A magyarországi sztálinizmus nem elkülönülten létezett. Az ország minden kétséget és reményt kizáróan egy világrendszer részévé, vagy pontosabban: egy világbirodalom, a szovjet birodalom perifériájává vált. A korszak valamennyi közép-kelet-európai pártvezetője a húszas-harmincas évek szovjet politikáját tekintette kötelezően követendő mintának: a termelőeszközöket gyártó nehéziparra alapozó erőltetett iparosítást, a hadiipar óriási méretű fejlesztését, a túlnyomórészt kisüzemi mezőgazdaság erőltetett ütemű kollektivizálását, az oktatás és a kultúra napi politikai indoktrinációt szolgáló eszközzé alacsonyítását, irracionális vezérkultuszt; kiegészítve a szovjet példa és a szovjetekhez való hűség állandó, rituális és megalázó hangoztatásával.

A valós nemzetközi feszültségeket meghaladó, gerjesztett háborús pszichózis állandó ellenségkereséssel, leszámolási és más kampányokkal párosult, ami törvényszerűen hozta magával a belügyi és igazgatási bürokrácia nyomasztó túlhatalmát, alakította ki a rendőrállamot. Az irracionális, de törvényerőre emelt gazdasági célkitűzések hajszolása gyors életszínvonal-csökkenéshez vezetett. A nyomorúság és a terror feszültségeket gerjesztett, majd tömeges elégedetlenséget keltett – vagyis maga a totalitárius diktatúra veszélyeztette saját maga működőképességét.

A szovjet politikai akarat érvényesült minden olyan kérdésben, melyet Moszkvában úgy ítéltek meg, hogy az a Szovjetunió katonai-biztonsági érdekeit, illetve rövidebb vagy hosszabb távú politikai szempontjait érinti. A magyar politika mozgástere annyiban létezett, amennyiben törekvései ezen a viszonyrendszeren belül, azzal összhangban, esetleg azok mellett érvényesülhettek. A kettő közötti konfliktus esetén abszolút prioritása volt a szovjet érdekeknek. A hidegháború kiéleződésekor a szovjet modelltől való minden eltérés kockázati tényezővé vált Moszkva szemében. A szovjet mintára való ország-átalakításban 1949-től a magyar fél szabad kezet kapott. Elképzelhető, hogy a kezdeti időszakban, 1948–50-ben Sztálin nem is instruálta Rákosit – erre nem volt szüksége. A „Homo cominternicusokból” álló magyar pártvezetés egyszerűen ideológiai és kulturális beidegződöttségei alapján, valamint a Moszkvától, Sztálintól való félelmében cselekedett. A társadalomszervezés szovjet módját ismerték, minden más rendszerben idegenként, ellenségként mozogtak.

A korai szovjet rendszer Magyarországon a bizalmatlanság és rettegés rendszereként is jellemezhető. Nem csak a társadalom volt bizalmatlan és rettegett attól, hogy másnap milyen csapás zúdul a nyakába. Rettegett a Rákosi-féle vezetés és maga a vezér is: a népi ellenállástól, de főként Moszkva haragjától, ami tisztogatásokban törhet felszínre, ha valami hibát követnek el. De a birodalom vezetője sem bízott senkiben, a rákosikban legkevésbé, és valóban kész volt elpusztítani őket (ahogyan ezt számos példával bizonyította). Ezzel a bizalmatlansággal és félelemmel (is) magyarázható, miért épített ki a Szovjetunió többek között Magyarországon is 1948–50-ben olyan rendkívül széles és tagolt ellenőrző apparátust. Maradt a megszálló hadsereg, működött a „normális” diplomáciai képviselet. Megélénkültek a külön pártközi kapcsolatok, de emellett a szovjetek legális tanácsadókkal és illegális ügynökökkel rakták tele az állami hivatalokat, a nagyüzemeket, de mindenekelőtt a magyar hadsereget és az államvédelmet. A gépeket, motorokat, csavarokat Sztálin Magyarország esetében sem közvetlenül működtette, vezérelte. Ezt olyan emberek tették, akiket a bolsevik mozgalom sematizált mintái, ideológiai értékei, annak kulturális meghatározottsága vezérelt. A tanácsadók ezt a kultúrát sajátították el, kiegészítve azt szovjet felsőbbrendűségi tudattal és katonai fegyelemmel. A szovjetizálás okozta súlyos nemzeti sérelem volt a korai ötvenes évek Magyarországán a legáltalánosabb közérzület. A szovjet megszállók okozta 1944–45-ös sokkra, a háború utáni szabad és demokratikus berendezkedés iránti remény múltára most újabb, ha lehet még súlyosabb sérelem rakódott. A legfelső hatalmi szinttől a mindennapi élet apróságáig olyan nyilvánvaló és agresszív, olyan szolgai és önfeladó volt az idegen minta átvétele, hogy az még azoknak is sok volt, akik ilyen vagy olyan okból támogatták volna a kommunista rendszert. Ami pedig a rendszerrel szemben álló többséget illeti, ők sok minden rosszra felkészültek – de ami történt, legrosszabb sejtelmeiket váltotta valóra.

A szovjet megszállásból adódó legfontosabb meghatározottság a negyvenes évek harmadik harmadától kétségkívül a szovjet mintájú társadalmi-politikai-gazdasági berendezkedés Magyarországra erőltetése volt. Ettől kezdve a magyar társadalom életét és az azt működtető intézményrendszereket a politika primátusa határozta meg, a politikai vezetés döntött minden kérdésben. A szovjet mintájú totalitárius rendszer csak nagyon rövid ideig érvényesült a maga teljességében, éppen 1949 és 1953 között. A szorosabban vett alrendszerek közül akadtak olyanok, amelyek szovjet meghatározottsága teljes, vagy csaknem teljes körű volt. Ilyen volt a honvédelem. Noha a Varsó Szerződés szervezetében ez csak viszonylag későn, 1955-ben intézményesült, az 1948-ban megkötött államközi barátsági és kölcsönös segélynyújtási szerződés, majd a nyomában kiépülő széleskörű tanácsadói rendszer az újjászerveződő magyar haderőt a szovjet hadvezetés alá vetette. A szerződés, amelybe szovjet nyomásra (a többi térségi országgal kötött hasonló szerződések mintájára) nemcsak a német, hanem a bármilyen irányú fenyegetésre adandó közös válasz formulája került be, megszüntette a magyar külpolitikát is.

