Harminc éve történt - Emlékezés 1988. október 23-ára

Szerkesztette: Kőrösi Zsuzsanna

Fotók: Nagy Piroska

 

 

 

 

Rajk László 2009-ben: 88. október 23-a az a bizonyos, amit még nem engedélyeznek. 

Mink András: Akkor, amikor még belemotoroznak a Váci úton az emberekbe.

Rajk László: Igen. Szokás szerint Kenedinél történt a megbeszélés, ahol lefújjuk [a tüntetést], és akkor ugye el kell vállalni azokat a feladatokat, hogy ki megy el, és elmondja az embereknek, hogy nincs. 

Mink András: De hát azért volt.

Rajk László: Volt, de nagyon kevés. Akkor én éppen dolgoztam pénzkeresés céljából valamilyen utazási irodák rendezvényén a Vigadóban. És én vállaltam a Műegyetem, Gellért tér környékét, ezt a részt, hogy én ott megpróbálom az embereket hazaküldeni. Ami szégyenteljes volt, szóval nem éreztem jól magam. Hátulról egy kicsit lökdöstek meg vertek a rendőrök, és én mondtam, hogy srácok, haza kell menni baromira. És akkor ott már az volt, hogy a Váci utcában mégis lesz valami. Azt mondtam, hogy ez baromi jó, mert akkor oda is elmegyek és megpróbálom valamennyire fékezni, nehogy valami baj legyen, mert úgyis ott van dolgom a Vigadónál... És onnan jól el is vittek engem.

Mink András: Téged is elvittek?

Rajk László: Elvittek. Amikor odaértünk, én a Vörösmarty térről láttam, hogy ez a dolog tulajdonképpen lezajlott, és ebben igazából semmi nincsen. És elindultam, kezdtem átvágni a Vigadó felé, ahol azonnal betettek egy rabomobilba. És én annyira szívósan mondtam, hogy menjenek már be a Vigadóba, mert nekem ott kell dolgoznom, és baromi nagy balhé lesz, ha nem fog elkészülni a díszlet, hogy hogy-hogy nem bementek. És kijött a gyártásvezető, és azt mondta, hogy azonnal engedjenek el, mert nem készül el a díszlet. Szóval a slamperáj, az abszolút, abszolút megvolt. Tehát elég volt egy kicsit bátrabb gyártásvezető, aki odajött és elkezdett ordítani valamelyik tiszttel, hogy hogy képzeli ezt...

Mink András: Ez ki volt?

Rajk László: Miskolczi Péter, aki ilyeneket is mondott, hogy a múltkor fizettem magának valamit, ne szórakozzon már, hogy itt nem engedi el... Szóval akkor ez már úgy benne volt a levegőben...

Mink András: De ott te tényleg terveztél valamit?

Rajk László: Tényleg, tényleg. Szóval ott estére készen kellett lenni, és ez volt, nem tudom én, déli 12-kor, és ott állt az építőcsapat, mert ugye annyira gyorsan kellett csinálni, hogy nem nagyon voltak tervek, hanem arra számítottak, hogy én ott állok… Én meg azt mondtam, hogy amíg ők lerakják az anyagot...

Mink András: Addig elmész tüntetni.

Rajk László: ...addig megnézem a tüntetést. Úgyhogy annak rendje és módja szerint megvalósult a díszlet is. Hát tulajdonképpen azt gondolom, hogy végül is elég tragikomikus lett az a Váci utcai történet. Jó, hogy van róla mozgókép, mert ezzel megváltoztatja az egészet, és így egy egészen más őstörténetté lesz. Jó az, hogy megtörtént, de tartalmilag nem volt egy... Tehát hogy azok a beszédek nem hangzottak el, azok nagyon hiányoztak, de most már nem érdekes. Tulajdonképpen nem sok értelme volt. Most az van, hogy egyszerűen felmagasztosul azáltal, hogy a nagyon kevés dokumentum közül egyszer csak itt van egy levetíthető, lejátszható film, ami abba a fura médiavilágba tartozik, ami engem nagyon érdekel. És nagyon fura az, hogy ettől egyszerre csak valami ilyen nagyon fontos eseménnyé válik, ami nem volt az egyébként. 

