Új forrás: Gordos László naplórészlete az 1956. október 23-i eseményekről

Reggel munkahelyemen, a Csepel Vas és Fémművek Varrógépgyárában egy öt pontból álló felhívás jelent meg. Ez az egyetemisták megfogalmazásában azt tartalmazta, hogy ne engedjünk éket verni az egyetemisták, valamint a munkás- és parasztfiatalok közé. E felhíváson keresztül meghívtak bennünket is a Műszaki Egyetem nagy diákgyűlésére szerda du. 2 órára. Ezen felhívást az üzemi párttitkár, Homonnayné (Csapó Irma) Balázsival, a Személyzeti Osztály vezetőjével karöltve letépte. Délelőtt ugyanekkor egyetemisták egy csoportjának üzemi látogatása zajlott le gyáregységünkben. Az egyetemisták a már előbb említett felhívás példányait titokban terjesztették, valamint a délután tervezett néma tüntetésre hívták az üzem dolgozóit. E diákok a Műszaki Egyetem Központi Diákszállójának lakói voltak, akik aznap éjjel szétosztották maguk között a budapesti üzemeket, és így szervezetten, a már előbb említett céllal tették látogatásaikat.
 

Gordos László, 1959 A MEFESZ határozata, itt olvashatja nagyban

A Varrógépgyárban ugyan még nem volt puskaporos a levegő, de az Üzemi Bizottság (szakszervezet) elnöke: Mike, valamint Slága, a DISZ-titkár egész nap a Területi Bizottságon, illetve a Csepel Művek Központi DISZ Bizottságán tárgyaltak. (Különben engem néhány nappal ezelőtt választottak meg DISZ alapszervi vezetőségi tagnak – az első DISZ-funkció életemben –, mint agitprop titkár). 11 óra tájban Slága izgatott hangon szólított fel egy plakát megfestésére, mely szerint: „24-én du. 1/2 4 kor filmvetítés a csomagoló helyiségében” (ezt is nekem kellett volna lefixálnom Kelemennel, az Anyag- és Áruforgalmi Osztály vezetőjével). „A film címe: „Angyallal a hegyekben. Jegyek 1Ft-os áron a DISZ-bizottságon kaphatók...", stb. Du. 1/2 3-kor a Varrógépgyárban rendkívüli DISZ gyűlést tartottak, melyen én már nem vettem részt. Ott azt vitatták meg, hogy az egyetemi felhívás mely pontjaival értenek egyet. Egyetértettek pl. a címerváltozás kérdésével.

Reggel a Budapesti Műszaki Egyetem épületébe – amelynek Villamosmérnöki Karán Géza öcsém másodéves hallgató volt - csak egyetemi diákigazolvánnyal lehetett belépni. Az Egyetem kapujában nemzeti színű karszalagos diákok igazoltattak mindenkit, nehogy valaki a délutánra tervezett - a lengyelek melletti szolidaritás jegyében lezajló - néma tüntetést megzavarja, vagy meghiúsítsa. A délelőtti előadásokon - mint minden egyetemen, úgy Gézáéknál (Villamosmérnöki Kar II. évf.) is - az éjjel megalkotott 17 pontot vitatták meg, végül pedig azonosultak az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem 14 pontból álló felhívásával. A professzorok és a tanársegédek egyöntetű lelkesedéssel fogadták az ifjúság követeléseit. (Még az azt megelőző héten teljesítették az egyetemi ifjúság egyik legfontosabb követelését: a következő félévtől fakultatívnak mondták ki az orosz nyelv tanulását. A kikötés csupán annyi volt, hogy egy nyelvet kötelezőnek kell választania mindenkinek.
 

Gordos László, és öccse, Géza édesanyjukkal, 1956 nyara Gyülekezés a Műszaki Egyetemnél, Forrás: Műszaki Egyetem

