• 1. Szovjet megszállás
• 2. Munkástanácsok az ellenállás élén
• 3. A kádári hatalomátvétel
• 4. Az ellenállás utolsó fellángolása

1. Szovjet megszállás

November 4-én hajnalban, 4 óra 15 perckor, még mielőtt a rádióban elhangzott volna a Kádár-kormány megalakulásának bejelentése, megindult a támadás Budapest és az ország számos nagyvárosa ellen. Az ágyúdörgésre ébredő ország csak közel egy órával később hallhatta Kádár János Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányának felhívását az ungvári rádióból, melyben bejelentette, hogy az október 23-i tömegmozgalom fasiszta felkelésbe torkollott, ezért vált szükségessé a szovjet csapatok segítségül hívása. Beszédében büntetlenséget ígért mindazoknak, „akik a mozgalomba becsületes, hazafias szándékkal kapcsolódtak be”, egyben ígéretet tett a forradalom több követelésének megvalósítására. Ezek között szerepelt, hogy a rend helyreállítása után a kormány tárgyalásokat fog kezdeményezni a szovjet csapatok kivonásáról.

Negyedórával Kádár után közvetítette a Szabad Kossuth Rádió Nagy Imre szózatát. A miniszterelnöknek nem volt, nem lehetett pontos képe a helyzetről, azt sem tudta, mi történt a Tökölön tárgyaló magyar küldöttséggel. Ilyen körülmények között csak arról tájékoztathatta az országot, hogy a szovjet csapatokat nem a kormány hívta be, de nem adott, nem adhatott parancsot az ellenállásra, noha nem is tiltotta meg a védekezést. (A Tökölön letartóztatott Kovács István vezérőrnagytól kapott írásbeli utasítás alapján azonban a Honvédelmi Minisztériumban tartózkodó tábornokok megtiltották a magyar csapatoknak az ellenállást.) Nagy Imre még egy kísérletet tett: a rádión keresztül szólította fel azonnali visszatérésre Maléteréket (a hadsereg vezetését), majd amikor ennek nem lett foganatja, elfogadta a jugoszláv nagykövetség által felkínált menedékjogot; hozzá a nap folyamán családtagokkal együtt negyvenketten csatlakoztak. Az ugyancsak a Parlamentben tartózkodó Mindszenty bíboros az amerikai követségre menekült. Bibó István államminiszter, a törvényes magyar kormány egyetlen, az Országgyűlés épületében tartózkodó képviselője kiáltványban fordult a nemzethez és a világhoz a forradalom, a forradalmi nemzet védelmében.

A szovjet csapatok elé két fő célt állítottak. Egyfelől meg kellett szállniuk a katonai objektumokat, le kellett fegyverezniük a magyar honvédséget, a nemzetőr alakulatokat. Még az éjszaka körülzárták a magyar laktanyákat, majd hajnalban fegyverletételre szólították föl az egységeket. Az ellenállás legkisebb jelére tűzcsapással válaszoltak (Záhony, Komárom, Békéscsaba, Szombathely, Székesfehérvár stb.). A gyors és meglepetésszerű támadással szemben a magyar honvédség nem védekezhetett, alig egy-két helyen történt kísérlet az ellenállásra. (Ebben a Honvédelmi Minisztériumból érkezett parancs is közrejátszott.) Budapesten a Petőfi laktanyát védő alakulat ugyan fölvette a harcot, de hamar belátták a küzdelem kilátástalanságát, és letették a fegyvert. A délelőtti órákban a soroksári főutat ellenőrző katonák és nemzetőrök, valamint a hozzájuk csatlakozó civil fegyveresek bocsátkoztak tűzharcba egy szovjet egységgel a Jutadombnál, de rövid tűzpárbaj után a katonák elhagyták állásaikat. Mindössze két helyen (Csepelen és Dunapentelén) jött létre tartós és szervezett együttműködés a honvédség és a fegyveres felkelők között, ezeket a településeket azonban a november 4-i támadás még nem érintette. A laktanyák elfoglalása után a sorállományt lefegyverezték, a legtöbb esetben szét is zavarták, de a tisztek is csak oldalfegyverüket tarthatták meg, akkor, ha a helységben semmilyen fegyveres ellenállásra, összetűzésre nem került sor.

De a modern haditechnika bevetése sem hozta meg a kívánt eredményt Budapesten: a felkelők fölvették a harcot. A város számos pontján alakultak ki valóságos ütközetek. A fegyveresek természetesen nem hitték, nem hihették, hogy legyőzik a komoly erőkkel támadó szovjeteket, de bíztak abban, hogy sikerül kitartaniuk addig, amíg a magyarországi helyzetből olyan nemzetközi botrány lesz, ami visszakozásra kényszeríti a támadókat. És bíztak az ENSZ – elsősorban diplomáciai, de a Szabad Európa Rádió híradásai alapján katonai – segítségében. Másfelől a fegyveres csoportokat, a hadseregtől eltérően, sok esetben nem logikus megfontolások, hanem indulataik vezérelték, amikor képtelenek voltak meghajolni a túlerő előtt, és lemondani a csak napokkal előbb kivívott szabadságról. Önfeláldozó harcuk hasonló eredményt hozott, mint október 24-én: a szovjet támadás nem tudta egyetlen rohammal felszámolni az ellenállást. De ekkor már nem volt lehetőség kétoldalú politikai rendezésre, segítséget egyedül komoly nemzetközi nyomás jelenthetett volna, ezt azonban a magyar forradalom nem kapta meg. Ennek hiányában pedig a szervezett ellenállás napokon belül felmorzsolódott. A T-55-ös harckocsikkal szemben hatástalan volt a Molotov-koktél, a minden támadásra tankágyúval válaszoló szovjet elszántság megtörte a lakosság ellenállóerejét, gyengült a kapcsolat a fegyveresek és a lakosok között. A legerősebb támadások az október 28-a előtti harcokban ismertté vált területeket érték, a Corvin közt és környékét, a VIII–IX. kerületet,

Az Üllői út kilőtt szovjet harckocsikkal

a Boráros teret és tágabban a Keleti pályaudvar környékét, Budán a Széna teret és környékét, valamint a Móricz Zsigmond körteret. A Corvin közi csoport ellen november 5-én délután kétórás tüzérségi előkészítés után indítottak koncentrált támadást. Noha a mozi is kigyulladt, a Pongrátz Gergely vezette fegyveresek ellenállását csak másnap reggelre tudták megtörni. A fegyverszünet után szerveződött csoportokat kevésbé mérték föl az intervenciót megelőzően, így ezek viszonylag tovább tudták tartani magukat. A harcok közben Steiner Lajos parancsnoksága alatt egyesült VII. kerületiek egészen november 9-ig eredményesen védekeztek Dob utcai bázisukon, ekkor Nagykovácsi felé vonultak vissza, hogy egyesüljenek a hírek szerint ott még kitartó fegyveres egységgel. A csoportok szervezésére és kiképzésére október 28-ától kiküldött tisztek viszonylag hamar elhagyták az egységeket a szovjet támadást követően, részint mert értelmetlennek tartották a véráldozatot, részint pedig mert a fegyveresek nem rájuk, hanem korábban megválasztott parancsnokaikra hallgattak, így fölöslegesnek tűnt maradásuk. Másfelől számos helyen csatlakoztak sorkatonák, tisztek is a fegyveres harcot vállalókhoz. Silye Sámuel tizedes irányította és szervezte a küzdelmet

Az Éles sarok 1956 novemberében

Kőbányán az Éles saroknál, ahol a fegyveresek november 8-ig kitartottak, több szovjet páncélost is megsemmisítve. Egységüktől elszakadt katonatisztek vették át az irányítást az óbudai Schmidt-kastélynál, ahol a szabadságharcosok november 7-ig több sikeres támadást hajtottak végre az intervenciós csapatok ellen.

Budapesten a legtovább Csepel és Újpest tartotta magát.

