Az MKP az 1945-ös választásból azt a következtetést vonta le, hogy fő feladata a választás „korrekciója" minden parlamenten kívüli politikai és más eszközzel. Rákosi egy 1947-ben írott összefoglalójában leszögezte, hogy a választás után azonnal kitűzték célul a Kisgazdapárt feldarabolását. Ugyancsak rögtön tervbe vették a választójog politikai-diszkriminatív szűkítését is. Nincs nyoma annak, hogy Moszkva fékezni igyekezett volna a kommunisták túlbuzgalmát, ellenkezőleg, maga is „besegített" a magyar demokrácia „népi demokráciává" alakításának legtöbb lépésénél.

A választásokon győztes Kisgazdapárt viszont arra törekedett, hogy a választási eredményekhez igazítsák a végrehajtó hatalom pozícióinak megosztását. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány időszakában a polgármesteri, jegyzői tisztségek túlnyomó részét kommunistákkal és (kisebb számban) szociáldemokratákkal töltötték be, a rendőrség tisztikarában a túlsúly még nagyobb volt. Az „arányosítás" mellett a kisgazdák javasolták a földreform végrehajtása során elkövetett túlkapások (a gazdag-és helyenként középparaszti birtokok törvényellenes felosztása) orvoslását. Javasolták a helyhatósági választások megtartását és a mezőgazdasági érdekképviselet (Parasztszövetség) felruházását a szakszervezetekhez hasonló jogokkal. A kommunisták valamennyi kérdésben homlokegyenest ellenkező álláspontra helyezkedtek. Az ellentét az 1946. márciusától Nagy Ferenc miniszterelnök lemondásáig terjedő tizenöt hónap alatt az ún. „koalíciós válságok" sorozatához vezetett. Ezek során mindinkább szűkült a magyar demokrácia játéktere, mígnem a vezető párt legitim vezetőinek letartóztatásával és emigrálásával 1947. május 30-ával lényegében meg is szűnt.

A kommunista vezetőknek nem volt tapasztalatuk a többpártrendszerű demokrácia működésére vonatkozólag, ám vezetőik többsége, elsősorban Rákosi Mátyás,

kitűnően alkalmazkodtak a helyzethez. Ezt megkönnyítette az a magyar sajátosság, hogy az érdemi politikai döntések a koalíciós pártok vezetőinek szűkkörű, informális értekezletein (az ún. pártközi értekezleteken) születtek, a nyilvánosság teljes kizárásával.

A többieknél jobban informált, szovjet kapcsolataikra előszeretettel hivatkozó kommunista vezetők ebben a körben sikeresen alkalmazták a nyomásgyakorlás, a zsarolás és a politikai alkudozás módszereit. Amíg a kommunisták erőt merítettek az ország szovjet megszállásából, s hittek abban, hogy az idő nekik dolgozik, addig a többi párt vezetői végig súlyos önbizalomhiányban szenvedtek, s a távolabbi jövőt illetően végső fokon tanácstalanok voltak. A nyugati hatalmakra láthatóan nem támaszkodhattak. Az Egyesült Államok szóban gyakran tiltakozott a demokrácia és a szabad piac elveinek magyarországi megsértése miatt, de semmiféle gyakorlati lépést nem tett, ahogyan 1945–46-ban hasonló passzivitással szemlélte a Szovjetunióval közvetlenül szomszédos „népi demokratikus" rendszerek kiépítését. Minden jel arra vallott, hogy a kelet- és közép-európai térséget Nyugaton „leírták", Sztálin, illetve kommunista csatlósai pedig a szovjet biztonsági igényekre hivatkozva azt tesznek, amit akarnak. A kommunisták ráadásul a hozzájuk csatlakozott fiatal értelmiségiek révén kitűnő propagandagépezetet működtettek, mely minden eredményt a pártnak tulajdonított.

Az 1945-ös választások korrekciójának első jelentős állomása a Gazdasági Főtanács létrehozása volt 1945 novemberétől 1946 januárjáig. A Főtanács (lényegében a kommunista vezetésű titkársága) megkapta a rendeletkibocsátás jogát, ezzel a gazdaság első számú állami irányító szerve lett, nemcsak a parlament, hanem a kormány feje fölött. A következő fő mozzanat során az MKP 1946 március elején a gazdaság további állami ellenőrzése (bányák és bankok állami kezelésbe vétele) és más kérdések (például a B-lista) kapcsán parlamenten kívüli eszközökkel (sajtókampány, tömegdemonstrációk) gyakorolt nyomást a Kisgazdapártra. A politikai élet kettészakadt: a kormányban maradt a koalíció, de az MKP kezdeményezésére létrejött a kommunistákat, a szociáldemokratákat és a parasztpártot tömörítő „Baloldali Blokk".

Ez utóbbi szinte minden politikai kérdésben szemben állt a legnagyobb parlamenti párttal. A politikai nyomás előtt a kisgazdák meghátráltak, elfogadták a legtöbb követelést, többek között 21 „reakciós" képviselő „önkéntes" kizárásával elvesztették abszolút többségüket a Nemzetgyűlésben. A kizárt képviselők Sulyok Dezső vezetésével Szabadságpárt néven ellenzéki frakciót hoztak létre, amely élesen bírálta a kommunisták és a Baloldali Blokk politikáját.