Déli 12-kor véget értek az egyetemen az előadások. Mindenki megkapta a feladatát: ki, hol függessze ki a délutáni tüntetésre vonatkozó felhívást a fent említett 14 ponttal. Gézának a Ferenciek tere és a Kálvin tér jutott. Ő 2-2 ilyen felhívást tűzött ki a fákra mindkét helyen. Hogy a felvonulást nehogy megzavarják, elhatározták, hogy 1/2 3-ig semmiféle mozgolódást nem tesznek. 1 óra után a Kossuth Rádió bejelentette, hogy Piros László belügyminiszter a felvonulást nem engedélyezi. Ekkor a már gyülekező egyetemisták küldöttséget bocsátottak a belügyminiszterhez a felvonulás engedélyezése érdekében. Elhatározásuk mindemellett az volt, hogy Piros akár engedélyezi a felvonulást, akár nem, a tüntetést megtartják. Budán a Műszaki Egyetem régi épülete előtt 1/2 3-kor szinte percek alatt gyülekezett a Műszaki Egyetem diáksága. Egyszer csak megérkezett egy személygépkocsi, melyből egy férfi szállt ki és szót kért. A diákok kérdéseire válaszolva megmondta, hogy neve Fekete, a belügyminiszter helyettese, majd ezután frázisokat kezdett hangoztatni. Az egyetemisták nem várták meg, míg kifejti, amit mondani akart (valószínűleg azt, hogy álljanak el a tüntetés gondolatától), hanem kifütyülték. Egyesek bántalmazni is akarták, mire valaki kétértelműen megjegyezte: „Ne bántsák, hiszen nem a Fekete a hibás, hanem a Piros!" Nemsokára egy munkástömeg jelent meg. Az egyetemisták kitörő lelkesedéssel fogadták a Gamma dolgozóit. 1/2 3 tájban közölte a Rádió a felvonulás engedélyezését.

A sok újonnan alakult ifjúsági szerv véleményeinek kikristályosítására létrehívták a Diákparlamentet, melynek szombaton kellett volna összeülnie. A délelőtt folyamán a Villamosmérnöki Kar II. évfolyamának hallgatói a Diákparlamentbe élénk viták után 6 küldöttet delegáltak, Gézát is.

Kb. 3-1/2 4 tájban a küldöttség még mindig nem érkezett meg. Ennek dacára a kb. 5-8 ezer, túlnyomórészt egyetemistákból álló tömeg a budai parton 10-es sorokban karonfogva elindult nemzeti színű zászlókkal a Bem-tér felé. Útközben a hidaknál más egyetemek és főiskolák diáksága, az úton mindenütt felnőttek és munkásifjak tízezrei csatlakoztak hozzájuk. Felvonulásuk mentén az egyik házban kitűzték a nemzeti lobogót. Attól kezdve minden ház előtt addig tapsoltak, míg a nemzeti színű zászló ki nem került. A jelenlegi magyar címeres zászlókat addig fütyülték, míg azt a címerig föl nem csavarták. Ekkor azt dübörgő tapssal üdvözölték. Még az indulás előtt szóba jött, hogy milyen jelszavakkal vonulnak fel, ha a tömegek is csatlakoznak hozzájuk. Az egyöntetű megállapodás az volt, hogy jelszavak, jelmondatok nincsenek, csupán a lengyelek melletti szolidaritás jeléül néma tüntetésről van szó.

A Bem-térre érve Veres Péter író, volt honvédelmi miniszter kezdett beszélni, de lényeg nélküli beszédét a nem-tetszésnyilvánítás általános füttye némította el. Egy kb. 3 méter hosszú magyar zászló közepéből újságpapírral égették ki a „magyar" címert. Ezt követte a többi zászló címerének bicskával történő kivágása. A hangulat egyre parázsabbá vált. A kb. 30 ezer főnyi tömeg lelkes ünneplése közepette szedték le a „magyar" címeres feliratot a Bem téri hadbírósági épület homlokzatáról. Még a Bem tér előtt egy rendőrőrsöt érintettek a felvonulók. Géza többedmagával oda ment, ahol a rendőrök beleegyezésével kokárdákat tűztek ki azokra is. Többen közülük a felvonulókkal tartottak.
 

Tüntetés a Bem téren, Fotó: Dr. Juhász László Tüntetők vonulnak a Bem tér felé a Kossuth hídon át, Fotó: Dr. Juhász László

A Bem-térről a tömeg nagyobbik fele a Margit-hídon átvonult a Parlament elé. Akkorra a sokaság oly nagyra duzzadt, hogy a forgalmat is leállította. Az álló villamosokról ismét rengetegen csatlakoztak a még néma felvonulókhoz. A Duna parton levő Belügyminisztérium épülete előtt hangzott el az első jelszó, illetve felkiáltás. Mégpedig: „Zász/lót a/ Belügy/re!"

