• 1. Október 28.
• 2. Október 29.
• 3. Október 30.
• 4. Október 31.
• 5. November 1.
• 6. November 2–3.

1. Október 28.

Október 27-én Nagy Imre felismerte, hogy nem lehet tovább halogatni a döntést, azonnali változásra van szükség. Ennek kikényszerítése érdekében kilátásba helyezte azt is, hogy amennyiben nem fogadják el az új politikai koncepciót, lemond, ami az éppen megalakult kormány bukását jelentette volna.

Nagy Imréhez csatlakozott Kádár János is, akit 27-én éjjel arról értesítettek, hogy a SZOT megállapodásra jutott az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság és az Írószövetség képviselőivel, s közös nyilatkozatot jelentetnek meg a forradalom követelései mellett. Az első titkár nem engedhette meg, hogy a vezetése alatt álló párt ne csak hatalmi monopóliumát, de a politikai vezető szerepet, az irányítást is kiadja a kezéből. Mivel a sajtó fölött már nem volt teljes az MDP kontrollja, csak ideig-óráig tudta megakadályozni a már kinyomtatott közlemény nyilvánosságra hozatalát. Ennyi idő állt rendelkezésére, hogy a fordulat szükségességéről meggyőzze a szovjeteket és saját pártjának vezető testületeit.

Mikojanék kénytelenek voltak meghajolni Nagy és Kádár érvei előtt, és tájékoztatásuk alapján Hruscsov is áldását adta a fordulatra. A magyar javaslatnak igazából nem volt alternatívája. A már az egész országra kiterjedt felkelést – ekkor – nem lehetett egyedül a szovjet csapatokra támaszkodva leverni. Ennek sem politikai, sem katonai feltételei nem voltak adottak, hiszen nem volt előkészítve a fegyveres harc leverését követően szükséges politikai konszolidáció, de nem voltak adottak a biztos katonai siker feltételei sem. A négy napja harcban álló hadseregnek pihenésre, átcsoportosításra, erősítésre volt szüksége, hiszen – elsősorban vidéken – számítani kellett már a Magyar Néphadsereg ellenállására is. A Nagy Imréék által kínált megoldás ugyanakkor biztosította, hogy a szovjet hadsereg ne vesztesként vonuljon ki Budapestről, hanem azért vonják vissza, mert a politikai megoldás feleslegessé teszi a további harcot. Az előterjesztett javaslatok nem érintették sem a kommunista párt vezető szerepét, sem Magyarország helyét a Varsói Szerződésben, vagyis a népi demokratikus rendszer legfőbb alapjai biztosítottnak látszottak. Október 28-án szó sincs Magyarországon sem hatalomváltásról, sem rendszerváltásról. Sőt, éppen ezt megakadályozandó került sor a tűzszünetre és a csapatok visszavonására, hogy az ország élén álló kommunista politikusok, a miniszterelnök és a párt első titkára politikai eszközökkel tudják megoldani a válságot. Mikojanék egyben figyelmeztették a magyar vezetőket, hogy föltétlenül útját kell állni minden további jobbracsúszásnak, és jelezték, hogy ez a legvégső határ, ameddig a szovjetek hajlandók elmenni.

A döntésről még a PB vagy a KV ülése, hozzájárulása nélkül értesítették a sajtót, így 28-án a Szabad Nép vezércikke már elvetette a felkelők eddigi megbélyegzését, és elismerte, hogy a szocialista demokrácia megvalósításáért küzdenek.

A Szabad Nép 1956. október 28-i száma

(A Népszavának az a száma azonban, amely a SZOT és a két forradalmi szervezet megállapodásáról számolt volna be, nem kerülhetett az utcára.)

A régóta érlelődő döntést és annak szovjet jóváhagyását nemzetközi tényezők is sürgették. Az Egyesült Államok kormányát teljességgel meglepte a magyar forradalom, nem rendelkeztek kidolgozott politikai elképzelésekkel hasonló esetre. A vezetés rögtönzésekre kényszerült, amit megnehezített, hogy két, egymásnak ellentmondó elvárásnak kellett egyidejűleg megfelelnie. Egyfelől kézenfekvő volt, hogy a magyar forradalom bizonytalan eredményeiért nem érdemes felrúgni az Európában viszonylag jól működő status quót, megállítani a nemzetközi enyhülés néhány éve tartó folyamatát. Másfelől igazolnia kellett propagandáját, és – demokratikus országként – meg kellett felelnie közvéleménye követelésének, amely egységes volt a magyar szabadságharc támogatásában. Ez utóbbi sarkallta arra Washingtont, hogy október 26-án szorgalmazza a magyar kérdésnek az ENSZ Biztonsági Tanácsában való felvetését. Nagyhatalmi szövetségesei, Nagy-Britannia és Franciaország már az október 22-én elhatározott szuezi háborúra készültek, így nem szívesen csatlakoztak az amerikai akcióhoz, ami könnyen ellenük is fordítható lépéshez teremthetett volna precedenst. Mivel azonban az amerikaiakat nem tájékoztatták a tervezett támadásról, kénytelenek voltak engedni szövetségesük nyomásának, így a három nagyhatalom október 27-én közösen kérte a Biztonsági Tanács összehívását a magyarországi helyzet megvitatására. A vétójoggal rendelkező Szovjetunió számára veszélyes nem, de kellemetlen lehetett volna a BT ülése, ezért is tűnt alkalmas megoldásnak a magyar vezetők javaslatának elfogadása, amely a válság békés, megfelelő keretek közötti megoldását ígérte.

A szovjet jóváhagyással előterjesztett javaslatot elfogadta az PB és a KV is. Ebben a szovjet egyetértés, támogatás mellett komoly szerepe volt a pártközpontba érkező híreknek, amelyek arról győzték meg a vezetőség tagjait, hogy ellenőrzésük, fennhatóságuk a vidék fölött végképp összeomlóban van, befolyásukat csak akkor tudják megtartani, ha a radikális (általuk ellenforradalminak minősített) követelésekkel szemben támogatják a mind nagyobb számban megalakuló forradalmi helyi hatalmakat. Egyre sűrűbben érkeztek ugyanis jelentések arról, hogy a katonaság is a forradalmi tanácsok mellé állt, hogy a tömegmegmozdulások a városok után elérték a falvakat is, ahonnan egymás után űzik el a hiteltelen párt- és tanácsi funkcionáriusokat. A Szigethy Attila vezette Győri Nemzeti Tanács Nagy Imrének címzett ultimátumában követelte a fegyveres harc azonnali és tényleges beszüntetését, különben a „Dunántúl lakossága a budapesti szabadságharcosok segítségére siet”, vagyis egyre nőtt a veszélye annak, hogy a teljes politikai megegyezés halogatása radikalizálja vagy megbuktatja azokat az erőket is, amelyek megegyezésre törekszenek a párt reformer csoportjával. Így még a nap folyamán sor került az azonnali tűzszünet bejelentésére, majd a rádió közvetítette kormánynyilatkozatban (amit a KV közleményében támogatott) tette egyértelművé Nagy Imre, hogy nem átmeneti intézkedésről, hanem gyökeres fordulatról van szó. Beszédében a múlt bűneivel indokolta az elmúlt napokban kibontakozott nemzeti demokratikus mozgalmat, garantálta a jogosnak ítélt követelések azonnali megvalósítását, elismerte a megalakult forradalmi szervezeteket. Bejelentette az ÁVH felszámolását, új karhatalom felállítását, amelybe bevonják a fegyveres felkelőket, és hogy tárgyalásokat kezdeményeznek a szovjet haderők visszavonásáról. Vagyis október 28-án a szovjet jóváhagyást élvező párthatározat nyomán Nagy Imre végre olyan kormányprogrammal léphetett az ország elé, amelyről joggal hihette, hogy kielégíti a tömegek igényét, és megteremti a békés kibontakozás lehetőségét.