Mink András: Nem nagyon voltak sokan.

Rajk László: Hát, ezen baromi kevesen voltak, harminc-negyvenen.1 

 

 

Lengyel Gabriella 2011-ben: 1988. október 23-án ott voltam a tüntetésen a Műegyetemnél. A Műegyetemről indult a menet, Mécs Imre volt ennek az ötletadója és szervezője. Nagy rendőri készültség volt. Eljutottunk a Belvárosba, a Váci utcába, ahol rendőrmotorosok nyomták az embereket, berregtettek, ijesztgettek, de nem volt különösebb atrocitás, csak igazoltatás. Ez már a rendszerváltás időszaka volt.2

 

Jávor István 2010-ben: Október 23-a pedig olyan volt, hogy előtte – akkor ez vasárnapra esett 88-ban, és mi előtte kétnapos túrára mentünk. A Csalog [Zsolt] meg a Bognár Éva, lementünk menekülteket filmezni, akik Romániából jöttek át a zöld határon, és ilyenekkel beszélgettünk ott, egy csomóval. Dél-kelet Magyarországon. Szabolcs-Szatmár alsó csücske, Ecsed, azon a környéken. Ott csináltunk hihetetlen izgalmas interjúkat menekültekkel, és amikor jöttünk haza szombat este, akkor hallgattuk a rádiót. Érdekes módon a rádió minthogyha együttműködőbb lett volna, az ottani erőviszonyok talán kevésbé voltak szigorúak, mint az akkori televízióé. Arra is emlékszem, hogy például a vízlépcsőellenes tüntetésről a 168 óra emlékezett meg, és megkérdezte a Varga Jánost, aki ennek a mozgalomnak az egyik prominens alakja volt. Akkor hírt adott a rádió arról, hogy másnap egy illegális megemlékezés készül október 23-dika alkalmából, úgyhogy megbeszéltük a Zsoltékkal, hogy találkozunk már nem tudom hol. És ez már félig-meddig szervezett volt abban az értelemben, hogy felosztottuk többen a várost, hogy a helyszíneken mindenhol legyen legalább egy kamera, és akkor a Durst Gyuri is forgatott meg a Dér Andris, meg én. Ennek volt köszönhető, hogy az a nagyon feszült nap, amikor az aznap reggeli Magyar Nemzet, ami nem azonos azzal a Magyar Nemzettel, ami ma []2010-ben van, hanem akkor az egyetlen progresszív lap volt, és akkor megjelentetett egy kis közleményt, amiben az akkor már megalakult MDF arra szólítja fel a tagságát, hogy ne menjen az utcára. Az a nap is hihetetlen izgalmas és feszült volt, mert a legtöbb rendezvényre megérkeztek a rendőrök, a Bartók Béla útra vízágyúval jöttek, a Váci utcába bejöttek a motoros rendőrök, és ennek a jelentős része föl van véve. Meg amikor összegyűltek tizenöt-húszan a Bartók Béla úton, ahol megjelentek a rendőrök, és igazoltatás volt, meg a Pákh Tibort elvitték, meg egy jó pár embert, meg a Váci utcából elvitték a Pálinkás Robit. Ezek a spontán szónoklatok, mert erre nem nagyon készültek szerintem azok, akik ebben részt vettek, és úgy érezték, hogy nekik itt most meg kell szólalniuk, ezeknek is megvan a maguk rendkívüli bája.3 

 

Laurenszky Ernő 1991-ben: A Széchenyi Casino is terjesztette az 1988. október 23-i tüntetési terveket, gyülekezési helyeket. De olyan nagymérvű rendőri felvonulás volt, hogy nem volt érdemes szembeszállni vele. A rendőrség már a gyülekezési pontokon nagyon udvariasan és szelíden feloszlatta és elküldte az embereket. Magam is úgy véltem, hogy nem helyes most összetűzni a rendőrséggel, mert ők is igyekeznek, hogy úgy mondjam, korrektek és humánusak lenni, amit az is jelzett, hogy nem sisakban, hanem csak tányérsapkában vonultak fel.