Én a gyárban már hallottam ugyan, hogy Pesten ma tüntetés lesz, de hogy hol és hogy mikor, azt nem tudtam még. A délelőtt folyamán Incivel (Majoros Erzsike kolleganője a Gyár Könyvterjesztő Vállalatánál) megállapodtunk abban, hogy délután 6-kor találkozunk a Kárpátiában, ahol Inci bemutatja nekem az unokaöccsét, Palikát. Egyrészt ezért, másfelől pedig azért is Pestre mentem volna, mert este 1/2 9-től 1/2 10-ig angolórám lett volna a Fejér György utcában dr. Bíró Lajos Pálnál. A randevúra és az órára az események alakulása következtében már nem mentem el. 3 óra után néhány perccel elindultam Pestre. A csepeli gyorsvasúton hallottam, hogy a Gyár kapuinak környéke tele van falragaszokkal, melyek a délutáni tüntetésre hívják a munkásokat, a Bem térre. A 2-es villamoson rengetegen voltak, akik mind a Bem térre igyekeztek. Én akkor még nem tudtam, hogy hol van pontosan a Bem tér. A Géza utcánál leszállva a volt Tőzsdepalotába mentem Flötmann Tiborhoz. Tőle kaptam útbaigazítást a Bem teret illetőleg. A Kossuth térre érve láttam, hogy a tömeg özönlik a Kossuth hídon át a Parlament elé. Mikor megtudtam, hogy a Bem térről jönnek, velük tartottam. A 2-es villamoson a kalauz már az „ifjúság napjának" nevezte a mai napot s ott a fiatalok, így én is, ingyen utazhattunk. A Petőfi téren nagyobb csoportokat láttam.

A Kossuth téren egyre gyűlt a tömeg. Az egyetemisták, így Géza is, a Parlament lépcsőjén helyezkedtek el, valamint annak közvetlen közelében egy csoportban. Én a lépcsőtől kb. 20-25 méterre, pont középen álltam. Akkor még Gézával nem tudtunk egymás ottlétéről, csak idehaza éjjel. Egy hangszóróval fölszerelt személyautó egy katona főhadnagy irányításával a lépcső közelébe ment, erősítője azonban oly gyenge volt, hogy gyakorlatilag semmit sem ért. A mindenfelől érkező tömegek kb. 1/2 6-ra annyira megtöltötték a teret, hogy a 2-es villamos, valamint az Alkotmány utcában közlekedő trolibuszok kénytelenek voltak leállni. A lehúzott áramszedőjű 2-esek tetején az emberek fecskékre emlékeztetően ültek. A Parlament bronzoroszlánjait nemzetiszínű zászlóval rendelkező ifjak „nyergelték meg". A középbejáratnál feszítették ki a kiégett hatalmas magyar zászlót, a lyuk háta mögé helyezve a régi Kossuth-címert. Ettől kissé balra tartottak egy táblát, mely a lengyel címert ábrázolta egy, a szolidaritásunkat kifejező felirattal.

A tömeg izzó hangulata egyre magával ragadóbb lett. „Zász/lót a/ Parlament/re!" ütemes kiáltásokkal kikényszeríttetünk négy hatalmas, „címer" nélküli zászlót Országházunk Kossuth-tér felé néző oldalának középrészére. Ezt követőrn többek között a következő ütemes jelmondatokat kiáltoztuk: "Vesz/szen/ Gerő!", Elég/ volt/ az el/nyomásból!,  Ki az/ oro/- azokkal! , Akár/milyen/ kedves/ vendég,/ tíz év/ abból/ untig/ elég!,  Kossuth/címert/ aka/runk!, Magyar/ ruhát/ a hadse/regnek!, É1je/nek a/ lengye/lek!, Rusz/kik/ haza!, Minden/ orosz/ menjen/ haza,/ így lesz/ igaz/ magyar/ haza!,    Vesz/szen/ Rákosi,/ vesz/szen/ Gerő!, Nagy Im/rét a/ kormány/ba!, Le a/ Sztálin/ szobor/ral!, Sztráj/kot hol/nap!' stb.