Vidéken, a falvakban ekkorra már végbe is ment a konszolidáció, noha ebben nem sok szerepe volt a KV határozatának. A gyors hatalomváltást és az azt azonnal követő rendeződést több tényező együttes hatása tette lehetővé. Egyfelől a falvakban nem volt jelen olyan hatóképes erőszakapparátus, amely a siker reményében léphetett volna fel a lakossággal szemben. Mire október 27–28-án megindultak a falusi tüntetések, a régi rend már nem rendelkezett bevethető tartalékokkal, így a hatalom helyi képviselői, amennyiben bevárták a tüntetőket, minden ellenkezés nélkül adták át a tanácsháza hatalmat jelképező kulcsait. Sor került a helyi nemzeti tanács megalakítására, amelynek a legtöbbször tagja lett valaki arra érdemes a korábbi tanácsapparátusból, így biztosítva volt a közügyek intézésének kontinuitása és szakszerűsége. Ez megkönnyítette, hogy a fegyverrel alig rendelkező, néhány fős rendőrőrsök legitimnek tekintsék az új testületet, és annak irányítása alatt megszervezzék a rend fenntartására, valamint a köz- és vagyonbiztonság megóvása érdekében a nemzetőrséget.

A falvakban megfogalmazott – és sok esetben azonnal érvényre juttatott – politikai követelések is összhangban voltak az országosan elterjedt pontokkal, általában valamelyik környező nagyvárosban megfogalmazott programot fogadták el alapként, azt egészítették ki saját speciális igényeiknek, sérelmeiknek megfelelően. Természetes, hogy a munkásság megmozdulásához hasonlóan a paraszti követelések is legföljebb 1945-ig nyúltak vissza, hiszen ahogy a munkásság nem kívánta visszahívni a régi tulajdonosokat, ugyanúgy a falvak népe sem akarta visszavonatni az 1945-ös földosztást. (Sőt, a gyors konszolidációban nagy szerepe volt annak, hogy Nagy Imre, az 1945-ös földosztó miniszter a kormányfő, akiben a falusi Magyarországnak mélyebben gyökerező bizalma volt, mint a városok lakóinak.) De addig vissza kívántak nyúlni, helyre kívánták állítani az eredeti állapotot, így sok helyütt határoztak a téesz feloszlatásáról, ám a végrehajtást elhalasztották részint azért, mert az igazságos rendezéshez időre lett volna szükség, az őszi munkákat előbb el kellett végezni, részint pedig azért, mert úgy ítélték, méltatlan lenne, hogy míg a városokban, elsősorban Budapesten harc folyik, ők saját egyéni hasznukat keressék, egyéni sérelmeik orvoslását szorgalmazzák. Ellenkezőleg, a falvak igyekeztek kivenni részüket a küzdelemből, és naponta érkeztek a legkülönbözőbb járművek a fővárosba, hogy élelmet osszanak a fegyvereseknek, a kórházakban ápolt betegeknek és sebesülteknek. De előfordult az is, hogy egy-egy falu nemzetőrsége „kötelékben” utazott föl Budapestre, ahol csatlakoztak valamelyik felkelőcsoporthoz, és részt vettek a november 4-ét követő harcokban is.

A helyi hatalom kézbevétele után a falvakban azonnal normalizálódott az élet, a politikai kibontakozás útjának megtalálását azokra hagyták, akikben megbíztak, a Nagy Imre vezette kormányra és a megyét irányító forradalmi tanácsra. A forradalmi vagy nemzeti tanács szakszerűen vitte tovább az ügyeket, a nemzetőrök fő feladata a begyűjtött termény megóvása volt az esetleges fosztogatóktól, és a fegyverek begyűjtése a régi rend kivételezettjeitől. A természetes rend helyreállítását nem is tekintették változásnak: visszavitték a keresztet az iskolába (sok esetben a volt párttitkárral vitették vissza), lerombolták a megszállásra és a háborús szenvedésekre emlékeztető szovjet emlékműveket és visszaadták az „államosított” darálót jogos tulajdonosának. Ismét igazi ünnep volt mindenszentek és halottak napja, ez utóbbi, a szabadságért elesettekre tekintettel volt különösen jelentős.

2. Október 29.

A Központi Vezetőség október 28-i döntése sajátos módon mégsem a konszolidáció alapjait teremtette meg, hanem valóságos gátszakadást idézett elő. Ennek egyik oka, hogy a helyzetet, a párt magatartásában, politikájában bekövetkezett változást a két fél eltérően értékelte. Nagy Imre a szélsőségekkel szemben kívánt kompromisszumon alapuló szövetséget kötni a felkelőkkel: a követelések szovjet jóváhagyással elérhető maximumát elfogadva és teljesítve együttműködni velük a valósnak ítélt ellenforradalmi veszéllyel szemben. A felkelők – a miniszterelnökkel szemben – győzelmükként értékelték a pártvezetésben bekövetkezett fordulatot, és (rész)győzelmük tudatában programjuk teljes megvalósításáért küzdöttek tovább.

Nagy Imre az azonnali, minél gyorsabb rendteremtést tekintette legsürgősebb feladatának, hiszen tudta, hogy csak ez biztosíthatja számára (és az általa képviselt politika számára) a Kreml támogatását, legalábbis egyetértését. Érvényt kellett szereznie a meghirdetett tűzszünetnek, sőt el kellett érnie, hogy a fegyveresek letegyék a fegyvert, és a munkások felvegyék a munkát, hiszen ezen eredményeket tekinthette csak a pártvezetés október 28-i engedményei ellentételezésének. Vagyis a Parlamentbe október 29-én éppen csak átköltözött miniszterelnök, aki október 23-a óta nevét adta a pártvezetés intézkedéseihez, arra törekedett, hogy a felkelt ország tegye le azt a két eszközt, amellyel sikereit elérte: a fegyvert és a sztrájkot.

A felkelők továbbra is bizalmatlanok voltak a miniszterelnökkel, de nála nagyobb mértékben a kormánnyal szemben. Bizalmatlanságuk egyaránt táplálkozott az október 23-a óta történt eseményekből (szovjet csapatok behívása, statárium elrendelése, sortüzek a felkelőkre stb.), de a közelmúlt mellett a jelen eseményei is óvatosságra adtak okot.

Holttestek összeszedése a harcok szünetében a József körút - Pál utca sarkánál. 1956. október 28.

Budapesten még október 29-én is komoly harcokat vívtak a fegyveresek a szovjet csapatokkal, ami azt a látszatot keltette, hogy a Nagy Imre által meghirdetett fegyverszünet azokra nem vonatkozik, vagy a miniszterelnök nem tudja végrehajtását garantálni, akkor pedig semmi értelme sincs. (A legfontosabb budapesti objektumokat, a Belügy- és a Honvédelmi Minisztériumot, valamint a szovjet nagykövetség épületét még október 31-én is szovjet páncélosok védték.) De Budapesten kívül Kecskeméten is folytak még harcok.

A bizalmatlanságot jól szemléltetik az október 29-i ózdi események, ahol a nemzetőrség parancsnoka ideg-összeroppanást kapott, és hivatali helyiségében – a rendőrség épületében – vaktában lövöldözni kezdett. Senki sem sérült meg, de a városban elterjedt a hír, hogy a rendőrök és – a már feloszlatott – ÁVH-sok lövik a felkelőket, mire a „megtámadottak” segítségére siető tömeg meglincselt egy ügyészségi nyomozót, valamint egy rendőr és egy ÁVH-s tisztet.

A bizalmatlanságon túl a felkelt ország nem is értette, hogy a győzelem pillanatában miért tegyen engedményeket, miért tegyék le a fegyvert és miért hagyják abba a sztrájkot. Hiszen ezekkel vívták ki az eddigi eredményeket, csak vagy elsősorban ezektől várhatják sikereik biztosítását és továbbiak kiharcolását.

Az október 28-i kormánynyilatkozat ugyan a felkelés számos követelését jóváhagyólag tartalmazta, ám hiányzott belőle két igen fontos elem, ami már a műegyetemi pontokban is szerepelt: a többpárti, szabad választások elfogadása és a szovjet csapatok kivonása Magyarország területéről. E kettő nélkül a felkelők nem tekinthették teljesnek a győzelmet, így természetes, hogy 28-a után továbbra is követelték ezek megvalósítását. De nemcsak a program egészének győzelemre viteléről volt szó. A többpártrendszer visszaállítása és a szovjet csapatok kivonása volt az egyetlen biztos garancia a visszarendeződés ellen, ezek elfogadtatása tehát meg kellett előzze a győzelmet kivívó eszközök (a fegyverek és a sztrájk) feladását.

