Borbándi Gyula:
A Szabad Európa Rádió és a magyar forradalom
A Magyar Írók Szövetsége 1956. szeptember 17-i közgyűlése – amelyen leszavazták a régi tisztségviselőket, és addig mellőzött írókat választottak a vezető testületekbe –, valamint Rajk László és társai október 6-i demonstrációvá lett nyilvános újratemetése után valószínűnek látszott a politikai elit átalakítása és a kommunista rendszerrel összeegyeztethető reformok bevezetése. A SZER magyar szerkesztői úgy látták, hogy bekövetkezik Nagy Imre visszatérése a kormányfői tisztségbe, és feltehetően a párt élére is kerül, lecserélik a kompromittált sztálinistákat, visszaáll, sőt kibővül az „új szakasz”-politika, meggyorsul a politikai foglyok, internáltak, deportáltak szabadon engedése és jogaik visszaállítása, az üldözöttek rehabilitálása, és tovább tágul az 1956-ban is folytatódott kis szabadságok köre, növekszik a fogyasztási javak termelése, és emelkedik az életszínvonal. Mindez akkoriban nagy eredménynek és fejlődésnek számított volna.
A magyar kommentárok és hírmagyarázatok e remények és várakozások jegyében készültek, a követelések a kommunista rendszer lehetőségein belül maradtak. 1956 októberében még nem használták az „emberarcú szocializmus” kifejezést, de valami olyasmit ajánlottak következő lépésként a SZER munkatársai. Minden mélyrehatóbb változás az adott körülmények között elérhetetlennek látszott.
[...]
1956. október 23-án [...] az osztályon semmi jele nem volt annak, hogy az elkövetkező napokban rendkívüli események történnek. Semmi sem látszott utalni arra, ami bekövetkezett, még olyan békés fordulatra sem, amely Lengyelországban ment végbe. A munkatársak egy része szabadságon volt, a szabadnapjait is kivette mindenki, akinek joga volt rá. [...] keddi nap is a szokott módon és műsorrenddel indult. Napközben ugyan hallottuk a Kossuth Rádió híreit a tervezett diákfelvonulás betiltásáról, majd engedélyezéséről, de még az sem keltett különösebb izgalmat, hogy a rádió szerint megkezdődött a felvonulás, és annak bejelentése, hogy este 20 órakor közvetítik Gerő Ernő beszédét. A Lehallgató Osztályon még meghallgattam a Gerőék belgrádi útjáról kiadott hivatalos közleményt és a pár nappal korábbi Petőfi köri vitát a „Kertmagyarország” tervéről. [...]
Amikor később a forradalom kirobbantásának amerikai előkészítéséről és rádiónknak abban játszott szerepéről szóló szovjet és kommunista történeteket olvastam, el kellett mosolyodnom. Miféle előkészítés volt ez? A forradalmat állítólag elindítók október 23-án, munkaidő után szépen hazamentek, vacsoráztak, és mint magam, filmet néztek, ahelyett, hogy készültségben az őrhelyükön álltak volna és a történéseket irányították volna.
Másnap, október 24-én valóban sokan már a munkaidő kezdete előtt az Englischer Gartenben, a rádió épületében voltunk, hogy tájékozódjunk a hírosztályon és a rádiólehallgatóban, mi történt az éjszaka. Akkor döbbentünk rá, hogy kitört a forradalom. A részleteket azonban nem azonnal, hanem csak később, a nap folyamán tudtuk meg.
Az imént említett október 23-i viszonylagos belső nyugalmat és az izgalmak elmaradását talán az is magyarázhatta, hogy a felvonulásból és tüntetésből még nem kellett feltétlenül fegyveres összetűzésre számítani. A szovjet harckocsik megjelenése a főváros utcáin ugyanazt a hatást válthatta volna ki – amire feltehetően az oroszok gondoltak is –, hogy nyomában, akárcsak Kelet-Berlinben, a tüntetők azonnal visszavonulnak. A magyarokat azonban nem félemlítették meg a tankok, hanem – mindenki csodálatára és a szovjet kommunisták megrökönyödésére – szembeszálltak velük, és visszalőttek. A felkelés valósága és a forradalom kirobbanása voltaképpen október 24-én tudatosodott a SZER munkatársaiban.