Közben néhányszor elénekeltük a Himnuszt és a Szózatot, valamint egyszer-kétszer a Kossuth-nótát és a Nemzeti dal-t. Erősítő hiányában nem tudták a tömeget szóval tartani, ezért a tömeg egyre türelmetlenebb lett. Sötétedéskor meggyújtották ugyan a Kossuth-téri lámpákat, de rövid idő múltán ismét eloltották. Ekkor az emberek, mintha csak összebeszéltek volna, egymás után gyújtották meg Szabad Nép-eiket. A tér percek alatt egy fáklyás felvonulásra emlékeztető képet nyújtott. Ezzel egyidőben ütemesen hangzott a kiáltás: „Erre/ jó a/ Szabad/ Nép!". Ezután ismét kigyúltak a lámpák, s mi ekkor a Parlament teljes kivilágítását követeltük, sajnos eredménytelenül. A Kossuth-tér nemcsak munkásokkal és diákokkal volt tele, hanem igen szép számmal voltak ott katonatisztek, sőt honvédek, tiszti iskolások is, akik kiszöktek laktanyáikból. Hamarosan a Parlament lépcsőjén Veres Péter próbált beszélni, de erősítő nélkül a tömeget nem lehetett lecsendesíteni. Egyre sűrűbben hallatszott a: "Hall/juk Nagy Im/rét!" felkiáltás, illetve követelés. A Parlament épületébe sajnos csak a Petőfi-kör lrginkább baloldali vezetőségét engedték be, s az egyetemi ifjúság delegációját kirekesztették. A Petőfi Kör benn lévő tagjai érezhetően időhúzásra rendezkedtek be. Az egyik, középhez közel eső balkonból ők is mikrofon, illetve erősítő nélkül beszéltek. Először közölték, hogy már útban van Nagy Imre, hogy szóljon Budapest tüntető ifjúságához, Budapest tüntető népéhez. Megpróbálták beszédekkel, szavalatokkal elütni az időt, de a tömeg mindegyiket - nagyrészt azért, mert nem hallott semmit - nagy nemtetsző morajjal fogadta. Közben legalább kétszer-háromszor ismét elénekeltük, a fent már említett nemzeti énekeket. Ez után hírül adták, hogy már elindultak Nagy Imréért. Majd Sinkovits Imre színművészünk elszavalta a Nemzeti dalt. A sokaság minden versszak után a refrént mindenre elszántan, szilárd hangon együtt mondta.

1/2 7 tájban egy munkásoktól roskadozó teherautó haladt át a téren, utat törve magának a tömegben. Annak utasai tudatták velünk, hogy a Rádiónál a Bródy Sándor utcában az ÁVH-sok belelőttek abba a tömegbe, amely ki akarta kényszeríteni, hogy a Kossuth téri tüntetést közvetítse a Rádió. Bennünket is oda invitáltak. Sokan kétkedve fogadták a hírt, hogy hátha csak csel a tömeg szétoszlatására. Még a délelőtt megtudtuk, hogy Gerő Ernő Belgrádból hazatérve, este 8 órakor beszédet intéz az ország népéhez. Ennek ellenére a tömeg nem oszlott. Bár különösebben senkit sem érdekelt Gerő beharangozott beszéde, az általános vélemény az volt, hogy ebben benyújtja lemondását. Közben többször is megjelent a nemzeti színű zászlóval fellobogózott teherautó a már előbb említett hírrel és felhívással.

Hosszú huzavona után 1/2 9 tájban megjelent a balkonon Nagy Imre. A tömeg a meggyőződés kedvéért a sötétség miatt követelte megvilágítását. Rövidesen asztali lámpával világította meg magát. Ezalatt szereztek mikrofont, sajnos ismét egy gyönge autórádió-erősítővel. A tömeget alig lehetett lecsendesíteni. Most volt először alkalmunk tapasztalni egy nagy tömeg fegyelmezetlenségét. Ha csendesedni kezd a tömeg és egy illető mondani talál valamit, az először pisszegés formájában futótűzként terjed, majd pillanatok alatt újra zsibongás támad, beszél mindenki. Más alkalommal pedig a már majdnem teljes csendet a Himnusz, vagy a Szózat jól ismert dallama törte meg az egyik szélén a tömegnek, s ez ugyancsak átterjedt a sokaságra, stb. Amikor végre sikerült lecsendesíteni a tömeget, Nagy Imre így kezdte a beszédét: „Kedves elvtársak!". Ekkor ütemesen hangzott a tömeg egyöntetű válasza: „Nincs/ elv/társ'". Nagy Imre ezután a „Budapest Tüntető Népe, Budapest Tüntető Ifjúsága!" megszólítást választotta, majd úgy folytatta: „Kívánságotokra megjelentem." Ezután hangsúlyozta, hogy a demokratizálódási folyamat, mely országunkban megindult, tovább fog folytatódni. Erre minden remény megvan. Azonban beszédének végső kicsengése az volt, hogy a kormánnyal nem fordul szembe. A végén megkért bennünket, hogy ezek után békésen vonuljunk haza. Beszéde úgy tűnt, mintha azt hivatalos kormánykörökkel együtt készítette volna. Miután beszédét befejezte, együtt elénekeltük ismét a Himnuszt és a Szózatot.

Az egyetemisták elhatározták, hogy egy részük a nyomdához vonul azzal a céllal, holnapra a sajtón keresztül is sztrájkra szólítsák fel az ország népét. A másik rész a Parlament előtti tömeg legnagyobb részével együtt elindult a Bródy Sándor utca felé, a Rádióhoz. Ebben a tömegben volt Géza és én is, de egymástól teljesen függetlenül, egymásról nem tudva.