Október 29-én a kormány mindent elkövetett azért, hogy a meghirdetett tűzszünet után elérje, hogy a felkelők letegyék a fegyvert. A tárgyalásokat nemcsak a kölcsönös bizalmatlanság, de az is nehezítette, hogy a felkelőcsoportok önmagukban sem voltak olyan szervezettek, hogy vezetőik minden esetben garantálni tudták volna, hogy az általuk aláírt feltételeket el tudják fogadtatni saját fegyvereseikkel, másfelől a csoportok között csak alkalmi együttműködés volt, ami egy-egy akció közös végrehajtására szorítkozott. Nem volt a felkelőknek olyan főparancsnoksága, amellyel a miniszterelnök vagy annak megbízottja tárgyalni tudott volna, így megbeszélések sorozata indult meg a Parlamentben, a Honvédelmi Minisztériumban és a Budapesti Rendőr-főkapitányságon. A felkelők új meg új feltételeket támasztottak (a fegyvert csak a magyar csapatoknak adják át, azt követően, hogy a szovjet hadsereg elhagyta az országot, amennyiben a kormány garantálja, hogy a jelentkező egységeket felveszi az új karhatalomba). Tárgyalási pozíciójukat erősítette, hogy a Kilián, a fegyveres harcok hősének tekintett Maléter Pál ezredes is támogatta álláspontjukat, a felkelőkkel együtt foglalva hat pontba fegyverszüneti feltételeiket. A felkelők elsősorban a szovjet csapatok kivonásához ragaszkodtak, aminek végrehajtásától az SZKP Elnökségének Magyarországra küldött tagjai a leghatározottabban óvtak. Ez önmagában lehetetlenné tette, hogy a szovjet vezetés előtt Nagy Imre igazolni tudja a 28-i döntés helyességét, ami növelte a miniszterelnökkel szemben eddig is meglévő moszkvai bizalmatlanságot.

A különböző forradalmi szervezetek egységesüléseként október 28-án megalakult Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága e napon megjelentetett programjában hasonlóan súlyos kihívás elé állította a kormányt. Kiáltványában azon túl, hogy helyeselte az október 28-i fordulatot, kifejezésre juttatta azt is, hogy kevesli az abban körvonalazott politikát, és egyértelművé tette, hogy nemzeti megbékélés (vagyis rend, konszolidáció) csak a felkelők főbb követeléseinek maradéktalan megvalósítása árán érhető el, vagyis nem a fennálló rendszer reformja, hanem annak gyökeres átalakítása szükséges, a (szocialista) tulajdonviszonyok megőrzése mellett. Nem arról van tehát szó, hogy a teljhatalmát elvesztett párt a hatalom birtokosa marad-e, hanem hogy megmarad-e a hatalomban vagy osztozkodni kényszerül az újjáalakuló demokratikus pártokkal.

Nagy Imre és Kádár János már október 29-én, majd másnap még erőteljesebben tapasztalhatta, hogy az a párt, amelyet ők a hatalomban meg kívánnak tartani, jószerivel már nem is létezik, összeomlott. A központi és helyi vezetők, káderek egy része elrejtőzött, mások – élükön Gerővel – a Szovjetunióba menekültek vagy idehaza helyezték magukat a szovjet csapatok védelme alá. Az alsó- és középszintű pártvezetés csak és kizárólag akkor tudott a (helyi) politika porondján maradni, ha új vezetőséggel és programmal, valamint az új, forradalmi helyhatósággal szövetségben (és egyben védelme alatt) működött, ha létezését a forradalomban játszott szerepével legitimálta.

Október 29-től a központi hatalom Nagy Imrének az Akadémia utcából a Parlamentbe költözésével a pártvezetés kezéből átcsúszott a kormányéba, az MDP már nem rendelkezett tényleges eszközökkel az események befolyásolására.

3. Október 30.

A helyzet lehetetlenségének felismerése vezette el Nagy Imrét oda, hogy október 30-án kora délután bejelentse az egypártrendszer megszüntetését (pontosabban megszűnésének tudomásulvételét), és hogy ennek jegyében máris egy koalíciós jellegű úgynevezett Kormány Kabinet veszi át az ügyek irányítását. Tudomásul véve, hogy immár a kormánynak van csak esélye a központi irányításra, az új testületbe bevonták a párt első emberét, Kádár Jánost is.

Október 30-a kétségtelenül a konszolidáció első napja volt, ennek csak alapjait teremtette meg a KV október 28-i határozata. Országszerte megalakultak az utolsó megyei forradalmi tanácsok, amelyek átvették a helyi közigazgatás irányítását; egyöntetűen melléjük állt a helyi sajtó, rádió, irányításuk és ellenőrzésük alatt voltak a helyi fegyveres alakulatok, a hadsereg és a civilekből alakult egységek, a nemzetőr alakulatok. A hatalomgyakorlás intézményei közül a legtöbb e napon már egyértelműen a forradalmat támogatta: a tanácsokat leváltó helyi forradalmi tanácsok, a hadsereg, a rendőrség, a bíróságok, a tömegkommunikáció. Egyedül a kormány képviselt némileg eltérő vonalat, de ez is sokkal közelebb volt a forradalmasodott országéhoz, mint 28-át megelőzően. A párt irányváltása és az ÁVH felszámolása után a szovjet hadsereg volt az egyetlen erő, amely veszélyeztette a forradalom vívmányait.

A Deák téri rendőr-főkapitányságon tartott megbeszélésen megalakult a Forradalmi Karhatalmi Bizottság Előkészítő Bizottsága, amely hivatva volt a honvédségből, rendőrségből és a fegyveres felkelők képviselőiből az új karhatalmat, a nemzetőrséget, illetve ennek központi vezetését létrehozni.

A honvédségnél Janza Károly előző napon kiadott parancsa szerint sorra megalakultak a Forradalmi Katonatanácsok a forradalom eredményeinek, a rendnek a biztosítására, demonstrálva, hogy a honvédség valóban a felkelt néppel tart. A rétsági páncélos alakulat tisztjei kiszabadították felsőpetényi házi fogságából Mindszenty József bíborost, és új névvel, új szellemben jelentkezett e napon a Szabad Kossuth Rádió, amely a pártatlan és valós tájékoztatást vállalta feladatául.

A Rádió Bródy Sándor utcai épülete a forradalom idején

Nagy Imre rádióbeszéde után elhangzottak az újjáalakuló pártok első felhívásai. Mindegyiküknek komoly problémákkal kellett megküzdeni. Egyfelől a múlttal, hiszen súlyos ellentétek feszültek az egypárti rendszerben hosszabb-rövidebb ideig valós vagy látszathatalomhoz juttatott társutasok és a félreállítottak között. Jelentkezésüket rosszallották a fegyveresek, akik attól féltek, hogy a győzelem kivívása után mások akarják learatni a babért. A fegyvereseken kívül mások is fölléptek a pártok alakulása, a pártos(k)odás ellen, attól a forradalmi harcban kialakult nemzeti egység megbontását féltve. Ebben a szellemben emelt szót az Új Magyarország november 2-i számában a Nemzeti Parasztpárt (Petőfi Párt) vezetőségébe beválasztott Németh László.

A kisgazdapárt megválasztotta ideiglenes vezetőségét. Vezetőjüknek Kovács Bélát tekintették, aminek politikai üzenete, hogy az 1945–47-es koalíciós éveket tartották mintának. Ez magában rejtette az utolsó szabad (1945-ös) választás eredményének érvényesítésére való igényt, vagyis a kisgazdapárt első helyének visszaállítását. A párt nagy szerepet játszott a Fővárosi Nemzeti Bizottság megszervezésében, a Budapest irányítására hivatott forradalmi szerv megteremtése ugyanis fontos eleme volt a konszolidációnak.

Megválasztotta vezetőségét a szociáldemokrata párt is, elnöke Kéthly Anna lett. A párt azonnal megkapta a nemzetközi elismerést, képviselőjét meghívták a Szocialista Internacionálé november 1-jére Bécsbe meghirdetett ülésére. A párt színrelépése megkérdőjelezte az MKP és az SZDP 1948-as fúziója nyomán létrejött MDP legitimitását, meggyorsította a párt bomlását, közelebb hozva ezzel a nemzeti megbékélés lehetőségét. A régi renddel egybeforrt MDP feloszlatására, és helyébe új párt megalapítására e napon az MDP Elnökségének egyik tagja, Szántó Zoltán is javaslatot tett, hogy az új politikát egy valóban új, hiteles párt tudja képviselni, a párt likvidálására azonban az elnökség ekkor még nem tudta elszánni magát.

