Eörsi László: A „budai srácok” 1956

Országos Széchényi Könyvtár, Budapest, 2018

 

 

 

Előzmények

A vári harcok 

 

Az „ancien régime” összeomlása a Fő utcában

A Budai Forradalmi Katonai Bizottmány megalakulása 

Új foglyok a Fő utcában 

A Budai Forradalmi Katonai Bizottmány parancsnoksága 

Az utolsó napok 

A csoport szétoszlása 

 

A nemzetőrség megalakulása és tevékenysége

Szovjetellenes harcok 

A SZABADSÁG-HEGYI NEMZETŐRSÉG

A csoport megalakulása

A parancsnokság

Az ÁVH-sok begyűjtése

November 4. 

 

November 4. 

November 5. 

November 6. 

November 7. 

November 8. 

 

A Móricz Zsigmond körtér az októberi harcok idején 

A nemzetőrség

Előkészületek az ellenállásra

A Móricz Zsigmond körtéri csata

 

A „BUDAI SRÁCOK” 1956

A társadalom önszerveződése. A nemzeti bizottság és a nemzetőrség

megalakulása A nemzetőrség összetétele, tevékenysége

Harci előkészületek

 

A Budafoki Nemzeti Bizottság

A nemzetőrség megalakulása 

A nemzetőrök vezénylése

Előkészületek a szabadságharcra 

Harcok a műút S kanyarjánál

 

ÉLETRAJZOK

NÉVMUTATÓ

FORRÁSJEGYZÉK ÉS BIBLIOGRÁFIA

FÜGGELÉK

A budai felkelők névjegyzéke 

A budai felkelők, nemzetőrök peradatai

Az 1956-os harcok 131 budai áldozata

Rövidítések jegyzéke 

SUMMARY

 

 

----------------------------

 

Nem könnyű, sőt alighanem megoldhatatlan feladat lenne szakszerű magyarázatot találni, hogy miért indokolt a hat budai kerület 1956-os történetét egy kötetben feldolgozni. Mivel azon túlmenően, hogy ezek a kerületek a Duna fővárosi részének jobb partján találhatók, semmi más közös nincs bennük, mivelhogy más a történetük, mások a hagyományaik, más a szociológiai összetételük, és ami esetünkben a legfontosabb: a budai felkelőcsoportok, nemzetőrségek egymástól csaknem teljesen függetlenül működtek.

 

Ám mégis létezett egyfajta „budai tudat”, amely e kerületeket némileg összehozta. A forradalom napjaiban több forradalmi vezető aspirált a budai fegyveres erők főparancsnoki címére. A magabiztos fellépésű Butkovszky Emánuel exkatonatiszt – aki fegyvereseivel elfoglalta a bűnüldöző szervek Fő utcai épületkomplexumát – a budai fegyveres erők főparancsnokaként bemutatkozva hívta össze értekezletre az összes budai katonai parancsnokot.18 Ugyanilyen ambiciózusnak bizonyult a szintén katonai múltú Seifert Tibor is, a II. Kerületi Nemzeti Bizottmány katonai megbízottja, aki először kerületi parancsnokká neveztette ki magát, ám az egész budai oldal kato nai vezetését akarta megszerezni. Magabiztos fellépésével, utasításaival, a tekintélyes bizottmány támogatásával meggyőző vezetőnek mutatkozott. Mindkettőjük sikeréhez hozzájárult az is, hogy a katonai és rendőrségi főtisztek – a diktatúrában betöltött szerepük miatt – a saját beosztottjaik és a tömegek előtt egyaránt hiteltelenné váltak.

 

Megjelent azonban Mecséri János ezredes is, de nem a forradalmi szervezet élén, hanem a HM nevezte ki a budai körzet parancsnokának. Így ő lett a hivatalos elöljáró, bár ezt sem Butkovszky, sem Seifert nem tudta, noha Mecséri a hadosztályának alakulatait át is csoportosította a budai oldalra. A Butkovszky által összehívott értekezletről fennmaradt dokumentum szerint a budai erők parancsnoksága a következő személyekből állt: 

I. kerület: Vincze Gábor, Batizi Gusztáv;

II. kerület: Seifert Tibor;

III. kerület: Keresztúri Sándor;

XI. kerület: Sárosi Ernő rendőr őrnagy, Rátai Imre;

XII. kerület: Alberti László százados, Tapsonyi Endre;

MOM-parancsnok: Katona János főhadnagy;

Országos Légvédelmi Parancsnokság: Kiss Sándor őrnagy.

 

Ezek szerint a XXII. kerületet nem tekintették Buda részének. 