Nagy Ferencék meghátrálását elsősorban a küszöbönálló béketárgyalások motiválták: úgy vélték, hogy a konfrontáció a kommunistákkal károsan befolyásolja az ország amúgy sem túl kedvező pozícióját Moszkva szemében. Rákosi alkupozíciója az volt, hogy a kommunistáknak tett engedményért cserében közbenjár a magyar békecélokért a szovjet vezetésnél. Nagyon valószínű, hogy Rákosival sem közölték a valódi szovjet álláspontot – amely a szovjet érdekekkel amúgy egybevágó politikai játszmáktól teljesen függetlenül – egyértelműen magyarellenes volt. 1946. március 21-én, tehát egy héttel azután, hogy a Kisgazdapárt meghajolt a Baloldali Blokk követelései előtt, az SZK(b)P Politikai Bizottsága elfogadta a londoni külügyminiszter-helyettesi értekezleten előadandó szovjet álláspontot a magyar (és a bolgár) békeszerződésre vonatkozólag. Ebben egyértelműen leszögeztetett, hogy Erdély egész területét át kell adni Romániának, s Magyarország határait az 1937. december 31-i állapotoknak megfelelően kell meghatározni. Sztálin ugyan a magyar kormányküldöttséggel folytatott 1946. április 10-i tárgyaláson azt mondta, hogy a román fegyverszüneti egyezmény alapján „van annak alapja, hogy Magyarország kapjon valamit, hogy pontosan mit, mekkora részt, azt meg kell nézni. [...] Ezt a kérdést meg kell tárgyalni."

A Politbüró fentebb idézett állásfoglalása és a később történtek fényében ezt a kijelentést talán nem túlzás egyszerűen megtévesztő manővernek tekinteni. Akárcsak a szovjet vezetés hasonlóan álságos magatartását a csehszlovákiai magyar kisebbség egyoldalú kitelepítésével kapcsolatban. Az 1946. április 10-i tárgyaláson Sztálin először a teljes lakosságcsere előnyeit ecsetelte, a Szovjetunió és Lengyelország példájára hivatkozott, a Szlovákiában maradó magyarokat az elszlovákosodástól féltette, végül azonban az mondta: „... a magyar nemzeti kisebbség állampolgári jogainak biztosítására irányuló kívánság jogosnak tűnik... A szovjet kormány igyekszik közreműködni abban, hogy ezt a kérdést szabályozzák." Valódi álláspontját inkább a még 1945 július elején vele tárgyaló csehszlovák vezetők kérdésére adott válasza fejezte ki: „Fierlinger megkérdezi, mi legyen a németek és magyarok Csehszlovákiából való kitelepítésével. J. V. Sztálin a következőket mondja: Mi ebbe nem avatkozunk be. Kergessétek el őket!" A szlovákiai magyar kisebbség választhatott: vagy szlováknak vallotta magát, vagy elvesztette (nem kapta vissza) állampolgárságát. Az etnikai tisztogatás hatására a magyarok tömegesen menekültek az anyaországba. Az események hatalmas felháborodást váltottak ki Magyarországon, pártállástól függetlenül. 1946 februárjában, feszült kétoldalú tárgyalások végén, a két ország lakosságcsere-egyezményt kötött, amelynek értelmében Csehszlovákia annyi magyart telepíthetett át, amennyi magyarországi szlovák jelentkezett csehszlovákiai áttelepülésre.

Mivel a hatalmas propagandakampány ellenére ez utóbbiak száma még a 80 ezret sem érte el, Benes csehszlovák elnök továbbra is napirenden tartotta 200 ezer magyar egyoldalú kitelepítését.

1946. június 17-én a budapesti Belvárosban máig tisztázatlan körülmények között merényletet követtek el szovjet katonák ellen. Mivel az állítólagos merénylő a katolikus ifjúsági mozgalom, a cserkészszövetség tagja volt, Szviridov altábornagy, a SZEB elnöke a magyar kormánynak átadott jegyzékében megállapította, hogy „... mindenféle földalatti fasiszta szervezkedés, amely propagandával és terrorcselekmények elkövetésével foglalkozik, működése számára legális formát talál a Független Kisgazdapártban..." A SZEB elnöke név szerint megvádolt tucatnyi kisgazda képviselőt és vezető tisztségviselőt azzal, hogy „szovjetellenes, fasisztabarát" propagandát folytat, illetve „az állami apparátusban magas pozíciót foglal el, munkájában ugyancsak nyíltan vagy leplezetten támogatja a fasiszta elemeket". Rajk László

kommunista belügyminiszter a kormány döntését meg sem várva betiltotta a civil és vallásos, ifjúsági és más egyesületek zömét, csapást mérve a demokratikus politizálás bázisaként szolgáló civil szférára.

1946 nyarán Párizsban összeült a békekonferencia, amelyre a világháború utáni új, remények szerint demokratikus európai berendezkedés megteremtésének feladata hárult. Már a tanácskozás előkészítése során mind világosabbak lettek az antifasiszta szövetségeseket elválasztó ellentétek, melyek eredményeképpen végül nem sikerült Németországgal békét kötni, s a nyugati, illetve szovjet megszállás alatt álló országrészek egyesítését elérni. Magyarország esetében azonban a nagyhatalmak a főbb kérdésekben egyetértettek. A magyar kormány és a politikai pártok egyaránt úgy vélték, hogy lehetséges a trianoni igazságtalanság legalább részleges korrekciója. A Csehszlovákiával, Jugoszláviával és Ausztriával közös határ módosítására semmi remény nem volt. Az erdélyi kérdés és a jóvátétel mérséklése viszont nem látszott ennyire kilátástalannak. A magyar kormány 1946 tavaszán és nyarán jelentős diplomáciai erőfeszítéseket tett. Magas szintű küldöttség kereste fel Moszkvát, Washingtont, Londont és Párizst.