1988 novemberében már sisakban voltak, és amikor a tüntetők először a román követséghez akartak menni, azt nem engedték. Furcsa, hogy október 23-án, amikor a fennálló magyar kormányzatot kellett védeni, csak szelíd eszközökkel, igaz, hogy óriási létszámmal léptek fel, ugyanakkor a Magyarországgal szemben abszolút ellenséges magatartást tanúsító Ceausescu mellett teljes mellszélességgel és a gyönyörűséges, vadonatúj Yamaháikkal. Ezt követte Grósz Károly híres sportcsarnoki beszéde, amikor fehérterrorral rémítgette a becsinált pártaktivistákat.4

 

 

Hegedűs B. András 1992-ben: „Október 23-án reggel beültem az autómba, fölszedtem Istvánt, a fiamat, és valahol a Gellérthegy oldalában találkoztunk Litvánékkal. Csináltunk egy autós körutat. Elhatároztuk, hogy körbejárjuk a várost, megnézzük a harcálláspontokat, a Bem teret, a Batthyány teret és a Gellért teret. Mindhárom tér valóban harcálláspont volt, valami elképesztő rendőri készültséggel. A mellékutcákban ott álltak a rohamkocsik, a riadóautók és a vízágyuk. Ekkor rendeztek Budapesten valamilyen idegenforgalmi kongresszust, tele volt a város amerikai idegenforgalmi szakértőkkel, és bizony ez nem volt valami jó idegenforgalmi reklám Kelet-Európa legbékésebb országa számára. Elmentünk a Gellért térre, kétszer körbejártuk. Nem igazoltatták az autókat, de leállították, és minden autóba benéztek. A Műegyetem rendőrkordonnal volt elzárva. Pákh Tibort, azt hiszem, azonnal elvitték, de lehet, hogy nem azonnal, csak egy óra múlva. Szabó Mikinek valahogy sikerült őt kiszabadítani ügyes fellépésével, azután a Pákhot újra elvitték. Úgy gondolom, megtették vele a szokásos néhány kilométeres utat, és kirakták egy országúton. 

Én a Batthyány téren folytattam a tevékenységemet. Akkor már teljesen nyilvánvaló volt, hogy se gyülekezni nem lehet, se átvonulni. Gondolom, az emberek nagy része nem is jött már el, hiszen az aznap reggeli közleményekből már kiderült, hogy mi a megemlékezést lemondtuk. Én azért mentem valószínűleg a Batthyány térre, mert úgy gondoltam, ha ott mégis megjelennek TIB-esek, tájékoztatnom kell őket. A téren összeverődött hatvan-nyolcvan ember, akiket a felvonult rendőrök felszólítottak távozásra. Ez a hatvan-nyolcvan ember a térnek a templom felé eső részén volt, a rendőrök pedig a Metró-csarnok felé eső kijáratánál. Délen az emberek, északon a rendőrök, mondjuk, tíz-tizenkét méteres távolságban. A rendőrparancsnok egy őrnagy lehetett, aki parancsot adott, hogy gumibotot elő, tömeget oszlatni. Forró pillanat volt. Azt hiszem, akkor jól reagáltam. Odamentem az őrnagyhoz, bemutatkoztam neki, és azt mondtam, hogy nagyon rosszat tenne, ha feloszlatná a tömeget, mert már biztosan elmennének, ha ők nem lennének ott, az ő jelenlétük izgatja a tömeget. Ha szétverik, világbotrány lesz, meg fogja írni az újság, várjanak még pár percet. Erre azt mondta, hogy ad rá öt percet, ha garantálom, hogy öt perc múlva elmennek. Mondtam, hogy én semmit se tudok garantálni, de meglátjuk. Akkor fölálltam egy padra, és mondtam valami beszédecskét, aminek a lényege az volt, hogy mindenki nagyon bátran viselkedik, de tudomásul kell venni, hogy itt rendőri túlerő van, ezért emberi méltóságukat megőrizve oszoljanak föl, mert különben mindkét részről jóvátehetetlen dolgok történnek, és azzal, hogy itt voltunk, megtettük a kötelességünket. Körülbelül ezt mondtam, röviden és izgatottan. És akkor a tömeg tényleg nagy nehezen, de néhány percen belül szétoszlott. Akkor odamentem az őrnagyhoz, és körülbelül azt mondtam neki: na látja, maguk is jobban jártak, hogy nem lett baj. Morgott valamit, ezzel a dolog véget ért. Továbbautóztam, újra megnéztem a Bem teret, ahol hihetetlen készültség volt, oda senki nem jutott be. Akkor történt, hogy Szilágyi Juli fölszállt egy autóbuszra, és az autóbuszból kidobott egy virágcsokrot a Bem-szobor előtt, ami miatt leszállították, és bevitték egy rendőrautóba.