A fegyveres szervezetek forradalmi vezetői össze is gyűjtötték a Budán

található erőket a következőképpen:

1. II. Kerületi Katonai Parancsnokság Pasarét Támpontparancsnokság (Pasaréti tér). Parancsnok: Pénzes Gábor (aki ekkor 20 éves volt). 10 fő, 4 géppisztoly, 1 golyószóró, 5 puska, 2 pisztoly, 7 kézigránát.

2. A II. kerületi osztály támpontparancsnokság (Bimbó út 7., rendőrkapitányság). Parancsnok: Németh Imre rendőr százados. 230 fő, 14 géppisztoly, 2 golyószóró, 91 puska, 85 pisztoly, 22 kézigránát.

3. Bem laktanya. Parancsnok: Kővágó Sándor alezredes. 150 fő gyalogsági fegyverekkel.

4. Széna tér. Parancsnok: Szabó János. 600 fő, a kézifegyvereken kívül 4-5 géppuska.

5. Budai Nagy Antal laktanya: 300 fő, 3 légv. üteg [Parancsnok: nincs feltüntetve].

6. A Petőfi-akadémia („térképészet, haditechnika”). Parancsnok: Pesti Endre ezredes, 600 fős létszámmal.

7. A SZOT-épületben (II., Tárogató u. 2.) tartózkodó Petőfi-akadémia

alakulata. Parancsnok: Munk Károly százados. 150 fő gyalogsági fegyverekkel, 15 golyószóró.

8. A III. kerületi, 300 főnyi nemzetőrségi csoport. Parancsnok: Keresztúri Sándor.

9. Határőrség (Manréza, XII., Labanc u. 5–7.). Parancsnok: Szalva János határőr ezredes, 40 fős létszámmal.

10. Nemzeti bizottmány. Parancsnok: Seifert Tibor, 150 fő.

11. Budai Nemzeti Honvédelmi Bizottmány. Parancsnok: Butkovszky Emánuel.

12. A Klement Gottwald-gyár gyárőrsége.

A fentieken kívül a dokumentum megjelöl egy 300 főnyi, gyalogsági fegyverekkel felszerelt rendőrségi erőt, egy bizonyos „központi őrséget”, amelyről most sincs tudomásunk.

 

Ugyanilyen „budai központú” feljegyzést írtak a harckiképzési csoportfőnökség beosztottjai,613valamint Szmetena József őrnagy, a II. kerületi kiegészítő parancsnokság parancsnokhelyettese is erről vallott. Valójában ezek a budai erők egy pillanatig sem álltak össze egységes erővé, sőt a felsoroltak többsége – beleértve az úgynevezett kerületi vezetőket – csak formálisan szerepelt egy-egy egység élén, és az események menetében jelentéktelen maradt a szerepük. Ha volt is ilyen csoport (Csapó Ferenc, Forján Tibor, Hirschler György, Ili István, Palotás László és Rejner Ferenc), mindvégig jelentéktelen maradt. 1957-ben pert készítettek elő velük szemben, de végül bizonyítékok hiányában megszüntették az eljárást (Palotás László és társai perirata ÁBTL V-142151.). Pénzes emigrált. 

 

Budán távolról sem bontakozott ki a pestihez hasonló fegyveres ellenállás a szovjet intervenciós csapatokkal szemben. Ezt többek között az áldozatok aránya is bizonyítja. A Pesten elesettek száma mintegy 15-szöröse a budai áldozatokénak. Ennek több oka volt. A budai lakosság nagyobb része, a külső körzetek teljes egésze kertes házakban élt, a munkásság jelenléte jóval csekélyebb a pesti oldaléhoz mérten. Márpedig a felkelőcsoportok zömében a munkások, ipari tanulók köréből rekrutálódtak. A budai oldalon nincsenek olyan magas lakóházakkal beépített, jól védhető városnegyedek, mint Pesten. Még a Széna tér vagy a Móricz Zsigmond körtér sem vethető össze ebből a szempontból a Corvin közzel. A négy útvonal kereszteződésében kialakított Móricz Zsigmond körteret, a Várnegyedet vagy az óbudai Schmidt-kastélyt spontán ellenállási bázissá alakították, így alkalmassá váltak a szovjet csapatok átmeneti zavarására, de a megszállókat nem késztethették olyan ostromra, mint Pest egyes belső és külső kerületeiben.

 

Szovjet szempontból az október–novemberi időszakban egyaránt a pesti politikai és katonai bázisok ellenőrzése volt a legfőbb célkitűzés a már ismert ellenállási csomópontok letörésével. A támadó szovjet erők nagyobbik hányada a belső kerületek mielőbbi megszállására indult. Budán egy ilyen jellegű politikai-katonai vezetési célpont csak másodla gos volt, Budavár elvágása, illetve elfoglalása jelölhető meg fontos katonai célként, ideértve a környéki ellenállási központok kiiktatását is.