A Ráday utca – Boráros tér sarka 1956. november 10-én. A háttérben ég a csepeli finomító

Ezeket a helyeket a főváros szíve ellen irányuló első támadás elkerülte, az igazi küzdelem később kezdődött, így a felkelők jobban föl tudtak készülni az ellenállásra. Csepelen a nemzetőrség és a helyi honvédalakulat együttes erővel fordult szembe a szovjetekkel, akik ugyan a nehézfegyverzet nagy részét meglepetésszerűen elfoglalták, de a tüzértisztek irányításával megfelelő helyre telepített néhány löveg napokon át komoly veszteségeket okozott a támadóknak. A csepeliek légvédelmi fegyverekkel is rendelkeztek, így tüzelni tudtak a szovjet repülőkre, de sorozatvetőjükkel még a tököli felszállópályát is tűz alá vették. A szovjetek bejutását Budapestre az utak felrobbantásával és a Vasműből az utakra kitolt szerelvényekkel is lassították. Tervezték a hidak felrobbantását, erről azonban végül letettek. Az egyre nyomasztóbb túlerő november 9-én törte meg a csepeliek ellenállását.

Budapesten kívül is számos helyen ütköztek ellenállásba a szovjetek, noha a Forradalmi Katonatanácsok is a harc nélküli megadás mellett döntöttek, és ezt tanácsolták a nemzetőregységeknek és más fegyveres alakulatoknak is. Az azonnali fegyverletétel és a harc fölvétele közötti köztes megoldásnak tűnt a fegyveresek kivonása a településről, ami lehetővé tette a küzdelem későbbi felvételét. Több városból (Keszthely, Szekszárd, Pécs, Tatabánya, Miskolc, Sátoraljaújhely stb.) vonultak ki felfegyverzett fiatalok (sok esetben katonatisztek irányításával) a környező hegyekbe, erdőkbe. A sátoraljaújhelyi nemzetőrök mintegy kétszáz fős egysége másnap rajtaütött a helyi pártvezetők által szervezett értekezleten, és számos túszt ejtettek. Foglyaikat november 7-én engedték szabadon, majd 10-én letették a fegyvert és visszatértek a városba. Több faluból is kimenekültek a környező erdőkbe, ezt inkább a világháborús tapasztalatok és azok a hírek motiválták, hogy a szovjetek összeszedik és Szibériába hurcolják a fiatalokat.

A dunapentelei helyőrség tisztjei és a városi nemzeti bizottság a hathatósabb ellenállás érdekében felfegyverezték a harcra jelentkező civileket is. Rákóczi Adó néven jelentkező rádiójuk híreket és segítségkérést közvetített magyarul és németül, ugyanakkor orosz nyelvű röplapokon igyekeztek a szovjeteket meggyőzni harcuk igazáról. A magyarországi szocialista építés legfőbb büszkeségét, a Sztálinról elnevezett munkásvárost november 7-én támadták meg a szovjetek. Repülőgépek bombázták, nehéztüzérség lőtte. Vadászrepülők vették tűz alá a felállított ütegeket, amelyek viszonozták a tüzet. Az óriási túlerő két óra alatt legyűrte az ellenállást, a védelem délután összeomlott.

Több egyetemi városban a diákok álltak a fegyveres ellenállás élére. A nehézfegyverzettel is rendelkező soproni MEFESZ-esek reggel az ellenállás mellett döntöttek. Támogatásukra a környező falvakból nagy számban érkeztek nemzetőregységek, délután az egyetemisták mégis az ellenállás feladása, és az Ausztriába menekülés mellett döntöttek. Komoly fegyveres küzdelemre került sor Veszprémben, ahol a szovjetek csak súlyos harcok árán tudták elfoglalni a felkelőknek a várban kiépített állásait, de a védők még másnap is folytatták az ellenállást a város különböző pontjain.

Pécsett az egyik egyetemista zászlóalj, a hozzájuk csatlakozott nemzetőr- és bányászalakulatokkal együtt, katonatisztek irányításával szállta meg a városból a Mecsekre vezető utakat, és akadályozta meg két napig sikerrel a szovjetek feljutását. November 6-án visszavonultak Vágotpusztára, ahol Horváth Géza megszervezte a „mecseki láthatatlanok” több száz fős csapatát. November 9-én kilőttek egy szovjet parancsnoki gépkocsit, a benne utazó Kornyusin őrnagy, Pécs város szovjet katonai parancsnoka életét vesztette. Több nehéztüzérséggel támogatott támadás erősen megtizedelte őket, így 19-én a csapat megmaradt része is a harc feladása mellett döntött, és több napos gyaloglás után, november 22-én átmenekültek Jugoszláviába.

A szovjet hadsereg másik, ugyanilyen fontos célja a forradalomban létrejött irányító testületek felszámolása, azok vezetőinek kikapcsolása volt: ennek végrehajtására KGB-s tiszteket is küldtek Magyarországra. Budapesten a kormány és a fegyveres erők vezetőinek félreállítása, de a vidéki városokban is a helyi vezetők letartóztatása volt a feladat. Már a legelső időben is megkülönböztetett elbánásban részesültek a munkástanácsok. Ezeket ugyanis sokáig (és részben joggal) az orosz forradalmakban létrejött szovjeteknek, a munkásság hatalmi szerveinek tekintették, és számítottak együttműködésükre. Amennyiben azonban a munkástanács nem volt hajlandó a szovjet igényeknek megfelelően együttműködni a konszolidáció, a munka felvétele érdekében, annak irányítóit is letartóztatták. Erre a sorsra jutottak november 5-én Miskolcon a szovjet parancsnoksággal és az MSZMP helyi vezetőivel tárgyaló megyei munkástanács tagjai is.

Mivel – különösen az első napokban – a szovjetek senkiben sem bíztak néhány politikuson és a hadseregük mellett fegyveres szolgálatot vállaló egykori ÁVH-sokon és pártfunkcionáriusokon kívül, a letartóztatottakat nem magyarországi, hanem a határon túli, ukrajnai börtönökbe szállították. A deportáltak között voltak politikusok, döntő többségükben azonban fiatalokkal, a fegyveres harcok résztvevőivel töltötték meg a börtönöket. November 15-én már 846 Szovjetunióba hurcolt foglyot tartottak nyilván, köztük 68 kiskorút és 9 kislányt.

De míg a letartóztatások segítették a fegyveres rendteremtést, erősítették a lakosság nem fegyveres ellenállását. A szovjet támadást követően sehol sem vették fel a munkát, de a sztrájk kimondására általában a vezetők letartóztatása, elhurcolása nyomán, elsősorban azok kiszabadítása érdekében került sor. A vasutasok sztrájkja a közlekedés teljes megbénításának veszélyét jelentette, mivel a felkelők számos helyen megrongálták a vasúti pályákat (decemberben robbantásos merényletet is végrehajtottak, melynek következtében súlyosan megrongálódott a Pásztó és Szurdokpüspöki közti vasúti híd). Ezért volt kénytelen november közepén Kádár és a kormány második embere, Münnich Ferenc közbenjárni a szovjeteknél a deportálások leállítása és egyes letartóztatottak szabadon bocsátása érdekében.

November 4-ét követően négy erő küzdelme tette lehetetlenné a forradalom azonnali elfojtását: a fegyveres harcot vívók, a fegyveres harc bukása után egyre jelentősebbé váló politikai ellenállás résztvevői, a forradalomban létrejött tanácsok, elsősorban a munkástanácsok következetes küzdelme, és a Nagy Imre-csoport a jugoszláv nagykövetségen.

Azokon a területeken, ahol nem került sor (nagyobb) fegyveres harcra, november 4-ét követően a forradalomban létrejött nemzeti tanácsok vitték tovább az irányítást vagy a munkástanácsok vették át a vezetést. Az előbbi inkább a kis településekre jellemző, utóbbi pedig a városokra. A második szovjet intervenció nyomán a falvak többségében feloszlott a nemzetőrség (de a rend fenntartása érdekében napokon belül újjá is szerveződött), a vezetők egy része esetleg elmenekült, de a forradalmi tanács általában a helyén maradt, legföljebb kiegészült a korábbi tanács végrehajtó bizottságának egy-egy tagjával. A községekben a kádári pártnak még a csírái sem voltak meg, a szovjet hadsereg legföljebb átvonult a településeken, de nem segítette állandó jelenlétével a tanácshatalom restaurálását, így a régi funkcionáriusok is vártak, hiszen az októberi napokban megtapasztalhatták saját gyengeségüket és az ellenük irányuló népharagot.