A Nemzeti Parasztpárt képviselői október 31-én a budapesti Vajdahunyad várában tartottak gyűlést, ahol Erdei Ferenc nélkül szervezték újjá a pártot. A szakítást a múlttal az elnevezésben is érzékeltették. Az új név, Petőfi Párt, egyszerre jelentette a forradalmiság vállalását, és jelezte szoros kapcsolódásukat a írókhoz.

Október 30-án az egyértelmű konszolidációs eredményeket komoly kihívások is érték. Ezek egyik csoportját azok a lépések jelentették, amelyek az irányítást ismét kezébe venni kívánó központi hatalmat támadták, korlátozták. Ekkor jelent meg először az október 29-én Dudás József vezetésével megalakult Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmány lapja, a Függetlenség.

A Szabad Nép-székház, a Dudás-csoport központja

A szervezet azért jelentett veszélyt, mert magát országos jellegűnek tekintette és nevezte, és eltérően a kimondottan helyi irányítást felvállaló többi forradalmi testülettől, ellenkormányként jelentkezett. Október 30-án szalagcímben hirdették: Nem ismerjük el a jelenlegi kormányt! A 27-én bejelentett kabinetet ugyan számosan támadták az abban még mindig bent lévő rákosista káderek miatt, de az MNFB volt az egyetlen, amely nem pusztán egyesek távozását követelte, hanem új kormány megalakításáért szállt síkra, amely a szabadságharcosok képviselőin kívül a bizottmány választott tagjaiból állna, rajtuk kívül csak Nagy Imrének, Kádár Jánosnak és Kovács Bélának szorítanának benne helyet. A bizottmány az ENSZ Biztonsági Tanácsához fordult, kérve, hogy őt ismerje el hadviselő félnek, egyben fegyverszüneti bizottság kiküldését, „anyagi és szükség esetén katonai segítséget” kért Magyarország számára, miközben ( Nagy Imrét ebben két nappal megelőzve) felmondta a Varsói Szerződést, és Ausztria mintájára kinyilvánította Magyarország semlegességét. De nemcsak a külföld felé intézkedett szuverén kormányként a bizottmány; magát a forradalom vezetőjének tekintve november 1-jére a budapesti Sportcsarnokba hívta nagygyűlésre az ország forradalmi szerveinek küldötteit, mely kongresszus egyfajta forradalmi parlament szerepét tölthette volna be.

El is érte, hogy a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága tagjainak kíséretében Nagy Imre még aznap fogadta őt a nézetkülönbségek mielőbbi tisztázása érdekében. Dudás – aki mögött valójában nem állt komoly erő – a másnaptól Magyar Függetlenség címmel megjelenő lapjában továbbra is támadta a kormányt, de éles különbséget tett Nagy Imre és a név szerint távozásra felszólított kisgazda és parasztpárti társutasok között.

Dudás fellépéséhez hasonlóan veszélyes hírek érkeztek október 30-án Győrből is. Ugyan a megyében október 26-án Szigethy Attila vezetésével megalakult nemzeti tanács ismételten hitet tett Nagy Imre személye és politikája mellett, a radikálisok mégis újra és újra a kormánnyal való szembefordulást, ellenkormány megalakítását sürgették. Hogy követeléseik egyes elemeit kielégítve leszerelje őket, október 28-án Szigethy hozzájárult, hogy 30-ára értekezletre hívják össze a Dunántúl forradalmi tanácsainak képviselőit, ahol egységes álláspontot alakíthatnak ki a helyzet értékelése és a további tennivalók tekintetében. A fővárosban tehát joggal tarthattak attól, hogy Győrött e napon ellenkormányt alakítanak, hiszen az értekezletre érkező küldöttek instrukcióin is múlt, hogy Szigethynek sikerül-e megakadályoznia az ellenkormány megalakítását, vagy Koreává változik, kettészakad az ország. Egy sajátos incidens pedig még veszélyesebbé tette 30-án délután a dunántúli értekezletet. Fegyveresek élén a városba érkezett a magát a budapesti szabadságharcos ifjúság képviselőjének nevező Somogyvári Lajos, hogy saját vezetése alatt új kormányt alakítson. Fellépése azért volt veszélyes, mert a Győrött nagyon is élő ellenkormány-alakítási követeléseknek adott hangot, és az e napra meghirdetett dunántúli értekezlet alkalmas fóruma is lehetett ellenkormány megalakításának. Puccskísérletét csak a legnagyobb győri üzem, a vagongyár munkástanácsának a nemzeti tanács melletti mozgósításával sikerült kivédeni. Somogyváriék eltávolítása után az értekezleten megalakították a Dunántúli Nemzeti Tanácsot „a forradalmi követelések maradéktalan megvalósítása” érdekében. A DNT nem ellenkormányként alakult meg, nem is akart a kormány helyett intézkedni, hanem nyomásgyakorló szervként akarta rábírni a végrehajtó hatalmat a társadalmi megbékélés teljessé tételéhez még szükséges intézkedések meghozatalára, követelve a szovjet hadsereg kivonását Magyarország területéről, és a semlegesség bejelentését. Szigethy másnap személyesen tárgyalt Budapesten Nagy Imrével, és a megbeszélésen teljes egyetértésre jutottak a jelen értékelésében és a jövőre irányuló elképzelésekben.

A győri hírek is hozzájárulhattak, hogy Nagy Imre október 30-án bejelentette egy szűkebb kabinet megalakulását, amelyből kimaradtak a sokak által támadott rákosista káderek, és nagyobb súlyt kaptak a volt koalíciós pártok képviselői. De ez a kormány sem volt még megfelelő, legfőbb képviselete a demokratikus, forradalmi szervezeteknek. Nagy Imre, részint a személyes kapcsolat miatt is, olyan volt koalíciós politikusokat hívott az új kabinet tagjai sorába, akik az 1945–47-es időszakban e pártok legfőbb reprezentánsai közé számítottak. De részint éppen ekkori tevékenységük, részint a kommunistákkal való későbbi együttműködésük miatt már nem képviselték olyan mértékben korábbi pártjukat, mint azt Nagy Imre hitte, remélte. A kabinetbe a parasztpárt nevében bevont Erdei Ferenccel nem volt hajlandó együttműködni újjászerveződő pártja, őt nem tekintették képviselőjüknek a kormányban. Az elkövetkező napokban Nagy Imre mellett államminiszteri rangban miniszterelnök-helyettesként fontos szerepet játszó Tildy Zoltánnal szemben is bizalmatlanok voltak a kisgazdák, őt be sem választottak a párt kilenctagú ideiglenes intézőbizottságába, és magára érthette a párt lapjában, a Kis Újságban november 1-jén megjelenő írást. Mivel a szociáldemokraták még nem jelölték ki azt a politikust, aki a kormányban képviselné pártjukat, Kovács Béla reprezentálta egyedül hitelesen a többi párt bevonását, de ő már az október 27-i kabinetnek is tagja volt. Azt a finom különbséget pedig, hogy október 30-án már nem „nem kommunista párti személyek”, hanem a koalíciós pártok bevonásáról van szó, nagyon kevesen érzékelték.

Míg a kormány eliminálására való törekvéseket sikerült leszerelni, a harmadik veszélyes október 30-i kihívást nem tudta kezelni a legfelső vezetés. 30-ára virradóan a szovjet és magyar katonai alakulatok elvonultak az MDP budapesti bizottságának Köztársaság téri székháza elől. A csapatok visszavonásával és az ÁVH felszámolásával egy időben a budapesti felkelők már 29-én birtokukba vettek több kerületi pártházat, így október 30-án hasonló céllal érkeztek fegyveresek a Köztársaság térre, annál is inkább mert azt tekintették a felkelők elleni harc egyik főhadiszállásának, amit megerősített, hogy az épületet védő ÁVH-sok számos foglyot ejtettek az elmúlt napokban. Egy küldöttség bejutott az épületbe, ám tárgyalás helyett tűzharc bontakozott ki, aminek hírére egyre nagyobb tömegben érkeztek a helyszínre a közeli fegyveres csoportok alakulatai, és szabályos ostrom alá vették az épületet. Az elkeseredett harc során a védők a sebesülteket mentő vöröskeresztesekre is tüzeltek. Az ütközet hírére a néphadsereg öt harckocsiját küldték ki a pártház felmentésére. A kirendelt páncélosoknak nem volt rádió-összeköttetésük, kettő közülük nem is jutott el a térre, és a helyismerettel nem rendelkező legénységet megtévesztette, hogy odaérkezésükkor már bekapcsolódott a harcba a felkelők oldalán egy magyar harckocsi, így ők is a pártházat vették tűz alá. Ez eldöntötte a csata kimenetelét, a védők beszüntették az ellenállást. Az épületből kilépő parlamentereket, két honvéd ezredest és a pártbizottság Nagy Imrével rokonszenvező titkárát, Mező Imrét azonnal lelőtték, majd az épületbe özönlő tömeg az utcára terelte az elfogott, zömmel ÁVH-s védőket, és közülük többeket a helyszínen agyonlőttek vagy meglincseltek.