Ami a területi kérdéseket illeti, a Romániával szemben remélt szerény (eleinte 22, végül csak 5 ezer négyzetkilométernyi) területi követelést már a békekonferenciát megelőző négyhatalmi külügyminiszteri értekezleten elutasították. Byrnes amerikai külügyminiszter javaslatát, amely határmenti (partiumi), túlnyomóan magyar többségű területek átadásáról szólt, eleinte az angolok és a franciák is támogatták, Molotov szovjet külügyminiszter azonban a legélesebben ellenezte. A viták során előbb a franciák, majd az angolok is a szovjetek oldalára álltak, végül 1946. május 7-én a külgyminiszterek a trianoni határt állították vissza Magyarország és Románia között is. Ezt erősítette meg a békekonferencia is, ráadásul részben helyt adott Csehszlovákia területi igényének, és az ún. "pozsonyi hídfő" 3 községét elcsatolták Magyarországtól (az eredeti csehszlovák igény 5 falu volt). Ezzel a Duna egy szakaszon csehszlovák belterületre került. Elvetették ellenben a csehszlovák kormánynak azt az indítványát, hogy Szlovákiából egyoldalú döntéssel kitelepítsék a magyar őslakosság százezres tömegeit – amint az a Közép-Kelet-Európában élt német lakossággal történt. (Magyarországról is több százezer németet telepítettek ki 1945–48 között.)

Nem sikerült ugyanakkor a jóvátételi terhek enyhítése. Sőt Magyarországnak meg kellett térítenie a szövetségesek tulajdonában keletkezett károkat, amelyeket azok bombatámadásai okoztak. A magyarországi német tulajdon, és ezáltal a magyar–német pénzügyi elszámolásban felhalmozódott német követelések is szovjet kézbe mentek át. A szovjet fél a magyar nemzeti vagyonból így szerzett részét vegyesvállalatokba vitte. Ezek a vállalatok uraltak néhány stratégiai jelentőségű ágazatot (olajkitermelés, bauxitbányászat, alumíniumipar, légiközlekedés, folyami hajózás). Eltérően még a trianonitól is, a párizsi béke nem tartalmazott etnikai és nemezeti kisebbségeket védő záradékokat. A magyar békeszerződést végül 1947 februárjában írták alá,

s 1947. szeptember 15-én lépett életbe; ekkor szűnt meg a Szövetséges Ellenőrző Bizottság.

Az ország azonban nem nyerte vissza szuverenitását. A békeszerződés életbeléptével a szovjet csapatok nem hagyták el az országot, ahogyan azt sokan várták, hanem az osztrák területen állomásozó megszállókkal való összeköttetés biztosítására Magyarországon maradtak. Magyarország megszállt ország maradt.

1946 őszének elején a sikeres stabilizáció és az aláírás előtt álló, immár Magyarország számára reménytelen békeszerződés azt jelentette, hogy a háborús vereség utáni össznemzeti feladatok jelentős része megoldódott, vagyis a nagykoalíció politikai kohéziója erősen meggyengült. A politikai pártok mindegyike válaszút előtt állt: ha az ország belátható időn belül visszanyeri szuverenitását, a korábbinál – feltételezhetően – nagyobb mozgástér, szabadság birtokában vethető fel az ország további berendezkedésének kérdése. Az MKP vezetése láthatóan elszánta magát, hogy tovább korrigálja az 1945-ös demokratikus választások eredményeit, ha másképpen nem megy, egy újabb választással, amelyen feltehetően a Baloldali Blokk állt volna szemben a Kisgazdapárttal, vagy a belőle leválasztott „reakciós" erőkkel. Legalábbis erre utalt az ősz elején indított újabb politikai offenzíva. A szeptember végi kommunista pártkongresszuson Rákosi hangsúlyozta, hogy az MKP a népi demokrácia útján halad, de elsősorban beszéde végén egyértelművé tette, hogy ez az út a szocializmus felé vezet. Megkérdőjelezte egyes választott képviselők legitimitását, kilátásba helyezte a választójog politikai alapon történő szűkítését, és a nyomásgyakorló tömegmozgalmak folytatását. A politikai beszámoló fő jelszava („Ki a nép ellenségeivel a koalícióból!") arra utalt: az MKP elszánta magát arra, hogy egyesztendős menetelés után valamilyen módon dűlőre viszi Magyarország csatlakozását a „népi demokráciákhoz". A Baloldali Blokk követelte a nagyobb malomipari üzemek államosítását, a kicsik községesítését, egy „demokratikus" (vagyis: kommunista vezetésű) paraszti érdekképviselet megalakítását.

Az 1946. október 30-ára összehívott pártközi értekezleten a felek „elbeszéltek egymás mellett". Nagy Ferenc miniszterelnök jól látta a helyzetet: „...a Baloldali Blokkhoz tartozó pártok, de még közelebbről a munkáspártok vezetőiben és tömegeiben is, egy olyan felfogás lett úrrá, hogy Magyarországon vannak ellenforradalmi törekvések, amelyek a demokrácia megdöntésére irányulnak, és hogy ezekhez a törekvésekhez a koalíciónak egyik, mégpedig legnagyobbik pártja, a Független Kisgazdapárt részben vagy egészben a magatartásával támasztékot nyújt..." Nyíltan beszélt a kommunisták részéről Gerő Ernő is: „...a[z 1945-ös] választások nem voltak a tényleges erőviszonyoknak megfelelők. A választások azért hozták meg ezt az eredményt, mert Magyarországon van reakció, amely igen helyes ösztönnel a maga szempontjából nem engedte meg az erők szétforgácsolását, koncentrálta az erőit, és megkereste erőinek koncentrálására azt a pártot, amelyet erre a legalkalmasabbnak tartott. [...] A Kisgazdapárt azóta úgy áll, hogy már teljes mértékben foglya a reakciónak, és a kérdés most az, hogy képes-e elvágni azokat a szálakat, amelyek őt Magyarországon ehhez a reakcióhoz fűzik."