Felidézve a majd négy évtized előtti 1956. október 24-ét, nem emlékszem, hogy bármiféle eufóriába, örömmámorba törtünk volna ki, levertek sem voltunk, legfeljebb némi szorongás és bizonytalanság fogott el, hová fejlődnek az események, mi lesz a sorsa a felkelésnek, hogyan viselkednek a hajnalban Budapestre érkezett szovjet katonai alakulatok, és lesz-e szabadság abból, ami előző este elindult. Az arcokon inkább gond és aggodalom volt látható, kevésbé öröm és önelégültség, habár szívünk mélyén mindnyájan boldogok voltunk, hogy a magyar nép igyekszik lerázni az idegen igát, és ennek bekövetkezéséhez valamivel talán mi is hozzájárultunk.
Érdekes módon, még most sem állt be valamilyen rendkívüli állapot. A szabadságon lévőket nem hívták vissza, és akire nem volt feltétlenül szükség, kezdhetett szabadságot, vagy kivehetett szabadnapot. A napi műsoridő, mint korábban, reggel 5 órától (vasárnap 7 órától) éjfélig, 24 óráig tartott. Ezt követte a 0:40-től 1:10-ig közvetített –Éjjeli őrjárat című – félórás műsor. Hétköznapokon tehát 19 1/2 órát adott a SZER Magyar Osztálya. A műsorrend nem borult fel, legfeljebb a követelményeknek megfelelően módosult, kiegészült. A témaválasztásban azonban természetesen tekintettel kellett lenni az időre, amelyben a műsorok elhangzanak. A szerkesztőségben sem lehetett a munkát egyformán és méltányosan elosztani, hiszen a képességeknek, érdeklődési köröknek és munkabírásnak megfelelően voltak, akik az átlagosnál többet és voltak, akik kevesebbet teljesítettek. A forradalom két hete alatt a munka tetemes része azokra hárult, akik politikai és főleg akik magyar politikai és társadalmi kérdésekkel foglalkoztak. Azok többsége késő estig dolgozott, hogy a legújabb fejleményekre is reagálhasson, és a rádió mindig időszerű legyen. Kijutott a munkából a titkárnőknek, gépírónőknek, bemondóknak is, hiszen a normális munkaidőt felrúgva addig kellett a házban tartózkodniok, ameddig szükség lehetett rájuk. Vonatkozott ez a hírosztály tagjaira is, közülük némelyek éjjeli szolgálatot is elláttak. Különös súly helyeződött a rádiólehallgató részlegre, amelynek nemcsak a szokottnál gyorsabban kellett dolgoznia, nehogy a szerkesztőség bármiről lemaradjon, de a vidéki adók elindulásával naponta a megszokott többszörösére nőtt a lehallgatandó és leírandó anyag. A beosztottak minden hírt, beszédet, beszámolót, tudósítást elhangzása után azonnal legépeltek, és a nyolc karbonmásolatot nyomban eljuttatták a főszerkesztőnek, hírosztálynak, kutató és elemző osztályoknak, valamint egyik-másik politikai cikkírónak, akik haladék nélkül feldolgozták. Sokszorosításra és szélesebb körű elosztásra csak később került sor.
