A magyar kommunista rendszer 1952 nyarától, a rossz termés és az 1951-ben megemelt ötéves terv évben túlfeszített tervek eredményeképpen válságban volt. Komoly egyensúlyzavarok mutatkoztak a gazdaság minden ágában. 1952 nyarától szaporodtak az erre utaló jelzések, de a válságot csak egy évvel később, 1953 kora nyarán tudatosították.

A legsúlyosabb helyzet vidéken alakult ki. 1952 nyarán érkeztek az első jelzések a falusi lakosság tömeges ellenállásáról a begyűjtéssel szemben: cséplőmunkássztrájkokra, a beszolgáltatás megtagadására, tüntetésekre, erőszakos cselekményekre is sor került. A szórványos ellenállás parazsa az év folyamán több alkalommal fel-fellobbant. A társadalmi ellenállás és nyugtalanság láttán hamarosan sor került bizonyos „közérzetjavító” öintézkedésekre, így engedélyezték a gabona szabadpiaci forgalmát és csökkentettek egyes begyűjtési előirányzatokat. Mindez nem sokat változtatott azon, hogy az 1953-as év elején a magyar faluban hiányzott az élelmiszer és a vetőmag.

A kormányelnökség apparátusában elkezdődött a gazdasági helyzet átfogó felmérése. Egyes részjelentések el is készültek, de nem kerültek sem a kormány, sem a pártvezetés elé. A szovjet ellenőrző és tanácsadói hálózaton át „kiszivárogtak” viszont Moszkvába. Ugyanígy a pártközpont Adminisztratív Osztályának 1952-ben készült jelentéseit a társadalommal szembeni represszió valós méreteiről Jevgenyij Kiszeljov szovjet nagykövet továbbította a Kremlnek azzal a következtetéssel, hogy „túlságosan nagy szigor érvényesül a dolgozókkal szemben”, az ellenséggel kapcsolatban pedig „liberalizmus”.

Rákosi mint mindenben, élete utolsó leszámolási hullámában is követni igyekezett Sztálint. 1953. február végén az MDP Központi Vezetőségén bejelentette, hogy letartóztatták Péter Gábort, az Államvédelmi Hatóság parancsnokát, több ÁVH-tisztet, vezető pártfunkcionáriusokat (Szirmai István, Bárd András). A leszámolás vészesen közeledett a pártvezetés belső köreihez: súlyos kritika érte Kovács Istvánt és Vas Zoltánt, a PB tagjait, mindkettőt leváltották, és vidékre küldték. Valamennyien zsidó származásúak voltak. Az „anticionista” tisztogatás Moszkvából származó kezdeményezés volt, s már az előző években kezdődött, de a válságjelzések valószínűleg növelték a vezetésen belüli rejtett és lappangó feszültségeket is. Ebben a helyzetben érkezett Sztálin halálhíre 1953. március 5-én.

Sztálin temetését követően Magyarországon semmi sem utalt közeli változtatásokra. Májusban az 1949-eshez kísértetiesen hasonló eredményekkel zajlott le egy újabb országgyűlési választás.

Csak 1953 tavaszának végén érkezett az első jelzés Moszkvából: a szovjet párt vezetősége bizonyos változásokat kíván kelet-európai szövetségesei, így Magyarország politikájában.

Sztálin örökösei – elsősorban Malenkov, Berija, Molotov és Hruscsov – két alapkérdéssel kerültek szembe: az utódlással, amelyet Sztálin életében nem lehetett felvetni, valamint a birodalom helyzetének megszilárdításával. Ez utóbbival kapcsolatos intézkedések napokkal a Gazda halála után elkezdődtek, a legnagyobb visszhangot a „zsidó orvosok” elleni vizsgálat leállítása és a lakosság életszínvonalát növelő első intézkedések keltették. Malenkovék nem teljesen járatlan úton indultak el. Több jel arra mutat, hogy egyes változásokon, például a hidegháborús feszültség enyhítésén, már Sztálin is gondolkodott élete utolsó világos periódusában. Németország egységesítésének és semlegesítésének gondolatát Sztálin már 1952-ben felvetette. Ugyancsak szólt a világháború elkerülhetőségéről. A változásokat sürgette az is, hogy a birodalom perifériáján, így 1953 márciusában Csehszlovákiában, június közepén az NDK-ban az elégedetlenség sztrájkokban, illetve – Kelet-Berlinben – nyílt felkelésben mutatkozott meg.

