Főoldal   Könyvek   Filmek   Honlapok   Konferenciák   Összes recenzió   Könyvekről   Filmekről   A mi recenzióink   Kísérlet számvetésre   Impresszum	317 / 357 Recenzió Lénárt András: 1956 Erdélyben - Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956-1965 NYOMTATÓBARÁT VERZIÓ  A RECENZÁLT MŰVEK ADATAI     KÖNYVEK     Közreműködő(k):   Dávid Gyula (Szerkesztő) Főcím:   1956 Erdélyben Alcím:   Politikai elítéltek életrajzi adattára, 1956-1965 Kiadási hely:   Kolozsvár Kiadó:   Polis, Erdélyi Múzeum Egyesület Év:   2006 Terjedelem:   415 oldal Ár:   á.n. Nyelv:   Magyar RECENZIÓ SZÖVEGE     Az Erdélyi Múzeum Egyesület és a kolozsvári Polis Könyvkiadó gondozásában napvilágot látott kötet igazi kollektív munka gyümölcse. A szerkesztő Dávid Gyula mellett három főmunkatárs és vagy két tucat munkatárs dolgozott azon, hogy a forradalom ötvenedik évfordulójára minél teljesebb formában megjelenhessen az erdélyi politikai elítéltek életrajzi adattára. A könyv elkészültét az Arany János Alapítvány, a Communitas Alapítvány és a Határon Túli Magyarok Hivatala támogatta, de a munkatársak köszönetnyilvánításának hosszú sorában a magyarországi történész szakértők mellett feltűnnek az erdélyi magyar egyházak vezetői, a Romániában akkreditált magyar diplomaták, sőt a Magyar Országgyűlés elnöke, Szili Katalin neve is felbukkan. A manapság ritkán tapasztalható „össznemzeti” együttműködést a magasztos cél indokolta: az egykori politikai elítéltek névsorát a lehető legpontosabb adatokkal ellátva közzé kell tenni. A kötet hasznos kiindulópontja lehet a történeti kutatásoknak, hiszen az 1989-től kezdődő, előbb magánjellegű, majd hivatalosan szervezett adatgyűjtés eredményeként a több ezer ember személyes adatai mellett mindig feltüntették a forráshelyeket. Noha sokszor csupán az elküldött és az érintettek vagy hozzátartozóik által kitöltött kérdőívek nyújtanak támpontot egy-egy elítélt tevékenységéről, a szerkesztőnek jellemzően valamilyen levéltári forráshelyet is sikerült megjelölnie. Az adattár azonban sokkal inkább mementóul szolgál, helyet követel a nemzeti emlékezetben. A nagyszabású vállalkozást, úgy tűnik, a kutatók közös ügynek tekintették. A 2006-ban ugyancsak forráskiadványt publikáló Pál-Antal Sándor és Stefano Bottoni – de említhetnénk a hosszú évek óta kiemelkedő forrásfeltáró tevékenységet végző Gagyi Balla Istvánt vagy Tófalvi Zoltánt is – saját kutatási eredményeikkel járultak hozzá a kötet teljességéhez. [1] A könyv emléket akar állítani a meghurcoltak (és sok esetben elfeledettek) tömegének. Nem véletlen, hogy a gyűjtés motorja, Dávid Gyula szerkesztő és munkatársai egy része személyes érintettje volt a megtorlásoknak. Egy ilyen horderejű munka elvégzéséhez kevés a történészi elhivatottság, szükség van az erkölcsi tisztázás olthatatlan vágyára. Az adattár, ahogy mondani szokás, hiánypótló mű, mert Romániában az 1956-os forradalom után politikai okokból meghurcolt magyarok emlékére hiába állnak kopjafák. [2] Az évfordulók kapcsán persze országszerte tartanak megemlékezéseket, és sok sajtóriport készült egykori résztvevőkkel. A teljes körű rehabilitáció azonban elmaradt. A kötet bevezetőjében a szerkesztő megemlíti a 118/1990-es törvényt, amely az elszenvedett idővel arányosan anyagi kárpótlásban részesítette a politikai elítélteket. Mivel azonban a belügyi és állambiztonsági irattárak állományát Romániában sem igyekeztek nyilvánosságra hozni, és mert a volt politikai foglyokat tömörítő szövetség az 1956 után „hazaárulás” vádjával elítéltek érdekvédelmét kezdettől fogva nem vállalta fel, az 56-os elítéltek jelentős része kiszorult a kárpótoltak köréből. Idővel, a magyar helyzethez hasonlóan, az érdekvédelmi szervezetek meghasonlottak, és egyre inkább szélsőjobboldali irányítás alá kerültek. A hazaárulásra mint a román állam ellen elkövetett, a politikai rendszertől független érvényű, elévülhetetlen cselekedetre hivatkozni meglehetősen ostoba és rosszhiszemű elgondolás a román politikusok részéről. Éppen csak a vádiratok és periratok tartalmát hagyják figyelmen kívül. Az életrajzi adattárba vagy más periratokat közreadó kötetbe belelapozva az olvasó számára nyomban világossá válik, hogy nagyjából a