Ami a hírforrásokat illeti, a legfontosabbak a Kossuth és Petőfi Rádió, a vidéki állomások, majd a forradalmi adók voltak. A napilapok olykor 2–3 napos késéssel érkeztek, sok közben megszűnt, a helyükbe lépő forradalmi lapok azonban nem jutottak el Münchenbe. Aminthogy a röplapok sem. Viszont, amilyen mértékben bejutottak Magyarországra nyugati újságírók, olyan mértékben szaporodtak a Budapestről és a vidéki városokból érkezett hírügynökségi jelentések és laptudósítások, valamint változatlan mennyiségben a nyugati kommentárok. És az a kevés reakció is, amelyet a szovjet és a kommunista sajtó nyújtott. A szovjet tömb országainak tájékoztatási politikáját az elhallgatás jellemezte, és ha néha megjelent tudósítás és kommentár, az teljesen egyoldalú, hazug és gyűlölködő volt. Arról végképp nem lehetett helyi forrásból megtudni semmit, hogy a szomszédos és más kommunista rendszerű országok népe hogyan reagált a magyarországi hírekre. Így például csak évekkel később lehetett értesülni arról, hogy a budapesti forradalom kitörése milyen visszhangot váltott ki a romániai magyarok között, és milyen következményekhez vezetett az erdélyi egyetemi ifjúság és értelmiség körében. A részletek csak hosszú évek után váltak ismertté.
Pár nap alatt a SZER müncheni magyarjai hozzászoktak a megváltozott viszonyokhoz és az új munkabeosztáshoz. Feladatát mindenki igyekezett pontosan és lelkiismeretesen elvégezni. A napi munka megszűnt rutin lenni. Újból úrrá lett a munkatársakon az az izgalom, amely az induláskor fogta el őket. A tudat, hogy valami fontos történelmi eseménynek a részesei – miként öt évvel ezelőtt – ismét lelkesítő erővé vált. Zokszó nélkül vállaltak minden többletmunkát, és magánéletüket teljesen háttérbe szorítva a tennivalókra összpontosították energiáikat.
A napi központi (rádiós nyelven amerikainak nevezett) és a magyar szerkesztőségi értekezletek jelentősége csökkent, hiszen a helyzet úgyszólván óránként változott, és a konferenciák helyett inkább a szűk körű, személyes megbeszélések feleltek meg a követelményeknek. A politikai tanácsadó naponként olykor többször is beszélt a magyar főnökkel, az pedig a szolgálatban lévő szerkesztőkkel. Az amerikai irányítás nemigen volt észlelhető. Megjelentek ugyan irányelvek és útmutatások, a kutatóosztály által készített elemzések, de azok inkább egy-egy esemény feldolgozásának módját és kevésbé a politikai állásfoglalást érintették. Így hát a Magyar Osztály – némely kivételtől eltekintve – viszonylagos szabadságot élvezett mind a témák kiválasztásában, mind az események kommentálásában. Ha valakinek valamilyen ötlete támadt, elment a főnökhöz vagy szólt az olvasószerkesztőnek, és ha elfogadtatott, kezdhette a kéziratírást. Gyakran előzetes megbeszélés nélkül születtek kéziratok, amelyek azután vagy levegőre kerültek, vagy nem. Központi vezetésről, pontosan megfogalmazott koncepcióról és egységes állásfoglalásról nem volt szó.
Érdekes, hogy a forradalom két hete alatt a magyar szerkesztőség egyetlen alkalommal sem ült össze azzal a szándékkal, hogy az eseményeket és lehetőségeket átgondolja, a követendő utat és magatartást eldöntse. A szerkesztőség munkáját végig a rögtönzés jellemezte. Nem járt sok haszonnal az sem, ha például New Yorkból politikai vonatkozású utasítás érkezett. Mintha a Szabad Európa Rádió is követte volna azt az előkészület és vezetés nélküliséget, szervezetlenséget és spontaneitást, amely a magyar forradalmat jellemezte.