 

Kötetünk kerületenként haladva ismerteti a különböző nemzetőrségi-szabadságharcos csoportokat. Ezek közül a Széna téri volt a budai fegyveres ellenállás legjelentősebb körzete – itt tartózkodott az ország második legnépesebb felkelőcsoportja –, amely három kerülethez (I., II. és XII.) is szorosan kötődik. A Széna téri csoport volt az egyetlen a budai oldalon, amely már a tűzszünet

előtt megalakult, és amely részt vett az októberi fegyveres ellenállásban is. A Széna téri felkelőkről részletesebben a Széna tériek 1956 című tanulmánykö tetemben olvashatnak, így csak az alábbi vázlatos ismertetésre szorítkozunk.

 

E felkelőcsoport 1956. október 25-től formálódott (a budai oldalon csak ez az ellenállócsoport működött az októberi harcok idején), midőn elfoglal ta és bázisává alakította az ottani metróépítkezés munkásszállóját. A kezdetben mintegy 100 fős csoport irányítását a legendás Szabó János (Szabó bácsi) gépkocsivezető október 26–27-én vette át. Bán Róbert műszerész és a jugoszláv állampolgárságú Ekrem Kemál villanyszerelő is a parancsnoksághoz tartozott. A Széna tér a budai oldal stratégiailag legfontosabb csomópontja volt. A felkelők a szovjet páncélosok ellen barikádokat építettek, amelyeket a Déli pályaudvarról odatolt vagonokkal erősítettek meg, és néhány alkalommal tűzharcot vívtak a megszállókkal. A fegyverszünet idején a csoport létszáma 800-900 főre emelkedett.

A Petőfi laktanya tisztjei segítették a fiatal felkelők kiképzését, és a Bem laktanya katonáival karöltve ügyeltek a rend fenntartására. A csoport ellenőrzési területe a sokszorosára növekedett, mivel Szabó bácsiék kezükben tartották a kerületi pártházat, a statisztikai hivatalt, a Bécsi kapu környékét, a Szovjetunióba került pártvezetők villáit, sőt a hűvösvölgyi ÁVH-s objektumot

is. Új központjuk a Maros utcai, kiürült ÁVH-s létesítmény lett, de egy kisebb részleg Ekrem Kemál irányításával a Széna téren maradt. A felkelőket katonai mintára századokra osztották, és a legfőbb tevékenységük az ÁVH-sok és a pártfunkcionáriusok felkutatása volt, akik közül mintegy 150 foglyot ejtettek.

 

Őket november 4-én szabadon engedték, és felvették a harcot az intervenciós erőkkel szemben. A hatalmas túlerő és az aknatámadás folytán másnapra igen megcsappant a harcosok létszáma. A legelszántabbak – Szabó vezetésével – a budai hegyekben készültek a harc folytatására, de november 10-én elismerték az ellenállás kilátástalanságát.

 

A forradalom leverése után a Széna tériek közül többen elhagyták az országot. Az itthon maradtak közül tizennégyüket – köztük a parancsnokság három tagját – halálra ítélték és kivégezték, a többiekre hosszabb-rövidebb börtönbüntetés várt. A többi helyszínen kisebb konfliktusok alakultak ki a fegyvereket követelő tömegek és az egyes rendőrkapitányságok között, de a forradalom kirobbaná sát követő napokban csak a falusias Nagytétényben indult meg a társadalom oly mértékű önszerveződése, hogy a forradalmi szervezetek kezükbe tudták venni a városrész irányítását, és biztosították a rendfenntartást – az október 28-i politikai „félfordulatig”. A többi körzetben (az említett Széna térit leszámítva) a forradalmi erők viszonylag passzívak maradtak a meghirdetett tűzszünetig. Október végén Budafokon is leváltották a kommunista közigazgatást, és a jóval nagyobb társadalmi támogatással bíró helyi nemzeti bizottság vette át az ügyek intézését – akárcsak másutt a külvárosi körzetekben. Ezzel egyidejűleg létrehozták a nemzetőrséget is. A többi budai kerületben is alakultak nemzetőrségi csoportok, amelyek a rendfenntartást igyekeztek biztosítani. Egyes osztagok az előző rendszer vétkeseit keresték, hogy felelősségre vonják őket. A Széna tériekén kívül különösen a XII. kerületben működtek jól szervezett nemzetőrségek. Egy különös szervezet, a Budai Forradalmi Katonai Bizottmány jött létre a II. kerületi Fő utca és Gyorskocsi utca kereszteződésében lévő épületkomplexumban, ahol a Budapesti Katonai Ügyészség, a Budapesti Katonai Bíróság, a Belügyminisztérium Politikai Nyomozó Főosztálya, valamint a Budapesti Körzeti Börtön székhelye is volt. Ilyen fontos középületben talán egyetlen más csoport sem rendezkedett be a forradalom idején.