Sztálin halála után utódai úgy vélték, hogy egy sor kelet-közép-európai országban a feszültségek elérték a robbanáshoz szükséges elegysűrűséget. Az okokat nagyjából ugyanabban látták Kelet-Németországban, Csehszlovákiában, Magyarországon, sőt otthon is. A tömeges terror olyan méreteket öltött, olyan kiszámíthatatlanná vált, hogy már semmi visszatartó ereje sincsen, az embereknek semmi veszteni valójuk nem maradt; ezenkívül a gazdaság racionális működését is akadályozza. Az erőltetett növekedés súlyos egyensúlyzavarokat okozott a gazdaságban, a legtöbb országban 1951–1952-ben még a háború utáni nem túl magas életszínvonal is jelentősen csökkent. A kollektivizálási kampányok „kis méretben” ugyanolyan jelenségekhez vezettek, mint a húszas-harmincas évek fordulóján a Szovjetunióban: élelmiszerhiány, a falvak elnéptelenedése, az állatállomány csökkenése, parlagon heverő földek stb. A kelet-európai pártvezetők (1952 végén a magyarok is) szovjet hitelekkel próbálták enyhíteni gazdasági nehézségeiket, holott e forrásokra a Szovjetuniónak égető szüksége volt saját gazdasága rendbehozatalára. Valamilyen módon rendezésre várt a Nyugattal való kapcsolat is: konszolidálni kellett az európai status quót, csökkenteni a konfrontáció élességét Európán kívül (a koreai háború befejezésével), normálisabb gazdasági kapcsolatokat kellett kiépíteni stb. Sztálin utódai „konszolidálni”, stabilizálni igyekeztek a szovjet típusú rendszer kiépítésében túlságosan előreszaladt csatlósállamok belpolitikai helyzetét. Megoldást kerestek a német kérdésre, és véget kívántak vetni a Jugoszláviával való nézeteltéréseknek. Mindeközben figyelmük és energiáik jelentős részét lekötötte a személyi hatalmi harc a Vezér utódlásáért. A fő kérdésekben egyetértés volt. Bár Berija és Malenkov egyes vélemények szerint mélyebb változtatásokat szeretett volna elérni, mint Molotov vagy (ekkor) Hruscsov, elsősorban az első számú vezető pozíciójáért folytatott harc osztotta meg őket. Amikor a magyar politika korrekciójára sor került, ez a küzdelem még nem dőlt el, közvetlenül utána, 1953. június utolsó napjaiban viszont a többiek összefogtak, és kizárták a pártvezetésből Beriját, akit nyomban le is tartóztattak.

Sztálin életében Rákosi közvetlen, személyes (és rádió-) kapcsolatot tartott fenn a szovjet vezetővel, s jórészt e kétoldalú dialógustól függött, hogy a magyarországi szovjet ellenőrző apparátus által adott információkból mi „hasznosul” és milyen módon. Halála után az előző években elfektetett adatok, értesülések, jelentések új életre keltek. Ekkor Molotov külügyminiszter tájékoztatót kért Kiszeljovtól, majd áttanulmányozta jelentéseinek több évre visszamenő gyűjteményét, és annak alapján készült fel – a vezetés más tagjaival együtt – Magyarország helyzetéből.

Az SZKP vezetői már 1953. május végén közölték Rákosival, hogy szerintük Magyarországon a túlzott méretű beruházások miatt az életszínvonal csökkent, s emiatt megromlott a politikai hangulat. Azt tanácsolták Rákosinak, hogy vizsgálják felül az 1953., az 1954. és a következő évi terveket. A nagy befektetéssel járó, lassan amortizálódó beruházásokat le kell lassítani, növelni kell a lakossági fogyasztást. Mindez személyi konzekvenciákkal jár: a fiatal, 1945 után „felnőtt” értelmiségi kádereket jobban be kell vonni a vezetésbe. Már ekkor elhangzott, hogy külön kell választani a miniszterelnöki és a pártvezetői tisztet, Rákosit fel kell menteni a párt főtitkári tisztsége alól. Még egy augusztus 20-a alkalmából meghirdetett amnesztiáról is szó esett, bár a kádercserék nyitva tartották egy tisztogatás lehetőségét is.