A politikai tanácsadó, William Griffith naponta küldte New Yorkba a müncheni helyzetelemzést, amely többnyire nagyon szakszerű, józan, érzelmektől mentes volt. Az a koncepció, amely a feszültségek szítása és az indulatok felkorbácsolása helyett a gradualizmust, a fokozatosságot és a békés átmenetet pártfogolta, a müncheni amerikaiak – Griffith, Paul Henze és a politikai tanácsadó más munkatársai, valamint Allan Michie, az európai igazgató helyettese és a helyi ügyvezetés tagjai körében továbbra is érvényesnek számított, és meghatározta magatartásukat. Megfigyelhető volt azonban, hogy a New York-i elemzésekben kevesebb volt a tartózkodás és a mérséklet. Mintha ott erősebben hatott volna a központi emberek és az amerikai magyar politikusok egy jelentős hányadának befolyása. Ezt viszont a forradalom oly irányának a támogatása jellemezte, amely Nagy Imre és a hozzá hasonló revizionista kommunisták részvétele nélküli, konzervatív-keresztény-nemzeti jellegű kibontakozás felé mutatott. Ennek a jövőképnek nemcsak a magyar emigráció úgynevezett jobboldalán, de a Szabad Európa Bizottságában is voltak támogatói. Nem csoda, hogy a müncheni szerkesztőségben is akadtak, akik a mértéktartó Griffith helyett inkább ezek álláspontját fogadták el, akár úgy, hogy tudtak róla, akár úgy, hogy ösztönösen annak alapján cselekedtek. A Münchenben élő és a SZER-t kívülről szemlélő magyar emigránsok is megoszlottak nézeteiket és magatartásukat illetően. Egy részük a rádió feladatának a harcra való buzdítást és nemcsak a vétkes, de a nagyimrés reformbarát kommunisták, valamint általában a baloldaliak elleni hangulatkeltést tartották. Ezek köréből került ki az a kis csoport, amely megjelent a rádió épülete előtt, hogy aLátóhatár ott dolgozó emberei ellen tüntessen, bennük látván az általa helytelenített mérséklet és tartózkodás képviselőit. E csoportot azután Fábián Károly, a Magyar Osztály papja csendesítette le és nyugtatta meg. A szemléleti és magatartási bizonytalanságra jellemző volt, hogy a mégoly higgadt és nyugodt amerikaiak is, mint Griffith, olykor ennek ellentmondó megközelítést és kommentálást sugalltak vagy engedélyeztek.
A Magyar Osztály főnökét, Gellért Andort rossz egészségi állapotban találta a forradalom kitörése. Betegsége röviddel utána kórházba kényszerítette. Sokakat meglepett, hogy a korábban nyugodt, szenvtelen és minden túlzástól idegenkedő Gellért a forradalom napjaiban – például Nagy Imre megítélésében – higgadtságát elveszítve és szokásától eltérően, egyoldalú, elfogult, olykor nyers megfogalmazásokra ragadtatta magát. Ez is mutatta, hogy nem létezett hatékony amerikai felügyelet és ellenőrzés, amely ilyesmit megakadályozhatott volna. A Magyar Osztály vezetőjének elnézése felbátorította azokat, akik hajlottak a végletekben, fekete-fehérben való gondolkodásra, és érzéketlenek voltak az árnyalatok iránt. Mentségükre viszont az szolgálhat, hogy jó ügyet gondoltak védeni, hevítette őket a segítés szándéka, és őszintén hitték, hogy a végsőkig vívott harc, a kommunisták válogatás nélküli megbélyegzése a forradalom győzelmének záloga. A gyorsan pergő események egyébként sem adtak időt a kellő magatartás és hang megfontolására, eredménnyel kecsegtető taktika kidolgozására és pontos, átgondolt, a szavak súlyát és hatását mérlegelő fogalmazásra. Ebből viszont sok hiba, tévedés és jóvátehetetlen ballépés származott.
[...] A SZER ötvenhatos működésére a hiteles és gyors tájékoztatás, a külvilágban történő események regisztrálása, a nyugati visszhangnak, valamint a Magyarországon dolgozó külföldi tudósítók jelentéseinek – az erre a célra indított A szemtanúk beszélnek című műsorban történt – rendszeres – ismertetése, végül az ország különböző részeiben végbemenő forradalmi események és vidéki rádiók híreinek továbbítása, tehát az országrészek közötti kommunikációs lehetőségek megteremtése, a Nyugat és Magyarország között létesített összeköttetés sokkal inkább jellemző volt, mint a sajnálatos szemléleti és értékelési elcsúszások, téves ítéletek és felesleges befolyásolások. Gyakran ütközött erkölcs és politika. Morális indíttatású vélemények és ajánlások ellentétbe kerültek a politika nyers valóságával és az adottságok, lehetőségek kényszerítő hatásával. A döntés az egyik vagy a másik mellett sokszor nem volt könnyű, különösen egy olyan intézmény esetében, amely önmagát egyaránt tekintette erkölcsi és politikai fórumnak. [...]