Én az Alkotmány utcán, Bajcsy Zsilinszky-úton, a Madách téren és a Múzeum körúton keresztül jutottam el a Bródy Sándor-utca sarkára. Közlekedés akkor már sehol sem volt. A Bajcsy Zsilinszky-úton és a Madách téren egyetlen villamos sem járt. Már a Tanács körút és a Dohány utca sarkáról látszott, hogy a Bródy Sándor-utca sarkán valami ég. Útközben már beszélték, hogy Gerő milyen rövid (kb. 1/4 órás), de vérlázító beszédet mondott. Megtudtuk, hogy lemondásáról egy szó sincs, ellenben bennünket a Parlament előtt „csőcselék"-nek nevezett.

Útközben mindenütt megerősítve hallottuk, hogy az ÁVH a Rádiónál belelőtt a tömegbe. Az emberek mindenfelől nagy tömegekben özönlöttek a Rádió felé. A hangulat ekkor már teljesen forradalmi volt. A már fent említett jelmondatokat kisebb csoportok, sőt egyenként is „üvöltötték" az emberek. Nyíltan vitatkoztak, beszélgettek olyasmiről, amit egy nappal ezelőtt még csak a legbizalmasabb körökben mondtak. A Körútnak és a Rákóczi útnak az Astoriával átellenben levő járdaszigetének sarkán tanknyomokat láttunk, nem megerősített hír szerint szovjet tank nyoma volt. A Múzeum körúton a Nemzeti Múzeum előtt mindkét irányba haladó villamosok vesztegeltek, lehúzott áramszedővel. A Múzeum körúton találkoztunk olyanokkal, akik a Sztálin térről jöttek és részt vettek, vagy látták a nagy bálvány; Sztálin szobrának a ledöntését. A Bródy Sándor utca és a Múzeum körút sarkán égő ÁVH-s tehergépkocsihoz érve már hallottam a sortüzeket. Tűzoltók is voltak ott, de a tömeg az ÁVH-s kocsikat nem engedte oltani, mondván, hogy ezek a kocsik nem azért lettek fölgyújtva, hogy eloltsák azokat. Csak akkor avatkozzanak be, ha a tűz átterjedne valamelyik házra. A Bródy Sándor-utcában a saroktól kb. 30-40 méterre három ÁVH-s kocsi (egy Dodge Weapon és két Csepel teherkocsi) elégett roncsait lehetett látni. A Múzeum-kert és a Kálvin-tér sarkán szintén két ÁVH-s teherkocsi égett. A tömeg ide-oda hullámzott. Ha elhangzott egy sorozatlövés a Rádió felől, a Bródy Sándor utcát megtöltő tömeg a Múzeum-körút felé menekült. Ugyanakkor hozták a sebesülteket. Láttam katona főhadnagyot fejlövéssel, kéz- és mell-lövéses civileket, stb. Ezeket a Körúton az első házba vitték be. Eközben a tömeg magából kikelve ordította: „Gyilkos az ávó!".

3/4 11 felé tankdübörgésre lettünk figyelmesek. A tömeg megrohanta a tankokat, miután megtudta, hogy magyarok.  Én az egyik tankra fölszállva megtudtam, hogy Piliscsabáról jöttek. Mondták, hogy sajnos lőszerük nincs. A tömeg örömmámorban úszott, kiabálva, hogy „Velünk van a Hadsereg, Velünk van a Honvédség!". A Nemzeti Múzeum előtt a Körúton néhány teherautó katonát lehetett látni, akiket kivezényeltek, fegyverük azonban nem volt. Katonajárőrök is cirkáltak azon a környéken fegyverrel, de lőszer nélkül. Megfigyelhető volt, hogy igen sok katonatiszt vegyült el a tömegben, akik mind az ÁVH-sok ellen voltak. 11 óra tájban a Múzeum előtti telefonfülkéből telefonáltam Majoros Erzsikééknek Soroksárra, akik az egész dologról még semmit sem tudtak. Gerő beszédéből is csak annyit tudtak meg, hogy a Parlament előtt tüntetések vannak. Közöltem Erzsikével, hogy a Bródy Sándor utcánál vagyok, és hogy nincs semmi bajom annak ellenére, hogy erősen lövöldöznek. A Bródy Sándor utcában a kiskörút és a Puskin utca között van az Olasz Intézet, amelyet éppen tataroztak. Amikor a körút felől odaértem, egy – valószínűsíthetően a Nemzeti Múzeum valamelyik ablakából, vagy annak tetejéről leadott – gépfegyver-sorozat néhány golyója eltalálta a járda szélén lévő meszeshordókat, melyekből a szétfröccsenő mész többeket lespriccelt. Sokan a Múzeum kerítésének mintegy 80 cm magas talapzatához rohanva kerestünk menedéket. Én a Bródy Sándor utcába kb. 80–100 méterre mentem be, még a telefonálás után is. 11–1/4 12 tájban már a mindenfelől érkező teherautók fegyveres civileket hoztak. Azt mondták, hogy a fegyvereket különböző katonalaktanyákból (pl. Kilián- és a Bartók Béla úton lévő laktanya), és rendőrőrsökről szerzik.