A forradalmi helyhatóságok vezetőinek elmenekülése vagy letartóztatása után a városokban a munkástanácsok váltak a forradalom legfontosabb intézményeivé. Ők tárgyaltak a szovjetekkel, hiszen az ő kezükben volt a legélesebb fegyver: a sztrájk. A szovjet támadás megszilárdította a nemzeti egységet, és a munka felvételének feltételeként mindenütt ugyanazokat a követeléseket szabták: azonnali fegyverszünet, a szovjet csapatok kivonása, teljes amnesztia, a Nagy Imre vezette kormány vegye át újra a legfelső irányítást, a forradalom vívmányainak biztosítása. Sajátos módon a szovjetekkel való tárgyalás tovább erősítette helyzetüket. A visszatérő funkcionáriusok kénytelenek voltak tekintetbe venni, hogy a megszállók tárgyalófélnek tekintik a munkástanácsokat; az, hogy több esetben is sikerrel léptek fel a letartóztatottak szabadon engedése érdekében, a lakosság szemében növelte tekintélyüket. Ez tette lehetővé, hogy az ország számos városában már a november 4-ét követő héten átvegyék vagy felügyeletük alá vonják a közigazgatás irányítását.

A jugoszláv nagykövetségen tartózkodott Nagy Imre, és vele az MSZMP október 31-én megválasztott Intézőbizottságának – Kádár és a szovjetek által már letartóztatott Kopácsi Sándor kivételével – valamennyi tagja.

A jugoszláv nagykövetséget a Hősök terénél szovjet harckocsik őrzik. 1956. november (Virág Jenő felvétele)

A szovjet–jugoszláv megállapodás és megegyezés ugyanis csak részben volt eredményes. Sikerült NagyImrét november 4-én hajnalban semlegesíteni, de nem sikerült őt lemondásra bírni. November 7-én délután ugyan a Szolnokról Budapestre szovjet páncélosok védelme alatt e napon átköltözött Kádár-kormány letette az esküt az Elnöki Tanács elnöke, Dobi István előtt, de legitimitásának elismertetése érdekében okvetlenül szükség volt a Nagy Imre-kormány kiiktatására. Márpedig a jugoszláv követségen nemcsak Nagy került csapdába, hanem a többi résztvevő is. Nagy Imre nem mondott le, nem volt hajlandó elismerni a Kádár-kormányt; a jugoszlávok súlyos tekintélyveszteség nélkül nem vonhatták meg tőle a menedékjogot, és sem Nagyot nem sikerült rábírniuk a lemondásra, sem Kádárt (pontosabban a szovjeteket) a velük való politikai megegyezésre. Moszkva nem tehette kockára Titóval végre kedvezően alakuló kapcsolatát Nagy Imre elrablásával. A megoldást csak november 22-ére találták meg, addig Nagyék léte a jugoszláv követségen a kettős hatalom állandó, fenyegető rémét jelentette Kádár számára.

Mindennek szerepe volt abban, hogy viszonylag sokáig tartott az átmeneti időszak, amikor a kormányzat néhány azonnal meghozott kemény intézkedés után egyezkedni látszott egyes csoportokkal, és megnyilatkozásaiban viszonylag nagy teret nyert az engedmények, reformok ígérete.

De Kádárnak sajátos módon nemcsak Nagy Imrével (és az országgal) szemben kellett megszerezni és biztosítani a hatalmat, hanem a kormány és a párt mögé sorakozó keményvonalasokkal, valamint a szovjetekkel szemben is, akik az első időben legfeljebb névleg támogatták a magyar kormányfővé előléptetett politikust, valójában helyette cselekedtek, sok esetben megkérdezése, akár tájékoztatása nélkül. Bizonyítania kellett alkalmasságát, ehhez azonban először meg kellett teremtenie – szinte a semmiből – a hatalomgyakorláshoz szükséges intézményeket, egyidejűleg az országot rá kellett szorítania a munka felvételére.

Így kezdődött meg már november 5-én Szolnokon a honvéd- és a belügyi karhatalom szervezése, a Magyar Néphadsereg Katonatanácsának felállítása, és az elsők között meghozott rendelettel tiltották be a forradalmi katonatanácsok működését. A megingott hadsereg megregulázása, az ellenállás letörésére is alkalmas karhatalom megteremtése nélkül elképzelhetetlen lett volna a szovjet hadsereg visszavonása, amire pedig Kádárnak feltétlenül szüksége volt, hogy némi levegőhöz jusson segítőivel szemben, hogy valamelyest bizonyítani tudja szuverenitását a külföld, az ENSZ előtt, és nem utolsósorban azért, hogy a szovjet csapatok háttérbe vonásával az ígéretek után konkrét eredményt tudjon felmutatni az országnak. A karhatalom felállítása azonban nem ment könnyen. A honvédség ugyan nem szállt szembe a szovjet támadással, de nem is hódolt be a kádári hatalomnak. A tisztikart az általános motívumokon túl szembefordította a szovjetekkel (és a kormánnyal) az intervenció során őket ért megaláztatás, a hadsereg teljes lefegyverzése, a sorállomány szétkergetése. A rendőrség örült az ÁVH feloszlatásának, és nem kívánt részt venni egy újabb, riválissá válható szervezet felállításában, túl azon, hogy az állomány döntő többsége ragaszkodott a forradalom vívmányaihoz, nem akart azok felszámolásához segédkezet nyújtani. Így ebben a korai időszakban a fegyveres erők hivatásos állománya csak nagyon visszafogottan támogatta a kormányzat új karhatalom felállítására irányuló elképzeléseit. A fegyverzetet ugyan a szovjetek biztosítani tudták, jelentkezni azonban csak olyan csoportok jelentkeztek (volt ÁVH-sok, egykori pártfunkcionáriusok), akiktől a kormány ekkor még igyekezett elhatárolódni.

Kádár másik legégetőbb feladata volt pártot szervezni a felállított kormány mögé. Ahogy Budapestre költöztek, kijelölték az MSZMP Ideiglenes Intézőbizottság tagjait, de a névsort még hosszú ideig nem hozták nyilvánosságra, abban bízva, hogy meg tudnak nyerni politikájuk számára többeket a jugoszláv követségre menekült csoportból, és ezáltal a lakosság előtt hitelesebbé válik elnevezésük nagyon is kétes értékű „forradalmi” jelzője. A vezetés fölállításánál jóval nehezebben ment a párt szervezeteinek kiépítése: december elején még a 40 000 főt sem érte el az MSZMP taglétszáma, ami alig volt több, mint az október előtti állampárt összlétszámának négy százaléka. A tagtoborzást nemcsak az nehezítette, hogy Kádárék megtartották a Nagy Imréék által alapított párt nevét, ami általános bizonytalanságot keltett, hanem az is, hogy – részint szándékosan – sokáig nem adtak világos programot. Így azonban nem számíthattak a reformerekre, míg a visszaáramló sztálinista káderektől kezdetben maguk az új vezetők ódzkodtak, saját hatalmukat féltve tőlük. Okkal, hiszen a november 4-ével hatalomra került gárda legtöbb tagja támadható volt korábbi magatartása miatt: a kormány elnöke tagja volt Nagy Imre legutolsó kormányának, november 1-jén megszavazta a semlegesség kimondását, de vele együtt Apró Antal, Kiss Károly és Münnich Ferenc is, az MDP feloszlatásában való részvételük miatt. November első felében a vezetés még élesebben határolta el magát a rákosistáktól, mint Nagy Imrétől és követőitől. Az Ideiglenes Központi Bizottság november 11-i ülésén a politikai cél mellett az önvédelem is indokolta, hogy összeállították azon rákosista politikusok névsorát, „akik semmiféle vezető szerepet nem tölthetnek be sem a párt, sem az ország életében”.

Hasonló feketelisták összeállítását ajánlották a felálló megyei pártbizottságoknak is, ahol ez súlyos belső, sok esetben személyeskedő harcok gerjesztője lett. Ott ugyanis éles küzdelmet folytattak a hatalomba visszatérni kívánó, októberben elűzött vagy elmenekült régi vezetők, a forradalmi napokban a párt irányítását átvett reformpártiak és azok, akik meggyőződés nélkül hajlandók voltak kiszolgálni bármilyen vezetést pozícióik, hatalmuk megtartása érdekében. Tovább nehezítette a párt építését, hogy Kádáréknak ahhoz sem volt erejük, hogy saját embereiket megvédjék. A tovább működő – és kényszerűen a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány által is elismert – munkahelyi és munkástanácsok egymás után bocsátották el a Rákosi-rendszer szekértolóinak tudott helyi kádereket, tiltották meg a párt munkahelyi szervezését, utasították el igényüket munkahelyi pártiroda létesítésére, így sokan nem merték vállalni a párttagság majdani előnyeiért a jelen egzisztenciális bizonytalanságát.