Arról, hogy a forradalom két hete alatt ki mit hallott a Szabad Európa Rádióban, már sokszor és sok helyütt szó esett. Egymásnak ellentmondó megfigyelésekre is volt példa. Kétségtelen, hogy a SZER volt a fő hírforrás, de azért az emberek a fővárosban és vidéken más nyugati adókat is hallgattak. Olykor összekeveredett, hogy mi hol és az is, hogy e rádiók nézeteként vagy ott megszólaló külső személyiségek véleményeként hangzott el. Az ötvenhatos menekültek elbeszéléseiből olykor egészen képtelen esetekről értesülhettek a SZER munkatársai. A hírekről tudvalévő, hogy mi lesz belőlük, ha embertől emberig terjednek, akaratlanul is bővülnek, kurtábbak lesznek, módosulnak. Van, aki hozzátesz, van, aki elvesz belőlük, van, aki rosszul emlékszik, mit is hallott voltaképpen. Így volt a SZER-ben elhangzott hírekkel és közlésekkel is. [...]
A magyarok november 1-től kezdve eléggé bizakodónak mutatkoztak, jóllehet nyugtalanítónak kellett volna érezzék a Kelet felől beáramló új szovjet alakulatok magyar városokba érkezését. Mégis, mintha csodában hittek volna. Abban, hogy a sok áldozat nem bizonyul hiábavalónak, és valamilyen kompromisszum megmenti a forradalomban kivívott szabadságot. Egy kis csoport – a Látóhatár munkatársai – elhatározta, hogy amint vége a harcoknak és megindul az élet, visszatér Magyarországra. Bizonyára mások is így gondolkodtak, akikben erős volt a remény, hogy a november 5-én induló héten megszűnik a sztrájk, és megindul a termelés. E reményt táplálták azok a jelentések is, hogy megalakult a demokrata pártok képviselőiből és Nagy Imre híveiből a négypárti koalíciós kormány, és november 3-án megkezdődnek a szovjet-magyar tárgyalások a megszálló alakulatok kivonulásáról. Ennek ellentmondani látszottak a további szovjet csapaterősítésekről érkező riasztó hírek.
A kétség és bizakodás között telt november eleji napok megszakadtak. Az aggasztó jelzések valósággá lettek. A forradalom csillogó reményei szétfoszlottak. A közvetett érintettség jogán hadd szóljon erről a szerző a személyes élmény hangján.
November 4-én, vasárnap reggel fél hat órakor telefonhívás ébresztett azzal a hírrel, hogy Nagy Imre bejelentette: hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak Budapest ellen. Pillanatok alatt felöltöztem, és reggeli nélkül autómba ültem, hogy minél előbb a rádió épületében lehessek. Vasárnap reggel üresek az utcák, úgyhogy tíz perc múlva már az Angol Kertben voltam. Ott akkor már többen tartózkodtak, és egymás után érkeztek a riadóztatott szerkesztők, bemondók, gépírónők. A rádiólehallgató osztályon a Szabad Kossuth Rádiót figyeltük, a többször leadott Nagy Imre-bejelentést, az Associated Press soron kívüli hírét, hogy az Egyesült Államok a Magyarország elleni hajnali szovjet támadás megtárgyalására az ENSZ Biztonsági Tanácsa még aznapi rendkívüli ülését kérte, a tököli tárgyalóbizottság két tagja, Maléter Pál és Kovács István vezérkari főnök, valamint a bizottság többi tagja visszatérését sürgető felhívást, a magyar írók segélykérését, majd nyolc óra után a „Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány” jelentkezését. Ebből világos volt, hogy mi történt.