A felek végül nem egyeztek meg egyetlen részletkérdésben sem, csak általános deklarációk hangzottak el.

A szovjet vezetés már 1946 áprilisában fontolóra vette a „népi demokráciák" kommunista pártjainak a megszűnt Kominternhez hasonló szervezetbe tömörítését. Bizalmasan azt is közölték e pártok vezetőivel, hogy határozott lépeseket várnak tőlük a kommunista hegemónia, sőt egyeduralom kiépítésében. Részletes „forgatókönyvet" azonban Moszkva most sem írt elő. Rákosi mindenesetre igyekezett „felzárkózni" a többi kelet-európai pártvezetőhöz. „Elkezdjük a tömegmozgósítást, a tömegek cselekvésre hívását. Ezt fokozatosan csináljuk. Nem mindjárt a kormányváltozás kiharcolására hívjuk a tömegeket, hanem akcióba hívjuk őket ma a feketézők ellen,

a bírói ítéletek kiharcolására." – mondotta Rákosi a kommunista parlamenti képviselőknek 1946. november végén. Horváth Márton pontosan megjelölte az óvatosság okát: „A Szovjetuniónak az a politikája, hogy békét és rendet akar az általa megszállt országokban. [...] Nem érdeke a Szovjetuniónak, hogy azért, mert mi itt elmaradtunk, változtasson a politikáján, és ütőkártyát adjon ezzel a nyugat kezébe. Nekünk saját erőnkből kell behozni elmaradottságunkat, és épp ezért hosszabb távra, szívós és lassú előrehaladásra kell berendezkednünk."

1946 decemberében azonban egy meglehetősen jelentéktelen titkos politikai szerveződés leleplezése alkalmat kínált a kommunista vezetésű belügyi szerveknek, hogy döntő csapást mérjenek a Kisgazdapártra. Politizáló társaságokról volt szó, akiknek tagjai naiv módon nemcsak azt hitték el, hogy a békeszerződés ratifikációja után a szovjet csapatok elhagyják az országot, hanem azt is, hogy Magyarország kikerül a szovjet érdekszférából, s erre a helyzetre különféle általános politikai terveket szövögettek. Tagjaik közül többen tagjai voltak a háború előtti „Magyar Közösség" nevű titkos fajvédő (antiszemita, de egyben németellenes) szervezetnek, míg mások távoli ismerősi kapcsolatban álltak a Kisgazdapárt néhány vezetőjével. Ez elegendő volt a kommunisták által teljes mértékben kézben tartott titkosrendőrségnek ahhoz, hogy nagyszabású, több száz szereplős „összeesküvési" hálózatot konstruáljanak, mely elért a Kisgazdapárt vezetéséhez, több miniszterhez és parlamenti képviselőhöz. A társaság legtekintélyesebb politikus tagja, Donáth György a háború előtt kormánypárti képviselő volt, Dálnoki Veress Lajos tábornokot pedig Horthy a kiugrás előtt helyettesének nevezte ki arra az esetre, ha őt valami baj érné. A társaság tagadta az egész 1944. decembere utáni magyar államiság törvényességét – már csak ezért sem lehetett semmi érdemi köze a kisgazdákhoz, akik az államfőt és a miniszterelnököt adták.

Ennek ellenére a kommunisták azonnal tisztában voltak a „leleplezés" jelentőségével. Bartha Albert kisgazda honvédelmi minisztert a katonai titkosszolgálat (HM Katonapolitikai Osztály) fogdájának kommunista parancsnoka kiutasította, amikor a letartóztatottakkal beszélni kívánt – a BM Államvédelmi Osztályára átkísért foglyokat viszont Rajk László kommunista belügyminiszter személyes vezetésével hallgatták ki. Az MKP Központi Vezetőségének január elején tartott ülésén Rákosi Mátyás kijelentette: „Számunkra ennek az összeesküvésnek óriási jelentősége van, mert mindazt, amit mi eddig hirdettünk, hogy a reakció a Kisgazdapárton keresztül próbál érvényesülni, részleteiben is, egészében is megerősíti. [...] Ezért ennek az összeesküvésnek nagy a jelentősége, erősen befolyásolja az 1947-es esztendőre tervbe vett stratégiánk egész menetét. Ez olyan nehéz kő, ami most még repül, és nem tudni, hogy hol áll meg. Rajta leszünk, hogy hatása maximális legyen".

Amikor az államvédelem le akarta tartóztatni Saláta Kálmánt, Nagy Ferenc miniszterelnök titkárát (neki végül sikerült külföldre menekülnie), a kisgazda vezetés is érezte, hogy nagy baj van. A kormányfő sem a Nyugattól, sem a még Magyarországon állomásozó SZEB szovjet vezetőitől nem várhatott segítséget. Utóbbiak azt mondták: ők már korábban tanácsolták Nagynak, hogy tisztítsa meg pártját a „reakciós elemektől".

Így a Kisgazdapárt eleinte ismét az engedmények politikáját követte, és hozzájárult, hogy a parlament felfüggessze hat képviselője mentelmi jogát, akiket azonnal letartóztattak. Az MKP azonban nem akart itt megállni. Az összeesküvési ügy első számú személyi célpontja Kovács Béla, a Kisgazdapárt főtitkára lett, az ő ügyészségnek való kiadatását azonban a Nemzetgyűlés elutasította.