nyomozók és bírák szeszélyén múlt, milyen címen osztották ki a büntetéseket. A koncepciós politikai perekben ugyanúgy bárkit el lehetett ítélni állítólagos terrorcselekményekért, a társadalmi rend elleni tevékenységért, az állam biztonságát veszélyeztető propagandáért, mint hazaárulásért. És ha ezt a mai politikusok nem hajlandók elismerni, akkor valóban nélkülözhetetlen, hogy legalább a meghurcoltak neve könyv alakban megjelenjen. Bár a főmunkatársak „illetőségi körét" tekintve – Dávid Gyula: Kolozsvár, Bura László: Partium, Pál-Antal Sándor és Veress Sándor: Székelyföld – a gyűjtés egész Erdély területét igyekezett lefedni, a szerkesztő a bevezetőben nagyon szerényen „első kísérletről" beszél, és a könyv több pontján felkéri az olvasót észrevételeinek és kritikáinak megírására. Az adattár a könnyebb hozzáférés és a gyorsabb áttekinthetőség kedvéért az Erdélyi Múzeum Egyesület honlapján is elérhető, igaz, jóval tömörebb formában, mivel az excel táblázatban a forrást nem jelölték meg, és a négy alapadaton (név, a per megnevezése, születési hely és idő) kívül a könyvben szereplő egyéb információkat sem tüntették fel. [3]< /SUP> A hagyományos könyvformátum megjelentetése mindazonáltal indokolt volt, hiszen a perekben érintett idősebb, a modern technikai eszközöket korlátozottan használó generáció tagjai csak így ismerhetik meg tartalmát. A könyv bevezető része – Az Olvasóhoz; 1956 Erdélyben és ami utána következett – a lábjegyzetelést nem különösebben preferáló történeti összefoglalás mellett jó néhány személyes, többnyire negatív tapasztalatról tesz tanúbizonyságot. Az igényes és fáradságos gyűjtőmunkához képest a tanulmány nem nyújt újat, és adós marad egy átfogó politikatörténeti elemzéssel is. Az említett 118/1990-es törvényen kívül megtudhatjuk, hogyan éledtek fel és haltak el a visszaemlékezés-gyűjtés formái a kilencvenes években, a Volt Politikai Foglyok Szövetsége milyen dilettáns és felelőtlen módon kezelte a rájuk bízott iratanyagot, és hogy a magyarellenes előítélet az 56-os forradalmat, illetve annak emlékezetét sem kerüli el: „A magyarok emlékművet akarnak állítani a magyar forradalomnak, és méghozzá Kolozsváron" [kiemelés az eredetiben]. A szerző kissé megkeseredetten, ugyanakkor indulatmentes megfogalmazásban utal a feltáró és emlékezeti munka nehézségeire. Szomorúan állapítja meg, hogy közvetlenül 1990 után sokkal részletesebb és pontosabb adatokat lehetett volna egybegyűjteni, értsd: ezáltal jóval több meggyötört embernek lehetett volna némi vigaszt nyújtani. [4] Az adattár előtt kapott helyet az 1956–1965 közötti ismertebb csoportok címet viselő összeállítás és az 56-os romániai bibliográfia. [5] Az 1956 utáni politikai perekben a csoport elnevezés megtévesztő lehet, mivel sokszor egymást felületesen ismerő, nagyon laza kapcsolatban lévő embereket is csoportba „rendezett” a Securitate, illetve az ügyészség. [6] Az ok egyrészt ideológiai: felnagyítani az események jelentőségét és veszélyét, egyúttal a nyomozók érdemeit, másrészt technikai: meggyorsítani a tárgyalások menetét. [7] A Securitate „csoportalkotása" maradandó műnek bizonyult, mivel a történészek is ezt a mintát követik. A szerző – többnyire az eredeti terminológiát átvéve – hétféle csoportról ad külön leírást. Az első, klasszikus eset, amikor a csoportot az első számú vádlottról nevezték el (például Veress-csoport vagy Dobos Ágoston és társai), a második, amikor egy munkahelyi vagy iskolai közösséget perelnek be (Képzőművészeti Főiskolások vagy Bolyai 1. csoport, illetve egyházi vonalon Protestáns teológus-csoportok), a harmadik a település szerinti (például Szovátai 1. vagy Nyárádtői csoport), a negyedik az önmeghatározás céljából idealisztikus fantázianevet használó középiskolai diákok csoportjai (Bíbor Banda, Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete vagy Fekete Kéz), az ötödik a foglalkozás szerinti (például Katonák vagy Unitárius tanárok), a hatodik egy-egy akció résztvevői (Temesvári diákgyűlés vagy Telefonista csoport), a hetedik pedig a vallási meggyőződésük miatt perbe fogottak (például Bethania mozgalom). Mindegyikük sorsa tragikus, de a magyar forradalommal rokonszenvező kisdiákok és gimnazista tanulók hosszú évekre történő elítélése különösen kemény büntetés volt. A felnagyított, eltorzított, indoklásukban az abszurdba hajló perek tömkelegéből álljon itt végezetül egy olyan, amely súlyos retorziói ellenére ma is megmosolyogtató: a Tankönyv-per. A romániai magyar középiskolai oktatás számára 1955–57 között készült tankönyvek 1958-ban kerültek a „magyar nacionalista megnyilvánulások" elleni kampányba. 