A szokott vasárnapi program azonnal módosult. Megállapodtunk, hogy a kommentálást a minimumra csökkentjük, a műsorrend időbeosztásától függetlenül minden beérkező hírt elmondunk, folyamatosan ismertetjük a hírügynökségek és laptudósítók jelentéseit, saját külföldi tudósítóink beszámolóit, az újságok és rádiók hírmagyarázatait és kommentárjait, valamint terjesztjük a különböző forradalmi rádióállomások és vidéki adók jelentéseit a helyi eseményekről, hogy mindenhol tudják, mi történik az ország egyéb részeiben. Mindezek a műsorszámok abban a sorrendben kerültek adásra, amilyen sorrendben elkészültek. A szerkesztők közül többen, hogy időt nyerjünk, beültünk a stúdióba, és az idegen nyelvű híreket élőben fordítottuk, a tudósításokat a telefonátiratok eredeti példányairól olvastuk be, és a rádiólehallgató szolgálat állandóan érkező anyagait a gépből kiszedve a másolópapírról mondtuk a mikrofonba. Sajnáltuk az időt, amibe az előírásos kéziratok legépelése került volna. Délután és este én is több órát töltöttem e munkával a stúdióban. Az eseményeket Béry László, Mikes Imre, Molnár József, Szakmáry Károly, Körösi-Krizsán Sándor, valamint jómagam kommentáltuk. New Yorkból Bús-Fekete László beszélt, aki előző nap és vasárnap éjjel a New York-i élő ENSZ-közvetítés tolmácsi szerepét látta el.
A nap témái közül a legnagyobb visszhangot és a Szabad Európa Rádiónak a legtöbb kellemetlenséget egy sajtószemle keltette, illetve okozta. Ennek alapján terjedt el a hír, hogy a SZER nem törődve az előre látható következményekkel, a szovjet támadás után is harcra, kitartásra buzdított, amerikai katonai segítséget helyezve kilátásba. E hír oly makacsul tartotta magát, hogy még a forradalom ügyével és a müncheni rádióval rokonszenvezők körében is találkozhatunk napjainkig vele. A ma Münchenben élő Benkő Zoltán volt recski fogoly és ötvenhatos menekült, visszaemlékezve 1956. november 4-re, megírja, hogy mit hallott e napon a SZER műsorát hallgatva: „Kommentárok, sajtószemlék, szavak és megint csak szavak. Üres tiltakozások, frázisok a szabadságról, elnyomásról, terrorról. A zavarás annyira erősödött, hogy vagy negyedórán át csupán egy-egy magyar szó jutott el hozzánk, majd tisztultabban a következő mondattöredékek: „...ha a magyarok képesek... kitartani, akkor... katonai segítséget nyújtson... a keddi elnökválasztásig...” Körülbelül ezek voltak azok a szavak, amelyekből a hallgatók azt a következtetést vonták le, hogy Amerika a Szabad Európa Rádión keresztül kitartásra buzdítja a magyarokat. Ezt aztán átvette a világsajtó is... Mi is történt valójában? A rádió a nagy tekintélyű angol hetilap, azObserver egy aznapi cikkét ismertette, csak sajnos ez a tény elsikkadt a zavaróállomások keltette hangzavarban. Az alig hallható mondafoszlányokból pedig – mint ahogyan azt mi is hallottuk – nem lehetett arra következtetni, hogy a bemondó csupán az előző napi sajtót szemlézi. [...] A vasárnaponként megjelenő londoni hetilap, az Observer első oldalán: Hungary: Grave Fears in Washington; „U.S. May be Forced to Intervene” (Magyarország: súlyos félelmek Washingtonban, „Az Egyesült Államok beavatkozásra kényszerülhet”) címmel Washingtonban november 3-án kelt és a lap diplomáciai levelezője által küldött tudósításban ez volt olvasható: „Ámbár a legutolsó magyarországi jelentések egy lehetséges orosz