1953. június elején a szovjet párt vezetése Moszkvába rendelte Rákosi mellett a magyar párt több vezetőjét. Az MDP delegációja 1953. június 12-én indult. Ezt a küldöttséget is Rákosi Mátyás vezette, tagja volt a kormány öt elnökhelyettese közül három (Gerő Ernő, Nagy Imre és Hidas István), a Minisztertanács Titkárságának vezetője (Szalai Béla), egy miniszter (Hegedüs András, földművelésügy), a Budapesti Pártbizottság első titkára (Földvári Rudolf), valamint az Elnöki Tanács elnöke, a formailag pártonkívüli Dobi István. A meghívottak kiválasztásában az játszott főszerepet, hogy a szovjet vezetők még májusban személyi változásokat kezdeményeztek a magyar párt- és állami vezetés összetételében. Rákosi azonban senkit sem tudott helyetteséül javasolni. A meghívottak tehát részint azokból kerültek ki, akiket a szovjet pártvezetők saját információik, Kiszeljov jelentései és Rákosi tájékoztatása szerint „előléptetésre méltó” kádereknek tartottak.

1953. június 13-án, a magyarokat az SZKP KB Elnöksége legbefolyásosabb tagjai fogadták: Malenkov, Berija, Molotov, Hruscsov, Bulganyin és Mikojan. A magyar vezetéssel való „konzultációt” már megelőzte egy hasonló 1953. június 2–4. között a Német Demokratikus Köztársaság vezetőivel, Walter Ulbrichttal és Otto Grotewohllal; Kelet-Berlinben június 11-én közlemény jelent meg a keleti tömb első korrekciós csomagtervéről, a „Neuer Kurs”-ról. A szovjetek kérdés megvitatását ajánlották: „a gazdasági fejlődés egyes kérdéseit”, a „káderek kiválasztását” és az „önkényeskedések” problémáját.

Bevezetőjében Rákosi úgy állította be a helyzetet bevezetőjében, hogy a meglévő esetleges hibákat a korábbi útmutatás szellemében ki is javították. Tárgyalópartnerei nem éppen ezt várták. „Az a benyomásunk, hogy a magyar elvtársak lebecsülik a hiányosságokat.” – mondta Malenkov, s a mezőgazdasági termelőszövetkezetek helyzetét, a beszolgáltatás túlzásait, a parasztok elleni eljárások nagy számát tette szóvá.

A többiek is elsősorban a mezőgazdaság katasztrofális helyzetét, a túlzott iparfejlesztést és a repressziók óriási méreteit említették. Berija élesen elítélte azt, hogy Rákosi személyesen irányította az államvédelmet, beleszólt egyes nyomozásokba, sőt személyesen adott utasítást fizikai erőszak alkalmazására. Kijelentette, hogy Rákosinak le kell mondania a kormányfői tisztségről, s azt át kell adnia Nagy Imrének. Hruscsov mondta ki, hogy a hibákért egyértelműen Rákosi a felelős. Rákosi megpóbált legalább néhány kérdésben magyarázkodni, a Sztálintól vagy máshonnan kapott szovjet tanácsokra hivatkozni, de hiába. Berija többször világosan elhatárolta magát és társait a halott vezértől.

A szovjet vezetés lényegében utasítást adott, hogy a magyarok készítsenekírásos intézkedési tervet a hibák kijavítására, és állítsák össze a tervezett személyi változásokat is. A két dokumentumot a delegáció még Moszkvában el is készítette. Ezekbe Nagy Imre kezdeményezésére bekerült a kuláklista megszüntetése és a termelőszövetkezetekből való kilépés lehetősége is. A tárgyalások második fordulójában, június 16-án e párthatározat tervezetét beszélték meg a szovjet pártvezetőkkel. Ők ragaszkodtak ahhoz, hogy a dokumentumban pontosan jelöljék meg Rákosi, Gerő, Farkas és Révai személyes felelősségét. Molotov indítványára kimondták, hogy az erőszakkal szervezett termelőszövetkezetek feloszlása is lehetséges. Sztálin temetését követően Magyarországon semmi sem utalt közeli változtatásokra.