A Kálvin tér és az Üllői út sarkán egy Állami Biztosító van. Az épületbe az Üllői út felőli részen lehet bejutni. Mint mindenütt a környéken, arra is hömpölygött a tömeg. Minden gépkocsit és motorost fegyveres civilek igazoltattak, mert mint hallottuk, az este folyamán egy mentőautó ment be a Rádió épületébe. Az emberek azt gondolták, hogy benn is valami sérülés történt, ezért minden további nélkül beengedték. A mentőautó azonban nem jött ki. Nemsokára ezután ismét egy mentőautó tűnt fel, mely szintén a Rádió felé tartott. Az emberek gyanút fogtak és megállították az autót. Tele volt fegyverrel és lőszerrel, és amint kiderült, a sofőr is és a mellette ülő orvos is ávós volt. A fegyvereket a tömeg vette birtokába, a két ávóst pedig egyesek szerint agyonverték. Az Üllői-út felé haladva láttam, amint az Állami Biztosító kapuján lévő ovális alakú cégtáblát, mely közepén a kör alakú címer volt, leszedték és tapostak rajta, majd a kapu két oldalán lévő, címerrel ellátott üvegcégtáblát is összetörték. Az üvegszilánkok egy férfit a homlokán erősen megsebesítettek. Én adtam egy tantuszt a mentők hívására. Ezután fölzörgették a házmestert, majd fölmenve az emeletre, a balkonon levő vörös csillagot a tömeg üdvrivalgása közepette taszították le. Én onnan 3/4 12-kor indultam el, hogy még a 12.20-as, utolsó előtti HÉV-et elérjem. Az Üllői-úton találkoztam egyik volt varrógépgyári kollégámmal: Rajkai Palival, aki májusban vonult be katonának,  és akkoriban Csepelen, egy építőszázadban teljesített szolgálatot. Rajkai elmondta, hogy civilek kinyitották a laktanyájukat és fegyverrel kizavarták őket. Ő most hazamegy aludni, az Üllői-úton lakik. Akkor már mindenütt terjedt a hír, hogy több más gyár munkásaival párhuzamosan jönnek csepeli munkások is.

Hazafelé jövet sok teherautóval találkoztam, melyek a Rádió felé haladtak az Üllői úton, a Nagykörúton és a Soroksári úton. Én a 31-es villamossal már éjfélre kiértem a Közvágóhídra. Ott húszpercnyi várakozás helyett a gyorsabb utat választottam, hogy minél előbb hazaérjek (mert azt hittem, hogy odahaza tudnak a pesti eseményekről és nem tudtam, hogy mi van Gézával). Így felszálltam egy Soroksár felé haladó, homokot szállító teherautóra. Még a Közvágóhídon találkoztam egy katonával, aki elmondta, hogy délután indult el Szolnokról és látta, hogy szovjet katonákat vagoníroznak be. Teherautóval csak a Fegyvergyárig (Lámpagyár) tudtunk menni, mert ott fegyveres civilek és katonák minden autót igazoltattak. A sofőr inkább a visszafordulást választotta, én prdig ott leszálltam. A Fegyvergyár kapui tárva nyitva voltak, s hozták ki onnan tömegesen a fegyvereket. A gyár kapujától kissé lejjebb két teherautót keresztbefordítottak az országúton, nehogy a fővárosban harcoló ávósok vidékről segítséget kaphassanak. Különösen a Pest felé haladó gépkocsik és motorkerékpárosok igazoltatása volt igen erős.  Akkor még orosz beavatkozásra senki sem gondolt, csupán vidéken állomásozó ávósoktól tartottak. Láttam, amint szolgálatot teljesítő mentőutót is csak hosszas huzavona után engedtek tovább Erzsébet felé. Ott már nemcsak fiúk, de fiatal 15-18 éves lányok is pisztolyt, puskát fogtak. Az utolsó előtti villamos, amely még kifelé haladt, csak lelassított a Fegyvergyárnál (Lámpagyárnál), és én úgy, menet közben ugrottam fel rá. Erzsébeten szállt fel többek között Pongrátz néni és Magdó néni is. Utóbbi a gyárból jött. Elmondta, hogy az esti órákban fegyveresek jelentek meg a Lámpagyárban és invitálták az embereket a Rádióhoz. A munka mindenütt leállt. A fiatalok csaknem mind velük tartottak. Az idősebbek, így Magdó néni is, éjszakai műszak helyett hazamentek.