A magyarországi sztálinista politikai rendszer 1948–50-ben több lépcsőben alakult ki. Szimbolikus kezdőpontja a koalíció iránt elkötelezett utolsó közjogi méltóság, Tildy Zoltán köztársasági elnök eltávolításához köthető. Utóda, Szakasits Árpád a kommunista és szociáldemokrata pártok „egyesülésének” eredményeképpen létrejött Magyar Dolgozók Pártjának (MDP) elnöke semmiféle, a kommunista szándékoktól eltérő politikai irányvonalat nem képviselt. Ezt követően néhány hónapig még formailag létezett a többpárti parlament, ám mind ritkábban ülésezett, mind hosszabb szüneteket tartott. 1948. júliusban és augusztusban egy-egy heti ülésezés után november közepéig nem volt ülés. Akkor a parlament három hetet dolgozott, s ezzel be is fejezte az évi tevékenységét. 1949-ben három és fél hónapra mindössze 20 ülésnap jutott. Januárban a Ház többé-kevésbé a szabályoknak megfelelően megtárgyalta az 1949-es költségvetést, azután csak a képviselői címektől való megfosztások, mandátumokról való lemondás, mentelmi ügyek letárgyalása végett jöttek össze a képviselők. Egyre rövidültek az ülések (gyakran fél óránál sem tartott tovább egy-egy munkanap), végül 1949. április 12-én a jegyzők egyike ismertette a köztársasági elnök átiratát, amelyben az országgyűlést feloszlatta, s az új választások után, 1949. június elejére hívta össze ismét. Hogy az ország politikai életét uraló kommunistáknak mennyire nem volt már szükségük a parlamentre, azt egy apró momentum szimbolikus erővel mutatta. Minden keddi ülésnap végén felolvasták az interpellációs könyvbe bejegyzett interpellációkat, melyeket a Ház szerdánként tárgyalt. 1949. március 22-én, az utolsó előtti keddi ülésnapon Nagy Imre házelnök kérdésére a parlament jegyzője azt közölte, hogy az interpellációs könyvben egyetlen bejegyzés sem található...

1949-re a parlament összetétele is alaposan megváltozott az 1947-es választáshoz képest. Az összlétszám még 1947-ben 47 fővel csökkent a Magyar Függetlenségi Párt mandátumainak megsemmisítésével. A Kisgazdapárt 68 induló képviselőjéből 33-an nem voltak többé a parlament tagjai. Még az eredeti MKP képviselők közül is tucatnyian mondtak le (helyesebben inkább: mondatták le őket). A szociáldemokraták kereken negyven megválasztott képviselőt (és pártjukkal önálló frakciójukat) vesztettek a 67-ből a ciklus folyamán. A 36 tagú nemzeti parasztpárti frakcióból heten távoztak. Az ellenzéki pártok jószerével eltűntek. A Demokrata Néppárt tizenhat képviselőt vesztett. A polgári demokraták három képviselője közül ketten kiléptek a pártból. A Magyar Radikális Pártból egy képviselő, (Zsolt Béla) elhunyt, egy kilépett a pártból és emigrált (Peyer Károly), egy pedig más pártba lépett. A Független Magyar Demokrata Pártból négyen adták vissza mandátumukat. A Keresztény Női Táborból egyetlen képviselő maradt a teremben: Schlachta Margitot az 1948 júniusi ülés után egy esztendőre kitiltották az országgyűlésből, két képviselő pedig előzetes letartóztatásban volt. Nem csupán az összlétszám csökkent tehát majdnem ötven fővel, de megmaradt 364 képviselő egyharmada, mintegy 120 képviselő „új arc” volt 1949-ben. Ilyen mértékű cserélődésre egyetlen cikluson belül nem akadt példa a magyar parlamentarizmus történetében.

Még 1949. februárjában megalakult a Magyar Nemzeti Függetlenségi Népfront, amelynek elnöke Rákosi Mátyás, titkára Rajk László lett. Az volt a meghirdetett célja, hogy „összefogja” a kommunisták koalíciós partnerpártjait. Valójában elsorvasztásuk eszköze lett. A Népfrontban a kommunistákkal együttműködő pártpolitikusok hovatartozása nemsokára elhalványult, s „pártonkívüli útitársak” váltak belőlük. Az 1949. május 15-én tartott országgyűlési választáson már nem szerepeltek pártlisták, csak a népfront listájára lehetett szavazni. A hazai kommunizmus történetében ekkor volt először szinte teljes körű a részvétel (96 százalék), és a népfrontlista megkapta a leadott szavazatok 96,2 százalékát. A sajtó „győzelmet” ünnepelt, holott a választás semmi mást nem mutatott, mint hogy a lakosság egyrészt semmilyen tétet nem lát a szavazásban, ugyanakkor tanácsosabbnak látja a részvételt, mint a távolmaradást. Az új országgyűlés évente már csak három-négy alkalommal ült össze néhány napra, s tevékenysége az MDP vezető szervei által előkészített törvényjavaslatok rövid, formális „megvitatására”, majd egyhangú elfogadására szorítkozott.

Így alakult meg 1949 júniusában Dobi István, az egykori baloldali kisgazda politikus vezetésével az új kormány.

Dobi mindenben készségesen kiszolgálta a kommunistákat, a kormány üléseit a Gazdasági Főtanács helyébe lépő Népgazdasági Tanács vezetője, Gerő Ernő, valamint Rákosi Mátyás miniszterelnök-helyettesek vezették. 1949. augusztus 18-án elfogadta az országgyűlés az ország új (mellesleg: első írott, egységes szövegbe foglalt) alkotmányát, melyet augusztus 20-án hirdettek ki. A hagyományos Szent István-napot, egyben a magyar államiság és hagyományos alkotmányosság ünnepét így a szocialista alkotmány ünnepévé „stilizálták”.

Az új alkotmány Magyarországot népköztársaságnak nyilvánította, melyben „minden hatalom a dolgozó népé”. Noha a szövegbe foglaltak egy sor demokratikus alapjogot (így a gyülekezés, a szólás, a vallás szabadságát), ezek intézményes biztosítékai hiányoztak. Ugyanez volt a helyzet a kodifikált szociális jogokkal (így a munkához vagy az üdüléshez való joggal). A politikai és más érdekek képviseletéről az alaptörvény nem rendelkezett, ám rögzítette, hogy az ország és a társadalom vezető ereje a Magyar Dolgozók Pártja. A köztársasági elnökről szóló 1946-os törvény hatályát az alkotmány megszüntette, magával az elnöki intézménnyel együtt – ennek helyébe az ún. Elnöki Tanács lépett, melynek első elnöke az utolsó köztársasági elnök, Szakasits Árpád lett. Az Elnöki Tanács jogosítványai lényegében szimbolikusak maradtak, de felruházták a törvényerejű rendeletek kibocsátásának jögkörével, ami gyakorlatilag feleslegessé tette a parlament törvényhozói munkáját. Az alkotmány nem szólt a jog államiságot szabályozó szerepéről. Ez előre vetítette azt a több mint negyven éves gyakorlatot, hogy a törvénybe foglalt jogok számottevő része egyáltalán nem érvényesült a mindennapi életben. Megváltozott az 1946 óta használt köztársasági címer (Kossuth-címer), melyet szovjet mintára tervezett állami jelvény váltott fel.