Még kevesebb eredményt hozott Kádárék számára a közigazgatás kézbevételének, a tanácsrendszer restaurálásának a kísérlete. Noha már november 7-én rendeletben állították vissza az államigazgatási szervek október 23-a előtti jogállását és személyi állapotát, ennek nem tudtak érvényt szerezni. Csak november 10-ét követően, mikor egy újabb rendelet állásvesztéssel fenyegette meg azokat, akik nem foglalják el hivatalukat, indult meg a régi apparátus tagjainak visszaszivárgása, de a helyi hatalomban még ezt követően is osztozkodni kényszerültek a munkás- és forradalmi tanácsokkal. De az országos közhivatalokban, számos minisztériumban is a forradalom idején alakult bizottságok kezében maradt az irányítás, vagy legalább komoly befolyással rendelkezett a munkástanács, mint például a nehézipar országos irányítására hivatott Kohó- és Gépipari Minisztériumban.

Mindössze két megyeszékhelyen került sor november 11-e előtt Kádár mellé felsorakozó helyi hatalomátvételre, de a salgótarjáni és miskolci kísérlet is csak átmeneti eredményeket hozott, a forradalom új erőre kapó tábora mindkét városban meghátrálásra kényszerítette a helyi munkás-paraszt hatalmat.

2. Munkástanácsok az ellenállás élén

November 11-ére megtörték a szovjetek a fegyveres ellenállást, ugyanakkor nyilvánvaló volt, hogy csak katonailag győztek, politikailag nem urai a helyzetnek. A fegyvernyugvásra annál is inkább szükség volt, mert november 4-e óta folyamatosan az ENSZ napirendjén szerepelt a magyar kérdés. Elsősorban Nagy-Britannia és Franciaország sürgette a magyarországi helyzet megvitatását, bízva abban, hogy ez eltereli a figyelmet saját szuezi akciójukról, de a második intervenciót követően az USA sem tehetett mást, mint hogy támogatta szövetségesei kezdeményezését, annál is inkább, hogy így igyekezzen visszaállítani tekintélyét, amit erősen megtépázott a magyar ügyben november 4-e előtt követett puha politikája. Bonyolította a helyzetet, hogy a kérdést a Közgyűlés elé vitték, amely ugyan nem rendelkezett olyan széles körű lehetőségekkel, mint a Biztonsági Tanács, viszont a Szovjetuniónak sem volt vétójoga. A Közgyűlés egymás után hozta a Moszkva számára kínos határozatokat, miközben megalázó módon tudomást sem vett a kádári hatalom jelentkezéséről. A nemzetközi politika porondján új arculatot építő szovjet vezetést pedig nagyon kellemetlenül érintette, hogy a legszélesebb nemzetközi fórum újra meg újra agresszornak minősíti a „békeszerető Szovjetuniót”. A Kreml vezetői ugyanakkor okkal bíztak abban, hogy a fegyveres harc befejeződésével enyhülni fog a diplomáciai nyomás.

De november közepe táján csak a fegyveres ellenállás bukott el, a politikai ugyanakkor kiszélesedett. A felmorzsolt szabadságharcos csoportok tagjainak egy része külföldre menekült, de közülük sokan onnan is megpróbálták új eszközökkel folytatni a harcot (november 30-án Bécsben volt fegyveres felkelők megalakították a Magyar Forradalmi Tanácsot). Az itthon maradottak illegalitásba húzódva küzdöttek tovább politikai eszközökkel, röpcédulákkal, röplapokkal árasztva el Budapestet, újra meg újra elősorolva ugyanazokat a követeléseket. Egyik központjuk a forradalmi harcokban is nagy szerepet játszó Péterfy Sándor utcai kórház volt, ahol Élünk címmel illegális lapot szerkesztettek és adtak ki. Vezetőik Angyal István, Szirmai Ottó és Gyöngyösi Miklós voltak.

Az Írószövetség november 12-én kiáltványban tiltakozott a szovjet beavatkozás és a hatósági terror ellen, kiáltványukat egyéb szervezetek mellett aláírta az Akadémia, a Magyar Távirati Iroda, az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság és a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága. Ugyanezen a napon Pozsár István vezetésével megalakult a MEFESZ ideiglenes intézőbizottsága. Másnap, november 13-án a volt pártellenzék több tagjának kezdeményezésére Budapesten létrejött az illegális Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom (MDFM) Ádám György és Gimes Miklós vezetésével, hogy összefogjanak minden demokratikus, nemzeti erőt. November 5-e óta jelent meg a forradalmi ifjúság és honvédség lapja, a konspiratív körülmények között készülő Igazság, majd 15-étől az MDFM lapja, az Október Huszonharmadika. A fegyveres harc bukása után azon csoportok, szervezetek aktivitása nőtt meg, amelyeknek a forradalom előkészítésében volt szerepük, de október 23-a után átmenetileg teret vesztettek más, dinamikusabb erőkkel szemben.

A falvakba nem engedték visszatérni a régi vezetőket, sőt több helyütt megszerezték a felsőbb (járási, megyei) szervek jóváhagyását eltávolításukhoz, kiadatták a munkakönyvüket. Hozzákezdtek a téeszek októberben elhatározott felszámolásához, ahol korábban elhalasztották a döntést, ott most határoztak a közösbe kényszerített földtulajdon visszaadásáról. A forradalmi tanácsok szakszerűen intézték a község ügyeit: felleltározták a faluból elmenekültek vagyonát, házukat lepecsételték; határoztak a pártház lakásként való hasznosításáról, több esetben visszaadták a korábbi tulajdonosnak; intézkedtek a legkiáltóbb – elsősorban a tagosítások során elkövetett – sérelmek orvoslásáról. Ugyan nem szállítottak többé élelmiszert a fővárosba (részint mert nem volt biztonságos a közlekedés, részint mert nem látták biztosítva, hogy azok kapják, akiknek szánták), de számos helyre hívták gyógyulni, erősödni a sebesülteket, ajánlottak új otthont, befogadó családot az árván maradt gyermekeknek. A falusi Magyarország továbbra is szolidaritást vállalt a városok lakóival, kitartott a forradalom mellett.

A legnagyobb kihívás a munkásság részéről érte a kormányt. A nagyobb ipari körzetekben, városokban (Pécs, Győr, Debrecen stb.) egyértelműen a munkástanácsok gyakorolták a hatalmat. Ezek egyre inkább túlléptek üzemük határain, és településük, sok esetben a tágabb régió szószólóivá, irányítóivá váltak. A forradalom idején alakult gyárőrségek a fegyveres harc bukása után is megmaradtak, így a munkástanácsok kezében fegyveres erő is volt, túl azon, hogy a munkáltatói jogok gyakorlóiként tőlük függött, hogy állásban maradnak-e a volt káderek, az ÁVH beépített emberei. Tárgyaltak a szovjetekkel, de megindultak delegációik Budapestre is, ahol tárgyalások helyett követeltek, a november 4-e után újrafogalmazott pontok teljesítésétől téve függővé a munka felvételét. A munkástanácsok igyekeztek befolyásukat kiterjeszteni a rendőrségre, hogy ellenőrizzék a letartóztatások törvényességét, jogszerűségét, hogy kiszabadítsák a politikai okokból lefogottakat, és hogy megakadályozzák volt ÁVH-sok beöltöztetését. Több helyütt újságot jelentettek meg (Rába, Szabad Ózd). Részt vettek a közellátás megszervezésében, ami a november 4-i támadást követő felvásárlási láz következtében összeomlóban volt. Közreműködtek a piaci árak meghatározásában, betartatásában, a lakásproblémák elintézésében (önkényes lakásfoglalási ügyek, külföldre menekültek ingatlana stb.), sok esetben a munkástanácsoknak sikerült energiát biztosítani a település számára. Vagyis munkahelyük irányításán és a forradalom eredményeinek megőrzéséért folytatott politikai küzdelmen túl olyan feladatokat is vállaltak, amelyeket az adott helyzetben rajtuk kívül más ellátni nem tudott, ami nélkülözhetetlenné tette őket.