Rákosi Mátyás kérésére 1947. február 25-én Kovácsot a szovjet állambiztonsági szervek a Szövetséges Ellenőrző Bizottság égisze alatt letartóztatták, és a Szovjetunióba hurcolták. A döntő lépést tehát a Szovjetunió tette meg, s így az ügynek komoly nemzetközi visszhangja támadt. Néhány héten belül (március 12-én) Truman amerikai elnök nevezetes kongresszusi beszédében (Truman-doktrína) hangsúllyal utalt arra, hogy a „világ néhány országának népeire legutóbb akaratuk ellenére totalitárius rendszereket kényszerítettek rá. Az Egyesült Államok kormánya gyakran tiltakozott a kényszer és megfélemlítés alkalmazása ellen Lengyelországban, Romániában és Bulgáriában, ami megsérti a jaltai egyezményt. Meg kell állapítanom, hogy több más országban is hasonló fejleményekre került sor".

Az amerikai reakció, amely igen éles jegyzékekben is kifejezésre jutott, ismét óvatossá tette szovjet vezetést. Arról persze szó sem volt, hogy Kovács Béla ügyében bárminő engedményt tegyenek. De másként ítélték meg a helyzetet, mint Rákosi, akit módfelett bosszantott a siker kapujában a már megvertnek hitt Kisgazdapárt további ellenállása. Az 1947. március 12-i pártközi értekezleten Nagy Ferenc ugyanis a kisgazdapárt „megtisztításáért" cserébe a Baloldali Blokk feloszlatását követelte, a Kisgazdapárt vezetése pedig az emberi jogi törvény parlament elé terjesztését javasolta. A baloldali nyomás hatására meghátrált ugyan, de a szituáció így is kormányválsággal fenyegetett, Nagy Ferenc ugyanis kilátásba helyezte lemondását. Rákosi ebből azt a következtetést vonta le, hogy az összeesküvési ügyet politikai szempontból túl korán zárták le. Az MKP Központi Vezetősége előtt 1947. április 4-én Nagy Ferencről szólva kijelentette: „...semmi kétség, hogy őt is igen súlyos politikai felelősség terheli, semmi kétség, hogy ő is tudott az összeesküvésről." Nyomban jelezte a szovjeteknek is, hogy szerinte „Nagy Ferenc miniszterelnök mindenképpen részt vett az összeesküvésben, sőt feltételezhető, hogy a legutóbi időszakban ő adott utasításokat az összeesküvőknek." Rákosi azt szerette volna, ha a szovjet titkosrendőrség által megtört Kovács egy magyarországi kirakatperben leplezi le a miniszterelnököt.

Molotov szovjet külügyminiszter 1947. április 29-én fogadta Rákosit és közölte, hogy a szovjet csapatok a békeszerződés ratifikálása után is Magyarországon maradnak. Rákosi kérdésére, hogy segítenek-e a szovjet csapatok abban az esetben, ha az MKP „a tömegek mozgósításához folyamodik" (vagyis egy kommunista puccs esetén), Molotov elutasítóan válaszolt. Nem járult hozzá Kovács Béla kiadatásához sem.

Nagy Ferenc kormányfő 1947. május 14-én Svájcba utazott szabadságra. A szovjet vezetés üzenetet küldött Rákosinak, hogy használja ki az alkalmat, és szabaduljon meg a legtekintélyesebb kisgazda politikustól. Nagyot azzal vádolták, hogy valójában titkos tárgyalásokat folytat Svájcban a magyar „népi demokrácia" megdöntésére. A szovjet állambiztonság Nagy Ferencet kompromittáló „vallomásokat" adott át a magyar szerveknek. Rákosi keresztülvitte, hogy a kormány szólítsa fel a miniszterelnököt: térjen haza és tisztázza magát.

Nagy Ferenc nem akart Kovács Béla sorsára jutni. Ahogyan a kommunisták számítottak rá, nem tért haza, hanem az emigrációt választotta. Pártja, amely már a tavaszi csapások, letartóztatások, képviselői visszahívások, lemondások idején elvesztette parlamenti többségét, dezorganizálódott. A kormány elnöke ugyan kisgazda maradt Dinnyés Lajos személyében, akit a korabeli pesti vicc jellemez a legjobban: tényleg olyan, mint a (görög)dinnye – kívül zöld, belül vörös. A kommunisták nyár elején kiadták az új választások jelszavát, amelyen választási blokkban kívántak indulni a koalíció pártjaival. Ezt a szociáldemokraták eleve visszautasították, de az MKP vezetése azért nem volt borúlátó. Amint Moszkvának küldött jelentésükben írták: „Az elvtársak bizakodók és remélik, hogy ez alkalommal jóváteszik az 1945-ben elkövetett hibákat. Megvan a lehetősége annak, hogy ezúttal döntő demokratikus többséget hozunk létre, lényegesen megnövekedett kommunista befolyással, és ezzel bekerülünk a haladó szomszéd országok sorába." 1947 nyarára a Kisgazdapártban és a Nemzeti Parasztpártban kizárólag az MKP vezetését feltétel nélkül elfogadó politikusok maradtak – ettől kezdve e pártok önállósága jobbára látszat volt. 1948 végéig még így is sor került vezetéseik többszöri megtisztítására.