A politikai szerkezet átalakítását 1949 decemberében a megyerendszer átalakítása zárta. Egy kormányrendelet (!) a Trianon óta létező 25 megye helyett 19, terület és lélekszám szempontjából nagyjából egységesített megyét hozott létre. Ugyanekkor, ugyanilyen módon került sor a Budapest környéki, vele már részben egybeépült városok és községek (köztük teljességgel falusias jellegű, mezőgazdasággal foglalkozók által lakott települések) egyesítésére a fővárossal. 1950 májusában elfogadták a tanácstörvényt, mely ezentúl szovjet mintára tanácsnak nevezte a helyi képviselőtestületeket. Az első tanácsválasztásokra csak 1950 októberében került sor, ez volt 1945 óta az első helyi választás (kivéve Budapestet, ahol 1945 októberében sor került helyhatósági választásokra).

A sztálinista korszak politikai rendszere készen állt, ez azonban nem jelentette azt, hogy a rendszert valójában ez az intézményrendszer működtette. 1949-től az állami struktúrák mellett minden területi és ágazati szinten kiépültek a megfelelő pártszervezetek, létrejött az úgynevezett pártállam jelensége. Ez azt jelentette, hogy az összes érdemi döntést a párt szervei készítették elő, vitatták meg, az állami szervezetekre jobbára a kivitelezés feladata hárult, illetve az alacsonyabb szintű döntés-előkészítésben kaphattak szerepet. A párt mindenhatósága nem korlátozódott az állami életre: olyan, formailag független intézmények, mint a helyi közigazgatás, a gazdasági élet szereplői vagy a sajtó is a párt irányítása alatt álltak. 1949 végére, amikor már a tíz munkásnál többet foglalkoztató ipari üzemeket is államosították (sok esetben az ennél kisebb műhelyek sem kerülték el az államosítást), a mezőgazdaságot leszámítva a gazdasági-társadalmi szinte teljessége az állam, s így az egypárt irányítása alatt állt.

Bár a pártirányítást az alkotmány említett megfogalmazását leszámítva semmi sem legitimálta, vaskövetkezetességgel érvényesült. De magában a pártban sem szabályozták világos, átlátható szabályok a döntéshozatalt. Az MDP (és minden kommunista párt) szervezeti szabályzata szerint például a párt legfontosabb döntéseit a kongresszus, annak két tanácskozása között pedig a Központi Vezetőség hozza. Ezzel szemben ez a két szerv ezekben az években (de lényegében 1988–89-ig végig) érdemi vita nélkül fogadta el a kis létszámú csúcsvezető testületek, a 10–15 tagú Politikai Bizottság, illetve az ötvenes években még inkább a 7–11 tagú Titkárság által „javasoltakat”. Sőt, 1949 és 1953 között még inkább azt, amit egyes teljhatalmú vezetők, mindenekelőtt Rákosi Mátyás pártfőtitkár,

azután (a gazdaság területén) Gerő Ernő, a hadseregben Farkas Mihály, a szellemi életben Révai József mondott.

Ez a pártvezetés az 1949 és 1953 közötti években egyszerre mutatta a megbonthatatlan belső egység és a legszélsőségesebb megosztottság jeleit. Politikai vitának még a híre is igen ritkán szivárgott ki a a Magyar Dolgozók Pártja szűkebb vagy tágabb vezetéséből. Az is csak 1948–49-ben, amikor a közvélemény arról szerzett tudomást, hogy egyes pártvezetők és funkcionáriusok (Nagy Imre, Lukács György) eltérő nézeteket vallanak a magyar társadalom átalakításának egyik vagy másik részletkérdésében. Hogy miben, azt többnyire nem lehetett pontosan tudni, hiszen a hírek az illetők bírálatának vagy önkritikus nyilatkozatainak formájában érkeztek, vagy éppen arról szóltak – utólag – hogy a nevezetteket kizárták a pártvezetésből. Az „útkeresők” az 1944 utáni évek politikai fejleményei alapján azt a véleményt képviselték, hogy a „szocializmusba” való átmenet Magyarországon nem egy-két éves, hanem több évtizedes, lassú folyamat. Így látták elkerülhetőnek azokat a megpróbáltatásokat, amelyek a szovjet társadalmat érték a húszas-harmincas évek fordulóján, Sztálin korlátlan egyeduralmának kialakulását követően (erőltett iparosítás, a kisparaszti mezőgazdaság erőszakos kollektivizálása, terror). Különösen fontos lehetett volna Nagy Imre elképzelése, aki a paraszti magántulajdon és az árutermelő kisgazdaság hosszabb távú fennmaradása, illetve a lassú, fokozatos szövetkezetesítés mellett érvelt. Mindez nagy jelentőségű lehetett volna a fele részben agrár népességű Magyarországon, Nagy azonban a vitában vereséget szenvedett és háttérbe szorult.

Ugyanígy járt a nagy tekintélyű kommunista filozófus, Lukács György is, aki burkolt formában elutasította a szovjet „szocialista realista” (valójában alacsony színvonalú, politikai agitáció céljából íródott) irodalmi művek mintaadó jellegét.

Miközben az országot vezető „négyesfogat” és közvetlen munkatársaik néhány esettől eltekintve kifelé egységesnek látszott, 1949 kora nyarától 1953 elejéig egymást követték körükben a tisztogatási hullámok. Csupán a politikai elit soraiból csaknem száz halálos áldozatot követeltek a belső leszámolások.

1944 után a magyar kommunisták vezető körében számos nézeteltérés akadt, sőt, már az első években is sor került leszámolásokra egyes, a két világháború között „frakciós elhajlónak” minősített kommunistákkal szemben (Demény Pál, Weishaus Aladár). A párt és személyesen Rákosi Mátyás a hatalomátvétel előtt és után is közvetlenül irányította az állambiztonsági szervezetet (Államvédelmi Osztály, BM Államvédelmi Hatóság, majd önálló Államvédelmi Hatóság), de elsősorban a szovjet mintájú átalakulás vélt vagy valódi ellenfeleivel szemben használta fel őket. Amikor az ÁVH 1949 májusában előbb az MDP Káderosztályának két vezető munkatársát, majd több tucat más funkcionáriusát, végül Rajk Lászlót (akkori külügyminisztert) tartóztatta le, valami új kezdődött.