A forradalom két legfőbb vidéki centrumában, Miskolcon és Győrött november közepére jószerivel visszaállt a második szovjet támadást megelőzően kialakult helyzet. Borsodban a helyi pártvezetés és a szovjetek kénytelenek voltak bevonni a hatalomba Földvári Rudolfot, a forradalom idején létrejött megyei munkástanács egyik vezetőjét. Földvári annak reményében vállalta az új megyei munkástanács vezetését, hogy sikerül elfogadtatnia egy olyan kompromisszumot, ami a legtöbbet biztosítja a forradalom célkitűzéseiből. Úgy látta, hogy még van lehetőség az MSZMP-t alulról szerveződő párttá alakítani, biztosítani a párton belül a demokráciát, megakadályozni a rákosizmus visszatérését, míg a forradalom csorbítatlan követelései melletti kiállás a szovjet hadsereg újabb, a november 4-inél is véresebb fellépését, a gazdaság összeomlását eredményezheti. Sikerült hazahozatnia és a vezetésbe is bevonnia a munkástanács többi elhurcolt tagját, ennek ára a munka felvétele volt.

Győrött a vagongyár munkástanácsa vette kezébe a város és a megye irányítását. Sikerrel léptek föl a letartóztatottak kiszabadítása érdekében, küldötteik bekerültek a megyei tanács végrehajtó bizottságába, vagongyári munkás került a városi tanács elére, vagyis döntő súllyal képviseltették magukat a helyi hatalomban, így a tanács visszaállása nem jelentette a tanácsrendszer restaurálását. Pozícióikat nem igyekeztek felhasználni a munkásság speciális érdekeinek érvényesítésére, segítették a parasztság szerveződését, szorgalmazták részvételüket a megye irányításában. Őket támogatta Szigethy Attila, akit a hatalom Földvárihoz hasonlóan megpróbált felhasználni az elégedetlenség leszerelésére, Szigethy azonban nem vállalta a neki fölkínált pozíciókat. Tisztség, hivatal nélkül, de személyes tekintélyének teljes súlyával támogatta a helyi forradalmi erőket, és vett részt az értelmiségi, elsősorban az irodalmi ellenzék budapesti megbeszélésein. Szovjet engedéllyel független napilap jelent meg, a Hazánk, amely rendszeresen és elfogulatlanul számolt be nemcsak a régió, hanem az ország eseményeiről is; a november 4-ét követő időszaknak ez volt a legfontosabb, a forradalmi követelések ébren tartását szorgalmazó, legálisan megjelenő sajtója.

A Nagy-Budapesti Központi Munkástanács (KMT) november 14-i létrejötte a kettős hatalom kialakulásának veszélyét erősítette. Ezt egyszerre tudatosította és fokozta, hogy számos vidéki munkástanács (elsőként a dorogi és a tatabányai bányászok) már a megalakulás napján állandó képviselőt küldtek a KMT-hez, és hogy annak ülésén megjelent és felszólalt az írók képviseletében Déry Tibor. Az elvi egyetértés ( Bibó István november 6-i tervezete) talaján szoros együttműködés jött létre a KMT és különböző értelmiségi, volt pártellenzéki szervezetek és csoportok között. A falu küldötteinek felszólalása a KMT-t már az első napokban az össznemzeti ellenállás koordinálására alkalmas fórummá, központtá tette.

A munkáskormány kénytelen volt fogadni a KMT Rácz Sándor és Bali Sándor vezette küldöttségét, de a munkásküldöttség és a kormány álláspontja között áthidalhatatlan volt a szakadék, megegyezésre nem volt lehetőség. Pedig mindkét félnek fontos volt a munka fölvétele. A KMT ezzel tudta leginkább bizonyítani, hogy az egész ország mögötte áll, ő a nép valódi képviselője. De nyilvánvaló volt az is, hogy nem lehet a végtelenségig folytatni a sztrájkot, a lakosság kifárad, az ország gazdasági katasztrófa felé sodródik, és az is elképzelhető volt, hogy a szovjetek a november 4-inél is szigorúbb fellépéssel vetnek véget a munkabeszüntetésnek. Kádárnak pedig eredményt kellett felmutatnia, mielőtt a szovjetek megunva tehetetlenségét, őt is félre nem állítják. Létérdeke volt, hogy az ország felvegye a munkát, hiszen termelés nélkül a hatalom csak a testvérpártoktól érkező segítségre támaszkodva kísérelhette meg a lakosság lekenyerezését, ami azonban egyre inkább kiszolgáltatta az adományt tevőknek. Kénytelen volt tehát a munka felvételét szorgalmazni, noha tudta jól, hogy a termelés beindulásával megnő, koncentrálódik a munkástanácsok mögött álló tömeg, ami tovább fogja nehezíteni a küzdelmet.

Mindeközben a jugoszláv követségen még bent tartózkodott Nagy Imre, akinek kormányát ugyan november 12-én felmentette az Elnöki Tanács, de ez annyit ért, mint a papír, amire nyomtatták. Az október 31-én alakult MSZMP Intézőbizottsága a jugoszláv követségen tartott ülést november 11-én, ahol így foglaltak állást: „a Nagy-kormány a törvényes, nem szabad lemondania, mert ez igazolná a Kádár-féle árulást. Meg kell külön bélyegezni Kádár magatartását, fel kell vetni személyes felelősségét [...] A Kádár-kormánnyal nem tárgyalunk”. November 14-i ülésükön pedig kimondták: „A Magyar Népköztársaság központi kormányhatalma elsősorban a munkástanácsokra támaszkodjék, valamint azokra a szervekre, amelyeket a parasztság, az értelmiség és más rétegek az elmúlt hetekben létrehoztak. A kormány tegye magáévá és valósítsa meg a munkástanácsok követeléseit.”

Fennállt tehát a veszélye, hogy a Kádár-kormány legitimitását leginkább fenyegető két politikai erő, a KMT és a jugoszláv követségen tartózkodó Nagy Imre-csoport (a Nagy-kormány és az MSZMP október 31-én megválasztott Intézőbizottsága) között elvi megegyezésre épülő együttműködés alakul ki, márpedig egy központi munkásszerv és egy kommunista pártvezetés ellenében nem lehet munkáspárti, kommunista politikát folytatni, végképp ellehetetlenül a kádári kormányzat (és pártvezetés). Kádárék ugyan reményt meríthettek abból, hogy az országot fenyegető gazdasági válságra és a lakosság kifáradására tekintettel – valamint hogy tárgyalási pozícióját erősítse – a KMT november 16-án (a sztrájkjog fenntartása mellett) elrendelte a munka felvételét, egyidejűleg azonban november 21-ére a Nemzeti Sportcsarnokba hívta az ország munkástanácsainak képviselőit, hogy ott megalakítsák az Országos Munkástanácsot.

Noha Kádár maga is tisztában volt eredménytelenségével és az őt fenyegető veszéllyel, ezt nyomatékosították is a testvérpárti küldöttségek és a szovjetek. A hónap közepén a kínaiak vetették szemére, hogy Magyarországon jelenleg nem demokráciára, hanem diktatúrára, kíméletlenségre van szükség, a keletnémetek pedig a megtorlást kérték számon a harcban még nem is győztes magyar vezetésen. Tudhatott arról is, hogy az SZKP magyarországi megbízottai lágyszívűnek, ingadozónak minősítik őt magát is. Kádárnak, ha meg akarta tartani a hatalmat, erőt kellett felmutatnia.

Kénytelen volt átértékelni korábbi álláspontját. Nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy hatalmát nem elsősorban a balszárny, hanem a másik oldal veszélyezteti. A megyeszékhelyeken lassan kiépülő pártszervezetek saját fennmaradásukért, elismertetésükért küzdöttek, sokszor már azt is eredménynek tekinthették, ha a munkástanács hajlandó volt velük tárgyalóasztalhoz ülni, vagy beengedni őket az üzembe. A sorozatos kudarcok nyomán a párt központi vezetése ráébredt, hogy az adott helyzetben nem harcolhat egyszerre két irányban, és megegyezésre törekedett a kisebb veszéllyel: enyhítették a rákosisták ellen meghozott szigorú határozatokat, mind szélesebbre tárták a kapukat az egykori MDP balszárnya előtt. Ez pedig természetesen keményebb, radikálisabb megoldások felé tolta a pártvezetést.