Budapesten a politikai irányváltás „kivitelezése” továbbra is a régi struktúrának megfelelően, a párt vezető szerveiben folyt, Rákosi irányításával. Elhatározták, hogy a KV ülése elé más határozatot terjesztenek, mint „a széles nyilvánosság elé”. A kelet-berlini sztrájk és felkelés hatása alatt Rákosi elismerte, hogy ha nem hajt végre a magyar vezetés „azonnali fordulatot”, az „a legsúlyosabb válsággal” fenyeget. Június 27-én összeült a Központi Vezetőség kibővített ülése. Rákosi részletesen elemezte saját felelősségét az elkövetett hibákért, a tanácsoknak megfelelően ítélte el a személyi kultuszt, a „vezérkedést”, a hatalom összpontosítását saját és néhány társa kezébe, a „magyar származású” káderek háttérbe szorítását (a zsidó származásúak túlsúlyát a vezetésben), a párt eluralkodását az állami szervek felett. Nagy Imre tovább ment, mint a szovjet vezetők mindenfajta mélyebb elemzést nélkülöző kritikája, s azt kereste, miért kerülhetett sor ilyen mélységű torzulásokra. Megállapította, hogy a „hibák, amelyekért Rákosi elvtárs mint a párt vezetője elsősorban felelős, abból fakadtak, hogy vezetésével a párt a maga belső életében, irányelveiben és gyakorlati tevékenységében a munka számos területén letért a marxizmus–leninizmus alapjairól, megsértette azokat. [...] Megsértettük a népi demokrácia alapelveit a párt és az állam, az állam és a néptömegek viszonya tekintetében.” A „pártállam” szót nem használta, de az „árnyékkormány” és a „rendőrállam” kifejezést igen. Megoldási javaslatában az „igazi népképviselet demokratikus elve” és a „kormányzati felelősség” terminusai szerpeltek. „...további lépéseket kell tenni az államélet demokratizálása terén.” A gazdaságpolitikát egyszerűen „kalandorpolitikának” nevezte. Bár a határozattal mindenki egyetértett, sokak esetében az azonosulás merőben formális maradt, a KV tagjainak többsége semmiféle hajlandóságot sem mutatott arra, hogy Nagy Imre felszólítását komolyan vegye, és akár csak elgondolkozzon „a hibák gyökerein”.

A KV a határozat végleges megszövegezését az új Politikai Bizottságra bízta. Ami a nyilvánoságra hozatal kérdését illeti, Rákosi az ülés közben üzenetet kapott Moszkvából: „...az elvtársak telefonhoz hívattak, elmondották, hogy ők ismerik ezt a határozatot, ezt a határozatot ne hozzuk nyilvánosságra, akkor hozzuk nyilvánosságra, amikor az eredményei megmutatkoztak.” Így született a döntés, hogy az új politikai irányvonalat nem a KV-ülésről szóló közleményben, hanem a parlamentben hozzák nyilvánosságra, mint az új kormány programját.

A KV-határozat (melynek szövegét először egy magyar szamizdat folyóirat közölte 1985-ben) négy fő részből állt. Az első az elkövetett hibákat, a második ennek okait, a harmadik az azonnali gazdaságpolitikai és más intézkedéseket, az utolsó pedig a szervezeti teendőket tartalmazta. Az első rész megállapította, hogy a gazdaságban szekta szellemű politika érvényesült, amely öncélnak tekintette a szocialista iparosítást. Különösen súlyos helyzet alakult ki a mezőgazdaságban a beruházások csökkenése, az egyéni parasztságot ért hátrányok (adózás, beszolgáltatás, büntetések), a kulákság eltúlzott terhei és a kollektivizálás erőltetett tempója miatt. Jelentősen csökkent a lakosság életszínvonala. A társadalmat tömeges elnyomó intézkedések sújtották.

A határozat a hibák fő okát abban látta, hogy a pártban kollektív vezetés helyett személyi vezetés érvényesült, amiért elsősorban Rákosi Mátyás, továbbá Gerő Ernő, Farkas Mihály és Révai József a felelősek. Rákosi személyesen vezette a repressziót végrehajtó Államvédelmi Hatóságot.