A pártvezetésen és általában az eliten belüli tisztogatásra is szovjet mintára került sor. 1948-ban a Szovjetunióban a pártvezetők fiatalabb nemzedékéből egy sor vezető funkcionáriust letartóztattak – ez volt az ún. „leningrádi ügy”. 1939 óta nem került sor ekkora terrorhullámra. Magyarország ekkor már „túlságosan közel” volt a Szovjetunióhoz, hogysem vezetői tétlenül szemléljenek egy ekkora horderejű belpolitikai kezdeményezést. Megkezdődött a párton, sőt annak vezetésén belüli ellenségkeresés. Hogy ennek során „kit hogyan találnak meg”, az sok tényezőtől függött. A különböző szintű itteni szovjet képviseletek ráirányították a figyelmet néhány emberre és csoportra. 1949 első hónapjaiban például számos feljelentéssel egyenértékű feljegyzést továbbítottak Moszkvába magáról Rákosi Mátyásról is. Az első célpont kiválasztását azonban végül elsősorban a magyar kommunisták közötti emberi és politikai viszonyok befolyásolták. Rajk László Rákosi lehetséges utódjának számított. Noha semmiféle különvéleményt nem képviselt, féltékenyen és ellenszenvvel figyelték a belügyi-állambiztonsági terület nagyhatalmú vezetői, Péter Gábor, Kádár János, de mindenekelőtt az utódlásra ugyancsak számot tartó Farkas Mihály.

Rajk letartóztatása után az „ügy” önálló életet kezdett élni – olyan sok váddal illették, hogy az három halálos ítéletre is elég lett volna. Végül szovjet közreműködéssel a külpolitikai dimenzió került előtérbe – a letartóztatottakat azzal vádolták, hogy az amerikaiak és a jugoszlávok „zsoldjában” fegyveres hatalomátvételt, antikommunista puccsot terveztek Magyarországon. A vádiratot maga Rákosi írta, s Sztálinnal kettesben véglegesítették a szöveget 1949. augusztus végén. A vádlottak többsége a párt iránti odaadásból, vagy rájőve sorsa kilátástalanságára, beismerte a képtelen vádakat, sőt az 1949 szeptemberében megrendezett nyilvános („kirakat”) perben hibátlanul felmondta a belévert leckét. Rajkot és több társát kivégezték. A per nyomán Magyarország viszonya a szomszédos Jugoszláviával a mélypontra süllyedt. A két ország határán valóságos háborús készülődés kezdődött. Egyes források szerint a szovjet hadvezetés kidolgozta egy Jugoszlávia elleni hadjárat terveit is. A háborút elkerülhetetlennek tartó, ám kirobbantásától visszariadó Sztálin azonban végül nem adta ki a terv végrehajtására a parancsot.

A következő években egymást követték a tisztogatási hullámok. 1950-ben a pártvezetés felső és középső szintjeiről eltávolították az egykori szociáldemokratákat – közülük több százat letartóztattak. Erre a sorsra jutott a kommunisták iránt mindig lojális és a saját pártja felszámolásában kulcsszerepet vállaló Szakasits Árpád és Marosán György is – együtt olyan hűséges szociáldemokratákkal, mint Kéthly Anna. Ugyanebben az évben letartóztatták és elítélték a néphadsereg egy sor tábornokát és főtisztjét, közülük tucatnyit halálra. Kémkedéssel vádolták őket (akárcsak a szociáldemokraták többségét). Valójában a hidegháborús pszichózisban megbízhatatlannak számított minden vezető, aki 1944 előtt Magyarországon élt és bármilyen alacsony állást töltött be. A kivégzett tábornokok például tisztek (hadnagyok, főhadnagyok) voltak a Horthy-hadseregben is. 1951-ben kerültek sorra azok a pártvezetők, akik a hazai földalatti kommunista mozgalomból kerültek az MDP vezetésébe (Kádár János, Donáth Ferenc, Losonczy Géza). Ellenük leggyakrabban az volt a vád, hogy letartóztatásuk alkalmával vallomást tettek a mozgalomról és társaikról, s ily módon a Horthy-rendőrség besúgói lettek. Az állambiztonsági szervezeten már 1950-ben végigsepert egy tisztogatási hullám. 1953 első napjaiban azonban magát Péter Gábor altábornagyot, az ÁVH főparancsnokát tartóztatták le sokadmagával. A vád ugyanaz volt ellene is, mint más „hazai” kommunisták ellen. Ugyanakkor Péter ügye valószínűleg csak kezdete lett volna egy sokkal szélesebb körű, minden addigit felülmúló leszámolásnak. Rákosi önmagán és talán Gerő Ernőn kívül, akit a szovjetek legfőbb ügynökének tartott, senkiben sem bízott. Már 1951-ben el akarta távolítani a hatalomból Farkast és Pétert, de Sztálin akkor leállította. A szovjet diktátoron azonban élete utolsó éveiben elhatalmasodott az üldözési mánia, s maga is valószínűleg hatalmas tisztogatásra készült. Az 1952–53 fordulóján kibontakozó antiszemita kampány ennek lehetett a nyitánya. Ez a tisztogatás kiterjedt az egész birodalomra, a Kreml kórházának zsidó származású orovosaitól Rudolf Slánsky-ig, a Csehszlovák Kommunista Párt egykori főtitkáráig terjedt az áldozatok sora. Közéjük tartozott volna Péter Gábor is. Az ÁVH vezetője közvetlenül Rákosi Mátyástól kapta utasításait, de súlyos személyes felelősséget is viselt az általa vezetett szervezet bűneiért. Péter letartóztatása csak nyitány volt, valószínűleg még sokan jutottak volna erre a sorsra, ha Sztálinnal 1953. március 5-én nem végez egy súlyos agyvérzés.

A terror természetesen nem korlátozódott a kommunista elitre, sőt az ebből a körből érintettek és áldozatok száma eltörpül a többiekhez képest. Az erőszakszervezetek nemcsak kommunisták ellen kreáltak ügyeket hamis vádakkal, hanem a rendszer valamennyi vélt és valódi ellenségével szemben. 1949-től se szeri se száma nem volt a kém-, összeesküvési, szabotázs és más pereknek. Ezeket ugyanúgy zárt tárgyalásokon, a nyilvánosság teljes kizárásával folytatták, mint a Rajk-per kivételével valamennyi kommunista illetve szociáldemokrata pert, számos halálos ítélettel. Akárcsak a szovjet blokk valamennyi országában, Magyarországon is „megszűnt” a politikai élet - illetve egyetlen megnyilvánulási formájává a Rákosi-vezetés deklarált célkitűzéseivel és aktuális kampányfeladataival való egyetértés kifejezése lett. Minden más politikai vélemény eleve üldözendőnek, minden más köz- és magánéleti megnyilvánulás gyanúsnak – s ezért „megelőzési” okokból üldözendőnek – számított. Rákosiék a hatalomátvételt követően valóságos hadiállapotot alakítottak ki a társadalommal szemben. Léteztek társadalmi-politikai szempontok alapján kiemelt „ellenségek”.