Arról az utótüntetésről, amelyen aztán Kőszeg és talán Rajk mondott beszédet valahol a Váci utca végén, a Vörösmarty tér táján, már nem is tudtam. Az egy spontán dolog volt.

Délután egy dokumentumműsort rendeztünk a Jurta Színházban. Ez az ünnepség volt a TIB főattrakciója. H alda Alíz, Ember Mária, Mécs Imre, Litván és ördög tudja, még kik, dokumentumműsort állítottak össze az én ötvenhatos könyvtáramból. Vitatható minőségű műsor volt, valljuk meg őszintén, de megvolt. Mécs Imre helyezte el a színpad fölé a négy képet - jó politikai arányérzékkel -, Bárány Jancsi, Nagy Imre, Maléter és talán Mansfeld képét. Ott tényleg egész Budapest jelen volt. A Jurta körbe volt véve valami elképesztő mennyiségű rendőrrel és rendőrautóval, úgyhogy elég félelmetes volt végigmenni azon a hosszú úton, a parkolótól a színházig. Zsúfolásig tele volt. A műsor egy kicsit dilettáns volt, de nagyon felemelő, politikailag elég kiegyensúlyozott. Vásárhelyi Miklós tartott zárszót. Emlékezzünk meg arról, hogy közben egy szerencsétlen gyereket véresre vertek az Üllői úti aluljáróban. Mi a rendőrsorfalból - nem frázis, ha azt mondom - emelkedett érzésekkel mentünk haza. Ez igen-igen jelentős nap volt, mind a délelőtti félkudarc, mind az esti, talán teljes siker után. 6

 

Szilágyi Júlia 1990-ben: 1988. október 23-ára, vasárnapra, öt független csoport békés tüntetést szervezett. A menet végcélja – mint 32 évvel ezelőtt – A Bem-szobor lett volna. A szervezők útvonalengedélyt kértek és kaptak. Pénteken este a Kossuth Rádió beolvasta a Budapesti Rendőr-főkapitányság közleményét, amely a közrend és köznyugalom védelmére hivatkozva semmiféle megemlékező felvonulást nem engedélyezett.

A Rakpart Klubban ekkor már vagy százan vártak Donáth Ferenc özvegyére, hogy meghallgassák 1956-os Romániába hurcolásuk és az ott töltött két esztendő hiteles történetét. Az előadás előtt néhány perccel a klub vezetői közölték, hogy a felvonulás betiltásának hírét. Az est végén a rendezők megint elmondták a legfrissebb információkat. „Telefonon beszéltünk a tüntetés szervezőivel. Még nem döntöttek, mitévők legyenek. Csak azt mondhatjuk: Mindenkinek saját belátására van bízva, hogy ebben az új helyzetben kimegy-e az utcára. Azt hisszük, a szervezőknek ez kötelességük, nem hagyhatják cserben azokat, akiket ők hívtak.”

A tanácskozó szervezők nem üzentek semmit. Inkább ők kérdeztek: Milyen a hangulat az egybegyűltek körében? Sírós-nevetős kelet-európai helyzet. A hangulat semmilyen sem volt. Abból a szempontból. A jelenlévőket a romániai fogságról elhangzottak tartották hatásuk alatt. Ez érdekelte őket, ezért váltottak jegyet erre az estre.