Itthon Édesapámék nyugodtan aludtak anélkül, hogy csak sejtettek is volna valamit a pesti eseményekről. Géza még nem volt otthon. Csak Édesapával közöltem az eseményeket. Míg én éjjel 1/2 2-re, addig Géza 1/2 5 tájban jött haza.

A korabeli Soroksári út, Forrás: Fortepan, UVATERV Gordos László, és öccse, Géza szüleikkel a soroksári házuk udvarán, 1957 májusában

A Nagy Imre beszéd után Géza – mint mindenki – ott maradt a Parlament előtt. Benne volt a levegőben, hogy most nem lehet hazamenni, hisz még semmit sem értünk el. Mindenki beszélt, s mindenki azt mondta, hogy másnapra sztrájkot kell szervezni. A legtöbben – Géza is – érezték, hogy ez a helyes, de az utóbbi évek nagy elnyomása után nem volt meggyőződve a sztrájk keresztülvihetőségéről. A tettrekészségnek ebben a zűrzavarában Géza elszakadt a Műegyetemisták zömétől. Géza a tömeggel együtt megindult az Alkotmány utcán. Hogy a Parlament elől ki hova került, ez sok esetben a véletlenen múlt, de az nem volt véletlen, hogy az emberek egyáltalán részt vettek ebben a megmozdulásban! A beszéd után mindenki megértette, hogy ez nem mehet így tovább, és hogy a születendő újért mindenkinek tennie kell valamit, ha mást nem hát azt, hogy együtt megy a tömeggel! Ekkor még senki sem gondolt fegyveres harcra. Géza S. Palival felment Anikóékhoz egy kis vizet inni, s nyomban a tömeg után indult. Messziről hallatszott a Bajcsy-Zsilinszky úton haladók ütemes kiáltása: „Vesz/szen Gerő, Vesz/szen Farkas!” A Madách-téren megtorpantak az emberek, s végignézték, amíg a városháza ide néző ormáról ledöntötték a vörös csillagot. A tömegben az egész társadalom szinte valamennyi rétege jelen volt: katonatisztek, rendőrök, munkások, diákok stb. Ekkor már lehetett látni emberekkel megrakott teherautókat. A járda a Rákóczi útig a megszokott képet nyújtotta, itt azonban már zűrzavaros volt a helyzet: egyes csoportok visszafelé jöttek, s Gézáék itt hallottak először sebesültekről. A Tudományegyetem és a Múzeum előtt sok villamos állt, némelyiken lövések nyoma látszott. Elszórtan hallatszó lövések közben 1/4 11 felé Géza a Bródy Sándor utcához ért. Egy szétlőtt kezű és egy komolyan megsebesült fiatalembert látott. A tömeg kavargott és egy hangon kiáltotta: „Gyilkosok!“ Hirtelen erős fegyverropogás hallatszott: az ÁVH-sok valószínűleg a Múzeum körút háztetőiről lőtték a tömeget. Géza két villamos között húzódott meg, majd a Ferenczi utcán át a Károlyi kertbe szaladt. A Magyari utca és a Múzeum körút közötti átjáró házon keresztül, újra a Kiskörútra ment. A tömeg nem tágított a lövöldözés ellenére sem. Állandó puskaropogás közben egyszerre üdvrivalgás hallatszott: megérkezett egy alezredes kb. 9 magyar tank élén, aki ezt kb. 1/2 órával korábban megígérte, miután egy bajtársát az ÁVH-sok lelőtték. A tömeg mámorban úszott. Felejthetetlen volt a kép: zúgott az örömittas kiáltás: ,,Éljen a hadsereg, Velünk van a hadsereg!" Csókolgatták egymást az emberek. Géza a tömeggel a Bródy Sándor utcába ment. Itt találkozott az egyik katonai előadóval, egy századossal. A Múzeum-kert végénél újra sortűz fogadta az embereket, amire mindenki a kiskörútra szaladt vissza. Arrafelé mindenütt autók égtek.  A tisztek ajánlkoztak, hogy majd adnak az embereknek fegyvert, s valóban, 15-20 perc múlva már fegyveres civilekkel megrakott teherautók érkeztek mindenfelől. A dömpereken érkező csepeli munkásokat óriási lelkesedés fogadta. Közben este 11 óra tájban a szabad sajtó első termékeként az egyetemisták követelését osztogatták. Mindenki érezte, hogy „nagy nap a mai!” De már ekkor is félve beszéltek a szovjet csapatokról. Géza, hogy az utolsó villamost elérje, fél 1 felé hazaindult. A Kálvin téren magyar katonákkal találkozott, de semmit sem tettek, mert már három hete nem kaptak lőszert. Géza a Ráday utcán át ment a Boráros térre. Sűrűn találkozott emberekkel megrakott teherautókkal. Sokuknál már fegyver is volt. A 31-es villamos még járt. Itt olyasmit beszéltek, hogy a Lámpagyárnál lövöldöznek. A HÉV sokat késve indult, így Géza csak 1/2 5 felé ért haza. A villamoson mindenki a forradalomról beszélt.