Súlyos csapások érték az egyházakat. A Mindszenty-per után előbb Ordass Lajos evangélikus püspököt, majd 1951 júniusában Grősz József kalocsai érseket ítélték hosszú börtönbüntetésre.

Hiába kötöttek az egyházak megállapodásokat az állammal, hiába tettek esküt a papok az új alkotmányra, az üldözés folytatódott. Létrejött az Állami Egyházügyi Hivatal, hivatalosan az állam és az egyház közötti kapcsolatok intézésére, valójában az egyház ellenőrzésére és belső bomlasztására. Jelzései alapján a korai ötvenes években százával tartóztatták le a papokat és egyházi aktivistákat, internálták vagy lakó- és munkahelyük, plébániájuk vagy parókiájuk elhagyására kényszerítették őket. Az államhatalom elsősorban az egyházak közösségekben különösen aktív, hívő köreit igyekeztek szétverni, valamint az egyházi hit- és egyéb oktatás alól igyekeztek kihúzni a talajt. 1949-ben az iskolákban megszűnt a kötelező vallásoktatás, s a szülőkre hatalmas nyomás nehezedett annak érdekében, hogy gyermekeiket ne írassák be hittanra. A politikai üldözés és a magyar társadalomban már hosszabb ideje érvényesülő laicizálódási folyamatok hatására az ötvenes évek elejére az általános iskolákban hittanra járók száma 25 százalék alá süllyedt. A hamar megszerveződő alternatív hitoktatási formákat (plébániákon, parókiákon, magánlakásokban) az állam a legkeményebb eszközökkel üldözte. 1950-ben a katolikus egyház és az állam egyezménye alapján néhány tanítórend kivételével feloszlatták a magyarországi szerzetesrendeket. A katolikus egyház viszont engedélyt kapott 4 hittudományi főiskola (papnevelde) és 8 középiskola működtetésére

A háború előtti időszak arisztokráciája, politikai, gazdasági, katonai elitje, a volt felső középosztály ugyancsak az első számú ellenségnek számított a korai ötvenes évek Magyarországán. Noha számuk az 1945-ös, illetve 1947–48 körüli emigrációs hullámok alkalmával alaposan megcsappant, anyagi alapjaikat a földosztás és az államosítás gyakorlatilag megszüntette, továbbra is üldözték őket. 1951 májusában egy háború előtti belügyminiszteri rendelet alapján néhány nap alatt egyedül Budapestről csaknem 15 ezer embert, megannyi „volt kizsákmányolót” és családtajaikat telepítették ki. Többségüket távoli falvakban, helyben ugyancsak üldözött volt gazdagparasztok házaiba szállásolták, de több mint hétezren gyakorlatilag kényszermunkát végeztek a Hortobágyon létesített munkatáborokban.

Az ország legnépesebb társadalmi csoportja az ötvenes évek elején még a parasztság volt. A földreform eredményeképpen jelentősen megnőtt az 5 hold alatti gazdasággal rendelkező szegényparasztok száma, megerősödött az 5-15 holdas középparaszti réteg, s nagyszámú volt az árutermelő gazdagparasztság is. Rákosi Mátyás már 1948 augusztusában meghirdette a magyar mezőgazdaság kollektivizálásának programját, de annak időtartamát egyelőre homályban hagyta. 1949-ben arra a következtetésre jutott, hogy a szovjet-orosz terminológiával „kulákoknak” nevezett gazdagparaszti réteg egy háború esetén az „ellenség” tartaléka. Egyáltalán a kisgazdaságokról olyan felfogás alakult ki, hogy az „napról napra újjászüli a kapitalizmust”. A paraszti magántulajdon és a szabad piac egyaránt rendszeridegen tényezőknek számítottak. Ezért a termelőszövetkezetek szervezését meggyorsították. Hatalmas politikai nyomás, erőszakos agitáció, megfélemlítő kampányok szolgálták a magyar parasztság „meggyőzését”: lépjen be a közösbe. Ugyanakkor a kuláknak minősítetteket kizárták a tsz-ekből.

A parasztsággal szembeni politikai-ideológiai célok elérését még ezeknél is „hatékonyabban” szolgálta a háborús időkből fennmaradt kötelező terménybeszolgáltatási (begyűjtési) rendszer. Az állam által kivetett terheket birtoknagyság szerint differenciálták: minél nagyobb volt valakinek a földterülete, annál nagyobb arányban fizetett adót, illetve termése annál nagyobb hányadát volt köteles beszolgáltatási (vagyis minimális, a termelési költségeket messze nem fedező) áron átadni az államnak.

A kulákok terhei teljesíthetetlenek voltak, ezért ez a réteg felhagyott a gazdálkodással, és az iparba, a városba menekült. Ennek ellensúlyozására 1953 elején még a föld művelési kényszerét is bevezették – aki nem gondoskodott földje megműveléséről, hanem a városban, az iparban keresett menedéket az adóprés elől, büntetést kapott. Ily módon a jobbágyrendszerre emlékeztető röghözkötöttségi rendszert próbált a hatalom kialakítani. Ez azonban eső után köpönyeg volt. A parasztság már a korábbi években tömegével hagyta ott földjét, mely nem biztosította a megélhetést. 1949–1952 között közel 180 ezer fő csaknem 1,8 millió katasztrális holdat ajánlott fel, amiből csaknem 1 millió hold volt „kulákföld”. E hatalmas terület java része műveletlenül maradt, akárcsak az ún. „tartalékterületek” (bizonytalan tulajdonú, alacsony hatásfokkal vagy egyáltalán nem művelt földek), melyek nagysága 1952 végén meghaladta a 800 ezer holdat. Akik minden nehézség ellenére megpróbálták folytatni a gazdálkodást, azok számíthattak arra, hogy előbb-utóbb összeütközésbe kerülnek az államhatalommal. A begyűjtésről szóló rendeletek 1951-től büntető szankciókat is tartalmaztak, többek között „a közellátás veszélyeztetésének vétségét”, később bűntettét, amelynek címén több százezer paraszt ellen indítottak eljárást, és 1948–1956 között e bűncselekményért 193 826 főt ítéltek el a bíróságok, 1951–53 között egyedül több mint 120 ezret.

A politikai elképzelések szerint az egyéni gazdálkodás magas terhei az amúgy is előnyösebb kollektív gazdaság felé terelik a szegényparasztságot és az utóbbi szintjére nyomorított középparaszti réteget. Ezt a feladatot azonban sem a begyűjtési rendszer, sem más kiegészítő alrendszerek, de még az 1951–1953 között valóban kemény kollektivizálási kampányok sem tudták elérni. Többek között (bár távolról sem első helyen) azért nem, mert éppen a begyűjtési rendszer átmeneti előnyök után a tsz-ekre semmivel sem hárított kisebb terhet, mint az egyéni gazdákra.