Vasárnap a Szabad Európa Rádió bemondta, hogy a Batthyány téren a tilalom ellenére kétszáz-kétszázötven ember gyülekezik. Köztük van Maléter Pál özvegye és Szilágyi József lánya.

„Egy hónappal a tüntetés előtt a Történelmi Igazságtétel Bizottság ülésére eljött a Hálózat képviselője, hogy egyeztessék az akciót. Végül is azzal bocsátották el, hogy ne legyen felvonulás, ne legyen beszéd, koszorúzás. Aki akar, menjen oda egy szál virággal, ők csak az esti Jurta Színházbeli emlékműsor szervezésében vesznek részt. Nagyon rosszul éreztem magam. Ne gondolják rólam, hogy olyan vagyok, aki egy koszorút sem mer vinni a Bem térre. Mondtam, én majd odaviszem. Naivan azt hittem, hogy ezt csak úgy meg lehet csinálni, s nekik semmi más dolguk nincs, csak jönni utánam.

Huszonkettedikén este a fél világot körbetelefonáltam, hogy mondja meg már végre valaki, mi lesz. Annyit tudtam meg, hogy mindent betiltottak. Mindenki csak ötölt-hatolt, hogy mit tegyünk. Eredetileg az volt a megállapodás, hogy a TIB-tagok ?11-kor találkoznak a Batthyány téren virággal, átmegyünk a Bem-szoborhoz és letesszük a csokrokat. Huszonharmadikán kiderült, hogy ebből nemigen lesz semmi. Azon gondolkoztam, hogy elmegyek a Gellért térre, a műegyetemistákhoz és velük vonulok. Végül megbeszéltem a barátnőmmel, aki a közelben lakik, hogy felszaladok érte és együtt megyünk a szoborhoz. Előző nap vettem két csokor sötét bordó krizantémot. Fél tizenegykor értem a térre, minden sarkon állt ugyan két rendőr, de akadály nélkül át tudtam menni, kezemben a virággal. Amikor fél óra múlva visszamentünk, már le volt zárva a tér. Szidtam magam az ostobaságomért, hogy miért nem tettem le odafelé jövet a csokrokat.

A térre nem engedtek be senkit. Minket is el akartak küldeni. A többiek mutattak is hajlandóságot, de nekem nem akaródzott elmenni onnan. 

Menjek innen, mondta a rendőr.

Megyek, mondtam, csak ezt a virágot akarom letenni oda, mert ma évforduló van.

Nem lehet, mondta nekem.

Miért nem?

Mert az törvénybe ütköző cselekedet.

Ha odamegyek és leteszem a virágot? – kérdeztem.

Az, mondta a rendőr.

Akkor megkérdeztem, hogy melyik törvénybe ütközik?

Nem válaszolt. Azt mondta, ne fixírozzam őket, hanem menjek el onnan. Kapok húsz másodpercet.

Mondtam: mi történik, ha letelik a húsz másodperc, és még mindig itt vagyok?

Azt mondta, akkor előállít.

Máris mehetünk, mondtam.