Elek László ÁVH-s sorkatona meglincselése a Köztársaság téren. 1956. október 30.

A szervezett fegyveres csoportok közül számosan igyekeztek menteni a foglyokat, nem egyet a felbőszült tömeg kezéből ragadva ki, de fellépésük csak csökkenteni tudta az áldozatok számát. A pártház elfoglalása után a tömeg törte-zúzta a berendezést, az utcán égette a könyveket és az iratokat, majd megindult a legenda szülte föld alatti, titkos börtönök utáni több napig tartó eredménytelen kutatás. Az ostromnak és az azt követő népítéletnek 23 áldozata volt a védők közül. Az elkövetkező napokban valamennyi forradalmi szervezet szót emelt a forradalom tisztaságának védelmében, a lincselések ellen. Október 31-én még népítélet áldozatává lett egy ÁVH-s százados Budapesten, ám a forradalmi követelések utolsó pontjának kielégítésével (semlegesség kimondása) és a forradalmi karhatalom, a nemzetőrség felállításával sikerült megfékezni az utcai erőszakot.

4. Október 31.

Ahogy ellentmondásosak voltak október 30-ának eseményei Magyarországon ( konszolidációs eredmények és azt fenyegető törekvések), így volt ez e napon Moszkvában is. Moszkvában, ahol október 28-án, ha komoly viták árán is, de jóváhagyták az KV aznapi fordulatát – szigorú feltételekkel. Ezek szerint Nagy Imrének szilárd kormányt kell létrehoznia, és arra támaszkodva rendet kell teremtenie az országban; ennek alapja pedig nem lehet a további követelések elfogadása, kielégítése. Hruscsov egyértelműen állást foglalt amellett, hogy a csapatok kivonásának kérését ellenséges lépésnek tekinti, de ha ezt nem is, Mikojannak az október 28-i budapest i PB-ülésen elhangzott figyelmeztetését meg kellett hallani: „szilárdságot kell tanúsítani és mutatni ezzel az elvtársaknak. Ha holnap újabb engedmények lesznek, akkor már nem lehet megállni”.

Márpedig október 28-a után komoly engedményekre kényszerült az MDP. Elvesztette maradék befolyását a fegyveres erőkre, a sajtóra, október 29-e után nem jelent meg a Szabad Nép, a helyi újságok és rádiók pedig a felkelők szócsöveivé váltak. Magyarországon egy tényleges többpártrendszer visszaállításának a lehetősége fenyegetett, márpedig a szovjetek jól emlékezhettek arra, hogy az 1956-ossal összehasonlíthatatlanul kedvezőbb feltételek között milyen eredményt produkált a kommunista párt az 1945. évi választáson.

Az SZKP vezetése pontosan informálva volt a magyarországi helyzetről. Tájékoztatták őket a lakosság kommunistaellenes hangulatáról, erősen eltúlozva az elkövetett atrocitásokat, szám szerint nyilvántartották a ledöntött szovjet emlékműveket és a meggyalázott világháborús sírokat. A jelentésekben közölteket megerősítette, hitelesítette a másnapi, Köztársaság téri népítélet, amiről a nyugati lapok is beszámoltak. A hírek és az álhírek, amelyek szerint a magyarok brutálisan gyilkolják le a kezükre került szovjet katonákat, tizenegy évvel a világháború után hihetőek voltak, és csak megerősítették azt az álláspontot, hogy Magyarországon fennáll a fasiszta hatalomátvétel veszélye, és a Szovjetuniónak ugyanúgy kötelessége ezt megállítani, mint akkor. Október 30-án Mikojanék már azt jelentették, hogy a fegyveres felkelés felszámolása békés úton lehetetlen, a felkelők pártházakat, nyomdákat, telefonközpontokat foglalnak el, továbbá fordulópont várható Magyarország nemzetközi politikájában, tehát „úgy gondoljuk, Konyev elvtársnak haladéktalanul Magyarországra kell jönnie”.

Ilyen információk birtokában ült össze október 30-án az SZKP Elnöksége, hogy megtárgyalja a magyarországi válságot. Magyarország esélyeit csak rontotta, hogy a szovjet légi felderítés szállító-repülőgépek összpontosításáról számolt be Bécs közelében, amit a szovjet vezetők egy lehetséges nyugati beavatkozás előkészületeként is felfoghattak. A Nyugat háborús elszántságát igazolhatta az Egyiptomban október 29-én kirobbant háború, és nem jelentett biztos garanciát Eisenhower elnöknek a Szovjetunió megnyugtatását célzó üzenete sem.

Mindezek ismeretében az a meghökkentő, hogy az Elnökségben Hruscsov visszautasította a keményvonalasok sürgetését az azonnali beavatkozásra, és hozzájárult, hogy nyilvánosságra hozzák a Szovjetunió és a népi demokratikus országok közötti viszony radikális megújítását ígérő kormánynyilatkozatot. Ez annyit jelentett, hogy Moszkva egyelőre elfogadja a magyarországi fejleményeket, vagyis az október 28-i változásokon túlmenően jóváhagyja a többpártrendszer bevezetését, a koalíciós kormány felállítását. De már az október 28-i ülésen felvázolta Hruscsov a másik, a katonai megoldás lehetőségét is, előadta annak forgatókönyvét: ellenkormány felállítása, koncentrált támadás – a testvérpártok vezetőinek beleegyezését követően.

Az Elnökség október 31-i ülésén az első titkár megváltoztatta előző napi álláspontját, és a fegyveres beavatkozás mellett döntött. A vázolt forgatókönyv alapján rögtön meg is kezdték az akció előkészítését, kiosztották a szerepeket. Kijelölték a felállítandó magyar kormány tagjait, a bizottságot, amely megírja annak nyilatkozatát, a hadsereg számára biztosították a felkészülésre igényelt három napot, Hruscsov pedig vállalta, hogy tájékoztatja a testvérpártok vezetőit, és megszerzi a leginkább bizonytalan és a leginkább szükséges lengyel és jugoszláv beleegyezést. Az eddig a kelet-európai változásokat támogató, Moszkvában tartózkodó kínai vezetők már október 30-án délután a magyar válság fegyveres megoldását javasolták.

A történtek ismeretében nem az a különös, hogy az SZKP vezetése október 31-én komoly vita után az újabb fegyveres beavatkozás mellett döntött, hanem hogy miért nem október 30-án történt ez meg. Ennek legvalószínűbb magyarázata, hogy a 30-án befutott riasztó hírek kavalkádjából másnapra állt össze a kép: a kommunista hatalom Magyarországon összeomlik (összeomlott), amennyiben nem nyújtanak azonnali katonai segítséget. Magyarország kiszakadása a táborból pedig több szempontból is elfogadhatatlan volt a Kreml számára. Sztálin örökségének elprédálása a desztalinizáció és a desztalinizálók végét jelentheti Moszkvában, hiszen az ő számlájukra írják azt, hogy az „imperialisták” a szovjet határokig tolhatják előre állásaikat; Hruscsovnak pedig emlékeznie kellett Berija három évvel korábbi végzetes bukására, ez pedig túl nagy ár volt számára. A szovjet vezetés úgy vélte, a másik világrend a Szovjetunió gyengeségeként értelmezheti a közép-európai változásokat, amit máris bizonyított az Egyiptom elleni agresszió, ezt pedig csak az erő felmutatásával lehet megcáfolni. Végül, de nem utolsósorban, félő volt, hogy Magyarország kiszakadása a tábor egészének bomlását vonja maga után, ami a szovjet (vagy akár a lengyel) biztonságpolitika számára sem volt megengedhető, elfogadható. A moszkvai vezetésnek tehát saját szempontjai szerint nem volt választása: a fegyveres beavatkozás mellett kellett döntenie. Hasonló eredményre jutottak október 30-án az amerikai hírszerző szervek, amelyek e napon készített helyzetértékelésükben vázolták, hogy a szovjet politika előtt két út áll: vagy kényszerűen beletörődik az új magyarországi helyzetbe, az ország függetlenné válásába, vagy fegyveres erővel restaurálja hatalmát. Egyetértettek abban is, hogy Moszkva okvetlenül ez utóbbit fogja választani. A döntés nyomán pedig megkezdődött újabb szovjet egységek beözönlése Magyarországra, az október 23-án bevetettnél jóval modernebb fegyverzettel és megbízhatóbb személyi állománnyal.