A kampányok „alacsony hatékonyságát” mutatja, hogy 1953-ra a szövetkezeti szektor csak a szántóterület 26 százalékán gazdálkodott (a mezőgazdasági keresők valamivel kevesebb mint egyötödét tömörítve), ezzel szemben az egyéni gazdák (a keresők 68 százaléka) még mindig kezében tartotta a szántóterület 56 százalékát.

A begyűjtési rendszer valósította meg azt a kommunista elképzelést, mely szerint az államosított ipari szektor a kapitalista szektorokból, elsősorban a mezőgazdaságból szerzi a fejlesztéshez szükséges forrásokat. Ezekre a forrásokra a sztálinista rendszerre jellemző gazdasági növekedéstípus, az erőltetett növekedés megvalósításához volt szükség. Az erőltetett növekedést rendkívül alacsony fogyasztási, és igen magas beruházási hányad jellemzi. Extenzív fejlesztési módszerei egyik legfontosabbika a foglalkoztatotti létszám növelése (mintegy 300 ezerre tehető a többé-kevésbé ipari foglalkozásra „váltó” parasztok száma az ötvenes évek első felében). Mindez csak különféle csoportok, rétegek súlyos áldozatai árán lehetséges, és így is csupán bizonyos ideig fenntartható: minden represszió ellenére az erőltetett növekedésnek egyebek mellett a lakosság tűrőképessége szab határt. Az erőltetett növekedés klasszikus időszaka Magyarországon az első ötéves terv (1950–54) első három és fél éve, amelynek egyik első számú kárvallottja a parasztság volt. A rendkívül alacsony, és 1952–53-ra még a helyreállítási periódus végéhez képest is erősen csökkenő életszínvonal falun a legalacsonyabb. Végül meg kell említeni azt a pszichológiai hatást, amelyet természetesen még a magyar parasztság esetében is a korai ötvenes évek komplex társadalmi tapasztalatainak együttesében fejtett ki. A „padláslesöprés”, a „kuláklista”, a „kolhozosítás”, a „közellátási vétségek és bűntettek” büntetése kitörölhetetlen nyomot hagyott azokban, akik mindezt végigélték. (Sőt, a nyolcvanas években kiderült, hogy az emlék áthagyományozódott a később született nemzedékekre is...)

A munkásságot a kommunista propaganda „uralmon lévő osztályként” határozta meg. Paradox módon 1948–49-ig, ameddig ez a szólam még egyáltalán nem hangzott el, az állam több figyelmet fordított a munkásokra, mint amikor az országban úgymond „munkáshatalom” volt. A munkásság bérszínvonala érte el elsőként (és jószerével egyedüliként) a háború előtti évek szintjét. (Igaz, a munkásság életszínvonala a háború előtt néhány elit szakma kivételével felettébb szerény volt.) A sztálinizmus legkeményebb éveiben az üzemi munkások a jelszavakon kívül nem sok jelét tapasztalhatták annak, hogy ami történik, az nemcsak a nevükben, hanem őértük történik. Legtehetségesebb és a párthoz leghűségesebb képviselőiket „kiemelték”, s akár gyárigazgatók, miniszteriális tisztviselők lehettek, de ez elenyésző kisebbség maradt. A funkcionáriussá válók hamar elfelejették, honnan is jöttek.

Akik munkások maradtak, nem sokat köszönhettek az új rendszernek. A negyvenes évek végén a legtöbb munkahelyen bevezették a teljesítménybérezést, s azt követően a normák állandó emelésével igyekezték a munkásokat több termelésre kényszeríteni. A munka mennyiségének és intenzitásának növelését szolgálták a munkaversenyek.

Ezeket – eltérően az 1945 utáni, jórészt újjáépítési célfeladatokhoz kapcsolódó versenyektől – 1949-től, Sztálin 70. születésnapjától politikai célokhoz kapcsolták. A versenyekhez hasonló funkciókat látott el a szocialista brigádmozgalom és a különféle „önkéntes felajánlások” formájában intenzívebb, vagy éppen fizetetlen pluszmunkára kényszerítő élmunkás (sztahanovista) mozgalmak. Miközben a követelmények egyre nőttek, a bérek nem csupán relatíve csökkentek. Az önkéntesnek hazudott, valójában kötelező hozzájárulás az ország iparosításához (tervkölcsön, majd békekölcsön) főleg a bérből élőket, legnagyobb tömegben a munkásokat sújtotta.

A munka feltételei szinte mindenütt romlottak. Néhány kirakatba emelt állami nagyberuházás kivételével az ötvenes években elhanyagolták a munkavégzés elemi higiéniai és biztonsági feltételeit. Miközben a munkáslétszám mindenütt emelkedett, a legtöbb helyen az új műhelyeket, üzemcsarnokokat úgy helyezték üzembe, hogy hiányoztak az öltözők, zuhanyozók, sőt a WC-k, nem vették figyelembe az esetleges károsanyag-kibocsátást, a zajártalmat, stb. A pihenéshez való jog többnyire papíron maradt, hiszen a túlfeszített terveket csak állandó kényszerű túlórázással lehetett megoldani. Összességében a munkásság helyzete leginkább a kapitalizmus hőskora, az eredeti felhalmozás proletárjainak helyzetéhez hasonlított, s semmi köze sem volt egy „munkásállam” ideálképéhez. Az egyetlen pozitív fejleményt a negyvenes évek végén még mindig jelentős munkanélküliség teljes megszűnése jelentette – az erőltetett iparosítás jelentős számű többlet munkaerőt igényelt, s fordítva, elsősorban a munkaerő számbeli növekedése adta a gazdasági növekedés legfőbb hajtóerejét. 1952-re az életszínvonal az 1949-eshez képest is 20 százalékkal csökkent.

Miután a munkásság hagyományos tiltakozási formája, a munkabeszüntetés (sztrájk) az államosított iparban államellenes szervezkedésnek minősült, a munkások kénytelenek voltak más eszközökkel ellensúlyozni helyzetük romlását. Csakhogy az államhatalom e formákat is drákói szigorral üldözte. A munkahelyéről mulasztó, a magasra srófolt normát nem teljesítő munkás „tervbűntettet” követett el, ha éppen nem „szabotázsnak” minősülő cselekményt. 1951-től büntették a munkahely önkényes megváltoztatását is – ezzel próbálták kivenni a munkások kezéből a szinte legrégebbi, s legutolsó lehetőséget, a munkahely-változtatásét. Bár ezekben az években „önkényes kilépésért” több tízezer elmarasztaló ítélet született, a titkos statisztikák kimutatták, hogy az önkényes munkahely-változtatók száma ennek sokszorosára rúgott.