1947. augusztusában Magyarországon országgyűlési választásokra került sor, amelyen az immár kommunista vezetésű koalíció mellett nyíltan ellenzéki pártok is indulhattak. Ezeket jobbára a Kisgazdapártból kizárt vagy önként kivált politikusok alakították meg. A jobboldali-konzervatív Magyar Függetlenségi Pártot Pfeiffer Zoltán vezette. A kereszténydemokrata-keresztényszocialista színezetű Demokrata Néppárt vezetője, Barankovics István korszerű keresztény felfogásával nemcsak a kommunistákkal szemben állt ellenzékként, hanem a Mindszenty József esztergomi érsek vezette katolikus klérussal szemben is. Az ellenzéki erők még mindig reménykedtek a szovjet csapatok távozásában, s abban, hogy a nyugati hatalmak kiállnak a veszélyeztetett magyar demokrácia mellett. Egyikre sem került sor.

Nem volt teljesen biztos az eredményben Rákosi Mátyás sem, így a kommunista vezetés 1945-től eltérően hathatós eszközöket vetett be a választás befolyásolására. Az új választójogi törvény politikai szempontok szerint leszűkítette a szavazók körét (a Horthy-rendszerben már csekély politikai szerepet vállaltakat kizárták. A Szabadságpárt vezetője, Sulyok Dezső így vesztette el választójogát, ezért pártja nem is indult a választásokon). A kommunista befolyás alatt lévő összeíró bizottságok százezreket egyszerűen kihagytak a névjegyzékekből. A kedvező eredmény érdekében közönséges választási csalásokra is sor került (a lakóhelyüktől távollévők választási névjegyzékkivonata, az ún. „kék cédula" lehetőséget adott a kommunista aktivisták számára, hogy akár tucatnyi helyen is szavazhassanak). A koalíció győzelmet aratott ugyan, de még így sem vált egyedüli politikai erővé:

Az új kormányt ismét Dinnyés Lajos alakíthatta meg. A nem kommunista miniszterek többsége hozzá hasonlóan kommunista társutas volt. Rákosi Mátyás ismét miniszterelnök-helyettes lett, s valamennyi kulcspozícióba kommunista miniszter került.

De a magyar kommunisták ezúttal sem nyerték el a szovjet vezetés tetszését. A választási blokk terveiből csupán a négy koalíciós párt választási szövetsége lett. Csaknem 40 százaléknyi szavazat a nyíltan ellenzéki pártoknak jutott. Annál kínosabb volt az eredmény, mert két héttel a választás előtt Rákosi azt jelentette, hogy az ellenzék legfeljebb 15 százalékot kap majd.

1947 nyarán a szovjet vezetés figyelmét a magyar fordulat aktuális állásánál sokkal fontosabb fejlemények kötötték le. Az Egyesült Államok kormánya meghirdette Európa újjáépítését célzó gazdasági programját, a Marshall-tervet. A terv a kölcsönös előnyök elképzelésére épült: Amerika háborús fellendülés fűtötte gazdasága piacra talált, nem fenyegette újabb válság, Európa háború pusztította országai pedig külső tőkeinjekciót kaptak. A terv Nyugat-Európa integrációjával számolt, a szabad kereskedelem elvén állt, politikai feltételei között szerepelt a demokrácia és a jogállam, s Európa részeként számolt Németországgal is. A Szovjetunió eleinte óvatos érdeklődést mutatott, hiszen a háborús pusztítás nyomán találn leginkább rászorult a külső segítségre. A Marshall-terv megkövetelte nyitott és átlátható gazdaság viszont elfogadhatatlan volt Moszkvában. Németország újjáépítésének rémképe pedig radikális szembenállássá változtatta a szovjet érdeklődést. Egyidejűleg nyilvánvalóvá vált, hogy a Németországgal kötendő békeszerződés elveiben sem tudnak megegyezni az egykori szövetségesek. Ezzel megszűnt a kelet-nyugati együttműködés minden intézményes alapja. A Szovjetunió első lépésként nyílt nyomásgyakorlással arra kényszerítette Magyarországot és Csehszlovákiát, hogy utasítsák vissza az európai újjépítési programban való részvételt. „Európa hitelekkel történő segélyezésének leple alatt valamiféle nyugati blokk szerveződik a Szovjetunió ellen. [...] Önök objektíve segítenek, akarva vagy akaratlanul, de segítséget adnak a Szovjetunió elszigeteléséhez. [...] Ezt [ti. a részvételt] a Szovjetunió felett aratott győzelemként értékelik majd. Mi és népünk ezt nem engedjük meg. Meg kell változtatniuk álláspontjukat, vissza kell utasítani a részvételt, s minél előbb, annál jobb." – jelentette ki Sztálin 1947. július 9-én a Kremlben a csehszlovák kormányküldöttségnek.

A Marshall-terv elutasítása új tartalmat adott a már 1946 óta érlelődő szovjet elképzeléseknek, amelyek a jelentősebb európai kommunista pártok (vagyis a szovjet zóna kommunista pártjai, és az akkor még kormányon lévő francia és olasz párt) valamilyen laza együttműködésére irányultak. A lengyelországi Szklarska Porebába 1947. szeptember végén többpárti értekezleten minden kommunista párt beszámolt saját országa belső helyzetéről. A magyarok szerint „még nem eldöntött kérdés, hogy Magyarországon népi vagy polgári demokrácia lesz, csatlakozik-e az új demokráciákhoz, vagy az angol–amerikai imperializmus támasza lesz". Szklarska Porebában élesen bírálták a túlságosan „puha", „parlamentáris", „nemzeti" utak illúzióiban élő nyugat-európai kommunista pártokat. Ebből valamennyi résztvevő megérthette, hogy Moszkva keményebb fellépést akar. A szovjet delegáció vezetője, Andrej Zsdanov a világ „két táborra" szakadásáról beszélt, Georgij Malenkov pedig a kommunista pártok tevékenységének „szervezetszerű" koordinációjáról és együttműködésről. Az értekezleten létrehozták a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodáját (Kominform), amely a következő években rendszeresen csúcstalálkozókat szervezett. Ezek a kommunista mozgalom időszerű kérdéseinek megvitatására és a szovjet utasítások közlésére szolgáltak.

