbra is makacskodunk, nem lehet tudni, mi fog történni.” Még egy felszólalásból érdemes idézni, Szaburov miniszterelnök-helyetteséből, aki lényeglátás dolgában páratlan: „A XX. kongresszuson jó munkát végeztünk, de utána nem álltunk a tömegek körében kibontakozó kezdeményezések élére. Nem lehet a nép akarata ellenére vezetni... Az események uszályába kerülhetünk...” Néhány óra elteltével elkészült a nyilatkozattervezet, újabb önkritika közepette, komolyabb ellenvetések nélkül fogadták el, s intézkedtek, hogy szövegét haladéktalanul olvassák fel a moszkvai rádióban, és juttassák el Budapestre.
Közben újabb hírek is érkeztek Magyarországról. Nagy Imre bejelentette a többpártrendszer visszaállítását. Kormányán belül szűkebb kabinet létesült. Mindez aligha erősítette a szovjet pártelnökség önbizalmát, hitét az elfogadott nyilatkozat helyességében.
Végül még két hír érkezett külföldről: az egyik Pekingből, a másik Rómából, majdnem azonos tartalmú üzenettel. Mao is, akinek a véleményét Liu Sao-csi személyesen tolmácsolta az Elnökség tagjainak, mint a KKP KB újabb állásfoglalását, Togliatti is, aki saját nevében küldött levelet, mert az Olasz Kommunista Párt vezetése kettészakadt a magyar események megítélésében, épp az ellenkező álláspontra helyezkedett a magyar eseményeket illetően, mint az iménti (ugyancsak kínai sugallatra született) szovjet nyilatkozat. Mindketten lényegében ugyanazt hangsúlyozták: nem szabad a csapatokat kivonni Magyarországról, nem bíznak Nagy Imrében, irányítása alatt Magyarországon csak reakciós irányban haladhatnak tovább a dolgok... Ezek után következett az a bizonyos, Hruscsov emlékirataiban ecsetelt álmatlan éjszaka, október 31-re virradóan.
(Megjelent: Évkönyv 1996/1997 Az 1956-os forradalom a világpolitikában. Nemzetközi konferencia, Budapest, 1996. szeptember 26–29. A konferencia előadásait és vitáit sajtó alá rendezte Bak János. Budapest, 1956-os Intézet. 1997. 49–52. l.)