Varga László:
A Kossuth téri sortűz
Október 24-én kialakult a „kormányzati negyed” körül egy rendkívül szoros védelmi gyűrű, magyarán a Margit híd és a Lánchíd közötti területet a kormányerők stabilan ellenőrzésük alatt tartották. Nem véletlenül, hiszen ebben a viszonylag kis térségben volt a pártközpont, a Parlament, a HM, a BM, az ÁVH központi épülete s további kormányépületek, minisztériumok. (A korabeli 22 minisztérium közül 17 helyezkedett el – teljes egészében vagy legalább részlegesen – az említett területen.) A gyűrűt szovjet alakulatok mellett kék és zöld ávósok, magyar katonai alakulatok (páncélosoktól kezdve a szentendrei híradós és műszaki tiszti iskola tisztjein és hallgatóin keresztül flottillásokig) és a 23-a éjszakájától szerveződő partizánok alakulata képezte. Ezekkel a későbbiek során külön-külön is foglalkozunk. Rögtön pontosítanunk is kell, nincs szó valódi gyűrűről, alapvetően objektumvédelem folyt, a védett objektumok sűrűsége tette a Lánchíd, a Kiskörút és a Margit híd közötti területet szinte összefüggő erőddé. Ugyanakkor azonban az egyes épületek védettsége jelentősen különbözött. Kiemelt védelemmel rendelkezett tehát a két BM-es objektum, a Honvédelmi Minisztérium, a Parlament és a pártközpont.
24-én, szerdán a fenti terület peremén még súlyos harcok dúltak. Így mindenekelőtt a Lánchíd pesti hídfőjénél, pontosabban a BM Roosevelt téri épületénél, vagyis az ÁVH központjánál. Ez valóságos erőddé vált reggelre, hiszen az épületet több szakasz határőr, több száz ÁVH-s nyomozó és mintegy szakasznyi ÁVH-s sorkatona, rendőrök, szentendrei tiszti iskolások s – részben rendőregyenruhába beöltözött – partizánok védték. Az egyik szentendrei tiszti iskolás visszaemlékezése szerint már reggel hat órától járőrszolgálatot teljesítettek az épület környékén, a Lánchíd pesti hídfőjénél. Első áldozatuk egy csillag és fegyvernemi jelzés nélküli piliscsabai katona volt. (A piliscsabaiakat október 23-án este rendelték fel a Rádió védelméhez.) Majd foglyul ejtettek egy 15 éves ipari tanulót csőre töltött 48. M. kispuskával. Letartóztattak egy motorost, akinél könnygázgránátot találtak (azt mondta, hogy ÁVH-soktól zsákmányolta az Orczy téren). A pincében rohamosan szaporodtak a foglyok.
A felkészülés mégsem volt tökéletes, bár hadászatilag – mint a legtöbb esetben ezekben a napokban – megszervezték a védelmet. Pontosan tudták, hogy az adott objektum védelmét nem elég belülről – rendkívül komoly erőkkel – biztosítani, külső védelemre is szükség van. Így ÁVH-s nyomozókból a hídfőhöz is kihelyeztek egy géppuskafészket, sőt megszervezték az épület környékén a járőrszolgálatot, amit az említett szentendrei tiszti iskolások láttak el. A tűzharc közepette azonban az épületből tévedésből rálőttek a járőröző tiszti iskolásokra, azok viszont a hídfőhöz kihelyezett ÁVH-s lőállást vették tűz alá, két tiszt esett e tévedésnek áldozatul.
A legerősebb „támadásra” 11 óra előtt került sor. „Mintegy kilencven–százhúsz főnyi fegyveres ellenforradalmár – jelentette nem sokkal később az ÁVH karhatalom egyik tisztje, aki a parancsnokságot ellátta – közeledett a Belügyminisztérium épülete felé. A fegyveresek között több katona is volt.” A „támadókra”, amint közel értek, az épület harmadik emeletéről rákiáltottak, majd rájuk lőttek. „A csaknem száz főnyi fegyveres pillanatok alatt tüzelőállásba helyezkedett és lőni kezdte a Belügyminisztériumot [...] Az erős tűzharcban percek alatt tizenöt-húszan maradtak holtan a padok, s más gyér védelmet nyújtó fedezék mögött. A heves tűzharc mintegy negyedóráig tartott.” Vagyis a jelentés szerint még csak támadásról sem volt szó, hanem az egyetlen motorkerékpár által kísért csoport váratlanul szabályos tűzfüggönybe került. Egy másik ÁVH-s tiszt – későbbi visszaemlékezése – szerint „a több száz főnyi embert olyan tűzzel fogadtuk, hogy jóformán el sem tudták sütni a fegyverüket. Jó néhány halottjuk és sebesültjük volt.”
Az említett negyedóra elteltével a „támadók” fehér rongydarabot lóbálva megadták magukat. Ezt meggyorsította, hogy időközben öt szovjet páncélos is érkezett a helyszínre. A „védők” parancsnoka tűzszünetet rendelt el. „Hátul néhányan futni kezdenek” – emlékezik az idézett tiszti iskolás. „Ávósok tüzet nyitnak, sok fegyveres elhull.” Ezt a jelenetet a már idézett ÁVH-s jelentés is megörökíti: „A hátul levők futni próbáltak a Duna-partra, másik részük az egyik közeli utca felé próbált kereket oldani. Az épületből néhányan célzott lövéseket adtak le a menekülőkre.” 11.44-kor a rádió is bejelentette: „A Lánchíd előtt 120 főnyi ellenforradalmi és közéjük sodródott félrevezetett fiatal kitűzte a fehér zászlót és megadta magát. Belátták, hogy értelmetlen dolog az ellenállás és felesleges a vérontás.”