Két oldalról jó erősen megfogtak és betettek egy rabomobilba. A virágot meg a táskámat elvették. Mellém ültettek egy kis, fiatal rendőrt, mondták neki, hogy csak csöngessen, ha rosszul viselkedek, vagy meg akarok szökni. A rendőr vigyázott rám vagy öt percig, akkor megjelent Judit, Maléter Pál özvegye, aki közben beszélt a parancsnokkal és azt mondta neki, hogy jól ismerjük egymást, ha odaengedik hozzám, beszél velem, hogy tegyek le a virágról. Mondta is, hogy ne csináljam ezt és jöjjek vele. Mondtam, ha engednek, jövök. Elengedtek és vesztükre visszaadták a virágot. A rendőrség is követ el hibákat. Elmentem a 86-os busz megállójához és fölszálltam rá. Amikor a busz a térre ért, elhúztam az ablakot és a szobor felé hajítottam a virágot. A rendőrök azonnal leállították a buszt és vagy öten fölszálltak. Megkérdezték, hogy ki dobta a virágot? Mondtam, hogy én voltam. Akkor megint betettek a rabomobilba. Egy rendőrnő megmotozott, falfehér volt szegény, a keze is remegett, úgy könyörgött, hogy ne csináljam ezt. Levetette velem a cipőmet, talán hogy megnézze, nincs-e benne másik virág. Újra felírták az adataimat – aznap délelőtt már vagy negyedszer – és az egyik azt mondta, akkor én most elveszem magától ezt a virágot. Mondtam, tessék, de megkérem, ha másképp nem megy, vigye oda maga. Akkor már teljesen kabaréra vettem az egészet. Láttam, hogy kutyaszorítóban vannak, nem tudnak velem mit csinálni. Megverni nem mernek, mert valószínűleg parancsuk van rá, hogy nem lehet verekedni. Meg nem is viselkedtem különösebben provokatívan, csak mondtam a magamét a virággal. Tettem nekik különböző ajánlatokat, hogy ha egyedül nem mehetek, akkor kísérjenek el, s majd együtt letesszük a virágot. Gondoltam, ezen ne múljon, egy kis hülyeségért én sem megyek a szomszédba. Mert közben olyan jópofaságokat kérdeztek tőlem, hogy hol vettem azt a szép virágot, meg hogy drága volt-e. A parancsnok, aki feltehetően nem volt hozzászokva, hogy az ilyen rendbontókkal, mint én, kesztyűs kézzel bánjon, kezdett hepciáskodni, hogy most már bebizonyítottam, hogy milyen karakán honleány vagyok, azonnal tűnjek el onnan.

Erre nagyon mérges lettem, mert úgy képzeltem, hogy betesznek a rabomobilba, elővezetnek, és akkor beszélhetek valakivel, akinek elmagyarázhatom, hogy szerintem, ha a gyülekezést és a felvonulást be is tiltották, de én egyedül nem tudok se gyülekezni, se felvonulni, azt viszont elfelejtették betiltani, hogy valaki teljesen egyedül odavigyen a szoborhoz egy csokor virágot.

Ehhez nekem jogom van, mint ahogy jogom van az édesapám eltemetéséhez is. A végső tisztesség megadása mindenkinek elidegeníthetetlen emberi joga. Itt nem arról van szó, hogy Apu mely törvény értelmében, mit követett el, vagy nem követett el, hanem egyszerűen arról, hogyha egy rablógyilkost kivégeznek, akkor az anyjának joga van eltemettetni, ha akarja. Tőlem sem lehet elvitatni azt a jogot, hogy eltemettessem az apámat, oda, ahová akarom és úgy, ahogy akarom. És ugyanilyen elidegeníthetetlen jogom az is, hogy virágot vigyek Bem Apó szobrához a forradalom évfordulóján.7

 

 

Szilágyi Sándor: Tétova elszántak, elszánt tétovák. Megemlékezések a forradalom 32. évfordulóján. Beszélő, 1988/3.
http://beszelo.c3.hu/cikkek/tetova-elszantak-elszant-tetovak [Letöltve 2018. október 17. ]

 

 

1 Rajk László élettörténeti interjú. Készíti Mink András. 1956-os Intézet Oral History Archívum, 1002. sz.

2 Lengyel Gabriella élettörténeti interjú. Készítette Molnár János 2010–2011-ben. 1956-os Intézet Oral History Archívum, 1003. sz.

3 Jávor István élettörténeti interjú. Készítette B. Révész László 2010-ben. 1956-os Intézet Oral History Archívum, 944. sz.

4 Megjelent Molnár Adrienne: Ötvenhatosok a rendszerváltásról. Budapest, 2009, 1956-os Intézet, 53. o.

5 Megjelent Molnár Adrienne: Ötvenhatosok a rendszerváltásról. Budapest, 2009, 1956-os Intézet, 54–55. o.

6 Megjelent Molnár Adrienne: Ötvenhatosok a rendszerváltásról. Budapest, 2009, 1956-os Intézet, 55–57. o.

7 Megjelent Javorniczky István: „Eljő az a nagy, szép idő…” Budapest, 1990. Héttorony, 7–9. o.