Az értelmiség és a régi középosztály a sztálinista rendszerben többé-kevésbé eleve gyanúsnak, ha nem éppen ellenségnek számított. Kivételt csupán az „új értelmiség”, a „népi származású” értelmiség képezett, vagyis azok, akik tanulmányaikat már az új rendszerben, az újjászervezett, átideologizált oktatás keretében folytatták. A negyvenes-ötvenes évek fordulóján ebben a körben még viszonylag nagy számmal akadtak a rendszer lelkes támogatói – később az ő csalódásuk volt a legnagyobb. Az értelmiség és a régi középosztály zömét a sztálini rendszer nem nélkülözhette. Az államosított, központosított gazdaság óriási bürokratikus vízfejet növesztett – az ehhez szükséges szakképzett hivatalnoksereget nem lehetett egyik évről a másikra kiképezni. Így a rendszer legalább a régi értelmiség újratermelődését igyekezett megakadályozni: rendeletekkel korlátozta az egyetemekre, főiskolákra felvehető nem munkás- és szegényparaszt-származásúak számát. Miközben ezek továbbtanulása rendkívül nehézzé, szinte lehetetlenné vált, aközben a munkás-paraszt származásúak tömegei a szükséges előképzettség nélkül is bejuthattak az egyetemre (az ún. szakérettségi-rendszer jóvoltából), ám ott számosan elvéreztek, nem bírván még az igencsak lecsökkentett követelményeket sem. A régi középosztályból kikerült fiatalok érezhették leginkább úgy ezekben az években, hogy semmiféle jövőjük nincs. Ezért soraikból az ő próbáltak legtöbben illegálisan külföldre menekülni, ők vettek részt leginkább a szórványos ellenállási akciókban – és ők kerültek ezért nagy számban börtönökbe és internálótáborokba.

Hiba volna megfeledkezni arról, hogy az új rendszernek a terror mélypontján is akadtak támogatói. Az új gazdasági, közigazgatási, párt- stb. apparátusba, a hadsereg, a rendőrség, az államvédelem tisztikarába, a kulturális élet új szervezeteibe tömegével áramlottak emberek. Kis részük már a háború előtt ha nem is kommunista, de legalább meggyőződéses baloldali volt. A Moszkvából hazatérő kommunista káderek száma még kevesebb volt – de ők túlélték a sztálini tisztogatásokat, s ezért rendkívül megbízhatónak számítottak, ők kerültek a legbizalmasabb vezető posztokra. A zsidó származás vagy politikai meggyőződés miatt üldözött, de a nyilas-náci terrort túlélők közül is számosan a rendszer támaszainak, káder-tartalékának számítottak. Végül a támogatók legnagyobb tömegeit az 1948 után gyorsított képzési formákban (elsősorban pártiskolákban) kiképzett fiatalok, a minden rendszerrel azonosuló karrieristák, illetve a korábban érvényesülni nem tudó kontraszelektáltak adták.

E nem lebecsülhető számú (legalábbis százezres nagyságrendű) tömeg sem érezte magát biztonságban. Ők voltak a társadalommal szembeni hadiállapot frontkatonái, de a legnaivabbak kivételével ők is rettegtek. A pártvezetésben folyó tisztogatások széles hullámokat vetettek lefelé – egy-egy nagy lebukás „fönt” több száz ember bukását vonta maga után lent is. A párttagság alig jelentett védelmet – 1953-ra a tagság létszáma meghaladta az egymillió főt. Nyilvánvaló, hogy a párttagok többsége semmiféle elkötelezettséget nem érzett, csupán így próbálta „álcázni” magát. Ez azonban ismételt tisztogatásokra, felülvizsgálatokra ösztönözte a pártvezetést. A pártból való kizárás egyet jelentett a megbélyegzéssel. A bizonytalanságot fokozta az ún. káderforgó is. Állandó átszervezési őrület jellemezte a sztálinizmus éveit, ami hatalmas kádermozgatással járt. Aki elfoglalt egy állást akár egy vidéki helyőrségben vagy egy tanács apparátusában, nem tudhatta, meddig marad ott; pontosabban biztos lehetett abban, hogy előbb-utóbb más városba, faluba, más beosztásba, munkakörbe helyezik.

Az ötvenes évek elején az Államvédelmi Hatóság és a rendőrség csaknem 1,3 millió embert tartott nyilván kartotékaiban. A rendes és külünleges (közigazgatási, rendőr-) bíróságok 387 ezer embert ítéltek el különféle okokból (ebből „államellenes” cselekményekért 30 ezer, a közellátás veszélyeztetése miatt 1953-ig 120 ezer főt). Lakhelyükről kitelepítettek 22 ezer, bírói ítélet nélkül őrizetben tartottak (internáltak) 6 ezer főt. 1948-tól 1953-ig csaknem félezer embert végeztek ki politikai okokból – ebben a számban már nincsenek háborús bűnösök.

A hatalom politikai céljai között egy gazdasági cél, az első ötéves terv (1950–54) teljesítése kapott elsőbbséget. A terv volt hivatva megváltoztatni Magyarország arculatát, az agrárországból ipari országot, ahogyan akkor fogalmazták, a „vas és acél országát” teremteni. Ki nem mondott célja a háborús felkészülés volt, a hadiipari termelést alapozták meg azok a hatalmas bányászati, kohászati, vas- és acélipari, gépgyártási beruházások, amelyek már a terv első, 1949-ben, majd 1950-ben kidolgozott változataiban szerepeltek. Már ez a terv nagy arányú hadseregfejlesztéssel számolt.

1951. január 8-án Moszkvában Sztálin tájékoztatta európai csatlósait a nemzetközi helyzet katonai vonatkozásairól. A szovjet hírszerzés szerint a NATO 1953 végére teljesen felkészült lesz egy újabb háborúra – s ennek ellensúlyozására a szocialista országok hadseregeit is megfelelően fejleszteni kell. 1953 végére Magyarországnak 150 000 főnyi hadsereget, kilenc hadosztály kellett kiállítania. A jelenlévők kevesellték a rendelkezésre álló időt, nyilván tartottak az országaikra nehezedő rendkívüli terhektől. Jellemző módon viszont Rákosi még kissé kevesellte is a grandiózus védelmi felkészülésben Magyarországnak juttatott szerepet, s az ezzel járó személyes presztízst. Végül azonban a szovjet elképzelések váltak határozattá.

Magyarország akkor egy éve hatályos első ötéves terve is az ország teherbíró képességét jelentősen meghaladó nehézipar-fejlesztéssel számolt. A magyar gazdaság szerves fejlődési trendjeit már ez az 1949-ben kidolgozott terv is gyökeresen megváltoztatta. Az 1951. januári értekezlet azt jelentette, hogy a feszített iparosítás ütemét tovább kell növelni, a tervszámokat fel kell emelni, elsősorban a nehéziparét, a hadiiparét. Továbbá azt, hogy érdemi szovjet segítségre nem lehet számítani, tehát csak a mezőgazdaság és a lakossági életszínvonal terhére lehetséges a hadseregfejlesztésbe tőkét injekciózni.