1958. április 2-án tartóztatták le Fejér Miklós és Nagy Jenő kolozsvári tanárokat, azzal a váddal, hogy „nacionalista, irredenta szövegeket" csempésztek be a magyar irodalmi szöveggyűjteményekbe. A lektorok Berzsenyi-, Kölcsey-, Vörösmarty-, Petőfi-versekből vett idézeteket sorakoztattak fel „bizonyítékul". A vizsgálatot a már elítélt Gazda Ferenc nyelvészre is kiterjesztették, akit azzal vádoltak, hogy a VI. osztályos nyelvtankönyv helyesírási szótárába iktatott be olyan szavakat, amelyek – a szójegyzéket felülről lefelé olvasva – „ellenforradalmi lázító értelmet kapnak". A bukaresti tankönyvkiadó egész magyar szerkesztőségét és az oktatási minisztérium magyar osztályának több munkatársát elbocsátották, illetve fegyelmivel sújtották, Gazda Ferencet külön 15 évre ítélték. [8] Fejér Miklóst és Nagy Jenőt a vizsgálati fogságból 1958. október végén engedték szabadon, de tíz évig csak Kolozsvár környéki falusi iskolában, illetve általános iskolai titkári állásban működhettek. Az adattár magáért beszél: mindenféle rendű és rangú ember felkerült a „feketelistára". [9] Az ismeretlen falusiakról sokszor alig maradt fenn néhány adat, míg a városi értelmiségiekről jóval több információval rendelkeznek a kötet munkatársai, de azért arra láthatóan figyeltek, hogy túl nagy terjedelmi különbségek ne legyenek az összeállításban. [10] A megtorlás egy évtizeden keresztül zajlott, nemritkán évekkel az „ellenséges" politikai tettek után csapott le a mit sem sejtő „bűnösökre" az igazságszolgáltatás.  [1]. A kölcsönösség fordítva is igaz, Pál-Antal Sándor saját kötetében (Pál-Antal Sándor: Áldozatok – 1956. A forradalmat követő megtorlások a Magyar Autonóm Tartományban. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2006) szintén megköszöni Dávid Gyula támogatását.  [2]. A kötet ajánlásában is a kollektív emlékezés igénye fogalmazódik meg: Ajánljuk ezt a munkánkat a halálra ítéltek és kivégzettek, a börtönökben vagy a szabadulás után elhunytak emlékének és mindazoknak, akik az 1956-os forradalom előtt és után Romániában börtönt szenvedtek. Ugyanakkor a kötet nem feszegeti, hogy az állambiztonsági szervek közülük kivel állt/maradt kapcsolatban.  [3]. Az adattár lelőhelye: www.eme.ro/erdely56. Itt és a könyv végén megtalálható az 1956 előtt és 1965 után politikai okból meghurcolt emberek (egyelőre hézagos) névsora.  [4]. Ha már a politikai és anyagi kárpótlás nem valósulhatott meg.  [5]. A bibliográfia összeállítója, miként az 1956-os Forradalom és a romániai magyarság című köteté is, Lázok Klára volt.  [6]. Erre a torzító jelenségre minden szerző felhívja a figyelmet.  [7]. Dávid Gyula megfogalmazásában: „Tulajdonképpen a magyarországi forradalom eseményeinek »ellenséges kommentálása« volt a kiindulása több olyan pernek, amelynek letartóztatottjait valamiféle »szervezet«-ként próbálta beállítani a Securitate, mondván, hogy amit három ember együtt elkövet, az már szervezet, s büntető törvénykönyvi besorolásuk ennek megfelelően már nem »vétség« (delict), hanem »bűntett« (crima), a kiróható büntetés pedig nem maximum 10 év, hanem 10-től 25 évig terjed."  [8]. Gazda Ferenc börtönemlékei a 2006-ban kiadott Elrabolt esztendők (Kolozsvár, Polis Kiadó) című posztumusz kötetben jelentek meg.  [9]. Egy technikai megjegyzés: a halálozási adatokat a könnyebb áttekinthetőség kedvéért érdemes lett volna a név alatt, közvetlenül a születési dátum után megjelölni.  [10]. A megadott források alapján a megadott információk úgyis kiegészíthetők.		Az 1956-os forradalom visszhangja a szovjet tömb országaiban The 1956 Hungarian Revolution and the Soviet Bloc Countries: Reactions and Repercussions Beszámoló az 1956-os Intézet 2006. évi tevékenységéről
	Copyright © 2007 Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete Közalapítvány