A határozat szerint gyökeresen meg kell változtatni a párt gazdaságpolitikáját, csökkenteni kell az iparosítás ütemét, s mindenekelőtt a nehézipar fejlesztésének ütemét, felül kell vizsgálni a népgazdaság fejlesztési terveit s ennek kapcsán a beruházásokat. A mezőgazdaság területén megszüntették a kuláklistát, jelentősen csökkentették az egyéni parasztok terheit és lehetővé tették a tsz-ekből való kilépést (igaz nem azonnal, és elég hátrányos feltételek mellett).

Az utolsó rész tárgyalta a politikai vezetésben végrehajtandó szervezeti változásokat (a pártfőtitkári cím megszüntetése, új, csökkentett létszámú Politikai Bizottság, a Titkárság alárendelése a PB-nek, a miniszterelnöki és a pártvezetői pozíció személyi kettéválasztása). Nagy Imrét a pártvezetés miniszterelnöknek javasolta, Farkas és Révai kimaradt a PB-ből, de összetétele alapvetően nem változott meg. Rákosi maradt a párt első titkára, és Gerő miniszterelnök-helyettesként és belügyminiszterként jelentős hatalmat kapott.

Mi irányította Moszkva figyelmét Nagy Imre személyére? 1952-ben begyűjtési miniszterből még az „anticionista” kampány sodrában, mint a magyar vezetés nem-zsidó származású tagja lett miniszterelnök-helyettes. Ismeretes volt, hogy ő az agrárkérdés legjobb szakértője Magyarországon, márpedig a mezőgazdaság helyzetét a szovjetek a válság egyik legfontosabb tényezőjének tartották. Emellett Moszkvának olyan emberre volt szüksége, akit „ismer”, vagyis múltja, előélete, politikai karaktere „ellenőrizhető”. Nagy 1930 és 1944 között Moszkvában élt. Ő volt a magyar vezetésben az egyetlen, aki a mezőgazdaság átalakítása kérdésében 1948–49-ben szinte pontosan arról a „platformról” vitázott Rákosival és Gerővel, amit most Moszkvában mint a válság gyógyszerét „találtak ki” újra. A „túliparosító” Rákosival és Gerővel szemben egy politikailag képzett mezőgazdasági szakembert állítani a kormány élére – az a moszkvai szemmel oly fontos „személyi egyensúly” alapképlete.

A még 1953. május 17-én megválasztott országgyűlés július 3-án ült össze. Rákosi Mátyás kormánya nevében benyújtotta lemondását. Az új kormány megválasztására másnap, július 4-én reggel került sor, s ezt követően tartotta meg programbeszédét Nagy Imre. A rádió aznap déli híreiben ismertette, este 8 órakor pedig felvételről teljes terjedelmében közvetítette a beszédet. Mivel a híradásokból addigra már nyilvánvalóvá vált, hogy az országgyűlés ülésszaka, a kormányfői beszéd (amelyhez hasonlók az előző években nem sok figyelmet keltettek) ezúttal valóban eseményszámba mennek, aki csak tehette, az egész országban a rádiót figyelte, nem kevés várakozással.

Nagy Imre beszéde elsősorban a június 28-án elfogadott KV-határozat harmadik, a közvetlen teendőket tartalmazó részére épült. Ezt az alapszöveget azonban Nagy kibővítette, és politikailag itt-ott áthangolta. Így például kijelentette, hogy „...a most összeült országgyűléssel fejlődésünkben új szakasz veszi kezdetét, amelyben fokozottabban kifejezésre kell jutni a nép szuverenitásának, a parlament nagyobb szerepének az állami élet törvényes irányításában, a felelős kormányzás alapelveinek és célkitűzéseinek meghatározásában, valamint az országgyűlés alkotmányos jogainak gyakorlásában”. A júniusi párthatározatból indult ki a beszéd gazdaságpolitikai része. „...az ország színe előtt őszintén meg kell mondani, hogy a felemelt ötéves terv célkitűzései sok tekintetben meghaladják erőinket [...] A kormány mind a termelés, mind a beruházások terén felülvizsgálja a népgazdasági tervet, és javaslatot fog tenni annak megfelelő csökkentésére. Módosítani kell a népgazdaság fejlesztésének irányát is. Semmi sem indokolja a túlzott iparosítást és az ipari autarchiára való törekvést, különösen, ha nem rendelkezünk hozzá a szükséges alapanyagbázissal.” Agrárpolitikai területen Nagy túlment a pártdokumentumon, és stratégiai váltást fogalmazott meg: „Ismeretes, hogy mezőgazdasági termelésünk döntően az egyéni gazdaságokon nyugszik. [...] A kormány minden eszközzel meg kívánja szilárdítani a paraszti termelés és tulajdon biztonságát.” Bejelentette, hogy a kormány helyt ad a magánvállalkozásnak, lehetővé teszi iparengedélyek kiadását. Nagy megszólította a társadalom olyan rétegeit és csoportjait, így a régi értelmiséget és a vallásos embereket, akikről az előző években legfeljebb pejoratív jelzők kíséretében (ha nem éppen ellenségként) emlékeztek meg. „Nagyobb türelmességet kell tanúsítani vallási kérdésekben. Megengedhetetlen e téren az adminisztratív eszközök alkalmazása.”