Ezt erősítette, hogy a kezdeti ellenkezéssel szemben a karhatalmat végül csak a volt pártfunkcionáriusokból, elűzött káderekből és a volt ÁVH tagjaiból sikerült felállítani. November 21-én határoztak arról, hogy a hatóság ugyan ne működjön, de a volt beosztottakat alkalmazni kell. Még novemberben fölálltak az első karhatalmi ezredek Budapesten, Kádár mégis csak szovjet segítséggel tudta stabilizálni hatalmát.

3. A kádári hatalomátvétel

November 21-én, jóllehet a KMT az országos gyűlés megtartását előzetesen egyeztette a szovjetekkel, és a tárgyalásokra őket és a Kádár-kormány képviselőit is meghívták, a Nemzeti Sportcsarnokot szovjet harckocsik vették körül, megakadályozva a gyűlés megtartását. A KMT Akácfa utcai székházában tudták csak megtartani az értekezletet, de ide a vidéki küldötteknek csak egy töredéke jutott be. Formálisan ugyan határoztak az Országos Munkástanács megalakításáról, de egyben úgy döntöttek, hogy a Kádárék által már elismert, működő KMT képviselje a vidéki munkástanácsokat, az amúgy is feszült viszonyt nem srófolják tovább. (Kádárék viszont másnap megjelentették a munkástanácsok jogállását rendező törvényerejű rendeletet, amely következetesen figyelmen kívül hagyta a KMT egyeztetett javaslatait.)

Hosszas tárgyalások után november 21-én sikerült megegyezésre jutni a jugoszlávokkal, aminek értelmében a Kádár-kormány írásos garanciát ad Jugoszláviának, amelyben kijelenti, hogy Nagy Imrét és társait nem fogják felelősségre vonni, ennek nyomán a csoport számára nyújtott menedékjog megszűnik, és Nagy Imréék a követséget elhagyják. Késő délután szovjet autóbusz várta az épületből távozókat, amely azonban nem a lakásukra, hanem a mátyásföldi szovjet parancsnokságra vitte őket, ahonnan másnap repülőgépen szállították el a csoportot a Bukarest melletti Snagovba. Ezzel végképp lehetetlenné vált a nagyimrések bevonása az MSZMP-be.

November 21–22-én komoly eredményeket köszönhetett a szovjeteknek a kádári vezetés. Negyvennyolc órán belül megszabadultak két olyan erőtől, amelyek egyaránt kormányként léphettek volna föl, és amelyek akár az alkotmányos, akár a forradalmi legitimáció révén eredménnyel tarthattak volna igényt a legfőbb hatalomra.

Kádár magatartása szembetűnően meg is változott, a szovjet küldöttek elégedetten nyugtázhatták, hogy „Kádár elvtárs elszánta magát”. November végén párt- és gazdasági vezetőknek a munkástanácsok képviselőivel folytatott tárgyalásán már így fogalmazott: „A letartóztatásokat nem hagyjuk abba. Azok tovább is folytatódni fognak. Ha szükség lesz rá, még szigorúbbak lesznek. [...] Nem lehetünk puhák, nem lehetünk engedékenyek, mivel az ellenforradalmat nem lehet megbénítani, megállítani engedmények segítségével – ezt a receptet egyszer már kipróbáltuk”. A kemény lépések, a megtorlás beindításának elhatározását – Kádár szavainak bizonysága alapján – a jelen körülményein túl a múlt tapasztalatai is motiválták. Kádár a pártvezetés október végi magatartását tekintette riasztó és kerülendő példának, amikor is engedményekkel kívánták megállítani az „ellenforradalmat”. Elhatározásához a szovjeteken kívül hathatós segítséget nyújtott a román delegáció is. Az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottsága november 24-i ülésén Gheorghiu-Dej megalázó leckét tartott a magyar pártvezetőknek a követendő politikáról: „Ütni kell! A munkásosztálynak és a pártnak ütni kell a legnagyobb erővel! Ha most nem fogják a munkásosztály erejét érezni, ha nem lesznek felelősségre vonva mindazok, akik ezeket az eseményeket szervezték, akkor nem lesz semmiféle garancia arra, hogy a reakció nem fog-e újból felemelkedni... Feltétlenül szükséges ilyen különleges körülmények között speciális bíróságok létesítése, különleges intézkedéseket kell foganatosítani”. Hasonló, sőt súlyosabb leckéztetésben a magyar pártvezetőknek már korábban is többször volt részük, de az SZKP részéről, és nem a magukkal egyenrangúnak tudott románoktól.

A Kádár-kormány tekintélye ennél mélyebbre már nem süllyedhetett, sürgősen cselekedni kellett, annál is inkább, mivel a 21–22-i sikereket követően újabb komoly támadások, kudarcok is érték. Az Országos Munkástanács megalakításának megakadályozása ellenére gyorsan épült ki a megyei munkástanácsok hálózata (Győr-Sopron, Baranya stb.), amelyek követeléseikben csatlakoztak a KMT-hez. Állandó megbízottakat küldtek Budapestre, miközben a KMT vezetői is kiszálltak vidékre, hogy részt vegyenek a munkástanácsok megbeszélésein. A megyei munkástanácsok egymással is kezdték a kapcsolatot kiépíteni (a nógrádi 23-án jelentette be, hogy felveszi a kapcsolatot a KMT-vel, valamint a Borsod és Heves megyei munkástanácsokkal, a pécsi bányászok pedig tatabányai és oroszlányi társaikkal léptek kapcsolatba, és egyeztették követeléseiket). Budapesten az MÉFB utódjaként megalakult a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa (MÉFT), elnöke Kodály Zoltán lett. Az országos munkásgyűlés megakadályozása elleni tiltakozásul a KMT 48 órás figyelmeztető sztrájkot hirdetett. Erejét bizonyította, hogy miként 16-a után szavára egyre több helyen vették föl a munkát, úgy most az ismételt sztrájkfelhívásnak is volt foganatja. De már 22-én spontán tiltakozó megmozdulásokra, tüntetésekre is sor került Budapesten. Másnap pedig a forradalom kitörésének hófordulójára emlékezve néma tüntetéssel tiltakozott a főváros: a MÉFT kezdeményezésére délután kettő és három óra között leállt a közlekedés, kiürültek az utcák. A Magyar Honvéd című lap vezércikkben emlékezett a “dicsőséges forradalomra, a drága, feledhetetlen emlékű magyar októberre” (másnap az újságot be is tiltották). November 23–24-én sztrájkolt az MSZMP lapja, a Népszabadság, mert a pártvezetés nem engedélyezte Tito pulai beszédének szovjet kommentárjára írott válaszuknak a közreadását.

November végére a hónap elején még Kádárt támogató szakszervezet is válságba jutott. Semmi befolyása nem volt a munkahelyekre, ahova a korábbi bizalmikat sok esetben be sem engedték. A munkástanácsok mellett nem jutottak levegőhöz. Miközben a kormányzat ezeket kívánta a szakszervezet gyámsága alá helyezni, a valóságban ennek fordítottja következett be: az üzemekben egymás után tartottak valóban demokratikus szakszervezeti választásokat (a munkástanácsok felügyelete alatt), ezeken a korábbi bizalmik sorra elvesztették pozícióikat, és helyükre a forradalmi követeléseket támogatók kerültek. A nyomdászok és a textilesek önállósították magukat. Ebben a helyzetben az országos vezetőség előre, a KMT-vel való együttműködés felé menekült: a Népakaratban megjelentetett közleményükben bejelentették, hogy a párttól és a kormánytól függetlenül kívánnak tevékenykedni, és elismerték a munkásság jogát a sztrájkhoz.

November végére Kádár elszánta magát az erélyes fellépésre, és ennek részben megvoltak már a feltételei. A honvéd karhatalmi egységek után egyre több helyütt állt föl a belügyi karhatalom elsősorban a feloszlatott ÁVH legénységéből, akikhez nagy számban csatlakoztak hivatalukat vesztett párt- és tanácsi funkcionáriusok, de a leváltott, elbocsátott gazdasági vezetők közül is. Ez a nép által megvetően Kádár-huszároknak vagy pufajkásoknak nevezett csapat égett a bosszú vágyától, de alapvető egzisztenciális érdeke is a hatalom messzemenő kiszolgálására sarkallta, úgy számítva, hogy a rendcsinálásban való részvételével alapozhatja meg majdani karrierjét, feledtetheti korábbi botlásait. Ez a karhatalom nem szorult felső ösztönzésre, inkább kilengéseik kordában tartása jelentett egy idő után nehézséget (de ez csak 1957 tavaszán merült fel, amikorra már sikerült pacifikálni az országot).