A szovjetek novemberi intervenciójára – hasonlóan ahhoz, ami az október 24-i szovjet bevonuláskor lejátszódott – spontán ellenállócsoportok jöttek létre szerte a budai oldalon, de kerületenként csak egy-egy körzetben. Így alakult ki napokig tartó ellenállás a budai várban, az óbudai Schmidt-kastélyban és a Kamaraerdőnél, a Balatoni út S kanyarjánál. Egy-egy napig tartó fegyveres konfliktus zajlott a Déli pályaudvar körzetében és a Móricz Zsigmond körtér környékén. A megtorlás során a budai szabadságharcosok közül – a Széna térieken kívül – tizenhármat végeztek ki. A Fő utcai csoportból az aktívnak bizonyuló Berecz György és Lénárd Ottó, a Schmidt-kastély védői közül a katonai vezetők: Pércsi Lajos, Csiky Lajos és Erdősi Ferenc, az Alkotás utcai harcokban a szovjeteknek veszteségeket okozó Kokics Béla és Pópa (Papp) József, a fegyveres tevékenység mellett való szervezkedésért, fegyverrejtegetésért is elítélt Szelepcsényi István, a Nagytétényi nemzeti bizottság és nemzetőrség vezetői közül Fáy Ferenc, Zrínyi János és három fegyverrejtegetéssel vádolt budafoki nemzetőr, Varga József, Batonai István és Batonai László felett mondták ki a legsúlyosabb ítéletet, egyiküknek sem kegyelmeztek. Súlyos börtönbüntetést elsősorban Dalmadi Jenő, Hanusz László, Käszmann László, Oláh Jenő, Póka József és Ruzsinszky Antal szenvedett el, ők még az 1963-as „nagy amnesztia” után sem szabadulhattak. Rejtély maradt viszont, hogy a hatóságok miért nem indítottak eljárást számos fegyveres „ellenforradalmár” ellen – különösen a várbeliek jártak szerencsésen –, hiszen beszervezésükre sincs semmi jel.

 

Az 1959 második felében elfogott Móricz Zsigmond körtéri, valamint a budafoki ellenállóknak jóval csekélyebb büntetést kellett elszenvedniük, mivel akkorra a hatóságok bosszúvágya sokat mérséklődött. Kutatásaim szerint a szóban forgó csoportokból összesen 77-en emigráltak.

 

A kötet első része a budai felkelők, nemzetőrök szerveződéséről, tevékenységéről, szabadságharcáról szól, majd 150 résztvevő életrajza következik. A forrásjegyzék és a bibliográfia után a függelékben ismertetjük a levéltári forrásokban szereplő forradalmárok legfőbb személyes adatait, a kádári megtorlást elszenvedők pertáblázatait, valamint a harcok áldozatainak névsorát.

 

Korábbi munkáimhoz hasonlóan az eseménytörténet és az életrajzok feldolgozásához elsősorban a kádárista büntetőeljárások periratait használtam fel, mindenekelőtt a kihallgatási, a tanúkihallgatási jegyzőkönyveket és az önvallomásokat. A rendőrségi jelentések, összefoglalók, a vádiratok és a bírósági ítéletek forrásértéke jóval csekélyebb, mivel nagymértékben eltorzítják az eredeti közléseket. Ebben a témakörben viszonylag kevés visszaemlékezés maradt ránk, ezeket szintén felhasználtam. 

 

Köszönettel tartozom a Budapest Bank Alapítványnak, az Új Köztársaság Alapítványnak és a XII. kerületi önkormányzatnak (Pokorni Zoltánnak és Gonda Attilának), megjegyezve, hogy a többi budai önkormányzat még csak válaszra sem méltatott. Köszönet illeti Cseh Gergő Bendegúzt, az ÁBTL igazgatóját, Boka Lászlót, az OSZK tudományos igazgatóját és Sára Bernadettet.

 

Hálával tartozom a levéltárak és más iratőrző helyek munkatársainak, különösen Laczovics Erikának, Máté Katalinnak, Szabóné Sárgai Hajnalkának.

 

Az arcképek az ÁBTL, a BFL, a HL és a PIL gyűjteményéből valók. A felmerülő katonai kérdésekben pedig Marossy Endrével konzultáltam, aki a kéziratomban is több hibát javított. A kézirat kötetté történő átlényegülése Gulyás Orsolya, Csobán Endre Attila korrektorok és Garai-Édler Eszter tipográfus (ő készítette a kötet borítóját, valamint a Summaryt is) érdeme.