A Rádiónál történt eseményeken ott voltak a barátaink is, az ő elmondásuk alapján:
Úgy du. 6 óra tájban nagy tömeg vonult a Rádió elé követelve, hogy a parlamenti tüntetést és az egyetemisták követeléseit közvetítse a rádió. Ezt megtagadták. A tömeg nőttön nőtt, és nem tágított. Küldöttség ment be a Rádióba, és mivel hosszú idő után nem tért vissza, a tömeg egy rádiós autó segítségével betörte a kaput, mire az ablakokból füst- és könnygázbombákat dobtak le. Az utca megtisztult, s a rádióhoz sok ávós érkezett autón, melyek közül a tömeg kb. hatot felborított és felgyújtott. Az emberek újra a Rádió elé vonultak, követeléseiket hangoztatva, mire eldördült az első sortűz a teljesen fegyvertelen tömegre. A tömeg fegyverhez csak a második sortűz után jutott, amikor sok katonatiszt hívta az embereket a laktanyájába, hogy fegyvert adjon nekik. Így kezdődött a fegyveres felkelés.

Hűber Matyitól később értesültünk a következőkről: Ő is Csepelen dolgozott. S a Gyárból kijőve már a falragaszokról tudomást szerzett arról, Pesten tüntetés lesz. Bement ő is megnézni. A 6-os villamoson fürtökben lógtak az emberek, ezen kívül gyalogosan is igen sokan igyekeztek a Szabad Nép székháza elé. Ott a tömeg kb. ugyanazokat az ütemes jelmondatokat kiáltozta, mint amelyeket mi a Parlament előtt. Ezután, leállítva a villamosokat a Sztálin út felé vonultak. A tömeg óriási volt. A Vörös Csillag mozi előtt megálltak és követelték a csillag kivilágításának megszüntetését, valamint a „Vörös Csillag" neonfelirat eloltását. Ezután a Sztálin-útra fordulva a liget felé haladtak, miközben állandóan kiáltozták a jelmondatokat. A Jugoszláv Követség épülete elé érve szimpátiatüntetést rendeztek, "Éljen Tito” felkiáltásokkal. A Sztálin térre érve az emberek ünnepélyes keretek között dobták le az ÉDOSZ székházról a nagy vörös csillagot. Du. 7 óra tájban kezdték már döntögetni a Sztálin-szobrot. Először köteleket erősítettek a nyakára és a derekára, s úgy próbálták dömperek segítségével eldönteni. Ez a próbálkozás nem sikerült. Ezután a bokájánál próbálták elvágni a lábát, majd az előbb említett módon ledönteni. Ez a próbálkozásuk sem járt sikerrel, mert a bronzszobor lábában erős tartóvasak voltak. Ekkor már elég sokan gyorsított munkával dolgoztak a ledöntésen. Miután most már a csizmája fölött a térde alatt elhegesztették a lábát, 9 óra 35 perckor óriási robajjal hullott a betonra ez emberiség legnagyobb diktátorának és hóhérjának, a kegyetlen zsarnoknak a bronzszobra.

 

Csizma tér, a ledöntött Sztálin-szobor helye, Fortepan, Fotó: Nagy Gyula Csizma tér, a ledöntött Sztálin-szobor helye, Fortepan

Ezután az ottani tömeg nagy része is a Rádióhoz ment. Érdekes, csodálatos, de az emberek hangulatára jellemző, hogy a város legkülönbözőbb helyein minden előzetes szervezés nélkül mennyire egységesen álltak ki a zsarnokság ellen. Szinte pillanatok alatt állt talpra Budapest, majd az ország népe!

 

A teljes napló leirata, a szerző adománya az OSZK 1956-os Intézet és Oral History Archívum Könyvtára kéziratgyűjteményében (Ki/806 számon) található – és természetesen a kutatók rendelkezésére áll. A személyes fotók és dokumentumok forrása az adományozó családi archívuma, az 1956-os Intézet Fotóadatbázisa és a Fortepan Archívum.