November végén, december elején jelentek meg a karhatalmi alakulatok az október 23-a óta a lakosság által uralt, birtokolt utcákon. Minden ellenük irányuló, akár csak szóbeli megnyilvánulást brutálisan megtoroltak, de sok esetben minden ürügy nélkül is véresre vertek, megnyomorítottak embereket. Mivel csak nagyobb kötelékben mertek mozogni, akcióik nem egyes személyek, hanem csoportok ellen irányultak: kollégiumokat, munkásszállókat szálltak meg, nemegyszer a szovjet hadsereg védelmét is igénybe véve.

December 2-án megkezdődött az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának ülése. Noha elhangzottak kritikus észrevételek az előterjesztett határozati javaslathoz, azt végül a testület nagy szótöbbséggel elfogadta. Az októberi eseményeket egyértelműen ellenforradalomnak minősítették, és megnevezték azt a négy okot, amely a 23-ai robbanáshoz vezetett. Ezek közül még a Rákosi– Gerő-klikk által elkövetett hibák és bűnök szerepeltek az első helyen, de rögtön utánuk következett a Nagy Imre – Losonczy-féle pártellenzéki csoport tevékenysége. Harmadik helyre sorolták a hazai ellenforradalmi („Horthy-fasiszta”, „kapitalista-földesúri”) törekvéseket, míg a sort a nemzetközi imperializmus bomlasztó tevékenysége zárta. A határozat eloszlatta a korábbi bizonytalanságot: amennyiben ellenforradalom volt, akkor az abban résztvevők, különösen annak irányítói ellenforradalmárok, akiket a szocializmus, a nép megmentése érdekében üldözni, a közéletből kiiktatni kell. Szabad utat kapott tehát a megtorlás, s ennek levezénylésére ki is választották a megfelelő személyeket a bűnüldöző, igazságszolgáltató szervek élére, noha az apparátus megtisztításának csak 1957 első hónapjaiban jött el az ideje.

December elején megindultak a tömeges letartóztatások. Százával kerültek börtönbe azok, akiket az ellenállás irányítóinak, szervezőinek tartottak, akikben a lakosságnak bizalma volt. A letartóztatottakat a legtöbb esetben kegyetlenül bántalmazták, az elhurcoltakat kereső hozzátartozókkal semmit nem közöltek.

Egyidejűleg – egy november 24-én meghozott kormányrendelet értelmében – a kulcsfontosságú üzemekben megjelentek a kijelölt kormánymegbízottak, ami azt sejtette, hogy a kormányzat elszánta magát a további sztrájkok minden eszközzel való letörésére.

Még a hónap végén a szovjetekkel egyeztetve megszületett a döntés egy különleges bíróság felállításáról, megkezdődtek a tárgyalások az elsősorban felelősségre vonandók köréről és Szerovval együtt kiválasztották az azonnal hadbíróság elé állítandókat: Dudás Józsefet, a Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmány vezetőjét, és Szabó bácsit, a Széna téri fegyveresek parancsnokát.

December 5-én pedig Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben címmel megjelent a „Fehér könyvek” első kötete, amely a Rákosi-korszak stílusában rágalmazta a nép által dicsőséges forradalomnak, szabadságharcnak tartott megmozdulást, annak résztvevőit. A hatalom gyengeségét jelzi, hogy senki sem merte vállalni a kiadványt, sem a szerzők, szerkesztők, de még a kiadásért felelős személy nevét sem tüntették föl. Miközben a cím még nem minősítette általánosan ellenforradalomnak a történteket, a Köztársaság téri és a mosonmagyaróvári lincselésről készített fotók közreadásával, a valóság elferdítésével vagy pusztán képzeletük szülte rémtörténetekkel kezdték meg a forradalom és a forradalmárok lejáratását. A legfőbb gonosz szerepét ekkor még Mindszenty József bíborosra ruházták.

4. Az ellenállás utolsó fellángolása

Mindarra, amit tapasztalt, a társadalom elkeseredett ellenállással válaszolt. Az országban egymást érték a tüntetések, megmozdulások, részint a karhatalmi önkény, részint a letartóztatások ellen tiltakozva. A KMT által december 1-jére meghirdetett sajtóbojkott tekinthető a küzdelem végső szakasza nyitányának. Tiltakozásul az ellen, hogy a kormány továbbra sem engedélyezte a munkástanács lapjának megjelentetését, a KMT a megjelenő lapok bojkottálására szólította föl a lakosságot. Felhívásuk eredményeképpen országszerte gyúlt egy kötegben lángra a standokra kiszállított pártlap, a Népszabadság. December 4-ére nőtüntetést szervezett a KMT és azÉlünk című lap körül tömörülő értelmiségiek egy csoportja (Eörsi István, Obersovszky Gyula stb.).

Az 1956. december 4-i nőtüntetés résztvevői a Kálvin térnél.

A Hősök terére érkező gyászruhás asszonyokat szovjet katonák és karhatalmisták várták, közbelépésükre azonban nem kerülhetett sor, mert megjelent a helyszínen ( Göncz Árpád kíséretében) K. P. S. Menon, India nagykövete, így a tüntetők elhelyezhették csokraikat az ismeretlen katona emlékművénél.

Válaszul 6-án a kormány próbált meg szimpátiatüntetést szervezni maga mellett, azonban a vörös zászlók alatt felvonuló maroknyi csoportot az erős katonai fedezet (szovjetek és karhatalmisták) ellenére megtámadták az emberek. Több helyen lövöldözésre került sor, hatan meghaltak, többen megsebesültek.

Noha november 30-án Kádár – 7-e óta első ízben – el merte hagyni a fővárost (a tatabányai munkástanáccsal tárgyalt, minden eredmény nélkül), vidéken is egyre forrósodott a hangulat. Egymást érték a tüntetések az ország különböző részein, Tatabányán és Pécsett, Nógrádban és Hajdú-Biharban; a megmozdulásokat számos esetben csak fegyverhasználattal volt képes felszámolni a karhatalom.

A forradalom december eleji utóvédharcainak egyik központja Békés megye volt. Tüntetők lepték el a városok és a falvak utcáit, újjáalakították a forradalmi bizottságot és a nemzetőrséget, sok esetben szembeszálltak a kivezényelt karhatalommal. December 6-án Békéscsabán rendeztek néma tüntetést és koszorúzást, amelyen részt vettek a helyőrség katonái, és az ott egybegyűjtött, alakulatuktól elszakadt sorállományú harcosok. Közülük egy csoport Sarkadra ment, ahol csatlakoztak az ott tüntetőkhöz. Elfoglalták és lefegyverezték a rendőrséget és a kiegészítő parancsnokságot, valamint a pártbizottságot; újra megalakították a nemzetőrséget, letartóztattak több volt ÁVH-st. Végül Békéscsabáról érkezett karhatalmisták szovjet támogatással fegyverezték le a nemzetőröket, többeket letartóztattak. Amikor a szovjetek másnap elhagyták a várost, az utcákat újra ellepték a tüntetők, akik a letartóztatottak szabadon engedését követelték. A karhatalom ellenállt, de a tömeg ismét elfoglalta a rendőrség épületét, és több menekülni próbáló rendőrt (volt ÁVH-sokat) súlyosan bántalmaztak. Este azonban visszatértek a szovjetek, és végérvényesen elfojtották a megmozdulást. Doboz községben december 7-től 10-ig tartották magukat a felkelők, akik fegyverrel fogadták a kivezényelt karhatalmi egységet is; egy karhatalmista megsebesült, mire a többiek elmenekültek. Este szovjet alakulat szállta meg a falut. A hatalomnak csak a hónap közepére sikerült megfékeznie a békési forradalmat. Tömegével tartóztatták le az embereket, őket és keresésükre induló hozzátartozóikat is brutálisan bántalmazták. Kora délutántól kijárási tilalmat rendeltek el, december 12-én pedig Gyomán sortűzzel oszlatták szét a letartóztatottak szabadon bocsátásáért tüntetőket.