Az értekezlet létrehozott egy ún. Koordinációs Bizottságot, amely a fejlesztés gazdasági és katonai oldalát felügyelte, s ily módon a Varsói Szerződés közvetlen elődjének tekinthető. Magyar részről Gerő Ernő, a gazdasági élet első számú vezetője és Farkas Mihály honvédelmi miniszter lettek a tagjai. 1951. február végén összeült az MDP II. kongresszusa, és teátrális külsőségek között döntött az ötéves terv előirányzatainak további, immár teljességgel irreális emeléséről.

Az ötéves terv felemelése a magyar gazdaságot szinte azonnal válságba sodorta. Már 1951-ben be kellett vezetni a rosszemlékű háborús rendszabályt, a jegyrendszert. Alig egy év után a jegyrendszert megszüntették, ám nagy arányú áremelések kíséretében. 1952-ben a katasztrofális időjárás miatt igen gyenge lett a termés, emiatt állandósultak és a kizsigerelt magyar falura is kiterjedtek a súlyos élelmezési nehézségek. Nyilvánvaló volt, hogy az elképzeléseket és célokat felül kell vizsgálni. Rákosi azonban ezt semmiképpen sem akarta elismerni, ráadásul szokása szerint a megemelt tervet is túl akarta teljesíteni. Nem tűrhette, hogy Magyarország hadserege létszámát illetően Bulgária mögé szoruljon. „Erőfeszítéseit” siker koronázta: 1953. elejére a magyar hadsereg összlétszáma meghaladta a 200 000 fot. 1952 nyarán Rákosi átvette a miniszterelnöki tisztet is, majd hozzálátott a legszűkebb pártvezetés átalakításához.

Ekkorra elvesztette bizalmát Révaiban, Farkasban, még talán Gerőben is. Távlati pótlásukra igen fiatal, húszas-harmincas éveik fordulóján járó, semmiféle pártmúlttal nem rendelkező fiatal kádereket emelt a vezetésbe, akik feltétlen hűséggel viszonyultak hozzá.

Ezeket az éveket az ország lakosságának túlnyomó többsége elviselhetetlennek tartotta, teljes joggal. Magyarországon a szabadság általános foka összehasonlíthatatlanul kisebb volt, mint a demokráciákban, s jelentősen elmaradt még a két világháború közötti időszaktól is (például a sajtó szabadsága). Ilyenfajta zsarnokságra hosszú évszázadok óta nem volt példa a magyar történelemben. A szovjet zónába tartozás alapvetően meghatározta a társadalom és az egyes ember mindennapjait. Bizonyos kérdéseket nem lehetett feltenni, bizonyos válaszokat nem lehetett megfogalmazni. Az ember társadalmi, tér- és gondolkodásbeli mozgását a rendszer példátlanul súlyosan korlátozta. De még ennél is többet akart: azt, hogy a rabság és zsarnokság viszonyait kollektív és egyéni szinten mindenki mint valami magasabb rendű, önként vállalt, sőt akart „szabadságot” élje meg. A legsötétebb évek nyilvánosságát nemhogy vidám, hanem vásárian tarka színek uralták. A párt szigorú ellenőrzése alatt álló sajtó és rádió semmi másról nem szólt, mint sikerekről, semmi másról nem dalolt, mint a párt, Sztálin és Rákosi iránti háláról és szeretetről. Látszólag soha nem látott egység valósult meg ebben az elkötelezettségben, mert az ellenőrzés és a terror egyetlen disszonáns hangot sem engedélyezett.

De Magyarországot minden terror, ÁVH, pártellenőrzés ellenére sem csupán a „fortélyos félelem igazgatta”. Miközben az emberek féltek, eszük ágában sem volt elfogadni a kommunista ideológiát. Az a meggyőződés, hogy ez a rendszer egy történelmi korszakra rendezkedik be Magyarországon, a kezdeti, legnehezebb években nem vált uralkodóvá. A társadalom elsajátította ennek az ideológiának a nyelvezetét, „értette” az ünnepi beszédeket és hivatalos kommentárokat, tudomásul vette, hogy mikor, kivel, miről nem lehet beszélni. Tudomásul vette, hogy „fent” ezen a nyelven folyik a diskurzus, de máskülönben megpróbálta megőrizni saját nyelvét, kultúráját, kollektív emlékezetét. Gúnyosan szemlélte a rendszert, mely tönkretette, kétségbeesett, de megpróbálta megőrizni kapcsolatát az országra ereszkedő vasfüggönyön túli világgal. Tömegek hallgatták a Szabad Európa Rádiót, reménykedett valamiféle fordulatban: hogy meghal Sztálin, összeomlik a Szovjetunió, hogy „jönnek az amerikaiak” – s „addig pedig guggolva is kibírjuk”.

A kommunista ideológiának gyökeresen ellentmondó mentalitások és törekvések Magyarországon az ötvenes évek elején is fennmaradtak. A szabadság hiánya befolyásolt és torzított mindent, de a magyar társadalom nagy többsége egészséges ellenállással reagált az önkényuralomra. Ez az ellenállás nem látványos szabotázsokban, „fehér partizánharcban”, titkos szervezkedésekben mutatkozott meg. Szórványosan léteztek ilyenek, ám ezeket kezdeti állapotukban felderítették, vagy éppen az államvédelem provokálta őket. Ennél sokkal fontosabbnak tűnnek azok a jelenségek, melyek valóban nagy tömegekre terjedtek ki. A vallásgyakorlás, a tsz-szervezéssel szembeni ellenállás, a munkahely-változtató vándormozgalom mind a társadalom egészségére vallott, arra, hogy képes nemcsak túlélni, hanem megnehezíteni a rezsim dolgát, érzékeltetni ellenérzését. A terror nem kezdte ki az emberek egymás iránti szolidaritását, ellenkezőleg, inkább erősítette azt. Hogy a magyar társadalom az első adandó alkalommal, 1956-ban képes volt politikai programokat megfogalmazni, azokért bátran és közösen fellépni, nem kis mértékben a sztálinizmus idejéből szerzett elszántság eredménye. E rövid korszak hihetetlenül markáns lenyomatot hagyott Magyarországon; amit elkezdett, szerencsére nagyon hamar félbehagyni kényszerült, ám maradványai (például a hatalmas nehézipar) máig élnek. Mérlege szinte minden tekintetben szélsőségesen kedvezőtlen – talán egyetlen dolgot, a legfontosabbat, az emberi méltóságot nem tudta lerombolni.

Vélemények, javaslatok

Az oldal létrehozásának dátuma: 2000. december 1. péntek
Utolsó módosítás: 2001. szeptember 5. szerda
Copyright © 2000 Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete Közalapítvány

Elejére