A Köztársaság téri események felgyorsították a párt bomlási folyamatát, és ezzel sajátos módon, de elősegítették a konszolidációt. Az Akadémia utcai pártközpont valósággal kiürült, noha Kádár János felkérésére a Tűzoltó utcai fegyveresek vállalták el az épület védelmét, és természetesen hasonló volt a tendencia az egyre gyérebb számban még működő pártházakban. Ez pedig halaszthatatlanná tette a párt gyökeres reformját, hiszen immár nem is arról volt szó, hogy részese maradhat-e a hatalomnak, hanem hogy egyáltalán lesz-e, van-e kommunista párt Magyarországon.

Így került sor október 31-én az MDP feloszlatására, és az új kommunista párt, az MSZMP megalakítására. Nem pusztán névcseréről volt szó, jóllehet fontos volt az elnevezés is, hanem valóban gyökeres megújulásról. Bizonyítja ezt a párt élére választott Ideiglenes Intézőbizottság névsora is: Kádár János, Nagy Imre, Losonczy Géza, Donáth Ferenc, Szántó Zoltán, Lukács György és Kopácsi Sándor. Az új párt alapításának kikerülhetetlenségét bizonyítja, hogy az ezen a napon Moszkvába véglegesen visszatérő szovjet küldöttek sem emeltek kifogást a lépés ellen, sőt támogatták azt, hiszen egyedül ez adhatott lehetőséget arra, hogy a kommunista politikát olyan párt, olyan vezetőség képviselje, amelynek széles tömegek előtt van hitele, és ezáltal esélye arra, hogy a pártot a hatalmon belül megtartsa, akár egy szabad választás küzdelmében is.

Ugyanezen a napon siker koronázta a fegyveres felkelőkkel folytatott tárgyalásokat is. A megállapodás értelmében a nagykorúak megtarthatták fegyvereiket, és kötelékben lettek tagjai az e napon a fegyveres forradalmi harc központjának tekintett Kilián laktanyában megalakult új karhatalomnak, a nemzetőrségnek. Király Béla lett a főparancsnok, de a vezetésben helyet kaptak a forradalmi ifjúság képviselői is. Ezúton pedig nemcsak megegyezni sikerült a fegyveresekkel, ami megadta a lehetőséget a barikádok, a romok eltakarítására, hanem integrálásukkal olyan karhatalom jött létre, amely biztosítani tudta a közrendet, megakadályozta a további népítéleteket.

Kivonuló szovjet egységek a Hősök Terénél. 1956. október 31. (MTI fotó)

A Forradalmi Karhatalmi Bizottság és a nemzetőrség létrejöttével párhuzamosan a Honvédelmi Minisztériumban megalakult a Forradalmi Honvédelmi Bizottmány, amely leváltva a Rákosi-korszakban kinevezett tábornokokat a hadsereg éléről biztosította, hogy a néphadsereg valóban a forradalmi nép hadserege legyen, a forradalom védelmére sorakozzon fel. Ezen a napon tehát rendeződni látszott a fegyveres erők helyzete, feloldódott a tisztek korábbi dilemmája, hogy a néppel tartsanak vagy a kormány utasításainak tegyenek eleget, hiszen a kettő összetalálkozott.

Folytatódott – vagy inkább befejeződött – az elmúlt kor legsúlyosabb sérelmeinek orvoslása, kiszabadultak a Budapesti Országos Börtönben fogva tartott elítéltek is, és a rétsági páncélos alakulat Pálinkás (Pallavicini) Antal vezette egysége és az újpesti felkelők egy csoportja Budapestre kísérte a kiszabadított Mindszenty bíborost.

Vidéken viszonylag gyorsabban zajlottak az események, ott október 28-a óta nemigen létezett erő, amellyel akár politikai, akár katonai küzdelmet kényszerültek volna vívni a forradalmi testületek. (De itt is október 31-e tekinthető a konszolidáció betetőzésének, amikor a forradalmi változásoknak legtovább ellenszegülő Gyurkó Lajos vezérőrnagy is feladta az ellenállást, és a szovjet csapatok védőszárnyai alá menekült.) Október 28-a után megszilárdultak a forradalmi tanácsok, kialakultak az együttműködés formái a különböző testületek között (helyi és munkahelyi tanácsok, munkástanácsok), ebbe a már kialakult, létező rendszerbe igyekeztek beilleszkedni október 30-ától a vidéken is újjáalakuló pártok. A rend megőrzése, a népítéletek elkerülése érdekében védőőrizetbe vették az ÁVH-s, illetve helyenként a kompromittálódott rendőr- és katonatiszteket, a felelősnek tartott párt- és tanácsi vezetőket. A vidék gyorsabb konszolidációját mutatja, hogy ott az október 29-i ózdi lincselés után nem került sor halálos áldozatokat követelő népítéletre, noha – elsősorban a falvakban – több helyütt csattantak el pofonok, rántottak bicskát, de a valódi tekintéllyel rendelkező forradalmi szervezetek mindenhol meg tudták akadályozni az önbíráskodást, és lehetővé tudták tenni a majdani törvényes felelősségre vonást.

5. November 1.

Ha az új szovjet döntésről nem is értesült Nagy Imre, a szovjet csapatok mozgásának új irányáról viszont azonnal. Az ország keleti részéből, Záhonyból, Nyíregyházáról és Miskolcról befutó jelentések egyértelművé tették az új helyzetet, amit tulajdonképpen megerősített Andropov nagykövet, akit magához rendelt a miniszterelnök. Andropov Nagy Imre kérdésére azt válaszolta, hogy az újabb csapatok Magyarországra jövetelének feladata a csapatok kivonásának biztosítása. Ráadásul Nagy Imrét nemcsak az újabb csapatok bejöveteléről értesítették, hanem az országban lévők mozgásáról is, amelyek e napon megkezdték a repülőterek körülzárását (ezt szintén a kivonulás biztosításával indokolva).

A kormánynak számolnia kellett azzal, hogy Moszkva újra a válság katonai megoldására határozta el magát – anélkül, hogy erről a magyar vezetést értesítette volna, ami azt is nyilvánvalóvá tette, hogy az SZKP Elnöksége nem bízik bennük. Ebben a helyzetben két alternatíva kínálkozott Nagy Imre számára. Felsorakozik a rendcsináló szovjet hadsereg mellé, és ebben az esetben van lehetősége hatalmon maradni, amennyiben hajlandó azokra a politikai lépésekre, amelyeket a szovjetek elvárnak. Erre nem volt sok esélye, igaz, kevéssé bízhatott a másik lehetőségben, amit végül megpróbált. A kora délutáni kormányülésre meghívták a Szovjetunió budapesti nagykövetét, Jurij Andropovot, aki ekkor sem szolgált megfelelő magyarázattal, így a kormányzat a Varsói Szerződés felmondásáról, Magyarország semlegességének kinyilvánításáról döntött, és arról, hogy a semlegesség támogatására az ENSZ Biztonsági Tanácsának négy állandó tagját kéri föl. Ennek a kétségbeesett lépésnek a logikája, hogy a Varsói Szerződés felmondása révén elvész a szovjet beavatkozás jogi alapja, a szovjetek nem egyik szövetségesüknek nyújtanának a fegyveres fellépéssel segítséget, hanem egy független, semlegességét deklarált államot támadnának meg. Egyedül ettől a lépéstől lehetett remélni, hogy visszatartja a szovjeteket a támadástól, hogy hatékony nemzetközi támogatást, védelmet jelenthet Magyarország számára.