A pártok közötti együtműködéssel egyidejűleg Moszkva egységes alapokra helyezte az állami együttműködést is. 1947. október közepén a SZKP PB egységes irányvonalat dologozott ki a kelet-európai kisállamokkal (ide sorolták Romániát, Bulgáriát, Magyarországot, Jugoszláviát, Csehszlovákiát és Lengyelországot) kötendő kölcsönös segítségnyújtási szerződések megkötéséről illetve, ahol már létezett ilyen, kiegészítéséről. A segítség immár nem csupán a Németország, hanem minden hatalom irányából érkező agresszióra vonatkozott.

A magyar kommunisták a Kominform alakuló értekezletéből azt a következtetést vonták le, hogy szabad kezet kaptak az ország további szovjet típusú átalakításához. Első lépésként feloszlatták és parlamenti mandátumaitól megfosztották az ellenzék fő erejét, a Magyar Függetlenségi Pártot, állítólagos (soha nem igazolt) választási visszaéléseire hivatkozva. Vezetője, Pfeiffer Zoltán elhagyta az országot. A kommunisták kidolgozták egy állami gazdaságpolitika új irányelveit, amely már szocialista célokat előlegezett, új szövetkezetpolitika bevezetését tűzte ki célul. Ezután következett a szociáldemokrata párt szétverése és a „maradékkal" való egyesülés előkészítése.

A szociáldemokratákat a magyar kommunisták régi hagyományok alapján mindig is ellenségnek tekintették, s ezt az érzést a „népi demokráciáért" a demokratikus erőkkel vívott közös harc sem oldotta. A szociáldemokraták 1947-ben is visszautasították a kommunisták választási blokkra vonatkozó ajánlatát. A választást követően hosszasan alkudoztak a kormányalakítás során, s tiltakoztak a választási csalások miatt. A Szklarska Porebában történteket a magyar kommunista vezetés elsősorban a szociáldemokraták ellen kívánta kihasználni. 1948. elején az MKP kiadta a két párt egyesülésének jelszavát és alaposan megszervezett kampányt bontakoztatott ki a szociáldemokrata tagság átcsábítására. Az SZDP-be beépült „kriptokommunisták" és szimpatizánsok tevékenyen részt vettek az akcióban. A bázisszinten átlépési hullám kezdődött. A párt vezetésében a társutas baloldal (elsősorban Marosán György) 1948 februárjában eltávolította a pártból az egyesülést ellenző ún. jobboldalt (Kéthly Anna, Kelemen Gyula, Bán Antal stb.), s beleegyezett a szociáldemokrata párt tagságának óriási méretű „megtisztításába" is. (Több mint 700 ezer párttagból csak 240 ezren kerültek át az egyesült pártba.)

Rákosi a „fúziót" presztízskérdésnek tekintette, ettől a szovjet pártvezetés habozó, óvatos álláspontja sem tartotta vissza. Amikor 1947 decemberében Moszkva mellett, Barvihán gyógykezeltette magát, egy Sztálinnal folytatott beszélgetésben egész tervet vázolt fel a magyar politikai élet átalakítására. Sztálin akkor azt mondotta, a szocdemek „maradjanak egy kis pártban külön". Ugyanekkor azonban „helyesnek tartotta, hogy először fúzió a szociáldemokratákkal, azután [...] egy olyan [népfront] szervezetet megalakítani, mint a Szovjetunióban a szovjetek, kommunista mag köré a többi pártok elhelyezve". Molotov még 1948 februárjában, a magyar-szovjet barátsági és kölcsönös segélynyújtási szerződés moszkvai aláírásakor is azt közölte: Sztálin óv a gyors egyesüléstől. A szociáldemokrata baloldal fellépése, a jobboldali vezetők február végi kizárása a pártvezetésből azonban Rákosi szerint nagy tetszést aratott Moszkvában.

1948. június. 12-én a két párt Magyar Dolgozók Pártja (MDP) néven egyesült, alapjában kommunista politikai programmal.

Ebben nem esett szó nyíltan az ország szovjetizálásáról (a proletárdiktatúráról, a tervutasításos rendszerről stb.), de parlamentáris demokráciáról sem. Politikai céllá a szocializmus közelebbről nem részletezett úton való felépítése vált.

A koalíciós partnerek hiába zártak ki minden vezetőt, aki nem értett egyet ezzel a célkitűzéssel (a parasztpártból így került ki még az 1947-es választás előtt Kovács Imre, a Kisgazdapártból pl. Pártay Tivadar), hiába fejezték ki egyetértésüket az MDP programjával, 1948-ban fokozatosan eltűntek a politikai életből, illetve „beolvadtak" az újonnan szervezett „népfrontba".

A Szociáldemokrata Párt maradványaival való 1948 júniusi egyesülés még mindig nem tett pontot a magyar átalakulásra. A szovjet érdekszféra intézményesített alárendeltségében még mindig éltek bizonyos maradványok, „zárványok", amelyek az előző periódusból maradtak vissza. A politikai pluralizmus inkább csak látszat volt már, hiszen a még létező pártok többé nem az MDP versenytársai, hanem csatlósai voltak. 1948 márciusában puccsszerűen, a parlament és a kormány megkerülésével államosították a hazai tulajdonban lévő, száz munkásnál többet foglalkoztató gyárakat.