[...]
Kora délután „láttuk – írja egy szemtanú –, hogy államvédelmisták négy katonai tehergépkocsira dobálták fel a halottakat a tér bal oldalán, a kettes villamos megállójánál. Az úttest és környéke tele volt szétszórt holmikkal, amelyek közül a vér úgy csörgedezett a járdaszegélyek irányába, mintha eső esett volna.” A későbbi „csendéletet” egy másik szemtanú örökítette meg? „Estefelé, szürkületkor a Rákóczi-szobor mellett a halottak, mint farakás feküdtek egymáson, soronként derékszögben, kilencven fokkal egymással szemben.” Szemtanúkra hivatkozva hasonló következtetésekre jut Eörsi László is: „A kora délutáni órákban kezdték őket elvinni a hullaszállító teherautók, de munkájukkal még késő este sem végeztek.”
Az említett négy halottszállító teherautó a Belváros felől az Üllői úton haladt, az első kettő – bár a felkelők felfigyeltek rájuk – simán átjutott a Kilián előtti szakaszon, a harmadikat azonban – fegyverszállítmányra gyanakodva – megállásra kényszerítették. Fegyver helyett azonban egészen mást találtak, sőt a holttestek közül sikerült egy még élő rendőrt kimenteniük. A már többször említett évfordulós kiadvány szerint fegyveres összecsapásra is sor került, melynek során Csikós György, Kovács Géza és Tóth Béla rendőrök életüket vesztették.
Bill Lomax szerint az áldozatok számát Budapest-szerte eltúlozták, s „a torzításnak és a propagandának e művében nem kis szerepet játszott az angol diplomáciai szolgálat, amely azt jelentette, hogy több mint 12 teherautónyi holttestet láttak elszállítani a térről [...]” Négy teherautóról már volt szó. További nyolcat később a Bazilika épületében dolgozó levéltárosok láttak munkahelyüknél állni, alattuk vértócsák. A 12 teherautó vagy az akár több mint 12 teherautó tehát egyáltalán nem tűnik túlzásnak. AFehér könyv-féle jelentés – bár természetesen az ellenforradalmárok provokációjáról beszél – 22 főben adja meg az áldozatok számát. MacComac 170-re, Gosztonyi Péter pedig kereken 200-ra becsüli azt. Ez utóbbival azonos eredményre jut a már többször idézett szemtanú, hozzátéve, hogy szerinte „130–140 főt a páncélkocsik géppuskái kaszáltak le”. Eörsi László az események után 33 évvel a mentősöknél próbálta meg tisztázni az áldozatok számát: „Az ott szolgálatot teljesítő mentősök összeszámolása alapján kétszázan haltak meg a Kossuth téri sortűzben, [...] négyszázan sebesültek meg.”
Tanúi az égzengésnek mindazok, akik borzongva hallgatták tisztes távolból a tanklövedékek hangját, így az Akadémia utcai pártközpontban, vagy a Szabadság téri amerikai követség távírója, aki a földhöz tapadva írja a jelentést, többen idézték ezt a jelenetet az 1988 végén dúló „vitában”, csakhogy pontosan tudjuk, nem a Szabadság téren szabadult el délelőtt 11 órakor a pokol, hanem jó kétszáz méterre a követségtől, a Parlament előtt.
Akár tágíthatjuk is ezt a kört, segítségül hívva az egyik magas rangú ÁVH-s tisztet: „25-én délelőtt átküldtek a HM-be, hogy összeegyeztessük a munkánkat. Először Kovács vezérőrnaggyal tárgyaltam. Bata szobájában ott voltak már akkor Bata, Piros László, Kovács István a budapesti pártbizottság első titkára, Földes László, Mező Imre, Fezér Lajos stb. A tábornokok közül ott láttam Hidvégi Ferencet, Váradi Gyulát, Janzát. Borzalmas, fél óra hosszat tartó lövöldözés kezdődött. Tüzérségi löveggel lőttek. Bementünk egy szobába, ahol rengeteg főtiszt volt, alezredesek, ezredesek, őrnagyok. Valósággal sírtak. Ez a lövöldözés annyira demoralizálta ezeket a tiszteket, hogy bizonyos vagyok benne, sokan meginogtak akkor [...]”
A parlamenti sortűz után Kopácsi ezredes azonnal értesíteni próbálta Nagy Imrét: „Nagy elvtárs! Talán nem tudja, mi történt az előbbi percekben. Önt talán nem informálták arról, hogy az ÁVH-sok fegyvertelen embereket mészárolnak a Parlament előtt. Talán háromszáz halott is van [...]” „Azonnal megteszem – hangzott a miniszterelnök lakonikus válasza – a szükséges lépéseket. Ez szörnyű. Szégyenletes.”
(Megjelent: Varga László: A harmadik napon. 1956. október 25. In: V.L.: Az elhagyott tömeg. Budapest, 1994. 100–101. és 122–124. l.)