A kormány teljes egységben jutott erre a döntésre, jóllehet az e napon Moszkvába küldött jelentésében Andropov már jelezte, hogy Nagy Imre előterjesztését Erdei Ferenc, Losonczy Géza és Tildy Zoltán támogatták erőteljesen, míg Kádár és az Elnöki Tanács elnöke, Dobi „nem éppen örömmel”, inkább visszafogottan vették tudomásul. Ez is megerősíthette a szovjet döntést a felállítandó ellenkormányról, amely egyik vezetőjének Kádár Jánost szemelték ki. Azt a Kádárt, aki tagja volt Nagy Imre kormányának, és aki november 1-jén este sugárzott rádióbeszédében “népünk dicsőséges felkelésének” nevezte a forradalmat. Igaz, szólt a forradalom ellen fellépő hazai erőkről, de ennél sokkal nagyobb teret és súlyt kapott beszédében a kívülről (Keletről) fenyegető veszély.

A beszéd elhangzásakor azonban Kádár már nem tartózkodott a Parlamentben. Münnich Ferenccel – aki délután megbeszélést folytatott a szovjet nagykövetségen Andropovval – a szovjet követségre, onnan páncélkocsin a tököli főhadiszállásra távozott, majd másnap Moszkvába repültek. Távozásáról senkit sem értesített, ezért a a kormány tagjai november 3-ig kerestették, ugyanis attól féltek, hogy a szovjetek (esetleg a felkelők) fogságába esett.

A semlegesség bejelentése nem váltotta be a hozzá fűzött külpolitikai reményeket. A Nyugat – a szuezi háborútól amúgy is feszült légkörben – kelletlenül szembesült az újabb Magyarországról érkezett kihívással, így a lépés inkább a közvéleményre, a társadalmi szervezetekre hatott, nem pedig a politikusokra.

A semlegesség kikiáltása pedig más-más szempontból, de egyaránt kellemetlenül érintette az amerikai politikacsinálókat. A külügy vezetése kevesellte, szerette volna megőrizni a lehetőségét annak, hogy a független ország majdan a nyugati katonai szövetség, a NATO tagja lehet, pusztán a szovjet fél gyengülése nem elégítette ki igényeit. Eisenhower pedig úgy vélte, a Szovjetunió nem fog belenyugodni csatlósa elszakadásába, ha kell, katonai erővel is visszatéríti a táborba, ebben az esetben pedig kellemetlen következményeket vonna maga után Magyarország semlegességének hivatalos elismerése. A lépés, amivel Nagy Imre külpolitikai védettséget kívánt biztosítani az ország számára, nem hozta meg a kívánt eredményt, ugyanakkor betetőzte a belső konszolidációt, hiszen ezzel megvalósult a forradalom utolsó lényeges követelése.

6. November 2–3.

November 2-án a kormány kijelölte a különböző kérdések megtárgyalására hivatott delegációkat. A Varsói Szerződés felmondásának végrehajtásáról tárgyaló küldöttség vezetője Losonczy Géza lett. A küldöttségbe választott politikusokon és a hadsereg kéviselőjén kívül egy munkástanácstagot is a lengyel fővárosba szándékoztak küldeni, hogy személyében bizonyítsa, hogy a döntés valóban a dolgozó magyar nép követelése, azt a munkásság támogatja. Az ENSZ Közgyűlésére Nagy Imre Tildy Zoltán, Kéthly Anna és Kovács Béla társaságában utazott volna. A szovjetekkel a csapatkivonásról tárgyaló delegációt Erdei Ferenc és Maléter Pál vezették.

Egyidejűleg megérkezett a szovjet hadsereg magyarországi főhadiszállásául kijelölt Szolnokra Konyev marsall, a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erőinek főparancsnoka, aki azonnal eligazítást tartott, és kiadta a november 4-i támadás parancsát.

Az ország nem örülhetett gondtalanul a kivívott győzelemnek. Miközben a helyzet normalizálódásáról érkeztek hírek, ugyanakkor a feszült várakozásról, egy esetleges újabb támadás elhárítására hozott intézkedésekről is. A munkástanácsok sorra a munka november 5-i, hétfői felvétele mellett döntöttek, több helyütt már 3-án, szombaton megkezdték a munkát, hogy hétfőn annál nagyobb kapacitással induljon be a termelés. Szerte az országban alakultak a helyi pártszervezetek; leggyorsabban a volt koalíciós pártok szerveződtek újjá, de mellettük számos más, összesen több mint húsz politikai párt jött létre, azonban ezek közül komoly politikai reményekkel egyedül a kereszténydemokraták rendelkeztek.

Ugyanakkor a forradalmi tanácsok a nemzetőr alakulatokkal és a honvédséggel együttműködve hozzákezdtek az egyre inkább fenyegető szovjet támadással szembeni védelem megszervezéséhez, kiépítéséhez. Több településen részleges mozgósítást rendeltek el, megszervezték a szovjet csapatok figyelését, a városba bevezető utak ellenőrzését, kötözőhelyeket állítottak föl. Az országra egyszerre volt jellemző a győzelmet követő megkönnyebbülés, a véráldozattal kiharcolt, szebb jövőbe vetett hit, és a szovjet fenyegetés keltette aggodalom.

November 3-án növekedett a szovjet lépések (látszólagos) ellentmondásossága. Miközben csapataik a repülőterek után körülzárták az ország nagyobb városait, lezárták a főbb útvonalakat és a nyugati határt, délben a Parlamentben megkezdődtek a tárgyalások a csapatkivonásról. A magyar vezetés a hadseregtől beérkezett jelentések alapján abban bízott, hogy az országban állomásozó (és az országba érkező) szovjet erők indokolatlanul nagyok az esetlegesen várható magyar ellenállással szemben, és mozgásuk, elhelyezésük is inkább arra utalt, hogy egy esetleges nyugati beavatkozás elhárítására sorakoztak föl. Ezért volt fontos az osztrák követ jelentése, mely szerint kormánya demilitarizált sávot hozott létre a magyar határ mentén, hogy megakadályozzon minden reguláris vagy irreguláris katonai mozgást Magyarország felé. A Parlamentben mindkét fél ismertette álláspontját. Maléter Pál a Nagy Imrétől kapott instrukcióknak megfelelően vázolta a magyar kormány álláspontját: december 31-ig vonják ki az ország területéről az október 23-a óta érkezett egységeket, és egy későbbi időpontban folytassanak további tárgyalásokat a Varsói Szerződés értelmében korábban is Magyarországon állomásozott szovjet csapatok kivonásáról. Abban állapodtak meg, hogy a megbeszéléseket még a nap folyamán folytatják, a második fordulót a tököli szovjet bázison tartják meg.

Ezen a napon az újjáalakult pártok követeléseinek megfelelően újjáalakították a kabinetet, amelybe már nem Nagy Imre hívott koalíciós politikusokat, hanem azokat valóban pártjaik delegálták. Ekkor került be a kormányba a kisgazda B. Szabó István, a parasztpárt képviseletében Bibó István és Farkas Ferenc, valamint a szociáldemokrata miniszterek: Fischer József és Kelemen Gyula. Az új honvédelmi miniszter Maléter Pál lett, akit vezérőrnaggyá léptettek elő. Erdei Ferenc kivételével a kormány többi tagja (Kádár János, Kéthly Anna, Kovács Béla, Losonczy Géza, és Tildy Zoltán) hivatalában maradt.

A belső rend megerősítése után Nagy Imre a külső veszély elhárítására összpontosította erejét. Az új kormány felállásán túl egyetlen jelentős lépés történt a hazai helyzet biztosítására, de ez is a külföldhöz kapcsolódott: a miniszterelnök a lengyel követet kérte föl, hogy próbáljon meg Wyszynski bíboroson keresztül befolyást gyakorolni Mindszentyre, nehogy estére tervezett rádióbeszédével megtörje a kialakult társadalmi békét, nehogy új feszültségeket keltsen.

A kormány célja kettős volt ezen a napon. A nemzetközi sajtótájékoztató révén megnyugtatni kívánták a világot, elsősorban a Szovjetuniót, azt erősítve, hogy Magyarországon szó sincs ellenforradalomról, a kormány egységesen kiáll az 1945 után bekövetkezett alapvető társadalmi változások, a földreform és az államosítások mellett, vagyis olyan új rend alakult ki, ami elfogadható Moszkva számára. Másfelől a lengyel és román diplomatákat kérték föl közvetítésre, igyekezzenek közbenjárni, hogy a Szovjetunió ne forduljon fegyverrel Magyarország ellen.