December 9–10-én újra a figyelem középpontjába került Miskolc. Földvári Rudolf november végén megpróbálta megakadályozni a volt ÁVH-sok benyomulását a karhatalomba, amit megkísérelt a megyei munkástanács ellenőrzése alá vonni. Ezzel azonban olyanok érdekeit sértette, akik már elég erősnek érezték magukat a visszavágásra, így amikor december elejére nyilvánvalóvá vált, hogy Földvári programja nem valósítható meg, őt magát is támadni kezdték a 9-én megtartott megyei aktíván. Ekkor került sor először az asszonyok tüntetésére, majd este már a lakosság nagy része az utcákra vonult. A karhatalom és a szovjetek nem mertek fegyvert használni velük szemben, mert a rendőrök és a volt nemzetőrökből szervezett munkás-őrök a tüntetők mellé álltak, kijelentve, hogy támadás esetén készek a tömeget fegyverrel is megvédeni. Másnap folytatódtak a megmozdulások, a szovjetek végül is fegyvert használtak, mire a lakosságot támogató rendőrök viszonozták a tüzet. A tűzharcnak számos halálos áldozata volt (mindkét oldalról), számukat tovább növelte, hogy a menekülő tömeg alatt leszakadt a Szinva-patak hídja, többen itt szerzett sérülésükbe haltak bele. A tüntetők megpróbálták elfoglalni a karhatalmi laktanyát, hogy így szerezzenek fegyvert a további harchoz, de ezt a szovjeteknek harckocsik bevetésével sikerült megakadályozniuk.

December elején egymás után dördültek el a sortüzek, nemcsak Gyomán és Miskolcon, de az ország számos más településén is Egertől Zalaegerszegig. Ezek közül a legtöbb áldozatot a december 8-i követelte Salgótarjánban. A nógrádi megyeszékhelyen letartóztatott bányászok kiszabadítása érdekében vonult reggel kilenc órakor az utcára, a megyei rendőr-főkapitányság elé a tömeg. Egy rendőrtiszt megpróbálta távozásra bírni őket, majd felajánlotta, hogy válasszanak egy küldöttséget, amellyel tárgyalnának, de ehhez már nem volt elegendő a bizalom, a tüntetők ezt nem vállalták. A tömeg egyre nőtt, tizenegy óra tájban már mintegy négyezren tüntettek nemcsak a letartóztatottak szabadon bocsátásáért, hanem a Kádár-kormány ellen, a szovjet csapatok kivonását követelve. Szidalmazni kezdték a rendőrség védelmére kivezényelt karhatalmi egység tagjait. Ebben a feszült helyzetben kezdett el lőni egy vagy több karhatalmista, mire az egyik tüntető gyakorló hanggránátot dobott mögéjük, hogy ezzel akadályozza meg a további vérontást. Éppen ellentétes eredményt ért el: a lövöldözésbe bekapcsolódott a többi karhatalmista, valamint a környéket biztosító rendőrök és a szovjet katonák is. A sortűznek, az eddig előkerült dokumentumok alapján, majdnem ötven halálos és több mint száz sebesült áldozata volt.

December 8-án ülésezett a KMT: áttekintették a megalakulás óta eltelt időszakot, és arra a megállapításra jutottak, hogy tárgyalási kísérleteik kudarcot vallottak. A hatalom elgáncsolta az Országos Munkástanács megalakítását, a volt ÁVH tagjai egyre nagyobb számban lépnek be a fegyveres testületekbe, elsősorban a karhatalomba, de a honvédségbe is (tiszti rendfokozattal), a munkástanácsok egyre kevesebb eredménnyel lépnek fel a letartóztatások ellen, sőt, az elmúlt napokban mind nagyobb méreteket öltött a munkástanács-vezetők elhurcolása. Nem sikerült nyilvánossághoz jutniuk, a kormány következetesen megakadályozta, hogy saját újságot hozzanak létre, a rádió pedig vagy nem tájékoztatott a KMT lépéseiről, vagy félretájékoztatta a hallgatóságot. Egyre nő a lakosságra nehezedő terror, ami lassan lehetetlenné teszi a munkástanácsok működését. A küldöttek túlnyomó része úgy látta, egyedül egy hosszabb, országos tiltakozó sztrájk meghirdetésével van esélyük, hogy rákényszerítsék a kormányt valódi tárgyalásokra. A Budapest X. kerületi munkástanács küldötte így fogalmazott: „maximum 2-3 napos tiltakozó sztrájkot javasolunk. Ez olyan legyen, hogy az élet minden területére kiterjedjen, olyan fegyelmet és elszántságot fejezzen ki, hogy gondolkozzon az a Kádár-kormány és a szovjet hatalom is, amely a Kádár-kormány fölé van rendelve. Aludjon ki a villany, ne legyen gáz, ne legyen semmi. Nem vétünk a humanizmus ellen, mert a kórházakban van akkumulátor, amellyel a két napot kibírják.” Már megszületett a határozat, amikor megérkezett a salgótarjáni vérengzés híre, ami csak megerősítette a KMT-t döntésében: december 11–12-ére általános sztrájkot hirdettek, de „A bányák fenntartására szükséges energiaforrások és a városok vízszolgáltatása működjék. A mentők, tűzoltók, kórházak és orvosok végezzék munkájukat.”

Ekkorra azonban már felkészült a kormány a végső leszámolásra. A 48 órás sztrájkot ugyan nem tudták megakadályozni, de kíméletlenül leszámoltak minden utcai tüntetéssel. Lőttek Egerben, Kecskeméten, Zalaegerszegen stb. December 9-én a KMT sztrájkfelhívására hivatkozva és válaszolva törvényen kívül helyezték a területi munkástanácsokat, köztük a KMT-t (az üzemi munkástanácsokhoz még nem mertek hozzányúlni), majd 11-én tárgyalás ürügyén a Parlamentbe csalták a KMT vezetőit, Rácz Sándort és Bali Sándort, ahol letartóztatták őket.

E napot követően egymás után jelentek meg a törvényerejű rendeletek, amelyek drasztikus megtorlással fenyegették a véleménynyilvánítás minden formáját. December 12-én elrendelték a statáriális bíráskodást, melynek hatálya kiterjedt a gyilkosságra, rablásra, egyéb szabotázsakciókra, valamint a fegyver- és lőszerrejtegetésre. Pótlólag, december 13-án jelentették meg a büntetés mértékéről rendelkező 3. §-t, mely szerint a kiszabandó ítélet, amennyiben a vád bebizonyosodik, halál, ezt a bíróság mérsékelheti, de tízévi szabadságvesztésnél enyhébb ítélet csak fiatalkorúakra szabható ki. December 15-én Miskolcon meg is született az első halálos ítélet, amit azonnal végre is hajtottak. Ezt követően futószalagon születtek a statáriális ítéletek.

Ugyancsak december 11-én fosztották meg a munkástanácsokat a mögöttük álló fegyveres testülettől, az üzemek munkás-őrségétől (arra hivatkozva, hogy ezekbe „bűnöző és ellenforradalmi elemek kerültek be”). Másnap elrendelték a gyülekezési tilalmat, melynek rendelkezése szerint engedély nélküli gyűlés vagy felvonulás szervezője öt évig terjedhető börtönbüntetéssel volt sújtható, de egy év börtönre ítélhették azt is, aki részt vett ilyenen. 13-án elrendelték a közrendet, közbiztonságot „veszélyeztető” személyek internálását, ismét felállították az internálótáborokat, közülük ebben az időben ismét a kistarcsai volt a legjelentősebb. Az internálás maximális időtartama hat hónap volt, ezt azonban kétszer meg lehetett hosszabbítani újabb hat-hat hónapra. December 11-én feloszlatták a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsát.

A sortüzekkel elrettentett, karhatalmistáktól meggyötört ország már nem tudott válaszolni. December 12-e után csak véletlenszerűen került sor egy-egy elkeseredett akcióra a karhatalmisták önkénye ellen tiltakozva. December 17-én gyulai fiatalok lefegyverezték a gyulavári határőrőrsöt, hogy fegyverrel védekezzenek a helyi karhatalmi alakulattal szemben, akik súlyosan megsebesítették egyik társukat. A volt forradalmi bizottság elnökének rábeszélésére ugyan a fegyvereket hiánytalanul visszavitték, ennek ellenére tizenhat fiatalt állítottak statáriális bíróság elé, közülük kettőt halálra ítéltek és kivégeztek. 22-én elfogták a Bakonyban még kitartó, budapesti fegyveres felkelőkből álló csoportot, akiket szintén statáriális eljárás alá vontak, vezetőjüket, Horváth Istvánt halálra ítélték és kivégezték. De ez már egy másik fejezet, a forradalom leverését követő megtorlás története.