Az értelmiségi politikáról szóló részt követte a kormányprogram ama mondata, amely a legtöbb kortárs emlékezetében szó szerint megmaradt. „Az eddiginél jóval nagyobb gondot kell fordítani a népiskolákra, fokozni kell beruházásaikat, szaporítani kell az iskolák, tantermek és tanerők számát, hogy minél jobb feltételeket biztosítsunk a jövő reménységei, a kis magyarok elemi oktatásának.” Pedig a beszéd legfontosabb, a társadalom egészét legáltalánosabban érintő része csak most következett: „A kormány egész tevékenységében az alkotmányban lerögzített jogrend és törvényesség alapján áll. Népi demokratikus állami berendezésünk, gazdasági és társadalmi életünk alapja a szocialista törvényesség, az alkotmányban lefektetett állampolgári jogoknak és kötelességeknek, népköztársaságunk törvényeinek szigorú betartása.” Nagy Imre a törvényesség elé odatette a „szocialista” jelzőt, amit az emberek döntő többsége afféle fosztóképzőként értelmezett. De ami utána jött, néven nevezte a történteket, immár a jelző nélkül: „...igazságügyi és rendőrségi szerveink, valamint helyi tanácsaink munkájában gyakran nem jutott kellően érvényre a népi demokratikus államélet és kormányzás alapelve – a törvényesség. [...] A bírósági és kihágási eljárások nagy száma, a széles körben alkalmazott adminisztratív módszerek, a begyűjtés, az adóbehajtás, a kuláklista, a tagosítások terén elkövetett tömeges túlkapások és visszaélések, valamint egyéb zaklatások sértették a lakosság igazságérzetét, megrendítették a törvényességbe vetett hitét, [...] még a különben helyes, igazságos és törvényes intézkedéseket is úgy hajtják végre, hogy megkeserítik vele a nép életét. [...] A törvényesség megszilárdítása a kormány egyik legsürgősebb feladata”. Nem kevesebbről volt tehát szó, mint hogy a kormány véget vet a társadalommal szembeni hadiállapotnak.

A magyar társadalom túlnyomó többsége örömmel, megkönnyebbüléssel és reménykedve fogadta a beszédet. Talán nem túlzás azt mondani, hogy 1945 óta ez volt kommunista vezető szájából az első beszéd, amit az ország többsége helyeselt. Az előző évek politikájának haszonélvezői, akik kisebb-nagyobb kedvezményeiket féltették, bizalmatlanul fogadták a kormányprogramot. Pedig a program nem ígért alapvető változást, a rendszer megváltozását. Csupán korrekciót tűzött ki célul annak érdekében, hogy működőképes maradjon. De annak a felismerésnek alapján állt, hogy a társadalommal való frontális szembenállás körülményei között még a sztálini zsarnokság sem képes kierőszakolni a „szocializmus felépítését”. Arra mutatott rá, hogy maga a kommunizmus sem feltétlenül egynemű, hanem elgondolható plurális jelenségként, megjelenhetnek benne reformszándékok és reformerek is. Az adott, igen feszült helyzetben ez is igen sokat jelentett. Elsősorban reményt adott, de azt is nyilvánvalóvá tette, hogy a politikai gondolkodásnak és küzdelemnek, ha nagyon szűk értelemben, szűkös feltételek között is, de ismét van értelme Magyarországon.

Vélemények, javaslatok

Az oldal létrehozásának dátuma: 2000. december 1. péntek
Utolsó módosítás: 2000. december 1. péntek
Copyright © 2000 Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete Közalapítvány

Elejére