Ettől kezdve a gazdasági folyamatokat az állami tulajdon és az állami szabályozás kettőssége igen szűk területre korlátozta. Erre mutatott a budapesti értéktőzsde bezárása is. 1947-től már gazdasági terv (első hároméves terv) is határt szabott a szabad kezdeményezésnek, bár ez a terv még nem tartalmazott minden gazdasági egységre lebontott kötelező teljesítménymutatókat.

1948-tól a magyar gazdaság államgazdaságnak tekinthető. Az egyesületek, szakmai szervezetek, egyházak, a kulturális intézmények azonban még fenntartották egy ideig a társadalmi szabadságok egy részét. A sajtószabadságot már korlátozták, a kulturális élet kezdeti sokszínűsége elszürkült, de még nem tornyosulnak előtte totális korlátok. A szovjet szocialista rendszerre való áttérés már program, de nem azonnal elérendő cél. Az ehhez vezető út még nem feltétlenül és kizárólag az erőszakos kényszerítés útja volt.

Moszkva azonban úgy látta, hogy az igényelt politikai fordulatot a magyar párt sem hajtotta végre kellő mélységben. Nem volt elég, hogy a szovjet zóna országai külpolitikai és biztonsági tekintetben elfogadták alárendeltségüket. Egy esetleges háború esetén a szovjet mintától való minden eltérés a „tábort" gyengítő tényezőnek tűnt a szovjet vezetés szemében. Sztálin nyilvánvalóan elérkezettnek látta az időt arra, hogy a különféle „népi demokráciák", a szocializmushoz vezető „nemzeti utak", a „viszonylag békés átmenet" korszaka után a megszállt, ill. szövetséges országok belső rendszereit is összhangba hozza a hidegháború követelményeivel, vagyis felzárkóztassa őket a szovjet normatívákhoz.

Így fajult nyílt szakítássá a jugoszláv-szovjet vita 1948 tavaszán és nyarán. Tito és a jugoszláv vezetők Jugoszláviát, mint az antifasiszta küzdelem egyik vezető erejét már eleve „haladóbbnak" tartották a többi kelet-és közép-európai népi demokráciánál, s jogot formáltak arra, hogy Belgrád afféle helyi középhatalomként „vezesse" a térségbeli országokat a szocializmus útjára. Moszkvában viszont úgy vélték, hogy a vezető szerep egyedül a Szovjetuniót illeti.

1948 tavaszán Sztálin megkezdte egy nagyszabású tisztogatás előkészítését a „szövetséges" pártok vezetésében. A szovjet–jugoszláv szakítás idején a magyar párt vezetőiről is készültek kritikus feljegyzések Moszkvában. Ezek azonban nem kerültek nyilvánosságra, mert Rákosi és társai idejekorán levonták a tanulságokat. A politikai pluralizmus felszámolását követően hozzáláttak mindenfajta intézményi és kulturális pluralizmus módszeres felszámolásához. 1948. augusztusában Rákosi bejelentette a mezőgazdasági termelőszövetkezetek szervezésének kezdetét. Júniusban néhány kivétellel államosították az összes egyházi iskolát, karácsonykor pedig letartóztatták a monolit hatalommal szemben álló utolsó, jelentős politikai súllyal rendelkező személyiséget, a katolikus egyház fejét, Mindszenty József esztergomi érseket.

A bíborost 1949 februárjában, a moszkvai kirakatperek mintájára megrendezett procedúra keretében, életfogytiglani börtönre ítélték. Ennek hatására az utolsó jelentős ellenzéki párt, a Demokrata Néppárt kimondta feloszlását. Vezetője, Barankovics István nemcsak saját pártja, hanem az 1945 utáni magyar polgári ellenzék politikai végrendeletét mondta el a parlamentben. „Mi nem változtunk, de megváltoztak körülöttünk – a kormány politikája következtében – a körülmények. A körülményeknek ezt a változását tudomásul venni és belőle a következtetéseket levonni: ez lehet a politikai okosság követelménye az adott pillanatban. Mi inkább e következmények levonására, mint programunknak a változott körülményekhez való idomítására vagyunk hajlandók." Maga Barankovics nem sokkal később Nyugatra menekült. 1948–49 folyamán a kulturális és művészeti egyesületeket átalakították, a vezetésbe mindenütt az MDP iránt elkötelezett személyek kerültek. Sorra szűntek meg az irodalmi és kulturális folyóiratok, neves írók és művészek sora hagyta el az országot.

A hatalomátvétel eredményeképpen az 1947–49 közötti „álkoalíciót", melyben az MKP, majd az MDP már hegemón szerepet játszott, monolitikus politikai-hatalmi szerkezet váltotta fel. A törvényhozás, a köztársasági elnök (1948-tól, Tildy Zoltán lemondatásától és házi őrizetbe helyezésétől kezdve Szakasits Árpád, a szociáldemokrata társutasok egyik vezetője, a párt elnöke), a kormány lényegében a tényleges hatalmat kézben tartó szűk pártvezetés puszta végrehajtó szerveivé váltak. A formális hatalommegosztás és a demokratikus intézmények fennmaradtak ugyan, szerepüket a demokratikus jogokkal együtt az 1949. augusztus 20-án elfogadott alkotmány is rögzítette, ennek azonban semmi jelentősége nem volt. Magyarországon a politikai hatalom az MDP vezetése, azon belül is néhány moszkvai emigrációban edződött személy – elsősorban Rákosi Mátyás pártfőtitkár, továbbá Gerő Ernő, Farkas Mihály és Révai József – kezébe került.

Vélemények, javaslatok

Az oldal létrehozásának dátuma: 2000. december 1. péntek
Utolsó módosítás: 2001. szeptember 5. szerda
Copyright © 2000 Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete Közalapítvány

Elejére