visszavonulásra utalnak, Washingtonban mégis hajlanak a borúlátásra. Az oroszok talán azért vonultatják fel csapataikat, hogy erősebb tárgyalási alappal rendelkezzenek, vagy pedig hogy visszavonulásuk érdekében védelmet nyújtsanak összekötő vonalaiknak – mondotta egy magas rangú amerikai kormányhivatalnok –, azonban jó okunk van attól félni, hogy az oroszok elszánták magukat a magyar forradalom vérbe fojtására. Ha félelmünk beigazolódik, és a magyarok képesek három vagy négy napig kitartani, akkor ellenállhatatlan nyomás nehezedik Amerikára, hogy katonai segítséget nyújtson. A Nemzetbiztonsági Tanácsban vannak, akik máris sürgették, hogy taktikai atomfegyvereket vessünk be az oroszok összeköttetési vonalai ellen a magyarok megsegítése érdekében. Az elnök alkotmányjogi meggondolásból nem fog kongresszusi hozzájárulás nélkül ilyen lépéshez folyamodni, és a kongresszus tagjai nem fognak a háborúra szavazni, legalábbis a keddi választásig (elnökválasztásig). Ha a magyarok szerdán még harcolnak, akkor közelebb leszünk egy világháborúhoz, mint bármikor 1939 augusztusa óta.”
[...]
A főváros elleni hajnali szovjet támadás és a nyugati hatalmak teljes tétlenségének felismerése komoly lelkiismereti válságba sodorta a Szabad Európa Rádió magyar alkalmazottait, főleg a szerkesztőket, akik felelősnek érezték magukat mindazért, ami öt év alatt az ő közreműködésükkel történt. A hivatásukba és elkötelezettségükbe vetett hitük rendült meg. Kínzó kérdéssé vált, hogy ezek után van-e értelme munkájuknak és egyáltalán mikrofon elé állhatnak-e még. Noha tudatában voltak annak, hogy – mint Kovács K. Zoltán mondta egy interjúban – „nem a Szabad Európa Rádió, hanem a magyar nép, annak forradalmi szervei határozták meg a forradalom menetét”, sohasem ígértek nyugati segítséget, mégis – olykor fellelkesülve – arról tájékoztatták a hallgatókat, hogy a Nyugat – főleg az Egyesült Államok – vezetői átérzik az elnyomott népek sorsát, lélekben velük vannak, és mindent elkövetnek, hogy szabadságukat visszanyerjék. Most pedig szembesülniök kellett azzal a kegyetlen ténnyel, hogy a magyar nép történelme egy tragikus pillanatában magára maradt egy hatalmas és kegyetlen ellenféllel vívott harcában. Megdöbbent a szerkesztőségnek az a néhány tagja is, aki már jó ideje tudta és mondta, hogy a magyarok esetleges felkelése nem számíthat amerikai fegyveres támogatásra, de mindvégig reménykedett, hogy komoly konfliktus felidézése nélkül is mód lesz erélyesebb fellépésre és hatékony diplomáciai akcióra. Ez is elmaradt. Így 1956. november 4-én egy táborba kerültek a fegyveres támogatásban bízók és az abban kételkedők.
A Magyar Osztály szolgálatban lévő és a házban tartózkodó tagjainak többsége egy délutáni rövid megbeszélésen úgy döntött, hogy megütközésének és felháborodásának hangot adva, állásáról – ha közben a segítség biztosan elmaradna, és a szabadságharc végleg elbukna – lemond. [...] Az aláírók november 5-én már belátták, hogy elhamarkodott volt lépésük, amely, ha nem torpan meg, megmaradt volna ugyan nemes és emlékezetes demonstrációnak, de sem a magyar forradalomnak, sem a Szabad Magyarország Hangjának nem használt volna. Ha távoznak, helyükbe mások lépnek, és a dolgok nem változtak volna. Azok ugyanis másutt és más szinten dőltek el. [...]
Megjelent: Évkönyv 1995. Budapest, 1956-os Intézet. 1995.235-270. l.)