Hiába. Az október 31-i döntésnek megfelelően Hruscsov először megszerezte Gomulka jóváhagyását, majd Bukarestben egy rövid megbeszélésen tájékoztatta a magyar ügy szempontjából kevésbé fontos csatlós országok pártvezetőit. November 2-ról 3-ára virradó éjszaka Brioni szigetén került sor titkos találkozóra a JKSZ vezetőjével, Titóval. Hruscsov előzetes aggodalmával szemben Tito nem gördített akadályt a tervezett szovjet akció elé, sőt fölajánlotta segítségét, megígérve, hogy a megfelelő időben semlegesíteni fogja Nagy Imrét és csoportját, fölajánlva nekik, hogy meneküljenek a budapesti jugoszláv követségre, és ráveszi Nagyot a lemondásra. Végül a Titóval folytatott megbeszélésen dőlt el, hogy a megalakítandó ellenkormány vezetője nem a szovjetek által inkább támogatott Münnich Ferenc, hanem Kádár János lesz.

Kádárék november 2-án érkeztek meg Moszkvába, ahol azonnal részt vettek az SZKP Elnökségének ülésén. Kádár, ha óvatosan is, de inkább a békés megoldás, a fennálló kormány és annak intézkedései mellett szólt. Ennek a későbbiek ismeretében különleges ténynek több magyarázata lehetséges. Egyrészt Hruscsov távollétében Kádár nem tudhatta biztosan, mennyire egységes az SZKP Elnöksége a döntésben. Másrészt Kádár már az október 28-i fordulatot megelőzően is többször kifejtette, milyen veszélyeket rejt magában a felkelés fegyveres leverése, amennyiben ez nem párosul a feltétlenül szükséges politikai reformokkal. Látta – és jól látta –, hogy a megmozdulás (kizárólag szovjet erővel történő) elfojtása lehetetlen helyzetet teremt a politikai kibontakozás számára, vagyis a katonai győzelem lehetetlenné teszi a válság okainak elhárítását, az igazi rendezést. A felállítandó kormány csak a szovjetek bábja lenne, ez a szerep pedig nem tűnt számára vonzónak. Hruscsov visszaérkeztéig nem tudhatta, hogy mi a népi demokráciák vezetőinek álláspontja az ügyben, a szovjeteken kívül részt vennének-e más erők is a megszállásban (hiszen egy esetleges román részvétel, amit azok fel is ajánlottak, még tovább nehezítené az új hatalom helyzetét), és mi az álláspontja a lengyel és a jugoszláv vezetésnek. Végül nem láthatta biztosan, meddig kívánnak elmenni a szovjetek a visszarendezésben, nem látott garanciát arra, hogy Rákosiék nem térnek vissza a hatalomba. Márpedig visszatérésük azt eredményezte volna, hogy nemcsak a párt reformereivel, hanem keményvonalasaival is meg kell küzdenie, miközben szemben áll vele az egész ország, ebben a helyzetben pedig elkerülhetetlen lett volna bukása.

A Moszkvába 3-án visszatérő Hruscsov megnyugtatta Kádárt, akit talán a Magyarországról érkezett újabb hírek (például a valóban koalíciós kormány felállítása) is segítettek meggyőzni. Hruscsovtól biztosítékot kapott, hogy Rákosi nem tér vissza Magyarországra, még kevésbé a politikai életbe. Az első titkár tájékoztatta a Gomulkával és Titóval folytatott tárgyalások eredményeiről, vagyis Kádár a blokk reformereinek támogatását is maga mögött tudhatta. A Hruscsovval való megbeszélés világossá tette, hogy végérvényes a szovjet döntés. Kádár számára csak két út volt lehetséges: vállalja az együttműködést és hatalmon marad, vagy kitart a kormány, Nagy Imre és a magyar nép mellett, és viseli ennek következményeit. Kádár az előző megoldást választotta, bár tett egy halvány gesztust, kérve, hogy „ez a kormány ne legyen bábkormány”. Erre azonban semmi esélye sem volt. A kormánylistát a szovjetek állították össze, a programot is oroszul írták, a nyelvet nem beszélő Kádár még a fordításban sem tudott közreműködni. Az esetleges komplikációk elkerülése érdekében a szovjetek a katonák mellett politikusokat is bevetettek, Kádárt Malenkov, Mikojan és Brezsnyev, az SZKP Elnökségének három tagja kalauzolta.

Míg Kádár és szovjet stábja Moszkvában a döntést követően az utazásra készült, a Kossuth Rádióban elhangzott Mindszenty bíboros beszéde. Az érsek ugyan nem bontott zászlót a Nagy Imre vezette kormány ellen, de azt a „bukott rendszer örököseinek” nevezte, fellépett a katolikus egyház „intézményeinek és társulatainak” visszaadásáért, de nem igényelte vissza egyértelműen az egyháztól 1945-ben elvett földbirtokot. A beszéd sokkal higgadtabb volt, mint sokan várták, annak hangsúlyai, a bíboros politikai fellépése mégis egy, a kormánnyal szemben kibontakozó, új központ létrejöttének lehetőségét teremtette meg.

November 3-án az egész ország érezte a fenyegető veszélyt, mégis mindenki bizakodott. Bíztak abban, hogy a szovjetek nem lépnek fel a valódi egységbe forrt magyar akarattal szemben. Bíztak abban, hogy a szovjet csapatok kivonásának követelése nem kötelezően váltja ki Moszkva reakcióját, hiszen megfelelő garanciák fejében Finnországból és Ausztriából is kivonták a csapatokat, és Magyarországon is biztatóan indultak a tárgyalások. Bíztak abban, hogy amennyiben mégis sor kerülne újabb szovjet agresszióra, azt a nemzetközi béke megőrzésére hivatott Egyesült Nemzetek Szervezete, amelynek Magyarország alig egy éve lett csak tagja, megakadályozza, és megvédi az önállóságát és semlegességét bejelentett tagállamát.

Magyarországot felveszik az ENSZ-be. 1955. december 14.

Tovább növelte a reményt, hogy e napon is tovább erősödött, szilárdult a belső rend. A november 2-i kezdeményezéseket követően általánossá vált a munkástanácsok határozata a sztrájk beszüntetéséről, ehhez támogatólag csatlakoztak a fegyveres csoportok, politikai pártok képviselői. A fegyveres harc vége, a munka országos felvétele pedig egyértelműen bizonyította, hogy a kormány újra ura a helyzetnek, Magyarország nem válsággóc, semmiféle külső beavatkozásra nincs szükség. Számos helyen már e napon megkezdődött vagy be is fejeződött a forradalom idején letartóztatottak vagy védőőrizetbe vettek ügyének felülvizsgálata. Azokat, akiket ártatlannak találtak, szabadon engedték, a többieket pedig a rendőrség fogdáiban helyezték el.

Az esti-éjszakai órákban, miközben az ország az idegfeszítő másfél hét után a nyugodt vasárnap reményében tért nyugovóra, a fővárosban és környékén megtörténtek az utolsó lépések a másnapi támadás előkészítése, biztosítása érdekében. Nagy Imre az MSZMP Intézőbizottságának tagjaival a Budapestre érkezett román delegációtól próbálta kipuhatolni a szovjet szándékot, és igyekezett őket a béke megőrzése érdekében közvetítésre felkérni. A románok pedig igyekeztek elhúzni a tárgyalásokat, hogy ezzel foglalják le Nagy Imrét, és csökkentsék a kormány cselekvési, tájékozódási lehetőségét.

Az Erdei Ferenc és Maléter Pál vezette magyar küldöttség a késő esti órákban érkezett meg a tököli szovjet parancsnokságra. Azonban alig kezdték meg a tárgyalást, a terembe géppisztollyal felfegyverzett szovjet állambiztonsági tisztek nyomultak be, élükön a KGB elnökével, Szerov tábornokkal, akik a nemzetközi jog és az alapvető erkölcsi normák megcsúfolásával letartóztatták a magyar küldöttséget. Ezzel a támadás előestéjén (egyelőre képletesen) lefegyverezték a magyar hadsereget.